Akkor az UEFA is marxista? Még egy hozzászólás a szegény–gazdag-vitában

·2020.06.02

Tényleg nem tévedtünk, amikor vitára ingerlő írásként közöltük Kovács Tibor cikkét arról, hogy a jövedelmi egyenlőtlenség természetes. Most Kósa András ragadott billentyűzetet, hogy Papp István történész lírai hangvételű válasza után adatokkal, számokkal vitassa az olvasottakat. A Népszava újságírója debütál vendégszerzőként a Válasz Online hasábjain, ahol egyúttal meghonosítja a „futballmarxizmus” fogalmát is. Vita.

Szívesen megnézném, ahogy Kovács Tibor megpróbálja meggyőzni a koronavírus-járvány miatt kialakult gazdasági krízisben (eddig) munkáját vesztett húszmillió amerikai egyikét arról, hogy frusztráltsága csak egy politikai termék, egy ideológia eredménye, higgye el, hogy szegényen is élhet boldog életet. Másrészt inkább mégsem tenném – Kovács Tibor testi épségének védelme érdekében. Pedig a szerző minden bizonnyal megpróbálná meggyőzni egzisztenciájában frissen megrendült emberünket és nyilván csodálkozna, ha kapna egy jókora taslit. Legalábbis „Itt a válság, vesszenek a gazdagok? Jó de akkor vesznek a szegények is” című írásából számomra ez süt: az empátia hiánya. Erre utal, hogy a társadalmi különbségek növekedése miatti frusztrációkat és elégedetlenséget az „irigységnek” tudja be.

Az érvelés persze nem új: maga a miniszterelnök is példálózott már azzal, hogy aki Mészáros Lőrinc vagy más kormányközeli oligarcha meggazdagodását kéri rajta számon, valójában „irigyli mások sikerét”. Nem vagyok közgazdász, de tanultam közgazdaságtant és érdekel a téma. Bizonyára Kovács Tibor is ismeri Thorstein Veblen amerikai közgazdásznak már a 20. század elején is érvényes elméletét, amely szerint a fogyasztási szokásokat, normákat mindig az elit mintái határozták meg. A modern korban annyira, hogy aki ezeknek nem tud megfelelni, egyenesen „spirituális kudarcélményként” éli ezt meg.

Magyarázza már meg Kovács Tibor egy bangladesi vagy akár koszovói gazdasági menekültnek, hogy valójában csak „irigy” a müncheni melós életformájára, miközben sokkal jobban él, mint az apja és a nagyapja. Várja csak ki türelemmel, hogy az unokája majd még jobban éljen és ne dőljön be holmi egalitárius „politikai termékeknek”. A szegénység egyébként olyan szédületes ütemben csökken a világban, hogy számítások szerint már csak alig száz évet kellene várnunk, hogy teljesüljenek az ENSZ 2030-ra kitűzött céljai, hogy a Föld minden lakójának jövedelme elérje legalább a napi 1.25 dollárt – a Világszervezet szerint ez az extrém szegénység szintje.

Veblent lehet persze „újmarxistázni”, Krugmant speciel aligha. Mellesleg Piketty sem az. Persze ismerős, hogy bárkit, aki erről másképp gondolkodik, a szerző „marxistának” vagy „populistának” tart. A magyar neokonzervatívok bevett retorikai fegyvere ezzel denunciálni bárkit, aki nem hisz abban, hogy „a piac mindent megold”, „legyenek csak a leggazdagabbak még gazdagabbak, majd a gazdagságuk lecsorog a szegényekhez is, csak várjuk ki türelemmel”.

Még csak térdig járunk a koronavírus okozta válságban, de már most látszik, hogy a világon sok száz milliónyian veszítik el egzisztenciájukat, éljenek akár szegény, akár gazdag országban, miközben a gazdagok, akik megfelelő tartalékokkal rendelkeznek, valószínűleg többé-kevésbé sérülésmentesen megússzák ezt is. Vagyis a társadalmi különbségek nőni fognak.

Elég csak megnézni, mi történt a 2008-as válság után: az amerikai felső tíz százalék jövedelme 2016-ra elérte a krízis előtti szintet, míg a legszegényebb tizedé még mindig 14 százalékkal maradt el attól. De ne menjünk ilyen messzire: idehaza már látható, hogy az iskolák bezárása, az otthoni tanítás miatt gyerekek tízezrei estek el még a lehetőségétől is, hogy tudáshoz jussanak: ahol nincs internet, ahol a szülők nem foglalkoztak a gyerekük otthoni tanításával, ott ez a majdnem fél tanévnyi időszak egyszerűen üresjáratot jelentett. Még tovább nőnek ezáltal a társadalmi különbségek majd? Természetesen.

Persze valóban „ideológiai” kérdés azt mondani erre, hogy nem helyes, mint ahogy úgy is felelhetünk: „Miért is próbálnánk meg ez ellen tenni bármit is?”. Írása alapján ez Kovács Tibor ideológiája – lelke rajta, én egyáltalán nem tudok vele azonosulni. A kevesebb szegény több nagyon gazdagot eredményez, mert a világgazdaság globalizálódik és egyre többen fogyasztják ugyanazokat a szolgáltatásokat Tasmaniától Alaszkáig, állítja a szerző – ez kétségtelen tény, hogy egy klasszikust idézzek. (Fogunk még focival foglalkozni, ha eddig eljutott a kedves olvasó, már ne adja fel!) Csakhogy ennek szerves részeként

az elmúlt húsz évben példátlan mértékű tőkekoncentráció zajlik a világban, amit aligha lehet egészséges folyamatnak nevezni.

Ez pedig ahhoz vezetett, hogy (szinte én pironkodom, hogy ilyen közhelyeket kell szájba rágni) a verseny egyre kisebb, miközben olyan multinacionális konglomerátumok keletkeztek, melyek nemcsak országokra, de akár az Európai Unióra is sikerrel kényszerítik rá az akaratukat – legfőképpen azért, hogy ne kelljen adót fizetniük. A média révén pedig (bár ahogy látom, a szerző számára ez is egy mumus) erről ma már bárki értesülhet.

Csak halkan kérdem: az átlag választót a jövedelemszintje mellett nem az zavarja esetleg, ha azt hallja: a Volkswagen a fél világot becsaphatja, de 9 milliárd euróért büntetés alóli mentességet vásárolhat magának? Gondolom, Kovács Tibor is hallott róla, hogy az Európai Unió egyik legnagyobb problémája az adóelkerülés. Hogy éppen a leggazdagabbak tehetik meg, hogy alig fizetnek adót. Hogy a tőkejövedelem adómentes, ellentétben a munkával szerzett jövedelemmel. Hogy egy-egy izmosabb multi ma már minden további nélkül rá tudja erőltetni az akaratát egy olyan gyengébb államra, mint például Magyarország. Az átlag választót vajon nem zavarja, ha azt hallja: az akár 2008 után, akár most az adójából (honnan máshonnan?) milliárdokkal megsegített cégek hatalmas bónuszokat fizetnek a vezetőiknek, akik egyébként jobb napjaikon a kisebb államról, kevesebb adóról (mármint magukra vonatkoztatva), a piac mindenhatóságáról papolnak? (Persze egy-egy sikeres marketingkampánnyal, mint például magyar politikusok burkoltan buzizó baromságaira válaszként adott szivárványos plakátokkal még a magát progresszívnek tartó értelmiség egy részét is meg lehet nyerni, ezt elismerem.) Ez lenne a populizmus? Önmagában szerintem aligha. De való igaz (és itt abszolút egyetértek Kovács Tiborral), hogy ezt könnyen felhasználja bármely populista politikai erő.

A szerző örömmel nyugtázza, hogy a baloldalon ez még marginális. A jobboldal a jelek szerint nem zavarja: az erre apelláló brexitkampány vagy Donald Trump sikere. Pedig kicsit többet ártanak ma a világnak, mint néhány marginális szélsőbalos pártocska. Kovács Tibor a Pareto-elvre hivatkozik, amely szerint előbb-utóbb így is, úgy is a lakosok 20 százaléka birtokolja majd a jövedelmek 80 százalékát. Meg arra, hogy lám-lám, év elején 5-6 ezer milliárd dollár röppent ki szegény gazdagok zsebéből a koronapánik okozta tőzsdei esés következtében – nekik sem könnyű tehát.

Meg kell nyugtatnom Kovács Tibort: az amerikai tőzsde azóta olyan huszárosan korrigált, hogy a számítások szerint április végére már 7 ezer milliárd dollárral nőtt a leggazdagabbak jövedelme. A gazdagok, köszönik, szépen gazdagodnak a koronavírus idején is, miközben, mint említettem, már 20 millió amerikai veszítette el az állását, rengeteg kisvállalkozás ment csődbe. Tényleg úgy gondolja Kovács Tibor, hogy ez így jól van, és egy kormánynak ölbe tett kézzel kellene néznie a folyamatot?

Nem kérdőjelezem meg még a Pareto-elvet sem, ugyanakkor hadd emlékeztessek rá (már megint én kérek elnézést), hogy

modern társadalomban élünk, szerencsére egyre többen demokráciában, választott kormányokkal, amelyek képesek változtatni a viszonyokon, noch dazu átrendezni a jövedelmi helyzetet, ha úgy látják, túlságosan szélsőségesek a különbségek. Nem államosítással, nem kuláklistákkal, nem kitelepítésekkel, hanem adópolitikával, jövedelem-újraelosztással. Már csak a saját túlélésük érdekében is.

Mert ha nem, esetleg jön egy politikus, aki azt mondja majd: „Ha rám szavaztok, erővel veszem el és adom oda nektek!” Az a demokrácia végét jelentené. Amit én nem szeretnék.

A végére hagytam a populáris részt, a focit. Kovács Tibor joggal hivatkozik arra, hogy a nemzetközi fociban is soha nem látott koncentráció zajlik. Tény. Hosszú évek tendenciája, hogy a Bajnokok Ligájában egyre inkább a „nagy négyes”, a spanyol, angol, német, olasz bajnokság csapatai érvényesülnek. Csak az a kérdés: jó-e ez? Jó-e, hogy rajtuk kívül másnak esélye sincs a finálé közelébe jutni? Ha focis példát idézett, biztosan Kovács Tibor is kedveli a sportágat. Ha így áll a dolog, akkor tudnia kell, hogy az UEFA ezek szerint szintén „marxista” szervezetté züllött – hiszen bevallottan célja, hogy ennek a tendenciának ellentartson, mert az hosszabb távon magának a sportágnak árthat. Lehet, hogy Kovács Tibor szívesebben nézne meg egy évben hat Barcelona–Bayern Münchent, én a magam részéről nagyon szívesen látnék inkább néhány Barcelona–Dinamo Kijev, Bayern München–Crvena Zvezda összecsapást. Csak a sokszínűség és a „futballmarxizmus” jegyében.


Nyitókép: alvó férfi a New York-i metrón 2020. május 7-én. Fotó: Getty Images/AFP/Spencer Platt

Ezt a vitát nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény