Tényleg búcsút kell venni az iparűzési adótól – de nem az önkormányzatok ellenében

·2020.12.22

Noha a kormány jól láthatóan az önkormányzatoknak fájdalmat okozó politikai fegyverként használja az iparűzési adó megfelezését, az adónemtől valóban érdemes lenne búcsút venni – csak nem úgy, hogy a lépés kivéreztesse a helyhatóságokat. Vendégszerzőnk szerint erre volna lehetőség úgy is, hogy a települések se járjanak rosszul, a vállalkozások pedig kifejezetten profitáljanak a természeténél fogva igazságtalan adónem megszüntetéséből. Hogyan? Láng József adószakértő írásából kiderül.

Az iparűzési adó lefelezéséről szóló, hétvégén bejelentett hírek nyomán számos vélemény jelent meg, amelyek jelentős része egyelőre inkább politikai oldalról közelít a témához. Pedig most lenne itt az alkalom, hogy szakmai nézőpontból is átgondoljuk a rendszerváltás óta létező legkárosabb, sokak által csak ipar(el)űzési adónak csúfolt közteher létjogosultságát és alternatíváit.

Kezdjük a múlttal

A rendszerváltás hajnalán felélesztett önkormányzatoknak kellő forrásra volt szükségük a rájuk rótt feladatok ellátásához. Ennek egyik fontos eszköze a helyi adók bevezetése volt; ez mára szinte az egyetlen olyan adójogszabály-őskövület, amely alig változó formában és tartalommal vészelte át az elmúlt harminc évet. Az állam által biztosított jogszabályi keretek között vethetik ki az önkormányzatok a különféle helyi adókat, köztük – jellemzően a legfontosabb bevételi forrásként – az iparűzési adót. Ám ezt sem kényük-kedvük szerint tehetik az önkormányzatok, hanem egységes adóalap-megállapítási szabályok alapján, legfeljebb 2 százalékos adókulccsal.

Az iparűzési adó tehát egy meglehetősen rugalmatlan állatfajta, amely szívósan, mondhatni vérszívósan itt maradt velünk az évek során, miközben a 90-es esztendőkben alkotott legtöbb adófajta jelentős változáson ment keresztül, esetleg meg is szűnt, lett helyette más.

De mi a gond, ha csak 2 százalék az adó?

A gond nem az adó mértékével van, hanem az adó alapjával, amely után a 2 százalékos adót meg kell fizetni. Az ugyanis szinte teljesen független a vállalkozás eredményességétől és jelentősen differenciál a vállalkozások tevékenysége alapján.

Egy rövid példán megvilágítva: ha egy szolgáltatócégnek 100 millió forintos árbevétele van, és nagyon kevés az anyagköltsége (nem szerez be árut, nem vásárol anyagokat a működéséhez), de sok alkalmazottja van, akiknek sok munkabért fizet és így mondjuk van a végén 5 millió forint nyeresége, akkor nagyságrendileg 1,5-2 millió forint adót fizet, ugyanis a munkabérekre fizetett költséggel és annak közterheivel nem csökkentheti az adó alapját. Ez a nyereségre vetítve 30-40 százalékos adónak felel meg.

Ha egy hasonló eredményességgel dolgozó kereskedőcéget nézünk, azaz a 100 millió forintos árbevételhez 5 millió forintos eredmény társul, miközben a társaságnak csak két munkavállalója van, s nekik a magyar átlagbért fizetik, akkor ez a vállalkozás már csak nagyjából félmillió forint iparűzési adót fizet, mert például az értékesített áruk beszerzési értékét levonhatja az adóalapból. Az ő nyereségre vetített adómértéke tehát 10 százalék körüli.

Ez komoly különbség, mely csak abból adódik, hogy a két cégnek eltérő a tevékenységi köre. Ráadásul azt a tevékenységet bünteti az adónem, ahol elvileg nagyobb a hozzáadott érték. Még az is előfordulhat, hogy egy veszteségesen működő cégnek is iparűzési adót kell fizetnie, ami legalábbis kérdéseket vet fel.

Az alacsonynak látszó, 2 százalékos adókulcs ellenére az iparűzési adó jellemzően magasabb terhet jelent a vállalkozásnak, mint az állam által kivetett 9 százalékos társasági adó.

Az egyetlen pozitív változás az évek során a kisvállalati adó (kiva) bevezetése után történt, ugyanis azon cégek, amelyek a kisvállalati adó rendszerét alkalmazzák, választhatnak, hogy nem a normál szabályok szerint, hanem a kiva-alapjuk 120 százaléka után fizetik meg az iparűzési adót. Ez sem kevés, de általában kevesebb, mint a normál szabályok szerint kiszámított adó.

Miért maradt meg eddig az iparűzési adó?

Egész egyszerűen azért, mert épp a rugalmatlansága révén nagyon jól kiszámítható és tervezhető bevételi forrása az önkormányzatoknak. Mivel elsősorban bevétel- (és nem nyereség-) alapú adóról van szó, jól követi a konjunktúrát: növekvő forgalom esetén több adó folyik be, csökkenő forgalom esetén rendszerint kevesebb.

Bár volt rá esély 2007-ben, hogy változtatásra kényszerítsék az államot, arra hivatkozva, hogy ez az áfa mellett egy kvázi második forgalmi típusú adó, az Európai Bíróság ítélete szerint maradhatott az adónem, és minden egyéb kezdeményezés is elbukott az önkormányzati lobbin; ők ennek az adónemnek az új alapokra helyezését szorgalmazták.

Itt az idő

Most, hogy 2021-től lefeleződik az iparűzési adó, kinyílt Pandóra szelencéje: világos, hogy az iparűzési adóbevételek jelentős megvonása után hozzá kell nyúlni az önkormányzatok finanszírozásához, ki kell segíteni a helyhatóságokat átmeneti bevételekkel, ha egyáltalán megmaradnak az önkormányzati jogkörök és feladatok – de ez inkább a politika területe.

Ebben az átmeneti évben itt lenne az alkalom, hogy egy szektorsemleges, a vállalkozások eredményességéhez jobban illeszkedő, tisztességes és a cégek számára is jobban tervezhető adóalap-számítási módot dolgozzanak ki, amely egyúttal az önkormányzatoknak is kiszámítható bevételt jelent.

Persze minek is kellene új adóalap-számítási módot kidolgozni, ha egyszer ott van az ezeket az elvárásokat szinte maradéktalanul teljesítő társasági adó? Mi lenne, ha a kisvállalati adó rendszeréhez hasonlóan a társasági adó rendszerében is azonosan kiszámított adóalapra kellene megfizetni a nem 2, hanem nyilván magasabb mértékű adót? Persze ekkor be kellene vallani, hogy a nyereséghez mérten eddig sem 2 százalék volt az iparűzési adó…

Számos országban hasonlóan oldják meg a helyi önkormányzatok finanszírozását. Hogy a kedvenc példámat hozzam, Svájcban például a vállalkozások és a magánszemélyek is ugyanarra az adóalapra vetítve, de háromfelé fizetik az adójukat: a bund (szövetség), a kanton és a települési önkormányzat részére. De hasonló a helyzet Németországban, ott is a nyereség után kell az iparűzési adót (Gewerbesteuer) megfizetni.

Akár az is helyes megoldás lehetne, ha visszatérnénk a múlthoz, amikor a központilag beszedett személyi jövedelemadó egy részét osztotta le (fixen és kiszámíthatóan) a településeknek az állam. Ugyanígy be lehetne vezetni ezt a módszert a társasági adóra vonatkozóan, igaz, az is adóemelést igényelne, hiszen akkor a társasági adón keresztül kellene beszedni az eddig iparűzési adó formájában befizetett sokszáz milliárd forintot.

Egy helyesen megalkotott adónak nemcsak szektorsemlegesnek, kiszámíthatónak, de könnyen beszedhetőnek és ellenőrizhetőnek is kell lennie. Márpedig a legtöbb település nem rendelkezik sem szakértelemmel, sem kapacitással, hogy adóellenőrzéseket végezzen a vállalkozásoknál. A NAV pedig jelenleg nem rendelkezik hatáskörrel a helyi adók ellenőrzésével kapcsolatban. Mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet, ha egy normál – NAV által végzett – adóellenőrzés során a települési önkormányzat részére befizetendő adót is ellenőrizni lehetne (hiszen azt éppúgy kell mondjuk kiszámítani, mint a központilag beszedett adót).

Bár a most bejelentett intézkedések nyilván nem adópolitikai célból születtek, talán itt lenne az alkalom új alapokra helyezni az elmúlt harminc évben kiszolgált adónemet. A vállalkozások aligha fognak krokodilkönnyeket hullatni érte – és az önkormányzatoknak is lehetne jó alternatívát kínálni.


Nyitókép: AFP/Kisbenedek Attila

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény