Megtudtuk: félig lebontják a Kossuth tér legrégebbi palotáját
Az ország első nagy, dualizmus kori államigazgatási épülete volt a Földművelésügyi Minisztérium palotája, amely máig eredeti funkcióját őrzi. A Válasz Online megtudta, hogy a házat most úgy állítanák helyre, hogy félig lebontják, és az elbontott részeket visszaépítik. Megkérdeztük Wachsler Tamást, miért döntöttek így, és hogy mi marad meg a palota nagyközönség számára ismeretlen belső tereiből. A megoldás a műemlékvédelem határait feszegeti, mivel az épület eredeti anyagának jelentős része odavész, de előnyös változások is lesznek. Végigelemezzük, hogy mi lesz jobb, miért kár és mi az, amin még a bontási-újjáépítési logika mellett is lehetne változtatni.
hirdetés
Jövőre hajmeresztő látvány tárul majd a szemünk elé a Kossuth téren, az Országház épületével szemben: a Földművelésügyi Minisztérium hatalmas palotáját várhatóan nemcsak kibelezik a felújítás során, hanem jelentős részben lebontják. Lesz egy különösen rémisztő fázis, amikor irdatlan építési gödör tátong majd a megtartott utcai frontok mögött. A látvány nem műemléki felújításra emlékeztet majd, hanem inkább durva fászádizmusra – bár a puszta homlokzatoknál azért jóval több megmarad.
Ezt a jövőképet vetíti elő a Válasz Online szerkesztőségének eljuttatott levél, amelynek írója arra figyelmeztet, hogy a készülő beruházás (a szerző véleménye szerint) megsérti az örökségvédelmi törvényt. A kiemelten védett műemlékek esetében – mint ez a ház – a védelem ugyanis a műemléki érték egészére kiterjed, a törvényhez tartozó kormányrendelet pedig kimondja, hogy a műemléki értéket a maga fizikai valójában kell megőrizni, tehát eredeti anyagában és szerkezetében, nem csupán külső formáját tekintve. A rendelet persze kivételeket is felsorol, például ha a részleges bontás szükséges a méltó használathoz.
Bármit is mond a törvény, Magyarországon rendre nem tartják be ezeket az alapvető normákat a műemlékek esetében. Az elmúlt évekből több egyértelműen rossz példát lehetne említeni arra, hogy egy védett házból csak egy csonkot hagynak meg felújítás címen. Ez történik a Vigadó melletti szecessziós Mahart-házzal, amit úgy alakít luxusszállodává a miniszterelnök vejének érdekeltségébe tartozó BDPST Zrt., hogy azt az UNESCO is aggályosnak találta; vagy a Lónyay utca 26. számú klasszicista lakóházzal, amelynek nagy részét egyszerűen eldózerolták. A Bem téri Radetzky-laktanyára is hasonló sors vár, igaz, ott már a műemléki védettséget is leszedték az épületről.
Ez az aggasztó trend jutott volna el a Kossuth térre?
A 2011-ben elindult Steindl Imre Programot eddig inkább azért kritizálták, mert a Kossuth tér háború előtti arculatának helyreállítása érdekében olyan szobrokat és emlékműveket is rekonstruáltak, amelyek már évtizedek óta hiányoztak a térről, illetve az idén év elején átadott Szabad György Irodaház esetében egy 1928-as homlokzati tervet fejeztek be majd’ száz évvel később. Ha ezekről a kérdésekről lehet is elvi vitákat folytatni, örökségi érték biztos, hogy nem sérült – és az Országház környezetének összképe sokkal kedvezőbb, mint hetven éve bármikor (bár ez az értékítélet nyilvánvalóan szubjektív).
A Földművelésügyi Minisztérium rekonstrukcióját Nagy Csaba építész stúdiója, az Archikon tervezi, amely a szakma és a közönség által is nagyra tartott műemlékes projekteket csinált már végig, például a Párisi udvar, a Budai Vigadó vagy a Palatinus Strandfürdő rekonstrukcióját. Sem a megrendelő, sem az építész nem nevezhető tehát megátalkodott műemlékrombolónak. Éppen ellenkezőleg.
Megkérdeztük Wachsler Tamást, a Steindl Imre Program vezetőjét, hogy a Földművelésügyi Minisztérium esetében miért választották a műemlékvédelem határait feszegető megoldást. Alábbiakban bemutatjuk a várható nyereségeket és veszteségeket. A műemlékfelújítás ugyanis szinte mindig egyensúlyi kérdés, de általánosságban elmondható, hogy minél mélyebben nyúlnak be egy védett házba, minél többet bontanak el belőle, és a végeredmény minél jobban eltér az eredetitől, annál nagyobb a veszélye, hogy a hitelesség odavész. Néhány olyan pontra is rámutatunk, amelyen akkor is lehetne változtatni, ha a bontás és a rekonstrukció a tervezett logika mentén valósul meg.
Miért fontos?
Nemcsak a helyszín miatt, bár a Kossuth teret nem kell magyarázni. A Földművelésügyi Minisztérium palotája több más okból is lényeges:
- ez volt a dualizmus korának legelső nagy államigazgatási épülete;
- ez a Kossuth tér legrégebbi fennmaradt épülete, amely jóval hamarabb elkészült, mint az Országház;
- és ez az egyetlen minisztériumi célra épült palota Budapesten, amely máig megtartotta eredeti funkcióját, és az átadása óta folyamatosan az agrártárca működött benne.
Azért a múltidő, mert 2018-ban a minisztérium elköltözött. A gépészeti és az elektromos rendszerek elavult állapota miatt a házat ki kellett üríteni, azóta üresen álló szellemkastély. A rekonstrukció a Steindl Imre Program harmadik ütemét alkotja a szomszédos Igazságügyi Palota felújításával együtt (ahonnan a Néprajzi Múzeum és a Politikatörténeti Intézet költözik éppen ki). A menetrend úgy fest, hogy jövő év elején írják ki a tendert a kivitelezésre, és az év derekán kezdődhet el a körülbelül három évig tartó építkezés. Az Igazságügyi Palota felújítása valamivel később, de szintén jövőre kezdődne el.
A Földművelésügyi Minisztériumot a 19. század utolsó negyedének neves építésze, Bukovics Gyula tervezte, többek között az ő alkotása a turai kastély is. Az alapkövet 1886-ban tették le, és másfél évvel később, 1887. július 17-én már át is adták a hatalmas palotát, amely akkor a város peremén helyezkedett el, az Újépület kaszárnyájától északra nyújtózó kopár térségen, fatelepek és raktárak között, a tervezett új Országház helyével szemben. A parlament palotájának még éppen csak elkezdték az alapozását, amikor ez a ház már állt, a tervezett új kormányzati negyed első elemeként. A negyed később nem egészen úgy valósult meg, ahogy a dualizmus aranykorának politikai elitje elképzelte. Az Országház terére nem költözött több minisztérium, sőt nem is minden tárcának sikerült saját palotát építeni a Monarchia széthullásáig.
A Földművelésügyi Minisztérium palotája az átadásakor valóságos szenzáció volt, mert ilyen nagy, impozáns modern középület egyáltalán nem volt még az akkori Budapesten, de az Országház és az Igazságügyi Palota felépítése után némiképp árnyékba szorult, és a gyors kivitelezés miatt az állapota is gyorsan romlani kezdett. A homlokzat díszeit már 1910-ben jórészt eltávolították, 1922-23-ban pedig két szintet ráhúztak a hátsó, Kozma Ferenc utcai szárnyra.
És mégis: ez a kívül-belül tönkretett, hamar divatjamúlt palota méltó az utókor megbecsülésére, mert még átalakított állapotában is tükrözi a Tisza Kálmán-féle sikerkorszak ideálját arról, hogyan kell kinéznie egy reprezentatív magyar államigazgatási épületnek. A maga nemében egyedülálló, mert a későbbi középületek már a dualizmus idején is más szellemben épültek.
Bukovics Gyula római reneszánsz stílusú, méltóságteljes palotájának majdnem az lett a végzete, hogy gyorsan vesztett a megbecsültségéből. 1906-ban pályázatot írtak ki a teljes átépítésére. Ezt Tőry Emil nyerte meg egy tornyos, szecessziós tervvel, de szerencsére nem jutott pénz a megvalósítására.
A palotával kezdettől funkcionális gondok voltak. Irodaháznak épült egy olyan időszakban, amikor ennek az épülettípusnak még nem alakult ki a tervezői gyakorlata. A később meghonosodott középfolyosós elrendezés helyett Bukovics úgy álmodta meg a házat, hogy a három belső udvar körül folyosók futottak körbe. Minden iroda egy utcafronti szobából és egy folyosóról nyíló előtérből állt, de ezek az előterek sötétek voltak, a traktus közepén nem jutottak elég fényhez. Már Tőry át akarta alakítani a házat középfolyosós rendszerűvé, amihez kibontotta és újjáépítette volna az udvari főfalakat, új lépcsőházakat, világítóudvarokat és előcsarnokokat tervezett – hasonlóan ahhoz, mint ahogy az épületet most kibeleznék.
Ehelyett azonban olcsóbb szükségmegoldás valósult meg: az 1930-as években vékony válaszfal behúzásával alakítottak ki középfolyosót, de ettől az eredetileg szabályos belső térszerkezet megbomlott, a helyiségeket és a közlekedőket össze-vissza elfalazták a változó használati igények szerint.
Mi történik a házzal?
A rekonstrukció tervezésekor Wachsler Tamás szerint arról kellett dönteni, hogy a meglévő állapotokat konzerválják egy felújítással, vagy az épület kezdettől fennálló alapproblémájára, a rossz belső elrendezésre is megoldást keresnek. A Földművelésügyi Minisztérium az építése óta soha nem esett át átfogó felújításon, és a döntés az lett, hogy ha már egyszer hozzányúlnak, akkor mélyebb beavatkozás történik, ami együtt jár az udvari szárnyak bontásával. A megtartott utcafrontok mögött így teljesen új szerkezet épül: korszerű középfolyosós irodaház világos irodákkal.
Volt még egy lényeges tényező: a Steindl Imre Programban évek óta szerepelt, hogy az Alkotmány utca torkolata alá mélygarázst építenek, ami egyszerre tudja kiszolgálni a Kúria és a minisztérium dolgozóit. Ezzel biztosítható, hogy az Igazságügyi Palota alá ne kelljen mélygarázst begyömöszölni, ami brutális veszteségekkel járna a gyönyörű belső terekkel rendelkező épületben. (Hasonló megfontolásból a távfűtést is a minisztériumból fogják biztosítani, sőt a közös menza is ott lesz.)
Csakhogy az Alkotmány utca torkolatát időközben elfoglalta a trianoni szerződés 100. évfordulójára elkészült Összetartozás Emlékhelye, ráadásul az utca két fasora és a közműhelyzet miatt is nehéz lett volna ott mélygarázst építeni. Így az lett a megoldás, hogy a háromszintes, 256+59 férőhelyes mélygarázs is átkerül a minisztérium alá, ahol úgyis nagy bontások lesznek.
A két megfontolás együtt azt eredményezi, hogy a minisztériumi palota legalább felét elbontják: a Kozma Ferenc utcára néző teljes hátsó szárnyat, valamint a belső udvarok körüli traktusokat is a középső udvar körüli részek kivételével.
Egyértelmű, hogy ez nagyon nagy ár az épület használhatóbbá tételéért, hiszen a palota eredeti tömegének jelentős része áldozatul esik az átszabásnak, fizikai valójában megsemmisül. A tervezés kezdetén értékleltár készült az épületben található, műemléki értéket képviselő elemekről. A dokumentumból világosan kiderül, hogy az elbontandó részek közül a keleti homlokzat és valamennyi belső udvar homlokzata műemléki értéket képvisel, akár csak a melléklépcsőházak és az udvarok körül végigfutó keresztboltozatos közlekedők. Ugyanakkor az is kiderül ebből, hogy az épület legszebb terei azért a megmaradó részben vannak: az oszlopos előcsarnok, a középső udvar, a két díszes főlépcsőház és a Kossuth térre miniszteri helyiségcsoport. Amit bontanak, az nem értéktelen, bár nem is a ház legjobb része.
Ha veszteség-nyereség mérleget nézünk, utóbbi serpenyőben az van, hogy az utcai szárnyak belső terei történetük során először tisztességes műemléki felújítást kapnak, és a középső udvar körül az elfalazott folyosókat is újra egybenyitják.
De nemcsak ez. A felújítás során ugyanis a minisztérium visszakapja a Bukovics Gyula által tervezett eredeti főhomlokzati díszeit: visszakerülnek az allegorikus szoboralakok az első emeleti kiemelt ablakok timpanonjai fölé, a két nagy timpanonba az országcímerek és a sarkokra a griffek, a második emeleti ablakok alá az oroszlánfejes köténydíszek, a harmadik emeleti teraszra a kővázák és a baluszteres parapet. A kőporos vakolattal lekent szürke ház sokkal vonzóbb lesz annál, amilyennek ismerjük, és láthatóvá válik majd, hogy eredetileg ez valóban az ország főteréhez méltó, reprezentatív kormányzati palota volt.
Javulni fog a visszaépített hátsó (keleti) homlokzat minősége is, mert vizuálisan teljesen eltűnik az 1920-as évek elején ráhúzott ráépítés és jelentősen redukálják a két utólagos hátsó saroktornyot (bár következetlen módon nem tüntetik el). Oldalról és hátulról nézve a ház szintén közelebb kerül majd az eredeti állapotához annak ellenére is, hogy a hátsó homlokzat közepén megjelenik majd egy nagy, kortárs bejárat.
A palota ugyanis keresztben teljesen átjárhatóvá válik, középső tengelye megnyílik a járókelők számára, akik az előcsarnokon és a középső udvaron átsétálva a Kossuth térről átmehetnek a Kozma Ferenc utcába. Ennek két nagy előnye van: az épület legszebb terei mindenki számára láthatóvá válnak, hiszen azt eddig kevesen tudták, hogy mi rejtőzik a nehéz fakapuk mögött, és a újabb elemmel bővül a Kossuth tér körüli gyalogosövezet is. A passzázs megnyitása kezdettől fogva meglévő telepítési hibát orvosol: a minisztérium monolitként zárta el a teret a mögötte lévő lipótvárosi utcáktól, mindenekelőtt a zsákutcaszerűen a hátsó homlokzatra rávezető Kálmán Imre utcától. A passzázs ezt a tengelyt vezeti majd ki a térre, és valószínűleg életet visz a hátsóudvar jellegű mellékutcába a ház mögött.
De ha már fakapuk, itt a következő veszteség: ezeknek menniük kell. A két gyönyörű, gazdagon faragott 1887-es oldalajtót és az 1918-ban készült főkaput egyaránt kiszedik a helyéről, mert a cél az, hogy a Kossuth térre nyíló bejárat szabadon átjárható legyen. Sőt, a tervezők ennél többet is akarnak: mindhárom nyílást teljesen kibontanák, megsemmisítve a két oldalkapu eredeti architektúráját (a középső ma is sérült, hiányoznak a díszei). Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az árkádok alatti folyosó ablakait is kifelé nyíló ajtókká akarják alakítani, akkor megint romlik a mérleg: a legfontosabb, Kossuth téri homlokzat eredeti elemei tűnnek el, ráadásul valódi funkcionális kényszer nélkül, inkább építészeti vagy akár üzemeltetői megfontolásból. Még ha érthető is a cél, hogy a járókelőket behúzzák az új passzázsba (ezt szolgálja az egykori kapualjban kialakított zöldsáv is) meg az utcáról nyíló más új terekbe, az épület főbejárata és főhomlokzata több kíméletet érdemelne.
Ugyancsak a passzázs vonzóbbá tételét szolgálja, hogy felülről is természetes fényt juttatnának a megnyíló előcsarnokba két boltozati szakasz kitörésével (fölöttük ugyanis világítóudvarok vannak). Az előcsarnok tere kétségtelenül elég sötét, bár önmagában attól is világosabb lesz, hogy az udvar és a tér felé kinyílik. Viszont ez a legszebb rész az egész házban – nagyon meg kellene fontolni, hogy mennyire szabad belenyúlni. Ezeknek a látszólag nem vészes változtatásoknak ugyanis van kumulatív hatásuk, amely mind az épület szellemétől idegen „trendisedés” irányába mutat. Ebben szerepet játszik, hogy a palota nehézkes római reneszánsz stílusa ma sem népszerű igazán, idegen a korszellemtől.
A három udvar közül kettő, az északi és a déli belső udvar végleg elveszíti történeti jellegét: ugyan kubatúrájukban visszaépülnek, de eredeti homlokzatképzésüket nem kapják vissza, ide egyszerű, puritán lyukarchitektúrát terveznek. Habár ezek a ház nagyközönség számára nem látható részei lesznek, érdekes belegondolni: az új homlokzatok belül büszkén hirdetik, hogy valójában félig új irodaházról van szó, miközben kifelé az átalakítás ezt titkolni igyekszik. Szebb lesz viszont a megmaradó, passzázsként megnyitott belső udvar, ahonnan kibontják az utólag beépített lifttornyokat. Igaz, a fölösleges üvegtető éppen azt a közterületi jelleget gyengíti, amelyet a kapuban vitatható eszközökkel igyekszenek megteremteni.
Az épület nemcsak az átjáró miatt válik nyitottabbá. Az agrártárca régóta szerette volna, ha a magyar termelők bemutatkozási lehetőséget kapnak az ország főterén, ezért most a baloldali árkádsor alatti részt megnyitják kiállítóhely és bolt céljára. Innen le lehet majd menni a pince egy részébe, ahol újjászületik a minisztériumhoz egykor tartozó Országos Központi Mintapince, amely 1917-es megszüntetéséig a magyar borászatok bemutatkozóhelye volt. (A Mintapince eredetileg nem az Alkotmány utca felőli szárnyban volt, hanem a másik oldalon, a Báthory utcánál.) Az Alkotmány utca felőli földszinti rész a szomszédos Összetartozás Emlékhelyhez kötődő kiállítóhellyé alakul, az árkádok alatt a főbejárattól jobbra pedig a minisztérium menzájához kapcsolódó nyitott éttermet terveznek.
Az új nyilvános terek és funkciók együttesen a környezetétől eddig szigorúan elzárkózó épület számottevő részét átjárhatóvá és megközelíthetővé tennék. Ez a történeti részek remélhetőleg igényes és gondos felújításával együtt jelentős mértékben ellensúlyozza a ház felének lebontását és az egyéb kisebb-nagyobb (nem is feltétlenül szükséges) hitelességcsökkentő változtatásokat.
Ugyanakkor mégis fennáll egy komoly veszély: a példaadásé. Ha kiemelt állami beruházásban az ország kellős közepén elfogadható megoldásnak számít a műemlék felének lebontása és visszaépítése, akkor súlyosan sérül a norma, hogy védett épületet főszabályként eredeti anyagában kell megtartani. Egyébként is erős fejlesztői szándék mutatkozik arra, hogy a műemlékvédelmet letudják a homlokzatok megtartásával-visszaépítésével, ami valójában régi köntösbe bújtatott új házakat eredményez. Ha az állam saját kiemelt projektje esetében – akár megfontolandó szempontokból – ehhez hasonló módszert alkalmaz, nagyon nehéz lesz elmagyarázni a különbséget. Még ha van is.
Nyitókép: Az épület jelenlegi képe a Kossuth tér felől. Fotó: Domaniczky Tivadar/Válasz Online
