„Önveszélyes hóbortok” – vétóvitában a Válasz Online-nal
Azt, hogy egy filozófiai áramlatból következő divatos, de önveszélyes hóbortnak a magyarok többsége (de legalább fele) nem hódol, miközben a történelmi értékeket, melyekre az európai kultúra és civilizáció épül, teljes mellszélességgel vallja, én semmiképpen sem tekinteném az uniós tagságot érintő sorsdöntő kérdésnek – véli Kiss Károly. A közgazdász-társadalomkutató lapunk vétóügyi cikkére válaszul jut a miénkkel a leglényegesebb pontokon ellentétes következtetésekre. Minthogy a Válasz Online híve az értelmes vitának, közöljük az írást – a viszonválasz jogát fenntartva.
hirdetés
A beígért magyar vétó kapcsán e lap hasábjain Stumpf András részletesen kifejtette többek között azt, milyen hátrányunk származik abból, ha nem igazodunk az uniós elvárásokhoz, ha nem tartjuk be az EU normáit. A témát megítélésem szerint érdemes szélesebb összefüggésbe is helyezni. Alábbiakban tehát azt tárgyalom, melyek azok az értékek, normák, amelyek az európai identitás alapjait képezik. Végül pedig azt, vajon mi, magyarok megfelelünk-e azoknak.
Miután kihúnytak Róma fényei, a kontinensre a kora középkor sötét évszázadai borultak. A pompa, a ragyogás átköltözött Bizáncba, a nyugat-római birodalom helyén frank és germán királyságok alakultak. A hanyatlás oly’ mértékű volt, hogy a görög filozófia csak az arabok révén jutott el a középkori Európába. A kontinens politikai újjáéledése a Merovingokkal, a Karolingokkal majd Nagy Károly császárrá koronázásával kezdődött el 800-ban. A kereszténység már ezt megelőzően is jelen volt, fényei a milánói ediktum óta elfogadott, majd Theodóziusz császártól kezdve államvallásként a kolostorokban és szerzetesrendekben pislákoltak. E sötét és tunya kontinenst az individualizáció, a racionális gondolkodás és a szekularizáció tette a világ urává. Az individualizáció pedig a kereszténységnek köszönhető. Annak, hogy a kereszténység istene – minden más vallásétól eltérően – emberi formát öltött, megtestesült Jézus Krisztusban, és hogy ez a vallás minden ember isten előtti egyenlőségét hirdette. A racionális gondolkodás nyomán kezdődött el később a műszaki fejlődés, majd az ipari forradalom, a szekularizáció pedig – állam és egyház szétválasztása a reformáció után – további előnyökhöz juttatta az európai kultúrát, megteremtette a felvilágosodás alapjait. Mindehhez hozzávehetjük az 1100-as években megalakuló első egyetemeket is, amelyek szintén az európai kultúra és civilizáció kialakulásának fontos elemei voltak.
Németh László mondta a görögökről, hogy gyermekként nyúltak a dolgok után, és férfikézzel ragadták meg azokat, utalva ezzel a görög kultúra és tudomány lélegzetelállítóan gyors kifejlődésének csodájára. Hasonló fontosságú szellemi teljesítmény volt az ókorban a római jog is, és a két antik demokrácia kialakulása. Íme, előttünk állnak az európai kultúra és civilizáció szellemi alapjai és összetevői: görög filozófia, római jog, antik demokráciák, kereszténység, individualizáció, egyetemek, racionális gondolkodás, szekularizáció, felvilágosodás. Mai szemmel nézve micsoda pökhendiség, hogy két európai ország (akkoriban még nagyhatalom), Spanyolország és Portugália 1494-ben a nyugati hosszúság 48. foka mentén felosztotta egymás között az Európán kívüli világ újonnan felfedezett részeit! Európa – fenti értékeinek köszönhetően – a világ urává vált, és ebbe csak Amerika szólhatott bele az első világháború után.
És most tekintsük át a mai Európa legfontosabb jellemzőit, értékeit! Hogyan fogalmazhatnánk meg a mai európai identitást? Mi az, ami még mindig érvényes a múlt értékeiből, és mi változik? Czakó Gábor találó kifejezésével élve gazdaságkorban élünk, ezért kezdjük hát Európa gazdasági jellemzőinek meghatározásával. A második világháború után kialakult Nyugat-Európában a jóléti gazdaság. Ennek alapgondolata az volt, hogy ha az állam a magasabb adókból előteremtett jóléti szolgáltatásokkal gondoskodik a dolgozók oktatásáról és egészségéről, valamint szociális helyzetéről, az végsősoron maguknak a munkáltatóknak is jó, hiszen értékesebb, képzettebb munkavállalókat alkalmazhatnak. (A közgazdaságtan tolvajnyelvén itt pozitív külső hatások, azaz „externáliumok” generálásáról van szó. Az államnak mindaddig növelni kell a pozitív külső hatásokat, amíg azok kínálata el nem éri az optimális szintet.) Ez a jóléti gazdaság, és társadalompolitikai hozadéka, a szociális piacgazdaság. Ez a gondolkodás kiterjedt a környezet védelmére is (a környezet megóvása is hasznos hozadékokkal jár más területeken, például egészségesebbek leszünk), ily’ módon Nyugat-Európa a környezetvédelemben is élen jár.
A szociális piacgazdaság egyedülálló jelenség; Amerikában az individualizmus és a nagyobbfokú piaci verseny ezt nem teszi lehetővé (két demokrata elnöknek, Clintonnak és Obamának is beletört a bicskája, hogy bevezesse a kötelező társadalombiztosítást). A nyugat-európai jóléti gazdaság sokáig versenyképesnek bizonyult, és azt még a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Amerikából kiinduló monetarista hullám sem tudta megingatni, csupán némileg visszanyeste. Európa azáltal került hátrányos világgazdasági pozícióba, hogy a feltörekvő gazdaságokban – élén Kínával – olyan modell valósult meg, amely a politikában diktatórikus, a gazdaságban viszont szabadversenyes kapitalista módszereket alkalmaz, látványos eredményeit a munkaerő és a környezet drasztikus kizsákmányolásával éri el, és ezáltal jut versenyelőnyhöz. Európa számára tehát alapvető kérdés, hogy jóléti politikája hosszabb távon is tartható lesz-e, hogy vajon a feltörekvő országok dolgozói-alkalmazottai kikövetelik-e a jóléti szolgáltatásokat. A nyugat-európai jóléti állam és a környezeti érzékenység ennek függvénye. Én abban bízom, hogy a történelem menete nem egyfajta atavizmus, a brutális szabadversenyes kapitalizmus visszatérése lesz, hanem idővel a mai feltörekvők is jóléti állammá szelídülnek.
Az erkölcsi-társadalmi értékek terén viszont Nyugat-Európában új fejlemények vannak. Amikor Jacques Derrida francia-algériai filozófus a múlt század második felében megjelent a színen, dekonstrukcionizmusnak nevezett irányzatával mindent felforgatott. A svájci Saussure nyelvfilozófiájára építve mindent relativizál, mindent elbizonytalanít, mindent megkérdőjelez. Ennek a filozófiai divatnak esnek áldozatul a különféle identitások: a nyelvi, nemzetiségi, nemi, s a sor folytatható. Ezt a gondolkodásmódot átvette Amerika is, és a hírközlő médiumok és Hollywood révén a nyugati társadalmak erős agymosásnak vannak kitéve. Ezt a felfogást jóhiszeműen tekinthetjük úgy is, mint a tolerancia megnyilvánulását (fogadjuk el a másféle identitásokat), ám valójában jóval többről van szó: mondjunk le a sajátunkról, és dicsőítsük a – bármely területen jelentkező – másságot. Ez a gondolkodásmód az önfeladás filozófiája lett. Ha marxista terminológiát és analógiát használunk: a nemzetek kialakulását az tette szükségessé, hogy a fejlődő kapitalizmusnak egységes piacra volt szüksége. Ma a globális tőkének arra van szüksége, hogy az emberek – nemzeti identitásukat feladva – egy globális világ polgárai és vásárlói legyenek.
Van, aki az ellenzéki oldalon azon kesereg, hogy az EU egyezményei nem teszik lehetővé annak a tagországnak a kizárását (azaz Magyarországét), amely megtagadja a közösség értékeit. De milyen értékekről is van szó? Hazánk jelenlegi kormánya elfogadja az EU gazdasági és társadalompolitikai értékeit: a jóléti gazdaságot és a jóléti társadalompolitikát – ez nem lehet vita tárgya. Magyarország példaképe a jóléti állam, társadalompolitikája, különösen családpolitikája pedig mintaértékű. A nemzetállamok fölötti, föderációvá fejlődő integráció koncepciójának az elutasításán már lehet vitatkozni. A magyar kormány mellett szól, hogy az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződés ezt nem tűzte ki célul, a szorosabb gazdasági integrációt viszont igen, beleértve az euró bevezetését is. A magyar kormány a nemzetek Európájának híve, a kétsebességes integráció kivitelezhető, erre megvannak a jól kidolgozott elképzelések.
Ha a demokráciáról és a jogállamról, mint alapvető európai értékekről beszélünk, ez már lehet vita tárgya. A kormánypolitikának vannak autokratikus vonásai, de ne keverjük össze a szándékot a jogi megvalósítással. És emlékezzünk: az európai baloldal által indított vizsgálatok eddig mind kudarcba fulladtak, a jogi szabályozás kiállta a próbát. (Igaz persze: ugyan a kifogásolt szabályozás minden elemére találtak európai példát, de arra nem, hogy azok ilyen tömegesen forduljanak elő egy tagországban.) És lássuk be, az Európa Parlamentben hangadó liberális-szociáldemokrata ellenzék főként politikai ellenszenvből kifolyólag támadja a magyar kormányt; azért, mert nem osztja a ma divatos identitáspolitikai nézeteket, társadalompolitikája pedig azzal ellentétes. Azok, akik legszívesebben kizáratnák Magyarországot az Európai Unióból, gondolkodjanak el az Egyesült Királyság kilépésén. Ez vegytiszta identitás-probléma volt. És vajon a brit demokrácia-kritériumok és identitáspolitika „hibázott” ebben az ügyben? Azt, hogy egy filozófiai áramlatból következő divatos, de önveszélyes hóbortnak a magyarok többsége (de legalább fele) nem hódol, – miközben azokat a történelmi értékeket, melyekre az európai kultúra és civilizáció épül, teljes mellszélességgel vallja – én semmiképpen sem tekinteném a tagságot érintő sorsdöntő kérdésnek.
Fotó: Pascal PAVANI / AFP
