Teljes kudarc: a sosem volt idős- és fogyatékospolitikáról

·2020.06.12

Magyarországon egy félkész, az igényeknek messze nem megfelelő szociális rendszer működik. A mostani járvány rámutatott arra, hogy az egymást követő kormányok – pártállástól függetlenül – a szociális szektort évtizedek óta szükséges rossznak tartják. Az országnak nincs fogyatékospolitikája, nincs időspolitikája és nincs szociális gondoskodási politikája. Ideje lenne beszélni arról, milyen szociális szolgáltatórendszerre lenne szükség, és hogy ezt miként lehet megvalósítani. Ezt a kemény kritikát vendégszerzőink, Kozma Ágnes szociálpolitikus és Petri Gábor fogyatékossággal foglalkozó társadalomkutató, a Kenti Egyetem (Personal Social Services Research Unit, University of Kent) kutatója és tiszteletbeli oktatója fogalmazta meg válaszul Nyitrai Imre szociálpolitikus nagy visszhangzott kiváltott írására. (Az elemzés szakmabelieknek szánt teljes változata itt olvasható.)

A COVID-19 járvány Magyarországon is ráirányította a figyelmet a szociális szolgáltatások bajaira. A Pesti úti idősotthon körül kibontakozó politikai kampány mögött valós emberéletek problémái húzódnak meg – nem csak a Pesti úton, de országszerte, nem csak az idősotthonokban, de bármelyik szociális intézetben, és nem csak a járvány idején, de több évtizede. Hasonló helyzet alakult ki a fogyatékos emberek intézményeiben is, de abból nem lett átpolitizált botrány és a fogyatékos emberek gondjai háttérbe szorultak.

A szociális otthonokban, bentlakásos intézetekben élő közel 100 ezer ember és az ott foglalkoztatott 20 ezer szociális dolgozó egyaránt a magyar társadalom kirekesztettje. Helyzetük az elmúlt 20 év során, kormányállástól függetlenül nem sokat változott. A bentlakásos szociális szolgáltatásokat igénybe vevő idősek és fogyatékos emberek kiszolgáltatottságuk és a bentlakásos ellátások körülményei miatt társadalmunk páriái. A szociális dolgozók pedig a nehéz munka és rossz körülmények, a tűrhetetlenül alacsony bérek, a társadalmi megbecsültség és elismerés hiánya miatt a rendszer áldozatai. A személyes gondoskodás mentálisan és fizikálisan is kimerítő munka, akkor is ha, a szükséges feltételek rendelkezésre állnak, például akadálymentes környezet, segédeszközök, megfelelő számú munkatárs. Ráadásul ezek rengeteg intézményben hiányoznak. Az alapvető jogok biztosához érkező panaszok és a lefolytatott vizsgálatok beszámolói, jellemzően zsúfolt elhelyezést (előfordulnak 6-8 ágyas szobák, ahol egy főre csupán néhány négyzetméter jut), goromba bánásmódot, az élősködők előfordulását (poloska, ágyi poloska), a rossz higiénés körülményeket, a privát szféra hiányát és az alapvető emberi méltóság megsértését kifogásolják (például helyenként a lakók mosdatása, tisztázása mások jelenlétében zajlik). Emellett az ingerszegény környezetet említik (előfordul, hogy emberek évekig nem hagyják el nemhogy az épületet, de a szobájukat sem). Itt lehet szemezgetni a jelentésekből. 

Egy névtelenséget kérő panaszos (…) sérelmezte, hogy kevés a nővér, a lakók ápolatlanok, nagy a gyógyszerhiány és élősködők is élnek az otthonban. A nővérek goromba módon, megalázó hangnemben beszélnek a gondozottakkal, a panaszos elmondása szerint bántalmazás is előfordul az otthonban. A beadvány szerint a folyosókon kosz van, előfordul, hogy hétvégenként a gondozónők takarítanak, mosogatnak, így azonban nem tudják ellátni az idős ellátottak gondozását, ők is meg vannak félemlítve, féltik az állásukat.” (Forrás: 2018-as ombudsmani jelentés.)

Ugyanakkor az otthonukban, egyedül vagy családjukkal élő fogyatékos emberek helyzete sem sokkal jobb. Nagy részük magára hagyva, segítség – szolgáltatások és támogató közeg – nélkül próbál boldogulni, gyakran igen alacsony jövedelem és nehéz körülmények mellett, ahol a havi számlák kifizetése is szinte megoldhatatlan. Egy általunk is ismert, negyvenes éveiben járó diplomás, budapesti, súlyosan mozgássérült férfi például, mióta közeli hozzátartozóját (aki egész életében gondozta) elveszítette, gyakran a kerekesszékében ülve alszik, mert nincs szociális szolgáltatás, ami segítene neki este lefeküdni. Kijutnia a lakásból csak segítséggel lehetséges, jövedelme minimális, halmozódnak a befizetetlen számlák, barátok segítségével él túl egyelőre – feje fölött az idősotthonba való kényszerű költözés lebeg. Helyzete messze nem egyedi Magyarországon, az ő segítésük is a szociális szolgáltatórendszer dolga lenne. 

Nyitrai Imre volt államtitkár Válasz Online-on megjelent időszerű írása kiváló alkalom lett volna a szembenézésre és a szociális szektor alapvető gondjainak számbavételére, de érzésünk szerint a cikk csupán a felületet karcolgatja, helyenként pedig pont a lényeget nem érinti. Úgy véljük, a koronavírus-járvány nemcsak további terhet tett a szektorra, hanem egyben rávilágított a rendszer strukturális és évtizedek óta szinte változatlan problémáira, valamint az ellátórendszer, ezen belül különösen a nagy létszámot befogadó intézmények alkalmatlanságára. (Ez nem csak Magyarországon van így, az intézményes idős- és fogyatékosellátás világszerte a járvány pusztító hatásának leginkább kitett terület, alapvetően hasonló okok miatt.) Jelen cikkünkben sorra veszünk néhány olyan szempontot, amelyről szerintünk szólamok helyett beszélni kellene. A szociális szolgáltatások hazai rendszere sosem fejlődött ki igazán. Amit ma látunk, az egy félkész, hiányos, az igényeknek messze nem megfelelő rendszer. Az okok részben történelmiek: az államszocializmus alatt gyakorlatilag a régi szegényházi rendszer konszolidálódott, a ’70-80-as évek professzionalizálódásra törekvő fejlesztései pedig befejezetlenek maradtak. Az ellátórendszert így érte a rendszerváltás, és míg a Szociális törvény 1993-ban a pénzbeli ellátásokat és a családok támogatását teljesen új alapra helyezte, addig az idősek és fogyatékos emberek szolgáltatásait gyakorlatilag érintetlenül hagyta és egy olyan elavult, alkalmatlan rendszert rögzített, amit azóta foltozgattunk. Ezért nem elég a vitáinkban a mai szolgáltatásokról elmélkedni, hanem arról is beszélni kellene, milyen szolgáltatások hiányoznak, és a meglévőket hogyan kell alaposan átalakítani.

A sokszor emlegetett „igazi ,átfogó reform” soha nem történt meg, és a mai rendszer egyre kevésbé alkalmas az azt használók igényeinek kiszolgálására. Emellett rendkívül igazságtalan is. 

A részben beengedett piaci mechanizmusok  a szolgáltatások tartalmára és minőségére kiterjedő szakmai ellenőrzés hiánya, az ellátásokhoz való hozzáférés esetlegessége a társadalmi egyenlőtlenségeket még jobban felerősítik. A magasabb szintű szolgáltatásokat ( lakóotthon, egyéni rehabilitáció) megvásárolni, vagy ahogy a fogyatékos területen maguknak vért izzadva megteremteni tudó családok valamivel jobb ellátáshoz jutnak, de ők csak elenyésző kisebbség. Az érintettek döntő többsége, a leginkább kiszolgáltatottak vagy a kormányoktól függetlenül szegényházra hasonlító intézeti körülmények között élnek, vagy otthonukban, magukra hagyva próbálnak boldogulni segítség nélkül vagy minimális támogatással. 
Fontos megjegyezni, hogy a szociális szolgáltatások nem járnak alanyi jogon. Az ellátásokért az igénybe vevők fizetnek, mégpedig sokan igen jelentős összeget, de a térítés ellenére is gyakran szegényes és elégtelen szolgáltatásokat kapnak. Például a legdrágább ellátási forma, a bentlakásos intézmények működési költségeinek több mint harmadát a közvetlenül befizetett térítési díjak fedezik (KSH 2018).

1. Az otthonközeli szolgáltatások hiánya: a szociális szolgáltatások eloszlása egyenlőtlen mind az idősek, mind a fogyatékos emberek vonatkozásában. Az érintettek lakóhelyén/otthonában elérhető közösségi ellátásokhoz arányaiban kevesen férnek hozzá. A bentlakásos intézményekben élők aránya európai összehasonlításban is magas. Ez szembemegy azokkal a nemzetközi ajánlásokkal és törekvésekkel, amelyek évtizedek óta a közösségi ellátások és a személyközpontú segítő hálózatok fejlesztését szorgalmazzák. Ennek egyik oka az ellátások megszervezéséért való felelősség eloszlása. A házi segítségnyújtás és nappali ellátások esetén ez az önkormányzatokra hárul, mégpedig anélkül, hogy ehhez megfelelő erőforrás állna rendelkezésre. A bentlakásos intézmények fenntartásáért 2012 óta pedig elsősorban az állam felelős. (Néhány intézmény önkormányzati fenntartásban maradt, például a Pesti úti otthon). Az elmúlt évek során egyre nagyobb teret kaptak az egyházak által működtetett szolgáltatások is, amelyek magasabb állami támogatásban részesülnek. A számukra adott plusz finanszírozás nemcsak igazságtalan (mind az ellátottak, mind pedig a dolgozók szempontjából), de az átfogó fejlesztések megvalósításának egyik akadályozó tényezője is. A 2012-es központosítás tovább mélyítette az ellátórendszer két szegmense (egyházi és nem egyházi fenntartók) közötti szakadékot. Pedig alkalmat adhatott volna, ahogy Nyitrai Imre írja, a „szociális segítés” társadalom számára láthatóvá tételére, az ágazatban dolgozók anyagi és morális megbecsülésére. Ehelyett mára az ellátás biztonságát veszélyeztető munkaerőhiány sújtja a bentlakásos intézményeket és a szektor egészét.

Függetlenül attól, hogy az ország melyik szegletében található intézmény volt a vizsgálat érintettje, egybehangzó volt az a szakmai álláspont, hogy a szociális szférában kialakult szakemberhiány az intézmények működését veszélyezteti” (Forrás: 2018-as ombudsmani jelentés)

2. Átláthatóság és társadalmi ellenőrzés. Nyitrai Imre írása említi az információ és, „a tudatos, adekvát, hasznos információszervezés” hiányát. Ez praktikusan állami feladat és aránylag könnyen megoldható (lenne) a megfelelő stratégiai irányítás mellett. A szolgáltatók már most is hatalmas mennyiségű információt szolgáltatnak és a rendszer egészének működéséről is bőven rendelkezésre áll(na) adat. Ami hiányzik: ezek feldolgozása, értelmezése, és a döntéshozatalba való beépítése, amely elsősorban az ágazati irányítás feladata lenne (és volt Nyitrai államtitkári működése alatt is). A rendszeren kívül álló kutatóként többször megtapasztaltuk, hogy az adatokhoz való hozzáférés jobb esetben körülményes és hosszadalmas (közérdekű adatigényléssel), rosszabb esetben lehetetlen. Még az intézmények munkatársaival való kutatói adatfelvétel is általában lehetetlen, mert a vezetők sokszor nem engedélyezik a kutatók jelenlétét. 

Véleményünk szerint azonban ennél is sokkal súlyosabb probléma a rendszer és az intézmények működésének zártsága és (át)láthatatlansága a társadalom szereplői számára.

A koronavírus-járvány kapcsán most olyan kérdések kerülnek elő, vélhetően politikai céllal, amelyeket már évekkel, évtizedekkel ezelőtt fel kellett volna tennünk az intézményeken belüli életkörülményekről, halálozásokról, fertőzésekről, gyógyszerezésről, és abúzusról. Erre számos alkalom adódott, különböző botrányok kerültek nyilvánosságra (például a gödi eset, ahol alultáplált, kikötözött fogyatékos fiatalokat találtak az érdekvédők, vagy a nagymágocsi idősek otthonában feltárt körülmények, és mozsgói otthonban történt bántalmazás, de utalhatunk a fogyatékos gyermeküket, hozzátartozójukat otthon gondozók kilátástalan helyzetét feltáró riportok sorára is). A társadalmi felháborodás azonban mindig rövid életű maradt, a rendszerszintű vizsgálat és a szembenézés elmaradt. Félreértés ne essék, ez nem csupán az állam, hanem mindannyiunk társadalmi felelőssége. Jelenleg az intézetek sokmilliárdos kiváltási programját is teljes társadalmi közöny övezi, néhány rosszindulatú helyi tiltakozástól eltekintve. Sajnos kimondhatjuk, hogy a magyar társadalom és politikai elit évtizedek óta kegyetlenül bánik a segítségre szoruló fogyatékos és idős emberekkel, sőt még az értük dolgozókkal is, és nem tűnik úgy, hogy javítana szeretne az állapotokon. 

3. Elvesztegetett lehetőségek és fejlesztési források. Az Európai Uniós források – kommunikációs ügynökségek kampányaival és EU-s plakátokkal szegélyezett projektek képében – több mint tíz éve meghatározó elemei a hazai szociális szektornak, anélkül, hogy lényegi hatásuk lenne a rendszerre. A 2007-2013 és 2014-2020 közötti EU-s fejlesztési időszakban több tízmilliárd forintos összeg állt rendelkezésre mind infrastrukturális, mind egyéb szakmai fejlesztésekre. A (kormányoktól függetlenül korrupciószagot árasztó) sok-sok épületfelújítás és eszközbeszerzés azonban keveset változtat a fentebb leírt rendszerszintű gondokon. A bentlakásos intézet akkor is alkalmatlan lesz az egyéni szükségletek kielégítésére, ha kifestik és új ablakokat tesznek be, vagy átnevezik „lakócentrumnak”.

A szociális dolgozó akkor is a szegénységi küszöb környékén él, ha három EU-s zászlós képzési oklevele van a vitrinben.

A helyzet itt kiváltképp elkeserítő, mert habár sok-sok milliárd ment szakmai fejlesztésekre, ezek átfogó stratégia hiányában jóformán mindig a meglévő rendszeren kívül maradtak és maradnak. A szociális rendszer és az annak peremén (felnőttképzés, speciális munkaerőpiaci programok, oktatás) működő EU-s projektek 2007 óta sok száz hazai szakembernek adtak álmokat, hogy a két-hároméves projektekben végzett munkájuk végén a teljes szociális rendszer is változik majd. Csakhogy – ne beszéljünk mellé – a politikai akarat kormányokon átívelő hiánya miatt a sok-sok beleölt munka és a sok tízezer oldalnyi megírt és lefordított szakmai anyag ritkán lett több pusztába kiáltott szónál. 

Az elmúlt 14 évben felhasznált EU-s források útját a fogyatékosellátások területén honlaptemetők és befejezetlen innovációk szegélyezik. Ennek legkirívóbb példája a fogyatékos emberek bentlakásos intézeteinek kiváltása, amely a hazai szociális szektor egyik legdrágább fejlesztése az elmúlt 30 év során. Ennek keretében lakók ezreinek kellett volna kisebb (elvileg) egyéni igényre szabott közösségi szolgáltatásokba költöznie. Kutatásaink és civil érdekvédelmi tiltakozások is azt hangsúlyozzák, hogy a kiváltás hazai rendszere egyelőre fiaskó. A befektetett milliárdok az intézményekben élők töredékének javítottak valamennyit az életkörülményein, de lényegi változást nem hoztak, az intézményen kívül élő, fogyatékos gyermekek és felnőttek életén pedig nem, vagy alig változtattak. A magyar példa egyáltalán nem egyedi, a helyzet hasonló Kelet-Európa több országában is. Politikai akarat és a meglévő szociális rendszerek fejlesztése nélkül az EU-s pénzből finanszírozott szociális és egészségügyi projektek ambíciói sok országban megfeneklenek a meglévő rendszerek alulfinanszírozottságán és alkalmatlanságán, támogató társadalmi környezet híján. 

4. A fejlődés délibábja. Az előző pontban leírtakat „felzárkózást” sugalló és „fejlesztést” hangoztató kommunikáció kíséri, miszerint csak idő és elvek kérdése, hogy a hazai szociális szektor is utolérjen egy elképzelt – de soha meg nem határozott – ideált. Ennek ideológiai alapja és jelképtára jelentős részben az emberi jogok diskurzusa, elsősorban az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogairól szóló Egyezménye, mert az idősjogokról mindez idő alatt sokkal kevesebb szó esett. Ez az emberi jogi és EU-s fejlesztési narratíva Kiss Viktor politológus esszéjében leírt „átmenetiség” diskurzusához áll közel. A fent említett férőhelykiváltás erre is jó példa: a program az ENSZ emberi jogi elveivel lobbizó érdekvédők nyomására indult el a 2010-es évek elején, a szocialista kormányok halogatása után, ambiciózus tervekkel. Habár az állam meglehetősen nagyvonalú, 30 éves határidőt szabott magának – amit később 20 évre csökkentett – már a végrehajtás első évtizedében jelentős késést halmozott fel. Hiába a dokumentumokban rögzített ambíciók, a rendszerben lévő tehetetlenségi erő erősebbnek bizonyult, a megvalósulás realitása kiábrándító. Amivel mégis sikerült a fejlődés illúzióját elérni, az a progresszív kategóriák átvétele volt – csakhogy sokszor eredeti értelmüktől megfosztották és kiüresítették azokat. Erre példa a „támogatott lakhatás” 2010-es években indult hazai megvalósulása: a fogalom az angol „supported living” tükörfordítása, de tartalmában egészen más. Míg  a kifejezést használó angolszász országokban 2-3, maximum 4 fő él együtt támogatott lakhatásban, és úgy, hogy mindenkinek saját szobája van, Magyarországon ezek sokszor 12 fős, sőt akár 25 fős otthonok (a magyar jogszabály egyébként a modell elveivel teljesen szembemenő 50 fős, „társasház jellegű” lakhatást is megengedi). Gyakori, hogy ketten (nem párok) osztoznak egy-egy szobán. Az emberi jogi nyelvvel átitatott politikusi beszédek, az emberi jogokat preambulumban sorjázó, ám erővel nem bíró, alacsony szintű jogszabályok nem egy elképzelt átmenet, egy fejlődési út jelei, hanem a terhek alatt fuldokló, elszegényedett, évtizedek óta magára hagyott magyar szociális szektor fölött, attól szinte függetlenül létező jelképek csupán. (Az ENSZ nemrég kiadott jelentése is erről tanúskodik.)

5. Az elveszett üzenet. A fenti átmenetiség-narratíva elfelejteti velünk, hogy jelen problémáinkra már régen is voltak javaslatok. A rendszerváltás után feléledő, az államszociálizmus évtizedei után változást álmodó civil szektorban nem a mai helyzet eléréséért harcoltak fogyatékos érdekvédők és szövetségeseik, hanem mindenhol elérhető, az igényekre valóban választ adó, otthonközeli szolgáltatásokért. Az elérni kívánt cél egy olyan, a ’80-as, ’90-es években bizonyos nyugati országokban megalkotott rendszer volt, ahol szolgáltatások változatos spektruma érhető el; ahol mozgásukban korlátozott emberek intézeten kívül élhetnek, de nem a négy fal közé bezárva; ahol akadálymentes és megfizethető közlekedés teszi lehetővé a társadalmi részvételt; ahol speciális munkaerőpiaci programok segítenek munkát találni. Olyan rendszert, ahol a fogyatékos gyermeket nevelő családoknak nem egy megemelt otthonápolási díj a végső cél, hanem olyan szolgáltatások (például személyi asszisztencia) és lakhatási megoldások (például akadálymentes szociális bérlakások), amelyek lehetővé teszik minden ember számára a támogatott, közösségi életvitelt. A jelenlegi rendszerben az otthoni, lakóhelyi segítő megoldások hiánya miatt felnőtt korú fogyatékos személyek gyakran nem is álmodhatnak arról, hogy valaha elhagyhatják a családi otthont. Az otthonápolás családok tízezrei számára továbbra sem méltányos választás, hanem – szeretteik bentlakásos intézetbe jutásától félve – élethosszig tartó, gyakran nehéz kompromisszum, amelyet nem kompenzál megemelt pénzbeli juttatás sem. 

Az idősellátás helyzete még ennél is rosszabb. Időzített bombán ülünk: hiába idősödik a magyar társadalom, az idős emberek otthoni segítése ügyében kormányok óta nem történt érdemi stratégiaalkotás, szolgáltatások kiépítése, pedig maguk az érintettek is egyértelműen az otthonközeli ellátásokat részesítenék előnyben (lásd Monostori – Gresits, 2018). 

6. Merre tovább? A COVID-járvány tükröt tart elénk: az intézetben élő fogyatékos vagy idős emberek veszélyeztetettsége és nagyobb arányú halála mögött a vírus sajátosságai mellett a szociális szektort évtizedek óta – pártállástól függetlenül – leginkább szükséges rossznak tartó kormányzati politikák állnak.

Kimondhatjuk, hogy Magyarországnak nincs fogyatékospolitikája, nincs időspolitikája és nincs szociális gondoskodási politikája.

Ideje lenne szembenéznünk ezzel és beszélni arról, hogy Magyarországnak milyen szociális szolgáltatórendszerre lenne szüksége és ezt miként lehet megvalósítani. Nyitrai Imre írására azért válaszoltunk, mert a szociális ellátásról fájóan kevés a nyílt és különböző álláspontokat megfontoló vita, itt lenne az idő, hogy a szakemberek megfogalmazzák az álláspontjukat, hogyan lehetne mindezt megvalósítani.


Nyitókép: Vodicskáné Ráczkövi Ildikó intézményvezető a Magyar Máltai Szeretetszolgálat esztergomi idősotthonának lakóival 2020. május 20-án. Fotó: MTI/Bruzák Noémi

Ezt a vitát nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény