Az Ipoly partján hallottuk a bejrúti robbanást – rendhagyó útirajz Nógrádból

·2020.08.14

A bejrúti robbanástól megrendült libanoni vendéglátó a Civitas Fortissima szívében, trianoni rekvizitum minden vasútállomáson, a Néphadsereg őrnagyának szelleme és szerb ortodox hagyomány a panellakások árnyékában, megkövesedett ősfenyvesek és a „drégeli rom” – Papp István történész személyes hangú útirajza Nógrádból.

Magyarország legkisebb és egyik legszegényebb megyéjében jártunk. Nógrád legdélibb része az agglomerációs hullám legészakibb gyűrűjével érintkezik. Ám a fővároshoz való relatív közelsége, remek turisztikai adottságai, gazdag művelődési öröksége, a komoly hagyománnyal bíró gyümölcstermesztés és az erdőgazdálkodás lehetőségei ellenére bizonyos értelemben megállt az idő a palóc dombvidéken. Írásunkban arra keressük a választ, hogy milyen apró ellentmondások és különös történetek ismerhetők meg egy nyaralás idején.

×××

„Felhívtuk a rokonokat, egy napja nem lehet kimenni az utcára, olyan erős és átható a kikötőből jövő égett emberhús szaga.” A felkavaró mondatot egy szőke fiatalember szájából hallom, miközben okostelefonján a bejrúti kikötőben történt robbanás felvételeit játssza le. „Apu is fegyvert fogott, 15-16 éves korában részt vett a polgárháborúban” – teszi hozzá remegő hangon. Így jutott el hozzám a Libanonban történtek híre, annak ellenére, hogy tudatosan nem hoztam magammal telefont, nem hallgattam híreket, s nem vettem újságokat. Itt-ott egy-két foszlányt önkéntelenül is elkaptam, és szállásadó gazdánk családjától tudakoltam, mi is történt messze tőlünk, a Földközi-tenger keleti partvidékén.

A másfél éve nyílt hotel ötven év körüli, barátságos tulajdonosa maronita keresztény apa és zsidó anya házasságából született, ám több, mint harminc éve Magyarországon él. Immár négy, felnőtt gyermekével együtt látja vendégül a Balassagyarmatra látogatókat, akik között szép számmal akadnak német és osztrák turisták. A libanoni férfit sokan ismerik, bár származása felől bizonytalan találgatások látnak napvilágot. Volt, aki albánnak, más arabnak tudta. A nyelvi és felekezeti sokszínűség elvileg nem meglepő itt, Nógrád megye egykori székhelyén, a nagyjából 15 ezer ember lakta Balassagyarmaton. A városban domináns római katolikusok tekintélyes, a XVIII. századtól ereklyét őrző templomától nem messze egy szerb ortodox templom húzódik meg panellakások tövében, és szolgál alkalmi kiállítóhelyként. Az ötvenes évek elejéig evangélikus püspöki székhely volt a város, szállásunk szomszédságában a szépen felújított lutheránus közösségi ház udvarán reggelente táborozó gyerekek fociznak.

A balassagyarmati szerb ortodox templom tornya (fotó: Magyar Kaland blog)

A Luther utca végén magasodik a hajdani Akasztó-domb helyére felhúzott evangélikus templom. E felekezethez tartoztak a valaha itt élő tót atyafaiak is, akiknek emlékét mára kevés dolog őrzi. Egy-egy régi sírkő, esetleg a határhíd közvetlen közelében néhány bolton ékeskedő szlovák nyelvű feliratok, illetve Janko Král reformkori szlovák költő kétnyelvű emléktáblája a valamikori vármegyeháza falán. A derék tót atyafi a szlovák nemzeti ébredés Petőfivel párhuzamba állítható alakja, aki ugyancsak a népköltészetet tartotta egyik ihlető forrásnak, eleinte rokonszenvezett a 48-as forradalommal, még börtönbe is vetették emiatt, később mégis szembefordult a magyarokkal egy szabadcsapat tagjaként. A radikális népbarát poéta végül elfeledve, szegényen halt meg, valahol a két nemzeti mozgalom közé szorulva, s egyben jelezve, milyen bonyolultak is a mi közép-európai történeteink.

A reformátusok sokkal szerényebbek. Nem olyan régen emlékeztek meg gyülekezetük újjáalapításának centenáriumáról, ám történetük mégis bővelkedik formátumos emberekben. A parókia falán emléktábla hirdeti a lelkipásztori hivatást a politikai pályára váltó Tildy Zoltán egyéniségét, aki a közeli Losoncon született, s gyermekéveit töltötte az Ipoly-parti városban. A helvét istenháza szomszédságában található a Huszár-villa, amely ma a Civitas Fortissima Múzeumnak ad helyet. Különleges épület, amelyben Huszár Aladár Tormay Cécile írónőt látta vendégül több hónapon keresztül. Tormay itteni napjait a radikális jobboldal bibliájában, a Bujdosó könyvben örökítette meg, s később is támogatta egykori segítője, Huszár Aladár közéleti pályafutását, mint a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének sokfelé bejáratos elnöke. Ám az egykori nógrádi alispán, majd budapesti főpolgármester, s az Országos Társadalombiztosító Intézet elnökének élete egészen másként alakult, mint azt gondolnánk. Huszár – németellenes, függetlenségi, fajvédő nézetei jelentős részét megőrizve – a Magyar Nemzet ismert publicistájaként kapcsolódott be a szellemi ellenállásba, így 1944 tavaszán letartóztatták és 1945 februárjában a dachaui koncentrációs táborban dúló tífusz oltotta ki életét.

Tormay Cécile emléktáblája (a szerző fotója)

Balassagyarmat meghatározó történelmi eseménye az 1919 januárjában történt „csehkiverés”, amelyre több emléktábla, szobor és a kis múzeum anyaga is emlékezetet. Minden jel szerint az Ipoly völgyét Magyarországnak megtartó esemény aligha tekintető pusztán fentről épített kultusznak: már 1994-ben emléktáblát állítottak a vasútállomáson a harcok két áldozatának: Rózsa András kalauznak és Petrovics József fűtőnek, 2005-ben adományozta az Országgyűlés a „legbátrabb város” címet Balassagyarmatnak, mely latin nyelvű felirat a városháza homlokzatát díszíti. Ugyanezen épület oldalsó falán pedig azon katonák, polgárok és munkások neveit olvashatjuk, akik életüket adták, hogy a város és vidéke magyar föld maradjon. Van az egésznek valami különös, 48-as íze, amikor a társadalmi rétegek és osztályok feletti közös akarat éltette oly sokáig a szabadság ügyét. Mintha ez a tényező lenne a legfontosabb közösségi ügyeink diadalra viteléhez.

A főtéren – a szintén ide valósi Markó Iván balett-táncos 1970-es években lebontott szülőházának helyén – emelkedik a Sárkányölő Szent Györgyre emlékeztető, ugyancsak a cseh csapatok visszaszorítását megidéző szoborkompozíció. Igen rokonszenves, hogy a Civitas Fortissima Múzeumban nem csupán magyar, hanem cseh, szlovák, sőt lovári nyelvű összefoglaló is várja, minden jel szerint elsősorban a középiskolás diákokat. Ugyancsak a múlttal való megbékélést szolgálja, hogy a vasút melletti, szépen felújított I. világháborús emlékparkban helyezték el az egykori szovjet katonák és az 1919-ben meghalt cseh bakák emlékét megörökítő márványlapokat is.

Valahogy az egész város levegőjében benne van, hogy egykor jóval nagyobb közösségi élet lüktetett itt, mint manapság. Bár szombat kora délután a műemléki főutcán meg lehet számolni az embereket, mégis a négy középiskola, az öt pénzintézet, a bíróság, az ügyészség, a tekintélyes Palóc Múzeum, a máig létező mozi, a börtön, a levéltár, a képtár mind Balassagyarmat hajdan tekintélyes múltját hirdeti. Talán ezért sem tűnt ab ovo légből kapottnak az a néhány évvel ezelőtti ötlet, hogy helyezzék vissza ide Salgótarjánból a megye székhelyét, bár ez a felvetés a régmúlton kívül mással nemigen lett volna indokolható. Mert hiába él itt mindmáig valami Balassi, Madách, Mikszáth, Szabó Lőrinc, Komjáthy Jenő, Jobbágy Károly, a legendás genealógus, a nemesi családok fáradhatatlan kutatója, Nagy Iván szelleméből, mégis valahogy megállt az idő, nincs igazából kitalálva mi is az a szerep, amelyet e formás, vonzó, nyugodt kisvárosnak be kellene töltenie. Talán ezért van az, hogy az elégia és a nosztalgia kedves, de hosszú távon mégsem túlságosan felemelő érzése lengi körül az Ipoly partján épült várost.

Sokan, nagyon sokan eljöttek innét, akik bizonyára szívesen hazalátogatnak és emlékeznek ifjúkorukra, mint ahogyan az egyik legnagyobb párizsi revü, a legendás Folies Bergère tulajdonosa, Michel Gyarmathy tette, aki Molnár Gál Péter néhány hónapja megjelent különös emlékiratának tanúsága szerint így verselte meg szülőhelyét: „Rákóczi Fejedelem út / Hetvenhét… volt számunk. /Balassagyarmaton, / Ott volt a házunk. / Most Párizsban lakom. / Szép város az, kérem… / De hát, Balassagyarmat, Te… / Sokkal szebb vagy nékem.” Mindehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy az 1996-ban elhunyt, a francia fővárosban járó magyarokat mindig örömmel fogadó Michel Gyarmathyt végakarata szerint a helyi zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Abban a néma hallgatagságában is felemelő sírkertben, amelyet a holokauszt ötvenedik évfordulóján nyilvánították hazánk első műemléki védettséget élvező zsidó temetőjévé.

Zsidó temető (a szerző fotója)

Bár a lelakatolt kapu miatt csupán a fal fölött nézhettem be a fekete és vörös márvány sírkövek acattól és folyófűtől övezett, minden jel szerint kaszált és valamilyen mértékben karban tartott sorába, mégis az egyszerre lezárt és lezáratlan múlt különös kettőssége járja át a lelkemet. Hogy mindezt megértsük, érdemes felidézni, hogy a XIX. század közepén a város lakosságának majdnem 40%-a tartozott az izraelita felekezethez, amely nem csupán szép zsinagógát tartott fenn (ezt 1944 decemberében felrobbantották a távozóban lévő német csapatok), hanem saját iskolával, sütődével, kóser vágóhíddal, jótékonysági alapítvánnyal és segélyegylettel, s mindenekelőtt sok-sok ember áldásos tevékenységével volt részese Gyarmat életének. A vészkorszak idején elhurcolt 2000 emberből 136-an tértek haza, s ez nyilvánvalóan megpecsételte egy hajdan virágzó közösség sorsát.

Sajnos azonban nem csupán a zsidó közösségi élet megszűnése az, ami szomorúsággal tölt el. Ugyanis a sírkert itt-ott omladozó téglafalai mellett, a vasúti töltés tövében, egy mező szélén, igen messze az evangélikusoknak és római katolikusoknak egyaránt helyet adó temetőtől pár száz méterre húzódik egy különös temető. A lassan zakatoló vonatból lettem rá figyelmes, majd közelebbről is szemügyre vettem. Először a szülővárosom, Mezőtúr református temetőjében figyeltem fel ugyanerre a jelenségre. Ami ott még csupán külön parcella, itt már markáns térbeli elkülönítés. Fejfákat láthatunk, s apró földhalmokat. Nehezen olvasható nevek, miközben 2018/19-ben elhantolt emberek földi maradványai nyugszanak itt. Ők nem kapnak sírkövet, még szépen faragott, csónakos fejfákat sem, sőt néhány év elteltével a gyenge minőségű táblákról nevüket is elmossa az eső és a feledés. Alighanem szociális vagy köztemetés – nem is a név a lényeg ­– során eltemetett emberekről van itt szó.

Szegények temetője, avagy ‘szociális sírok’ (a szerző fotója)

Nem is önmagában ez a tény a megrendítő, hanem a gondos és világos térbeli elhelyezés. A lehető legtávolabb kerültek ők a díszes központi temetőtől, ahol békében megfér egymással a Néphadsereg őrnagya és a Ferenc József-renddel kitüntetett esperes, ám nem jut hely a város legszegényebb polgárainak. Ez a felismerés volt a Nógrádban töltött egy hét legfelkavaróbb tapasztalata, közösségi összetartozásunk megrendülésének nyilvánvaló tünete.

×××

Ha már a vasút mellett járunk, üljünk fel az egyik kis szerelvényre, amely Vác vagy Szécsény irányába döcög. A helybeliek által hol Piroskának, hol parasztmetrónak becézett kis járgány két kocsival indul nyugati, míg eggyel keleti irányba. Néhány hete nagy visszhangot váltott ki, amikor maga Balassagyarmat kormánypárti polgármestere demonstrálta, milyen értelmetlen döntés volt két szárnyvonalon is a vonatok buszokkal való kiváltása. Persze a jelenség nem új, 2007 óta nem közlekedik Diósjenő és Romhány között vonat, így a sínpárokon nem érhető el sem Rétság, sem a népszerű üdülőhely Bánk, sem pedig az utolsó jelentős kuruc csata színhelye, Romhány. A nógrádi vasutakon szerzett tapasztalatok látszólag igazolják az íróasztalok mellett született döntések racionalitását, ám a kép csalóka. A lassú, nem igazán tiszta, kevés járatot üzemeltető, a felfoghatatlan okokból a közeli Losonc vagy Ipolyság elérését lehetetlenné tevő vasút természetesen nem népszerű, s mivel kevés utas akad, ezért nem is ésszerű pénzt költeni rá. Így még kevesebben választják, s innentől már csak a szokott circulus vitiosus.

Próbáljuk kissé árnyalni a képet. Az utasok száma tényleg kevés, megszámoltam: Ipolytarnócról visszajövet mi és egy másik család adtunk 10 embert, ehhez jött egy Szécsényben felszálló házaspár, s egy fiatal lány Ludányhalásziból. Amikor e 13 ember leszállt a gyarmati állomáson, egy forgalmista felkiáltott: van itt utas kérem! Ám mindez azon múlott, hogy két család éppen egyszerre akarta megnézni az ipolytarnóci ősmaradványokat. Másrészt e hányatott vasútvonal, bármilyen abszurdnak tűnik is az érv, még mindig a Trianon okozta kettévágottságot nyögi. Ahogyan a történészek közül is egyre többen hangoztatják, a békeszerződés legfájóbb következményének az eleven emberi-közösségi kapcsolatok brutális szétvágása tekinthető. Először nem értettük, miért mondja a kalauz, hogy a vonat Drégelypalánknál fordul vissza. Talán rossz járatra váltottunk jegyet? Nem, a vonat egyszerűen nem tud továbbmenni természetesen adódó vonalán Ipolyság felé, hanem kényszerű gurflit ír le a Börzsöny keleti oldalán. Ugyanez a helyzet Ipolytarnócon: a vonalak nyújtózkodnak Losonc felé, ám nincs ami a határ szlovák oldalán csatlakozna hozzájuk. Így ahelyett, hogy az ország testét behálózó erekként vinné a vasút az embert és az árút Ipolyság és Losonc között, maradt két béna szárnyvonal, amelyek néhány év múlva alighanem csak a múlt rekvizitumai lesznek.

Skanzen (a szerző fotója)

Addig is marad a töméntelen akáclevél, amely bevágódik a nyitott ablakon: nincs ember a sínek melletti fák és bokrok irtására, ennélfogva sokszor tényleg szinte erdőben megy a szerelvény és a nekicsapódó ágakról zúdul be a bogár, a levél, a virág s az apróbb gallyacskák. Szécsényben kézzel tekerik a váltót, állítólag ez az utolsó ilyen hely Magyarországon, igaz ennek nem jártam utána. Viszont mindezért cserébe tényleg nyugodtan és alaposan szemügyre veheti az ember a körülötte elterülő változatos tájat: láthatunk zsombékokról felszálló gólyákat, békésen legelésző birkanyájakat, barnálló marhacsordákat, sőt egy tanya igen tág udvarán egy csapat dámszarvas piheg a rekkenő hőségben.

Mindebből adódik még egy fontos párhuzam: az okosan felépített rét-, legelő- és erdőgazdálkodás lehetősége. Leginkább talán az utóbbi látszik megvalósulni, ennek magunk is számos jelét láttuk szépen kiépített turista- és tanösvényeken, legyen szó a Szendehely mellett Katalinpusztáról, a drégelyi vár impozáns romjaihoz vezető csalános-szúnyogos útról (bár családom tagjaitól hallható némi morgolódás a néhol meredek kaptató és az aktív vérszívók miatt, én önző érdekből mindenképpen meg akartam látni a várat; az érettségin a Szondi két apródját húztam, azt hiszem, ez elegendő indok), vagy a megkövesedett ősfenyőt és hajdani emlősök nyomait bemutató ipolytarnóci erdei sétáról.

Ami viszont a nem is olyan régen még virágzó bogyósgyümölcs-termelést és tejtermelő szarvasmarha tenyésztést illeti, az bizony már a múlté. Az utóbbira a hétszáz éves falakat is őrző szécsényi ferences kolostor közelében található raktárszerű épület utal, melynek bejárata fölött máig olvasható a „Rákóczi Mgtsz, Szécsény” felirat. Mielőtt könnyedén legyintenénk minderre, érdemes elmondani, hogy a tág értelemben felfogott Kádár-korszak utolsó élelmezésügyi és mezőgazdasági minisztere, Hütter Csaba e téesz éléről került a miniszteri bársonyszékbe. Mint a szocialista agrárlobbi alsó talapzatának egyik fontos figurája azzal érdemelte ki Németh Miklós bizalmát, hogy jeles szarvasmarhatenyésztőként a szovjet elvtársakat is elkápráztatta gazdálkodási eredményeivel. A szocialista téeszek világra régen elmúlt, a dús füvű, nedves rétek és kaszálók viszont még mindig jelen vannak, mégsem akar valahogy a virágzó mezőgazdaság kibontakozni. Sőt még az a része is súlyos válságba került, amely nemzedékem számára evidens iskolai tananyagnak számított: ha Nógrád, akkor málna, szamóca, szeder, ribizli és egres. A zuhanás akkor félelmetes, ha felidézzük, hogy 2004-ben, EU csatlakozásunk évében még közel 2000 hektáron folyt a termelés a megyében, s ez hat év alatt alig negyedére csökkent, s napjaikra szinte családi házak veteményeseire korlátozódik. Mi egy katolikus hálózaton keresztül szoktunk vásárolni e finom gyümölcsökből, s akár Bernecebaráti, akár Drégelypalánk, akár Varsány termi a mézédes málnát vagy a vassal teli szedret, ugyanazokat a panaszokat halljuk: nincs, aki leszedje a termést, alacsony a felvásárlási ár, nem tudják tárolni, hűteni, exportálni az árut. Mintha megint keserű időutazást tettünk volna a  magyar vidék évtizedes problémáinak világában.

×××

Akaratlanul is borúlátónak tűnhet e kis útirajz, pedig tényleg e vidék sokszínűségét szerettem volna megmutatni. Persze akadnak itt szigetek, Hollókőt nyilván fel fogják újra keresni a német vendégek, megint lesz egyszer fesztivál Bánkon, s mindig akadnak majd középiskolások, akik elszavalják a történelmi romokon, hogy „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja” – ahogyan 2008 őszén történt Jordán Tamás vezetésével. Ám valahogy mégis mindez a szépség, örökség és emberi jó szándék nem áll össze egy közös felemelő történetté. Valahogy jelképesnek tűnt, hogy egy hét alatt egyetlen fejkendős nénit láttam, aki a szécsényi buszállomáson kapargatta görbe botjával a betont, s szomorúan nézett maga elé. Az ő világa már egyértelműen elmúlt, de mi az, amit a jelenvalóban ennek helyére állíthat Nógrád megye sok-sok apró falva és néhány kisvárosa? A jövő nagy talánya mindez. Én nagyon szurkolok nekik.    


Nyitókép: Látkép Nógrádban észak felé, 1925. (forrás: Fortepan)

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: sztori