„A daddy sír” – ötvenhat alulnézetből

·2020.10.22

„Zaklatott párbeszéd volt, valahogy a régi rokonok kerültek szóba, a hajdani tanyavilág, a Csergettyű, az ünnepek, meg hogy mitől is jó a birkapörkölt. Egyszer csak megszakadt a vonal” – idézi fel 1956-ban elmenekült idős amerikai rokonával lezajlott utolsó beszélgetését Papp István történész. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa írásában a nemzeti ünnep tompán kongó pátosza helyett egy átlagember – tüdőbeteg falusi fiúból lett katonai térképész, majd amerikai gyári munkás – sorsán keresztül mutatja meg, mennyi mindent jelenthet az 1956-ban elhagyott haza annak is, aki a forradalom felemelő napjait egy kórházi ágyban élte át.

Holnap észrevétlenül suhan majd el mellettünk nemzeti ünnepeink egyike. A maga pőreségében mutatkozhat meg, mennyire kötelezően elvégzendő feladat lett mára a forradalomra való emlékezés. Másról szólnak a hírek, mindent felölel a járvány, hol jut most idő és energia az egyre inkább az idő homályába és végtelenségbe vesző események felidézésére, arra, hogy töprengjünk róluk. Talán azért van mindez így, mert rossz úton járunk. Lehet, hogy ez a súlyos fogalom, a „nemzeti ünnep” túlságosan távol került tőlünk. A kiüresedett, tompán kongó pátosz helyett keresgéljünk másfelé.

Egy hajdanán élt, tisztességes népi író, Szabó Zoltán szerint a nemzet emberekből áll. Nem találkoztam még ennél egyszerűbb és pontosabb meghatározással. Ezért gondoltam arra, hogy egy hétköznapi történet segítségével próbáljam megvilágítani, mi is lehetett 1956 lüktető ősze egy beteg, kiszolgáltatott, félelemben élő ember számára.

Ez is egy ’56-os történet, melyet nem a História nagybetűi írtak, sokkal inkább a hétköznapok dacos kényszerei.

Molnár József élete az 1930-as évtized elején indult, az Alföld közepén lévő kiterjedt tanyavilágból. Valahol a Hármas-Körös közelében, Mezőtúr és Szarvas között épült az a majdnem földbe süppedt, szűk ablakú, vizes vályogból vetett tanya, ahol meglátta a napvilágot. Az esős, hideg őszökön és a nyirkos, vizes tavaszokon sűrűn tenyésztek a baktériumok az apró épületben. Aligha véletlen, hogy a paraszti sorban cseperedő gyermek tüdejét is megtámadta a kór, a morbus hungaricus, mely időről időre visszatért. Bár gyermekkorában kiragadták őt a TBC lázrózsáinak tüskéi közül, sosem tudta igazán szabadon és önfeledten venni a levegőt.

Otthon, az egyik régi fiókban őrzöm a Nagy-Magyarországot ábrázoló rojtos szélű térképeket, amelyeken Molnár József, nagyapám öccse elemi iskolás korában a tágabb világgal kezdett ismerkedni. Talán a sors keze van abban, hogy éppen e régi térképek maradtak fenn, hiszen az ’50-es évek elején a jó eszű fiú továbbszolgált a hadseregben és katonai térképek rajzolását bízták rá.

A 64 évvel ezelőtti morajló őszön megint kiújult a tökéletesen soha el nem múlt tüdőbetegsége. Kórházba került, valamikor október 20-a táján. Nem volt olyan szerencsés, mint Spiró György Tavaszi tárlat című regényének főhőse, aki gyógyultan térhetett haza a kórházban végzett műtétet követően. Molnár József belázasodott, hörgött, ingadozott az állapota. Közben kitört a forradalom, ledőlt a Sztálin-szobor, fegyverek ropogtak, versek születtek, remény ébredt és november 4-én a magyar történelem egyik legsötétebb hajnala virradt ránk. Ám a 26 éves, friss házas férfi továbbra is a kórházban hányódott. Rémhírek keringtek, hogy nem lesz gyógyszer, összeomlik az ellátás, kevés az orvos, s talán még az influenzajárvány is súlyosabb lehet, mint lenni szokott.

Molnár József hezitált, attól félt, hogy meghalhat gyógyszer hiányában. Felesége győzködte, hogy induljanak el a még nyitott osztrák határ felé. Az ifjú térképész végül engedett a nyomásnak és a félelemnek, a szomszédban búcsúlevelet hagyott édesanyjának és valahogy átvergődtek Andau közelében a határon. Bécsben már volt elegendő gyógyszer, élelmiszer és orvos is. Lassacskán talpra állt a bajból.

Élete később rendeződött, s néhány éves angliai kitérőt követően az Egyesült Államokban telepedett le és alapított családot. Sosem látta viszont a szüleit, bátyját, nagyapámat és keresztlányát, édesanyámat, aki néhány hónapos volt, amikor keresztapja elhagyta az országot.

Igen, a nemzet emberekből áll. S az emberek bonyolultak. Nem csupán a hétköznapi megélhetés, az elemi túlélés parancsa vezeti őket. Molnár József gyári munkásként élte le életét, a rendszerváltás után újra aktívan leveleztünk. Egyszer, minden előzmény nélkül, kért tőlünk egy Arany János-kötetet. Egyik öreg cimborájával azon vitatkoztak, hogyan van helyesen A családi kör.

Amikor édesanyám meghalt, valahogy megszakadt közöttünk a kapcsolat, de azután néhány év múlva, magyar származású menyének köszönhetően újra megtaláltuk egymást. Három évvel ezelőtt Skype-on beszélgettünk. Zaklatott párbeszéd volt, valahogy a régi rokonok kerültek szóba, a hajdani tanyavilág, a Csergettyű, az ünnepek, meg hogy mitől is jó a birkapörkölt. Egyszer csak megszakadt a vonal. Néhány másodperc után a másodunokatestvérem vette át szót, s ennyit mondott: a daddy sír.

Soha többé nem hallottam és láttam őt. Azóta már Massachusetts földjében alussza örök álmát. Ez is egy 56-os történet. Egy aprócska darab, egy ember a magyar nemzetből.


Nyitókép (illusztráció): a budapesti Rákóczi út a Szent Rókus-kápolnától a Nagykörút felé nézve 1956-ban. Fotó: Fortepan/Nagy Gyula

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: sztori