Ballada a homályból – Így zár be az utolsó mélyművelésű magyar bánya

·2021.03.02

Bár a közvélemény a márkushegyi akna bezárását tekintette a hazai mélyművelésű bányászat végének, egy magánkézben lévő kisüzem még 2020-ban is termelt ki a föld alól bauxitot. Most már azonban Bakonyoszlopon is mindennek vége: a tulajdonosok épp az utolsó készleteket adják el. Meg az összes, még mozdítható eszközt. Elkerülhető lett volna mindez? A valaha a világ élvonalába tartozó bauxitágazat számára alighanem igen. Aztán a vörösiszap-katasztrófa közbeszólt. Riport a magyar bányászat temetőjéből.

„De ki a fene az a Kállai Éva?” – kapom fel már-már Deutsch Tamás-i értelemben a fejem, amikor a busz keresztülhajt a Fejér megyei Mecsértelep főutcáján. „Egy ideig Ságvári Endre munkatársa volt, 1942-től vezette az OIB-t. Pest környékén szervezkedett, Felsőgallán a bányászifjúságot tanította, megismerkedett a proletárréteg életével. (…) 1956. október 30-án akkor ugrott le a pártház második emeleti ablakából, amikor a felkelők a folyosón egyre közeledtek szobájához. Hat havi szenvedés után hunyt el” – válaszol a részben a Munkáspárt hetilapját forrásul használó oldal. Bányászokat tanított és mintaproletár-mártír, tökéletes névadója hát egy bányászvidék főutcájának, s valamely okból 1990 után is az maradhatott. Mecsértelep amúgy az ipari vasútvonalak megszállottjai számára is releváns: itt – a főúton és a Gaja-patakon túl – ér véget a 10 kilométeres Bodajk–Balinka vasútvonal. Az elvadult végállomás szomorú mementója a környék valaha virágzó bányászéletének, amelyre a szomszédos Bakonycsernye legfontosabb kereszteződésében, a Rákóczi út és a Kossuth utca sarkán félmeztelen bányászt mintázó szobor is emlékeztet. Veszprém megyébe átérve újabb ipari vasútvégállomás: Dudar(bánya), ahonnan valaha Zircre jártak ki tehervonatok. Mintha az egész út valami zsilipelés lenne Magyarország utolsó, de már bezárás alatt lévő mélyművelésű bányájához.

Bakonyoszlop II. bauxitbánya – hirdeti 8219-es úton a tábla az 500 fős falu határában. Ottjártamkor nem tűnt fel, ami a Google jónéhány éves Streetview-felvételén azonnal szembetűnő: az aszfalt már nem vöröslik a bauxittól.

Bakonyoszlop II. bauxitbánya. Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

A faluból a bányát üzemeltető kft. egyik rangidős munkatársa, Csillag László visz ki először egy átlagos vidéki buhera-műhelyre emlékeztető udvarra, ahol beszerezzük a kötelező felszerelést: kobak, bányászlámpa és a szén-monoxid-szűrővel szerelt mentőkészülék. Járművet is váltunk, a bányához vezető párszáz métert már a föld alatt is közlekedni képes úgynevezett multicarral tesszük meg.

A várva várt, bányászkalapácsokkal díszített kapu elmarad, a lejáratot garázsszerű épület rejti el a külvilág elől. A marsbéli táj mögött távolban a cseszneki vár, „amit jó volt meglátni, mert az azt jelentette, hogy a bányászok épségben a felszínre értek”. Jó szerencsét!-felirat, Szent Borbála-szoborral – világítja be a multicar a mélybe vezető légvágat bejáratát (amellyel párhuzamosan az anyagmozgatásra használt szalagvágat fut). Az egyszemélyes látogatásomra bekapcsolt ventillátor zúgása közben a nyirkos, saras, sötét alagútban a jármű épphogy elfér. A bakonyoszlopi bányát robbantással mélyítették, ennek ütemét pedig az omlást akadályozó, három elemből, deszkabéleléssel összeszerelt vasgyűrűk közti távolság (szaknyelven: fogás) jelzi: egyszerre nagyjából 1,5 méteres szakaszt robbantottak ki. A fölöttünk futó villanykábelek még működnek, az oldalt futott levegő- és vízcsöveket viszont már rég kiszerelték. Első – és lényegében utolsó – állomásunkon, a lőszerraktárnál már csak néhány szerszám maradt mutatóba: ládák a gyutacsoknak és robbanószereknek, robbanóvezeték, láncfűrész, fúrógép.

„Így már szar ide lejönni, mikor azt látod, hogy vége mindennek, nagy látványosság már nincs”

– mondja Csillag László, aki 1991-ben kezdte a szakmát és – 25 év leszolgálása meg a gépkezelő–robbantómester–vájár szamárlétra megmászása után – jelenleg járadékos, vagyis épp azokat az éveket bekkeli ki, amiket a korkedvezményes nyugdíj eltörlése után még le kell dolgozni a korhatár eléréséig (miközben a nyugdíj 60 százalékát kapja járadékként). „Amikor kezdtem, még jó volt, utána kezdett mélyre menni a bányászkodás, akkor lett mindennek vége” – emlékszik vissza.

Nehéz elképzelni, de a most már kongó vájatokban valaha 400 ember is dolgozott, s mivel bányászati tevékenység 2020 márciusa óta nincs, a cégnek már csak néhány alkalmazottja van. A valaha a szocialista ipar megbecsülését élvező szakemberek jelenleg azzal foglalkoznak, hogy egykori munkahelyükből kiszereljék és eladják, ami mozdítható, a 100 tonna körüli bauxit- és dolomitkészletüket Lengyelországba tartó kamionokra pakolják, közben pedig főként építőipari munkákat végeznek, most például az egykori TSZ épületeit bontják. De hogy jutott idáig az 1990 előtt még a világ nyolcadik legnagyobb termelőjének számító hazai bauxitipar, és hogy volt képes ez az egy bánya idáig túlélni?

A bakonyoszlopi bauxitbánya igazgatójánál, Fekete Istvánnál keresve sem lehetne jobb embert találni ennek megválaszolására. A 60 éves tapolcai születésű Fekete Pannonhalmára járt gimnáziumba, egy ideig még úgy is érezte, ott ragad – „Várszegi Asztrik volt a némettanárom, őt kerestem meg ezzel az indíttatásommal, mire viccesen csak ennyi mondott: »Pisti, ha te belépsz, én kilépek!«” –, ám végül Miskolcon kapott bányageológusi és -művelői diplomát. Családi okokból került ismét szülőföldje közelébe 1984-ben, majd 1988-ban – 28 évesen – lett az akkor induló fenyőfői bánya vezetője. „El kellett fogadtatni magamat, szerencsére az előző üzemvezetőt nem fogadták el, a műszaki állomány mellém állt, de a fizikai állománnyal meg kellett küzdeni, Fenyőfőn még analfabéta is volt, kettő, a nevükön kívül semmit nem tudtak leírni. Velük is szót kellett érteni, mert itt mindenki egymásra van utalva.

Ha valamire büszke vagyok, hogy vezetőségem 33 éve alatt az általam irányított öt mélyműveléses bányában egyetlen halálos balesetet sem történt, ez szerintem egyedülálló Magyarországon.

Noha részben igaz, hogy a bauxitbányászat kevésbé veszélyes, mint mondjuk a szénbányászat” – magyarázza az egykori plébánián kialakított, bányászrelikviákban úszó irodájában.

Fekete István bakonyoszlopi irodájában. Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Fekete István elismeri: a bányászatot a rendszer 1945 után túldimenzionálta, ám ahogy a kegyeltségnek, annak is politikai okai voltak, hogy a szakma 1990 után vörös posztó lett. Szerinte a szocializmus alatti nagyüzemi bányászatot nem lehetett volna fenntartani, ám meggyőződése, hogy Magyarországnak a mai napig szüksége lenne bányákra.

De hogy 1990 mekkora cezúra volt kifejezetten a bauxitágazatnak, arra két számpár: a rendszerváltás előtt az éves országos kitermelés 3 millió tonna körüli volt – ezzel voltunk nyolcadikok a világon –, ez 800 ezer tonnára esett vissza, az ágazatban dolgozó mintegy 4000 emberből pedig bő 2500-an vesztették el a munkájukat. 1990-ben járt ugyanis le az 1962-ben kötött szovjet–magyar timföld-alumínium egyezmény, amely biztos felvevőpiacot jelentett a magyar bauxit számára: a három hazai üzemben, Ajkán, Almásfüzitőn és Mosonmagyaróváron gyártott timföld túlnyomó részét a Szovjetunióban kohósították – ott volt erre megfelelő villamosenergia-kapacitás –, a kész alumínium pedig visszakerült Magyarországra. Csakhogy a kölcsönösen előnyös szerződést a Szovjetunió összeomlása után nem volt kivel újrakötni: „ez volt az első tőrdöfés”.

A sokkot a szektor azzal próbálta meg enyhíteni, hogy speciális timföld gyártásába kezdett, amelyet a csiszolópapírtól kezdve a a tűzálló kerámián át a mosószerekig rengeteg termékhez felhasználtak. Így ketyegett évi 800 ezer tonnás kitermeléssel a magyar bauxitbányászat. A 2010-es vörösiszap-katasztrófáig.

A vörösiszap a timföldgyártás mellékterméke: akkor képződik, amikor a bauxit alumíniumoxid-tartalmát marónátron segítségével feloldják, majd elválasztják az aluminátlúgtól, s a visszamaradt, ülepített zagyot – immár vörösiszap formájában – tározókba töltik. Ez a lúgos, maró hatású folyadék árasztotta el a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt. (Mal) tulajdonában lévő ajkai timföldgyár 400×600 méteres tározója alatt fekvő Kolontár falut s a szomszédos Devecsert és Somlóvásárhelyt. Tíz ember meghalt, százakat telepítettek ki, Kolontárt a semmiből kellett újjáépíteni, a környék földjei még hosszú ideig művelésre alkalmatlanok, a közeli Torna-patak és a Marcal folyó élővilága kipusztult.

Kolontár, 2011. május 11. A Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi Zrt. (Mal Zrt.) zagytározója. Fotó: MTI/H. Szabó Sándor

Magyarország legsúlyosabb ipari katasztrófája után a társadalom elégtétel követelt. Ez pedig mandinerből a bányászokon csattant: ha nincs hol tárolni a vörösiszapot, akkor nincs hol végezni a timföldgyártás első ütemét – 2013-ban az erre szolgáló ajkai üzemegységet le is bontották –, ha nincs hol végezni, akkor nem kell se bauxit, se bányászat. „Nem a katasztrófa volt számunkra a kegyelemdöfés, hanem inkább a társadalmi felháborodás. Én is a Mal alkalmazottja voltam, akárhova mentünk, szinte leköpködtek minket. Megpecsételődött az egész iparág sorsa; a katasztrófa után mindjárt tudtuk, hogy baj van” – mondja Fekete István.

Az, hogy Bakonyoszlopon mégis tavaly márciusig folyhatott a termelés, lényegében az igazgató agilitásán múlott.

2012-ben egy magyar befektetővel társulva kivásárolta az üzemet a Maltól, és a bányában szintén előforduló szén kitermelésére álltak rá, a bauxit pedig erre épült vissza. A szénnek ugyanis még volt felvevő piaca, hiszen a mátrain kívül más széntüzelésű erőművek is működtek akkoriban: a vértesi és a dorogi. S ahogy a szénbányászatba csak akkor érdemes belefogni, ha van egy nagyfogyasztó (erőmű vagy téglagyár), azok eltűnésével a bányák is bezárnak, hiszen még ha lenne is számottevő lakossági fogyasztás, az arányaiban kevés és kiszámíthatatlan. Így amint a mátrain kívül bezárt az összes szénerőmű, 2015-ben utánahalt az utolsó nagy mélyművelésű szénbánya, a márkushegyi. Bakonyoszlopra 2019-ben gyűrűzött be az elkerülhetetlen. A szénbányászat akkor állt le, a bauxit pedig egy évvel később, miközben csak itt még nagyjából 1 millió tonnás készlet van a föld alatt.

Link Árpád bauxitbányász a bakonyoszlopi bánya lámpakamrája előtt. Fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs

„Készülünk a bányabezárásra: az összes veszélyesnek minősített elemet ki kell szállítani, különben nem adnak engedélyt a bezárásra; kiszedünk mindent, amiről úgy látjuk, hogy visszahozza a kiszerelés árát, mentjük, ami menthető. Szeretnénk a helyén látogatóközpontot létesíteni, ám ha nem sikerül, mégis az lehet a vége, hogy betömedékeljük. És akkor vége. Nem jó érzés lemenni. Ez a negyedik bánya, amit az irányításommal nyitottak meg – és zárnak be. Ha tíz évvel fiatalabb lennék, nagyon zavarna, de így 60 felett inkább már beletörődtem a dologba” – mondja az igazgató.

2014-ben a kormány újraindította a vájárképzést, ám a vállalkozás érdeklődés hiányában pár év alatt kifújt. Fekete István szerint ezen nincs mit csodálni: „Mi is tanulóbánya voltunk a komlói diákoknak: az első évben jöttek húszan, aztán tízen, aztán ketten. Mi a fenének menne akárki is vájárnak perspektíva nélkül? Csakhogy így nincs kinek továbbadni a tudást, ha egyszer valaki újra is indítaná a magyar bányászatot, már nem lenne kivel. Mente et malleo, vagyis: ésszel és kalapáccsal. Mi is csak e bányászjelmondat jegyében tudtunk elevickélni. Idáig.”

*
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: riport