A vírus kockázata érthetően – 4 szempont, mielőtt látogatóba indul karácsonykor

·2020.12.23

Megéri-e nekem a közös karácsony, annak tudatában, hogy ha elkapom a vírust, olyan eséllyel halok meg, mintha négyszer egymás után hatost dobnék a dobókockával? Ledobnánk-e a szakadék széléről egy téglát a családunkra, tudva, hogy minden 100 dobásból 3-szor találja el a nagypapát? Mintha döntéspszichológus, közgazdász vendégszerzőnk arra játszana, hogy elálljon a lélegzetünk. A közös karácsonyozás kockázatát ugyanis nem homályos ábrákon érzékelteti, hanem ilyen kérdéseken keresztül. Szászi Barnabás, az ELTE pszichológiai intézetének kutatója (korábban Fulbright ösztöndíjas a Columbia Egyetemen, több Nature Human Behavior cikk szerzője) nem riogatni akar, hanem érzékeltetni: a valós kockázatok ismerete mellett döntsünk a közös karácsonyról, és ne kényelmetlenségként fogjuk fel a védőintézkedéseket, hanem védőhálóként, amit kifeszítünk a nagyi és saját magunk fölé.

Néhány nappal ezelőtt szűk családom mindkét ágán parázs vita robbant ki arról, hogy legyen-e idén közös karácsonyozás. A pszichológia szakirodalma alapján egyértelmű, hogy a kitört vita mögött álló fő probléma az, hogy csak nehezen tudjuk megítélni, mekkora a tényleges kockázata jelen helyzetben egy-egy cselekedetünknek. Még ha tisztában lennénk a pontos adatokkal és a valószínűségekkel (amelyre a járványok világtörténetében most van először valós lehetőségünk), akkor sem tudnánk jó döntést hozni, mert az agyunk egyszerűen nem arra van huzalozva, hogy random valószínűséget, (mint például a 0,013 százalékot) értelmezzen. Mi, emberek, szörnyen bánunk a számokkal: az 1000 afrikai éhező gyermekről szóló információ sokkal kisebb érzelmi reakciót vált ki legtöbbünkből, mint Adamma, a 2 évesen éhező észak-nigériai kislány története. Ha azt halljuk, hogy napi 183-an haltak meg, az sokkal kevésbé befolyásolja a veszélyérzetünket, mint ha egy közeli hozzátartozónk hal meg koronavírus okozta fertőzésben. Mivel e reakcióink félrevezethetnek minket a kockázatok értelmezésében, a következőkben néhány olyan szempontot gyűjtöttem össze, amelyekkel téves intuícióinkat ellensúlyozhatjuk. Ezúttal ugyanis nem elég a megérzéseinkre vagy a szomszéd néni véleményére hallgatni.

Mielőtt megvizsgálnánk a koronavírus egyéni kockázatait, lépjünk túl a szűk családi karácsonyunk keretein. Hiszen cselekedeteinket nem egy döntési vákuumban hozzuk meg, hanem a társadalom tagjaként. Hatással vagyunk egymásra, akár örülünk ennek, akár nem. A Föld ökoszisztémáját sem egy ember teszi tönkre, hanem sokunk együttes viselkedése összeadva, és ez a koronavírusban mutatott viselkedésünkkel sincsen másképp. Ezek mentén a következő kérdést kell feltenni magunknak:

Mi történne az országban, ha a koronavírussal kapcsolatosan mindenki pontosan úgy viselkedne, mint én?

Lenne-e harmadik hullám? Hány hónappal tovább tartanának a lezárások? Hány ember veszítené el az állását? Bár ezekre a kérdésekre átlagemberként nem tudunk pontos választ adni, belső iránytűnk jelezheti, hogy jó vagy rossz irányba mennének-e a dolgok. Ez alapján kicsit könnyebben dönthetünk, hogy nekünk az adott cselekedet belefér-e, vagy sem.

Ezután érdemes próbát tenni a valószínűségek megértésére. Mekkora a tényleges kockázata, hogy ártok magamnak vagy szeretteimnek, ha valamelyikünk elkapja a koronavírust a közös karácsonyozás során?Legtöbben – még ha ezt nem is tudatosítják – a választ néhány egyszerű asszociáció alapján hozzák meg: a közvetlen ismerősi körből hányan lettek betegek, kerültek kórházba vagy haltak bele a betegségbe, mi a legjobb barátjuk vagy közeli családtagjaik véleménye, vagy mi a norma a közvetlen közösségükben. Bár ezek a szabályok sokszor valóban hasznos döntési mankóként segítenek minket abban, hogy a társadalomba illeszkedve sikeresen funkcionáljunk, a koronavírus kockázatának megállapítására tökéletlenek, annak nagymértékű felül- vagy alulbecsléséhez is vezethetnek, ilyen módon pedig nem jó előrejelzői annak, hogy hányan maradnak életben a karácsonyi szünet végére. Szerencsére ma rendelkezésünkre állnak már azok az adatok, amelyek valós választ adhatnak a ránk leselkedő veszély mértékéről. 

Képzeljünk el egy családot, ahol 2 nagyszülő, 2 szülő valamint 3 unoka szeretne együtt karácsonyozni. Az egyszerűség kedvéért először csak egy fiatal résztvevőre fókuszálok, és arra az esetre, ha elkapja a koronavírust: amennyiben a 35 éves sógorom megfertőződik, közel 0,07 százalék eséllyel hal meg a betegség eredményeként. (Fontos, hogy nagyon sok tényező befolyásolhatja, hogy személyenként hogyan alakul ez a kockázat, az idősebbek vagy az alapbetegséggel élők jóval nagyobb kockázatnak vannak kitéve.) A lényegi kérdés azonban az, hogy mit is jelent ez a 0,07 százalék? Sok vagy kevés? Az értelmezésben segít, ha olyan példát keresünk, amelynek hasonló a valószínűsége, de van vele kézzelfogható tapasztalatunk. Annak a valószínűsége, hogy egy dobókockával dobva a következő négy dobás mindegyike 6-os lesz: 0,08 százalék. Aki játszott gyerekkorában társasjátékkal, tudja, hogy ez nem gyakori, de azért előfordul. Könnyíthet az értelmezésen, ha következő kérdést tesszük fel magunknak:

Megéri-e nekem a közös karácsony, tudván, hogy ha elkapom a vírust, olyan eséllyel halok meg, mintha 4-szer egymás után hatost dobnék a dobókockával?

Erről már egy fokkal mindenkinek könnyebb döntést hozni. 

Azonban  a karácsonyi ünnepségek velejárója, hogy nem egyedül veszünk részt rajtuk, hanem jó esetben azokkal, akiket legjobban szeretünk, így nekik talán még kevésbé szeretnénk ártani. Ezért aztán a jó döntéshez nem csak a ránk vonatkozó kockázatokat kell figyelembe venni. Azt is át kell gondolni, a többieknek mennyire árthatunk. Érdemes a legidősebb személy kockázatát figyelembe venni: a példaként hozott családban egy 65 éves nagyszülőnél a fertőzés közel 3 százalékos valószínűséggel halálos veszélyt hordoz (egy 75 évesnél ugyanez már 8,5 százalék). A koronavírussal kapcsolatos legnagyobb nehézség, hogy a gyakori tünetmentes lefolyás miatt sosem tudhatjuk, hogy potenciális fertőzők vagyunk-e, és átadjuk-e nagyszüleinknek a betegséget. A kockázatok figyelembevételénél ezért abból indulok ki, hogy mi történne, ha valaki a családból fertőzött, és átadja betegséget a legsebezhetőbb tagnak. Ahhoz, hogy eldöntsük, a nagyszülőre vonatkozó 3 százalék magas vagy alacsony a számunkra, újból segítségre van szükségünk. 

Ehhez képzeljük el a következő helyzetet. Egy gonosz, őrült diktátor csak akkor engedi, hogy a családunkkal karácsonyozzunk, ha a szakadék széléről ledobunk családunkra egy téglát, annak tudatában, hogy a tégla minden 100 dobásból csak háromszor találja el nagypapát.

Vajon ekkor ledobnánk-e a téglát a közös karácsonyozásért cserébe, vállalva, hogy a nagyszülőt akár agyon is ütheti?

A helyzet tetteink következménye szempontjából megegyezik a jelenlegi karácsonyi helyzettel. Ledobom-e a téglát/közösen karácsonyozom-e a többiekkel, aminek következtében valaki meghalhat. A példánál maradva, képzeljük el egy pillanatra, hogy szüleink, nagyszüleink vágyva arra, hogy találkozzanak velünk karácsonykor, a következőt mondják: „Kisfiam, nekem a legfontosabb, hogy itthon legyél, úgysem talál el az a tégla, dobd csak le!” Fel tudnánk-e azzal menteni magunkat, hogy szüleink felnőtt emberek, maguk dönthetnek az életükről, és ledobnánk-e rájuk téglát ebben a helyzetben? Ha erre a kérdésre válaszolni tudunk magunknak, megint egy lépéssel tisztább döntést hozhatunk. 

Mielőtt azonban túlságosan elvesznénk az önmarcangolásban, érdemes megnézni az érme másik oldalát is. Természetesen sokféle, a jelen cikkben nem tárgyalt tényező miatt dönthet valaki úgy, hogy idén karácsonykor is közösen tölt időt tágabb családjával: ettől önmagában senki sem lesz rossz ember. Számos tudományos cikk vizsgálta például, hogy a koronavírus következtében csökkent szociális interakciók miatt szignifikánsan megnövekedett a szorongásos és a depressziós tüneteket mutató személyek száma a társadalomban, ennek pedig valós kockázata van az érzékeny célcsoportok számára. Tudományosan nehezebben számszerűsíthető, de mégis valid érv, hogy nem szeretnénk magunkra hagyni, akiket szeretünk. Különösen karácsonykor nem. Nézzük meg, mit tehetünk, ha mégis elmegyünk meglátogatni a nagymamát karácsonykor. Valószínűleg a legtöbb olvasó már tudja, hogy a kutatások szerint néhány kreativitást nem igénylő, de karácsony idején idegesítő és szokatlan gyakorlattal csökkenteni lehet ezen találkozásaink kockázatát. A szabadtéren való közös ünneplés, a maszkviselés, az éneklés mellőzése, zárt szobában a folyamatos szellőztetés (nem bukóra állított, hanem kitárt ablakkal), a találkozás hosszának csökkentése mind számítanak, csakúgy, mint a karácsony előtti időszakban az interakciók számának minimalizálása. Ha a korábbi logikát most ebben pozitív kontextusban is alkalmazzuk, akkor azt a kérdést tehetjük fel magunknak:

vajon kiraknánk-e a nagymama fölé egy védőhálót, hogy ezáltal megvédjük a ráhulló téglák jelentős részétől akkor is, ha zavaró az a háló?

Egyértelmű, mit kell tenni a kockázat csökkentéséért. A kreativitásra ezután lesz szükségünk. Hogy kitaláljuk, ezen zavaró körülmények, és a családunk adottságai mellett milyen alternatív módja lehet annak, hogy az idei karácsonyt is az ünnep teljességében élhessük meg.


Nyitókép: AFP/Natalia Kolesnikova

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Nagytotál