„Hát nem európai kultúra a miénk?” – Csoóri Sándor „Sündi” nagyapjáról, etnofitneszről és a népzene kisajátításáról

·2021.03.30
„Ha valakinek ilyen nagyívű ötlet jut eszébe, mint az etnofitnesz, miért nem pályázik szakértő bizottságok előtt? Miért nem a Molnár-technikát karolják fel? Arra, hogy milyen zenét fognak használni az etnofitneszhez, gondolni se merek! Sajnos nekem inkább rossz viccnek tűnik ez az egész. Remélem, hogy nem lesz közröhej tárgya és nem járatja le a néptáncot világszínvonalra emelők eddigi munkáját” – mondja Csoóri Sándor „Sündi” a nemrég nagy visszhangot kiváltó, miniszterileg is dotált tervről. A Fonó-díjjal minap kitüntetett zenész, a szintén díjazott, „világi népzenét” játszó Ötödik Évszak vezetője elmondja: a románok, bolgárok is jobban ismerik és használják saját zenéjüket, mint mi, magyarok. Interjúnkból az is kiderül: nem minden szempontból volt szerencsés a rendszerváltó népi író és politikus unokájának lenni – hát még ugyanazzal a névvel.

– A neve áldás vagy átok?

– Teljesen más kapuk nyílnak meg előttem általa itt, és mások ott. Nem használom ki egyiket sem, de volt idő, amikor nehezen tudtam megérteni a nevemhez tapadó előítéleteket akár pozitív, akár negatív értelemben. Végtére is én nem a nagyapám vagyok. Voltak ajtók, amelyek be is zárultak előttem emiatt. Az egyik ilyen élményem talán tizenhárom-tizennégy éves koromban ért, amikor remegő lábbal bemutatkoztam első nagy szerelmem apjának, aki a nevem hallatán üvöltve hajított ki a házából.

– Van válasza ezekre az előítéletekre?

– A szkeptikusok mondták, hogy vannak kérdések, amelyekre nem kell válaszolni. A nagyapámra olyan bélyeget ragasztottak, amit nem kell bizonyítani, viszont soha többé nem vakarja le magáról az ember. Akármit mondasz, nem tudsz jól kijönni belőle. Akkoriban, a rendszerváltás környékén ez volt a vadkan. Most már más hívószavak vannak divatban, ma azon lehet elcsúszni például, ha a nemi szerepekről nyilatkozik „nem megfelelően” az ember.

– Úgy látom, nosztalgiázik itt, Gül Baba türbéjénél. Mint aki hazaérkezett.

– Itt nőttem fel. A szomszédos kis utcában éltek a nagyszüleim, aztán apám a nagyanyámmal, úgyhogy sok idilli időt töltöttem itt gyerekként.

– Nagyanyja Marosi Júlia néprajzkutató, népdalénekes az író első felesége volt. Még látta egy párként a nagyszüleit?

– Nem, de számomra végig azok voltak. Szoros szellemi kapcsolatot ápoltak egész életükben.

Nagyapám elég érdekesen alakította a nőkkel való viszonyát, szerintem magával vitt a sírba egy-két titkot. Ilyen szempontból régi vágású volt: szerette a nőket.

– Miben volt más volt a gyerekkora, mint egy átlagos gyereknek?

– Arra tisztán emlékszem, hogy állandóan jöttek hozzánk olyan emberek, akiket nagy becsben tartottunk, akik énekeltek, zenéltek, érdekes dolgokról beszéltek. Sokan megfordultak nálunk, Kallós Zoltántól Csorba Jánoson át Etelka néniig, aki például egyszer rögtönzött nekünk egy moldvai balladát. Nem tudott olvasni, de levett egy könyvet a polcról, és – mint utóbb kiderült, fejjel lefelé tartva – mímelte az olvasást. Ezekből a találkozásokból azt fogtam fel akkor, amit egy gyerek felfoghat, de ha utólag visszagondolok, biztos vagyok benne, hogy beépült ezekből az együttlétekből valami a hippokampuszomba. Nagyanyám minden egyes munkájában benne voltunk, nála állandóan szólt a zene. Számunkra ez természetes volt, gyermekként éltük az életünket, és amit felfogtunk, azt a későbbiekben kamatoztattuk.

– Valahol úgy fogalmazott, az édesapja, ifjabb Csoóri Sándor népzenész a pedagógiájával fel akarta szabadítani a tanítványait, akik közé ön is tartozott. Ritka, amikor egy apa nem határokat szab a fiának.

– Persze azt is tudjuk, hogy nagy teher a szabadság… A táncházmozgalom résztvevőinek nagy része az ő módszerének köszönheti, hogy tud szabadon gondolkodni a népzenéről. Apám a folytonos fejlődés híve, és én is úgy gondolom, hogy aki művészettel akar foglalkozni, annak nem szabad elzárkóznia attól, amit elsőre nem ért. Ha csak értelemmel állunk a művészethez, akkor nem biztos, hogy sikerül maradandót alkotnunk.

„Ha csak értelemmel állunk a művészethez, akkor nem biztos, hogy sikerül maradandót alkotnunk.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

– Mit hoz az édesanyjától?

– Tőle is nagyon sokat kaptam. Lelki és szellemi háttérhatalom volt számunkra, aki támogatott minket, bízott bennünk és mindig próbált olyan úton tartani, amely nem különbözik attól, amit apám, nagyapám, nagyanyám képvisel. A mai napig feltölt, jó kritikai érzékkel, önkritikával segít az emléke. Tavaly december végén halt meg fiatalon, 53 évesen. Most beszélek róla először, amit egy kicsit bánok is.

A nevem nyomán mindig apámról, nagyapámról kérdeztek. A média a látszatot szereti felnagyítani, kevésbé szeret a felszín alá menni. Pedig ebben a családban nagyon meghatározó a női gondolkodás, a női érzelem, amely viszont nincs előtérben.

Nálunk mindig a nők voltak, akik összetartották a családot a mindennapokban, az ünnepnapokon és úgy látom, a húgaim viszik tovább ezt a hagyományt. Miközben mi, férfiak kényelmesen a karrierünknek szentelhetjük magukat, nagyon erős érzelmekkel és figyelemmel vagyunk megáldva a részükről. Erről alig beszélünk, mivel érzelmekről nehéz értelmesen beszélni, de ez jellemzi a családunkat.

– A felesége alkotó emberként is ki tud teljesedni ebben a felállásban?

– Igen, ő hegedűs és nagyon jól fest, rajzol. Érzékeny lélek és könnyen tudott a családba épülni, mert számára is fontosak azok az értékek, amelyeket nálunk a nők képviselnek.

– A női vonalra valóban méltatlanul ritkán irányul a figyelem önök körül. Milyen volt a nagyanyja, Marosi Júlia és Csoóri Sándor kapcsolata?

– Nagyanyám erős személyisége mellett nagyapám kicsit még háttérbe is szorult. Neki ragyogó humora volt, míg nagyapámból ez hiányzott. Viszont amíg nagyapám szabad akaratából tudott menni akárhová, addig heti rendszerességgel találkoztak és hosszú órákon át beszélgettek. Érdekes élmény volt belecsöppenni ezekbe az eszmecserékbe. Emlékszem, egyszer arra mentem nagyanyámhoz, hogy az épp akkor divatba jött Coelho szövegeket elemezték, Kunderával hoztak párhuzamot és megegyeztek abban, hogy utóbbi mennyire megérdemelné már a Nobel-díjat. Ilyenkor nagyapám mindig kabátban ült, nagyanyám meg korholta: „mintha mindig mennél!” Nem csoda, hogy háromszor próbáltak elválni, mire ez, nem sokkal a haláluk előtt, sikerült.

– Az ő korosztályuknál még nem volt divat a válás, ráadásul az ön szülei is elváltak. Nem nehezítette meg a dolgát ez a minta?

– Nem tudom, mikor lett divat a válás és mikortól számít hagyományőrzésnek, de tény, hogy ők más korban éltek, más hatások érték őket, azóta sokat változott a társadalom. Más egy háborúban felnőni, egy diktatúrában, egy forradalom után élni. Nem tudom, hogyan alakulnak át ilyen körülmények között az emberi viszonyok. Az ő örökségük, ami a szemem előtt lebeg, az, hogy szerettek alkotni. Bármit csinálunk, igyekszünk a leghitelesebben csinálni. Nem mondanám, hogy mintaként szolgál számomra a nőkhöz való viszonyuk. A boldogságot keresi mindenki, és szerencsés dolog, ha egyből megtalálja azt a párt, aki mellett ki tud teljesedni.

– A néphagyomány őrzésének családi tradíciója elleni lázadás volt, hogy először japán szakra ment?

– Nem, egyszerűen beleszerettem. Lenyűgözött, hogy a japánok arra, hogy hogy vagy, úgy kérdeznek rá: milyen az ég feletted? És ezt a gondolkodásmódot az írásukban is gyönyörűen leképezik. Megtanultam japánul, le is nyelvvizsgáztam, azóta sajnos már sokat felejtettem.

„Érzelmekről nehéz értelmesen beszélni.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

– Az öné az első nemzedék, amelynek már intézményesített módon igyekeztek átadni a népi kultúrát. Hallgatóként ott volt a zeneakadémiai népzenei képzés születésénél. Mi a tapasztalata, lehet jól és rosszul is őrizni a hagyományt?

– Szerintem mindig érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy jó irányba megyünk-e, és ez vonatkozik azokra az elvekre is, amelyek mentén most igyekeznek átruházni a tudást a fiatal generációra. Amikor a népzeneoktatás intézményesült Magyarországon, még bőven lehetett olyan mestereket találni, akiktől lehetett volna tanulni, de a tanárok mégsem hozzájuk fordultak, inkább mindenki a saját oktatási módszerét helyezte előtérbe, ami azt eredményezte, hogy rendszerint összevesztek és végül nem tudtak egységes tanítási rendszert felépíteni. Ennek eredményeképp most van egy nemzedék, amely nagyon keresi a példaképeket. A mesterek azóta meghaltak, abban pedig nem vagyok biztos, hogy a különféle, erre szolgáló intézmények képesek lesznek átadni a hagyományt a maga természetességében. Ebben a több nemzetiség egymásra hatásából létrejött kultúrában, amit a sajátunknak érzünk, az a csodálatos, hogy igazán csak magyar aggyal értelmezhető. A különböző feldolgozásokon pontosan érződik, ki az, aki csak egy szép dallamként építi be a népzenét, és ki az, aki utánament harmóniában, ritmusban, tudásban is.

– Sok felszínes kísérlet van?

– Sok. A románoknál, bolgároknál, lengyeleknél, ahol még természetes közegében él a népi kultúra, jobban működik a társadalmi kontroll is, és sokkal több műfajt megérint a népzene a technótól a világzenéig. Nekünk van saját klasszikus zenénk, kortárs és jazz zenénk is, de alig integráljuk a népzenét.

Akik tőlünk keletre élnek, sokkal bátrabban nyúlnak a népzenéjükhöz. Talán azért, mert jobban ismerik.

A mai napig nem értem, hogyan terjedtek el az A csitári hegyek alatt meg a Hej, Dunáról fúj a szél lebutított variánsai. Általánosan döbbenetes, hogyan degradálják a „gyerek műfajba” a népzenét. Az, hogy sokak számára még mindig ezek az irányadók, a műfajt támogató média fájdalmas hiányát jelzi.

– A Felszállott a páva talán nem adott elég nagy felületet a népi művészetnek?

– És hol van? Elszállott a páva… Nincs többé és nincs helyette semmi.

– A célnak egyébként megfelelt?

– Nagyon sok jó és sok lélekfacsaró hozadéka is volt. Erről meg lehet kérdezni azokat, akik nem jutottak be a kiemeltek körébe. Sztárépítés lett abból a szép gondolatból, amivel a műsor indult; más útra eresztették azt a pávát… Az eredménye az, hogy néha össze lehet hozni pénzért azt a csapatot, akik ugyanazokat a koreográfiákat elő tudják adni, ugyanazokat a zenéket el tudják játszani ugyanazokkal a szereplőkkel. Mi az Óbudai Népzene Iskola tehetséges gyerekzenekaraként bejártuk a „fél világot”, jó értelemben mutogattak minket, mint a bazári majmot, lemezen, versenyeken is szerepeltünk, de aztán feledésbe merültünk. Az akkori zenekar tagjai közül csak egy-két ember maradt zenei pályán. Ezt látva elgondolkodom azon, vajon a Pávában szereplő gyerekekkel nem történik-e majd ugyanez? Fontos lenne a tehetség- és fejlődésgondozás.

– Miért olyan fontos a médiatámogatás, amikor már bárki egy kattintással hozzájuthat a népzenéhez?

– Amit az ember akkor talál, amikor beírja a Youtube keresőjébe, hogy magyar népzene, azt nem biztos, hogy annak nevezném.

De egy kezdő műkedvelő nem tud eligazodni akkor sem, ha laikusként bemegy a Hagyományok Házába. Nem tudja, milyen adatbázist használhat, ha meg akar ismerkedni a népzenével. A Fonóba vagy önszerveződő folkkocsmákba el lehet menni Budapesten népzenét hallgatni, de nincs megfelelő koncertpedagógiai háttér, nincs igazi médiája ennek a kultúrának, csak szétszórtan találunk hajnali és déli műsorsávokat itt-ott. Nem vagyok híve a térítésnek, de az jó lenne, ha legalább választani lehetne a kínálatból a népzenét. Egyelőre azt látom, hogy akik a szálakat mozgatják, nem képesek egyezségre jutni egy megfelelő médium érdekében.

– Sebaj, a Kásler által dotált etnofitnesznek hála ezután országosan ismert és népszerű lesz „a földművelő magyar nép zenéje és tánca”. Ez azért megnyugtatja, nem?

– Bartók parasztzenének hívta, hogy ha idegen nyelvre fordítják, pontosabb legyen a fogalom. Aki ezt nem érti, félreértheti. A népzene- és néptánckultúrát piaci alapon támogató tevékenységekre nem mindig az értékek képviselete a legjellemzőbb. Ebbe nehéz beleszólni. Ha valakinek egy ilyen nagyívű ötlet jut eszébe, mint az etnofitnesz, akkor miért nem pályázik szakértő bizottságok előtt? Miért nem a Molnár-technikát karolják fel? Arra, hogy milyen zenét fognak használni az etnofitneszhez, gondolni se merek! Sajnos nekem inkább rossz viccnek tűnik ez az egész. Csak azt remélem, hogy nem lesz közröhej tárgya és nem járatja le a néptáncot világszínvonalra emelők eddigi munkáját.

„És hol van? Elszállott a páva...” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

– Ön is keresi a mestereket: még gyűjtőkörútra is elindult. Sikerrel járt?

– Sokszor felteszik a kérdést, lehet-e még gyűjteni. Jó tíz éve már, hogy Both Mikivel elindultunk egy kamerával, hogy utánajárjunk ennek. Annak ellenére, hogy akkor mindenki legyintett ránk, bennünk élt a vágy, hogy Bartók nyomdokába lépjünk, hiszen ő is egy életen át a legszebb éveiként emlegette azt az időt, amikor gyűjteni járt. Azt kell, hogy mondjam, rengeteg emberséget tanultunk, nagyon jó volt, hogy belevágtunk. Miki ezt aztán továbbfejlesztette, világszinten. Találtunk is olyan zenét, amit még előttünk senki, be is mutattuk hozzáértőknek, akik azonban nagy meglepetésünkre lerománozták. Nem értettük a dolgot, hiszen mi abból indultunk ki, amit Bartók a Népzenénk és a szomszéd népek népzenéjében ír. Abban feketén-fehéren kijelenti, hogy nem szabad náció szerint vizsgálni a zenéket. Lajtha erre még rá is licitál a maga könyvének előszavában, amikor azt üzeni, rendben, hogy nem szabad, de még szeretni is kell őket! Hamar rájöttünk, hogy elég nagy ábránd, amivel ennek az útnak nekivágtunk. Ugyanakkor úgy gondolom, sürgősen hozzáférhetővé kellene tenni mindenki számára az archívumokat. Képtelenség, hogy egy halandó nem mehet be a Zenetudományi Intézetbe, hogy megismerkedhessen az eredeti felvételekkel. Miért nem? Visszafelé tudunk nézni, de előre nem, és nem tesszük fel magunknak a kérdést: mi lesz ötven év múlva? Vajon ugyanez lesz a helyzet? Hogy megyünk tovább?

– Nem az ön generációjának kéne összefogni és válaszokat adni ezekre a kérdésre?

– A különböző generációknak kellene leülniük egymással. Ebből nem kéne hiúsági kérdést csinálni. Elismerem például, hogy vannak olyan tudósok, akik jobban beleásták magukat a Vízmellék különféle falvainak zenéibe, és elméletben bármikor meg tudnának fogni, viszont gyakorlatban már nem biztos. Le kéne ülnünk egymással, el kéne ismernünk egymás jóindulatát, értékes törekvéseit. Nem egy-két embernek kell megoldania ezt a helyzetet. Már csak azért sem, mert akik jóhiszeműen belementek a politikába, mert azt hitték, missziót teljesítenek, azzal szembesülhettek, hogy a politikának más törvényei vannak. Ezt nagyapám példáján is láttam.

– A nagyapja a lelkére kötötte, hogy tartsa magát távol a politikától?

– Ügyesen nem beszéltünk róla soha. Mindig másról, mások érdemeiről, sikereiről szeretett beszélni. Arról, hogy kit olvassak, hogy ne álljak meg Petőfinél, hanem nézzem meg, kik voltak a kortársai és azok milyen hatással voltak rá. Miért épp Ady, miért Illyés emelkedtek ki, kik voltak mögöttük?

Sosem a maga dolgairól beszélt, inkább azt próbálta átadni, amiből ő táplálkozott.

A maga könyveire mindig azt mondta, te még ezt nem érted. Ez persze nagyon jó útravaló volt, mert annál inkább meg akartam tenni mindent annak érdekében, hogy megértsem. Rájöttem, hogy igaza van: sokszor nem értettem még a hivatkozásait.

– Azóta megismerkedett az életművével?

– Persze, de nem biztos, hogy mindent elolvastam, hiszen az örökös, Balogh Júlia [Csoóri Sándor özvegye – a szerk.] gondozza a szellemi hagyatékot, és most például kiadott egy sorozatot, amiben van egy csomó érdekes dolog, amit eddig nem ismertem. Az ügynökök jelentéseiről is szó van ezekben, azokról sok mindent a mai napig nem tudunk. Rengeteg jelentés születhetett, hiszen a nagyapám komoly megfigyelés alatt állt, amit onnan is tudunk, hogy

amikor a Keleti Károly utcából elköltöztünk, a bontásnál előkerültek a poloskák a falakból. Titokzatos ember volt.

Mint az apám, akinek a fiókjában meg ott hever vagy nyolc kiadatlan lemez, ami ma is akkorát durranna, hogy még. Édesanyám második férje révén aztán egy olyan családban is éltem, ahol egy egész más kultúrával ismerkedtem meg. Ott a Dés család képviselte a zenét, rokon volt Bilicsi Tivadartól Bolgár József festőig sok, a nagyapámékétól különböző világból érkező művész. Így egy másik gondolkodást is megismerhettem és most, visszatekintve veszem észre, milyen nagy hatással volt rám mindkettő.

– Ami a nagyapjáról megjelenik, arról ön a könyvesboltból értesül?

– És a hírekből. A Csoóri Sándor Programról is az újságból értesültem, és be kell vallanom, az nagyon érzékenyen érintett, több okból. Egyrészt azt gondolom, hogy egy kuratórium akkor működik jól, ha változó összetételű, azon kívül nagyapám nem néptáncos vagy népzenész volt, ezért úgy gondolom, hogy a program támogatási körét minimum ki kéne bővíteni, és nem csak csizmákra és viseletekre, meg különféle táncelőadásokra kéne költeni.

„Le kéne ülnünk egymással, el kéne ismernünk egymás jóindulatát, értékes törekvéseit.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

– Lehetetlennek tartja, hogy közéleti szerepet vállaljon?

– Ha az ember jól szeretné csinálni a dolgát, nem szabad elzárkóznia semmitől, ami azt segítheti. Van elképzelésem olyan dolgokról is, amelyek nem tartoznak a szakmámhoz, de amikor kicsit beleláttam a politikába, azt láttam, hogy nagyon hiányzik belőle az értelmiség.

– Lehet, hogy épp ezért kéne szerepet vállalnia. Nem érzi úgy, hogy a családi örökség, a hivatása erre kötelezné?

– Lehet, de aki ilyesmibe vágja a fejszéjét, annak résen kell lennie, nehogy a szerepvállalás átbillenjen szerepjátszásba. Túl kell lépni a traumákon, azokat pedig művészettel lehet legjobban feldolgozni. Én az alkotásaimmal küzdök nap mint nap és ez is tölt fel. Az én szerepem az, hogy egy csomó fontos dolgot tudok érthetően átadni a kultúránkról, és ezt sok felületen el is végzem: színpadon, interjúkban, koncerteken. Sőt, vezetek egy Pozsonyban, Marosvásárhelyen és Szabadkán fogható világzenei-népzenei rádióműsort is a Fonó támogatásával.

– Demeter Szilárd szerint csak a kevésbé tehetséges művészek politizálnak, pótcselekvésként. Az ön nagyapja szerint viszont aki azt mondja, hogy az írók ne foglalkozzanak politikával, „azt ki kellene tenni a piacra összekötözött kezekkel, hogy lássa mindenki: ez az, aki hülyeségeket beszél”. Önnek mi a véleménye?

– Szép költői kép. Más az, amikor a politikusok kérnek fel egy művészt szerepvállalásra, mint az, amikor a művésznek vannak olyan törekvései, amelyekkel beleszól a politikába.

– Még mindig konzervatív, jobboldali privilégium a népművészet?

– A népzene az egészséges kontrollt illetően nagyon konzervatív tud lenni, hiszen nem enged olyan léptékű változást, amely nem érthető, viszont nagyon liberális a szövegek tekintetében; itt nincsenek végletek.

Az, hogy ki mit sajátít ki magának, már más kérdés. Csakhogy először el kellene sajátítaniuk azoknak, akik ki akarják sajátítani a maguk oldalának.

– És mi a helyzet a világzenével? A 2017-ben alapított Ötödik Évszak elnevezésű supergrouppal egészen újszerű, magyar–francia miliőbe kalauzolják a közönséget. Érvényes még erre a produkcióra a világzene kifejezés?

– Én már azt is inkább magyar világi népzenének hívtam, amit a Buda Folk Bandben csináltunk, az Ötödik Évszakét pedig világi népzeneként szoktam emlegetni. Ez az együttes nagyon jókor jött az életembe. Akkor kezdődött anyám betegsége, tíz év után akkor ment szét a Buda Folk Band, magánéleti válságba kerültem, tehát minden szempontból nagyon mélyen voltam, az életemben minden összeomlott – és akkor megszületett az Ötödik Évszak.

– Nem is akármilyen alkotótársakkal. Zimber Ferenc a Magyar Állami Népi Együttes szóló cimbalmosa, Hegedűs Máté az Ifjú Szívek Táncszínház első prímása, a bőgős, Szabó Csobán Gergő helyt állt Lajkó Félix mellett is, a zenéjükre pedig eléggé rányomja a bélyegét a francia–magyar énekesnő, Izabella Caussanel világa. Milyen szelek hozzák a francia sanzonokat a magyar népzenéhez?

– Európai szelek. Érdekes módon meg is kaptam a magamét, amikor „ilyen névvel” egy francia számmal jöttem ki a zenekarral épp a Trianon emlékévben, jóllehet, a nagyapámék nemzedékénél még senki nem tekintette árulásnak a franciák erős kulturális hatását, amely a mai napig tetten érhető a művészetünkben. Ilyenkor erősen elgondolkodom: még mindig itt tartunk? Hát nem európai kultúra a miénk? Szerencsére járhattam más földrészeken is, és megtapasztalhattam nem egyszer, milyen jó erre a kontinensre hazajönni. Nem tudom, milyen szót használnak arra, amikor valaki egy földrészhez kötődik, de én nagyon szeretek európai lenni.

– Hogyan válhat valaki kontrásként folyton frontemberré?

– Nem tudom, ez hogy alakul. Sok ötletem van, nagyon szeretem a költészetet, jó együtt dolgozni a társművészetekkel, gyakran kérnek fel arra, hogy komponáljak zenét színdarabhoz vagy kortárs tánchoz, ami egyébként is nagyon inspirál, az alkotáshoz pedig szükségem van egy zenekarra. Ugyanakkor mindig azt keresem, hogyan illeszkedhetek a hangszeremmel abba az összhangba, ami megvalósul. Igyekszem felvenni a rezgést, nem önmegvalósításra törekszem. Lehet, hogy éppen a kontrásságom miatt. Kísérőzenészként meg kellett tanulnom, hogy a háttérben tudjak maradni és szeretek is ott lenni. De amikor a kisfiam legutóbb arról faggatott, van-e szuperképességem, azt mondtam, ha van ilyenem, akkor az az, hogy észreveszem a másikban, hogy mire képes, és segítem abban, hogy ki tudja hozni magából. Nagyon tudom húzni a szólistát és örülök annak, ha sikere van. Csapatjátékos vagyok.

„Nem tudom, milyen szót használnak arra, amikor valaki egy földrészhez kötődik, de én nagyon szeretek európai lenni.” Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

– Most mire készül?

– Egy lengyel zenekarral szeretnék közös lemezt csinálni és az Ötödik Évszakkal készülünk egy különleges költészet napi műsorral is, amihez a Kisfaludy Programból pályázunk. Hogy a mienk ne csak egy online koncert legyen a sokból, azt tervezem, hogy versrészletekkel fogunk konferálni. Előkészületként most elolvastam a Nyugat összes évfolyamát. Mivel ez a magyar költészet napja lesz, így most egy kicsit félretesszük Victor Hugo, Anatole France és a többi francia szerző repertoárunkban szereplő verseit és csak magyar költők szerzeményeit és népköltészetet játszunk.

– Népzenészként a Kisfaludy Programból biztos nem pályáznak hiába, hiszen egy kollégájuk, Pál István Szalonna épp ebből a keretből kapott közel félmilliárdot a közelmúltban. Igaz, kúriafelújításra. Mit szólt ehhez a zenésztársadalom?

– Bízom benne, hogy lesz igény az egyetemességre, és hogy továbbra is igazi értékek, valamint jó szellemiség fogja jellemezni azt a teret, amit Pista eddig képviselt és amelyben, ha művészi eredményeket jutalmaznak, tudunk egymás sikereinek örülni. Viszont érdekes látni, hogy a szakmában az első reakció a hőbörgés, aztán csak mosolyognak az emberek, végül már nem is beszélnek róla. Már ebben a közegben is ott tartunk, hogy a hírek nem hoznak igazán zavarba senkit. Beszélnek róla? Nem baj, holnap már másról fognak beszélni.

Ez lett abból a puritán hozzáállásból, amely arra irányult, hogy mentsük meg az eltűnőben lévőt?

– Úgy tűnik, elsősorban továbbra is népzenészként tartják számon, hiszen a Fonó 25. születésnapján kiosztott díjak közül önnek ítélték a legjobb népzenésznek járó kitüntetést. Olyan muzsikusokat utasított maga mögé, mint Agócs Gergely vagy Csasznyi Imre. Hazai pályán is ér győzni?

– Épp azért megtisztelő ez a díj számomra, mert a közönség szavazatai alapján kerültem a kiválasztottak közé. Ugyanakkor nehezen is emésztettem meg, mivel számomra a mesterek az igazi népzenészek. De jól esett, hogy több kategóriában is díjazott lehettem. Mindig a hazai pályát fogom képviselni. Hazaszerető ember vagyok. Nem utasítok senkit magam mögé. Nekem legbelül megvannak az örökös díjazottjaim, azok, akiknek az emberség, a tisztelet és a becsület az érték.

*

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Kult