„Gyakorolta, de nem kedvelte a hatalmat” – tíz éve hunyt el Mádl Ferenc
„Mádl Ferenctől tanultuk, hogy a professzor, túlmenve a »hümmögő középutasságon«, mindig egész tudását, egész hitét, világnézetét kell, hogy adja tanítványainak, és nemcsak a katedráról. Talán ezért is nyomta ifjú tanársegédje – jelen sorok írója – kezébe még a nyolcvanas évek derekán az Állatfarmot, Orwell megsemmisítő szatíráját a kommunista ideológiáról és annak gyakorlatáról.” Tíz éve halt meg az egykori köztársasági elnök. A Válasz Online felkérésére egykori tanítványa, Király Miklós jogtudós, egyetemi tanár emlékezik rá.
Szinte hihetetlen, de már tíz éve hiányzik a tudományból, közéletből, baráti beszélgetésekből Mádl Ferenc. Az európai gondolat, az arány és mérték, a szelíd bölcsesség megtestesítője 2011. május 29-én örökre eltávozott körünkből.
Mindenekelőtt egyetemi tanár és akadémikus volt, az európai jog, a nemzetközi gazdasági jog és a nemzetközi magánjog tudósa, de egyben államférfi is, miniszter és köztársasági elnök. Egész életében párton kívüli. Volt veszprémi piarista diákként politikai felfogása közel állt a II. világháború utáni német kereszténydemokrácia értékrendjéhez. 1990-ben az Antall kormány tagjaként tárca nélküli miniszteri megbízást vállalt, ebben a minőségében felelősségébe tartoztak az európai együttműködés bizonyos kérdései, a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőről Csehszlovákiával, majd Szlovákiával folytatott tárgyalások, a privatizáció felügyelete, a Magyar Tudományos Akadémia és a tudománypolitika ügyei. 1993-tól 1994-ig művelődési és közoktatási miniszter, az új közoktatási és felsőoktatási törvények kidolgozója, Parlament elé terjesztője. Mindvégig Antall József miniszterelnök közeli, bizalmas munkatársa volt. 1995-ben az ellenzéki polgári pártok (FIDESZ, KDNP, MDF) közös köztársaságielnök-jelöltje, 1996-2000 között a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület alapító elnöke. 2000-2005 között pedig köztársasági elnök.
Első közjogi méltóságként különös figyelmet szentelt a jogállamiság védelmének, ennek érdekében ismételten sikerrel fordult az Alkotmánybírósághoz. Kiemelten foglalkozott a határon túli magyarság sorsával, Magyarország EU csatlakozásának támogatásával és az egyházi kapcsolatok ápolásával.
De mi áll az életút szikár összegzése mögött? Ki volt Mádl Ferenc, és mivel magyarázható páratlanul nagy hatása tanítványaira, munkatársaira, tulajdonképpen mindenkire, akivel kapcsolatba került?
A hatalmas életmű hivatalos tényeinél is fontosabb, hogy Mádl Ferenc iskolateremtő egyéniség volt, aki több tudósgenerációt bocsátott útjára. Mit tanulhattunk a professzortól és az akadémikustól? Mindenekelőtt azt, hogy keményen kell dolgozni: „Ha az embernek éppen nincs más dolga, vegyen a vállára egy kővel teli zsákot, és sétáljon vele” – idézte néha az édesapjától kapott üzenetet. De nemcsak munka volt. Karácsonykor rendszerint egy szép könyv várt bennünket az asztalon, kedves ajánlással. A keresztény művészet lexikona vagy éppen A fizika kultúrtörténete.
Vallotta, hogy az egyetem, az universitas, oktatás és tudomány egysége, oktatók és hallgatók alkotó és lendületes közössége. Hogy az egyetemi autonómia, a szokások évszázados szimbólum-rendszere, a könyvtárak nagyszerű gyűjteményei, a kórusok régi szép énekei a közös európai kulturális örökséget testesítik meg. Továbbá, hogy a világ gazdagságába, szépségébe a különböző jogrendszerek sokfélesége, összjátékuk káprázatos kavalkádja is beletartozik. A modern gazdasági világjog ismerete pedig létkérdés a magyar érdekek hatékony képviselete szempontjából.
Mádl Ferenc hangsúlyozta először Magyarországon, hogy az európai integráció, Jean Monnet, Schuman, Adenauer és De Gasperi álma, nem az „imperialisták” vagy a „hanyatló Nyugat” mesterkedése, hanem a földrész békéjének, fejlődésének záloga,
ráadásul minden kiforratlansága, bonyolultsága mellett is egy értelmes, és tanulmányozásra érdemes, izgalmas új jogi rend. Ezért is szentelt vaskos monográfiát a témának, még 1974-ben. A sors különleges adománya, hogy harminc év múlva, éppen az ő köztársasági elnöksége idején, az ő államfői felhatalmazásával csatlakozott Magyarország az Európai Unióhoz.
Mádl Ferenctől tanultuk, hogy a professzor, túlmenve a „hümmögő középutasságon”, mindig egész tudását, egész hitét, világnézetét kell, hogy adja tanítványainak, és nemcsak a katedráról. Talán ezért is nyomta ifjú tanársegédje – jelen sorok írója – kezébe még a nyolcvanas évek derekán az Állatfarmot, Orwell megsemmisítő szatíráját a kommunista ideológiáról és annak gyakorlatáról.
Egyetemi előadásait a megjelenés és a gondolkodás eleganciája jellemezte, páratlan tudását és műveltségét pedig olyan kedves természetességgel osztotta meg hallgatóival, hogy az sohasem volt nyomasztó. Kevesen tudják, hogy Mádl Ferenc könnyedén szabadulhatott volna a szocialista Magyarország szegényes és jövőtlennek tűnő világából, híres professzorok hívták, biztatták, hogy maradjon kint Kaliforniában, Berkeley híres egyetemén, legyen a munkatársuk és utódjuk a katedrán. Mégis hazajött, hű maradt családjához, kollégáihoz és tanítványaihoz, az Akadémiához és az egyetemhez, a szülőföldhöz, a nemzethez. És elviselte, hogy az uralkodó hatalom némely túlbuzgó képviselői megbélyegezzék, mint „az angolszász vonal képviselőjét”.
Nem véletlen hát, hogy Antall József 1990-ben fontosnak tartotta: vállaljon szerepet az első rendszerváltoztató kormányban. Hiszen aligha volt jogász, jogtudós Magyarországon, aki nála jobban ismerte a szociális piacgazdaság, az európai integráció jogi rendjét és működését – a modell és a valóság egymásnak feszülését ezen a területen. Hadd idézzem saját – példátlan szerénységgel megfogalmazott – sorait e politikusi pályafutás kezdetéről: „A dolog úgy indult, hogy az Európa-ügyekhez kellek a kormányban. Miután e területen – Európához igazodásunk javára – hosszú évek óta sok betűt írtam már össze, gondoltam, vállalni kell, ha mondják, ennek »csinálását« is.”
Az életmű, a szellemi hagyaték másik fele, egyenrangú része tehát az államférfié – azzal a megszorítással, hogy Mádl Ferenc politikusként is megőrizte a professzor és a jogtudós minden erényét, és éppen ez teszi kivételessé közéleti teljesítményét.
A politikusi életmű megértéséhez Mádl Ferenc évtizedekkel ezelőtt megjelent hitvallását szeretném segítségül hívni. Idézem: „Ezt a történelmi vállalkozást szolgálni nem annyira beszédet, sokkal inkább kíméletlen odaadást parancsol. Munkatehernek is nagy ez a feladat, ugyanakkor nagy lelki teher is, különösen a kritika pergőtűzében. Ám ha már elvállaltam – nem kerestem –, végzem a feladatomat lelkiismerettel, erőm szerint, ameddig szükség van rám.”
A szelíd erő politikusa volt, az árnyalt tudásból, átfogó műveltségből, felelős, megfontolt mérlegelésből, a hivatás iránti alázatból, évtizedes hazai és külföldi tapasztalatokból, jóakaratból és szeretetből építkező szelíd erőé. Ezért tudta államfőként egész nemzetét hitelesen képviselni.
Politikusi életművében is központi szerepet foglalt el az oktatás, a tudomány és a kultúra támogatása. Az Antall-kormány általános tudománypolitikájáról szólva hangsúlyozta, „hogy a tudomány milyen fontos gazdasági és más nehézségeink felismeréséhez és meghaladásához, hogy ehhez mennyire lényeges a kutatók és a tudományos intézmények autonómiája, értsd: szabadsága és felelőssége, és hogy ez ma áldozatvállalást is jelent.” A Magyar Tudományos Akadémiára pedig nemzeti önazonosságunk szimbólumaként, sőt egyik forrásaként tekintett.
Nem szeretett elhamarkodottan ítélkezni, gyakran a szuverén tudós elemző erejével, összeszedettségével és távolságtartásával értékelte a történéseket, és sokszor kereste az értelmes kompromisszumokat, a közös nevezőt. Az alapvető értékek védelmében, a nagy elvi kérdésekben azonban szilárd és hajlíthatatlan volt, lett légyen szó akár az Országgyűlés által elfogadott törvények Alkotmánybíróság elé viteléről.
Gyakorolta, de nem kedvelte a hatalmat, különösen nem a hatalom külső jegyeinek pöffeszkedő hangsúlyozását.
A professzor szabadságát őrizve államfőként is elérte, hogy a Kálvin tértől az Astoria szállóig és a Ferenciek teréig szabad mozgása legyen, a kormányőrök csak az Egyetem falain kívül várhatták, tanszéki dolgozószobájába pedig nem engedett riasztóberendezést és hasonló alkalmatosságokat telepíteni. Itt tudott igazán nyugodtan dolgozni, ezért nem véletlen, hogy annak idején az Egyetem tér III. emeleti szobájában született meg a közoktatási illetve felsőoktatási törvény miniszteri alapvetése.
Soha nem láttuk reményvesztettnek a rendszerváltoztatás nehéz évei, évtizedei alatt. A remény a dolgok jóra fordulásában, abban, hogy a történelemben, a nemzet sorsának alakulásában a kegyelem is munkál, minden bizonnyal mély keresztény hitéből táplálkozott. Töretlen optimizmussal idézte Illyés Gyulát, állítva, hogy egy folyam sodrását és irányát soha nem az a hordalék határozza meg, amit magával visz.
Szívügye volt a határokon kívül rekedt magyarság szolgálata. Támogatta, hogy a külföldön élő magyarok hazai lakóhely hiányában is, egyszerűsített eljárásban magyar állampolgárságot kaphassanak. Megrendülten említette, hogy egyik államfői látogatásán, Erdélyben, egy öreg székely ember, a sorfalat áttörve eléje ugrott, azt kiáltva: „Elnök úr, magyar emberként akarok meghalni!”
Utolsó útja a Délvidékre, Szabadkára vezetett volna, magyar jogászok hívására. Hitte, hogy a szolgálat, a köz szolgálata nem ér véget a magas hivatal, a megbízatás megszűnésével, és a megélt nyolc évtizedet, a fogyatkozó erőt, meg a nehezedő járást sem tartotta elégséges mentségnek a hívás elutasítására. Talán a Dsida Jenő által egykor versbe foglalt régi latin szavak csengtek az egykori piarista diák fülébe is: officium, officii, munka, tisztség, hivatal, debitum, debiti, kötelesség…
Nyitókép: Feleségével, Mádl Dalmával a Sándor-palota erkélyén 2004-ben (Fotó: Isza Ferenc / AFP)
