A „2022-es” csapdája: a jogállamiság visszaállításával nem lehet nyerni! – vita az ellenzéki stratégiáról

Nem lesz kétharmados ellenzéki győzelem két év múlva, a győzelem is erősen kérdéses, a jogállamiság visszaállításával pedig nem lehet sikeresen kampányolni – Bodnár Robin Kadosa szinte minden pontját igyekszik cáfolni Szalai László lapunkban megjelent írásának. Egyetértés talán csak abban van: ha annyi az ellenzéki üzenet, hogy „nem Orbán”, az bizony kevés lesz. Vita.

×××

A minap a Válasz Online-on jelent meg Szalai László írása, amely arra tett – egyébként méltányolható és gondolatébresztő – kísérletet, hogy meghatározza, milyen cél elérésére és milyen módon kérjenek felhatalmazást az ellenzéki pártok a 2022. évi országgyűlési választások alkalmával.

„A választási győzelem adott”

Bár az írás tárgya nem elsősorban a választásra, hanem a választást követő ellenzéki kormányzás kérdéseire fókuszál, sajnos nem tehetjük meg, hogy eltekintünk az ellenzék hatalomra jutásának kérdésétől. Szalai László tulajdonképpen adottnak veszi, hogy 2022-ben az ellenzéki pártok (DK, Jobbik, LMP, Momentum, MSZP, Párbeszéd) hatalomra jutnak, mi több, rögtön alkotmányozó többséget vizionál, holott – ahogy mondani szokták – a meccs koránt sincs lejátszva.

Kétségtelen, hogy Karácsony Gergely főpolgármesterré választása reménykeltő volt az ellenzéki szavazók körében, amelyet tovább erősített, hogy a Fővárosi Közgyűlésben többségbe kerültek az ellenzéki polgármesterek és képviselők. A nem Fidesz-szavazó tábor számára Budapest ellenzék általi megszerzése nem pusztán azt jelentette, hogy megszűnik a főváros Fidesz-vezetése, hanem – ahogy azt Szalai László is helyesen rögzíti – országszerte a Fidesz legyőzhetetlenségi mítoszának romba dőlését szimbolizálta.

Hamis reménynek hinni azonban nem bölcs dolog. Tarlós István valóban alulmaradt Karácsony Gergellyel szemben, azonban balgaság volna a fővárosi eredményből messzemenő, országos következtetéseket levonni. Egyfelől azért, mert Karácsony Gergely győzelmével egy időben az ország legtöbb városában a fideszes jelölt nyerte el ismét a polgármesteri széket – hogy csak a nagyobb településeket említsük. Márpedig végignézve a rendszerváltozás óta tartott országgyűlési – vagy bármilyen – választásokat, láthatjuk, hogy a főváros és a nagyobb települések sosem voltak a Fidesz bebetonozott területei.

Másfelől azért sem volna megfontolt dolog Karácsony Gergely győzelmétől kétharmados ellenzéki párti többséget remélni, mert valamennyi közvélemény-kutatás szerint a Fidesz továbbra is 50 százalékon vagy a felett áll a biztos szavazó pártválasztók körében. Ilyen társadalmi támogatottság mellett a Fidesz ceteris paribus 47 mandátumot tudhat magáénak a listás mandátumok közül, vagyis az összes mandátum 24 százalékát. Nyilvánvaló, hogy lesznek olyan egyéni választókerületek, amelyeket meg fog nyerni a Fidesz jelöltje. A 2018. évi országgyűlési választáson 56 egyéni választókerületben szerzett több szavazatot a Fidesz jelöltje, mint az ellenzéki jelöltekre leadott összes szavazat – általában 3-4 ezer szavazatnyi különbség volt, de előfordultak párszázas (Borsod-Abaúj-Zemplén 6. számú, Baranya 4. számú, Hajdú-Bihar 2. számú választókerülete stb.) és sokezres (Győr-Moson-Sopron 2. és 3. számú, Jász-Nagykun-Szolnok 3. számú választókerülete stb.) Fidesz-győzelmek is.

Az adatok alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy legalább 45 egyéni kerületet a Fidesz egy ellenzéki jelölttel szemben is meg tud nyerni. Ez pedig azt jelenti, hogy legalább 92 mandátumot szerezhet meg a 199-ből. A Fideszé tehát a parlamenti helyek legalább 46 százaléka, vagyis az ellenzéki kétharmad esélye legalábbis csöppnyi, mi több az abszolút többség sem vehető biztosra – ahogy a politikában jóformán semmi sem.

A kétharmados választási győzelmek kapcsán Szalai László azt írja, az ellenzéki pártok összefogása „összeadott aktivistabázist, erőforrásokat, jelölteket jelent”. Itt kénytelenek vagyunk megállni. A felsorolt három tétel közül kettő, az aktivista(bázis) és az erőforrás gyakorlatilag ugyanaz, hiszen pénzügyi erőforrások tekintetében az ellenzék pártjai kifejezetten az együtt nem működésben érdekeltek. Az országgyűlési képviselők választása kampányköltségeinek átláthatóvá tételéről szóló 2013. évi LXXXVII. törvény értelmében, amennyiben a pártok mindenhol jelöltet állítanának, fejenként 597 000 000 forintot kapnak. Ez az összeg fokozatosan, drasztikusan csökken a jelöltek számának csökkenésével: ha csak 105 egyéni jelöltet indít az adott párt, rögtön bukik 150 millió forint támogatást. Az egységes fellépés – ha külön pártlistával történik is – azt követeli meg az ellenzéki pártoktól, hogy osszák fel maguk között a 106 egyéni választókerületet, így végső soron összesen kaphatnak majd 590 millió forint állami kampánytámogatást, amelyből aztán az egész kampányt finanszírozniuk kell – vagyis jelentős erőforrás-csökkenést kell elszenvedniük. Ez természetesen belső feszültségeket is gerjeszt az ellenzéki oldalon belül, hiszen a jelöltség immár a parlamenti helyen túl súlyos milliókat is jelent a kampányban, márpedig a kampány további parlamenti helyek eldöntője.

A szabadság korlátozása

Sokak számára példaértékű az az amerikai gyakorlat, amely szerint egy személy csak kétszer választható elnöknek. (Vigyázat! Ez nem azt jelenti, hogy legfeljebb nyolc évig tölthető be a tisztség: ha valaki a ciklus második felében alelnökből lett elnök, kétszer ő is megválasztható elnöknek.) Ez a gyakorlat a végrehajtó hatalom vezetőjénél talán indokolt lehet, ám Szalai László azt javasolja, hogy minden politikai tisztségre terjedjen ki. Ez az elgondolás aránytalanul sérti a passzív választójogot, ahogy a választópolgároktól is elveszik azt a lehetőséget, hogy ugyanannak a polgármesternek vagy országgyűlési képviselőnek adjanak bizalmat akár több cikluson át.

Kedves gondolat megóvni a választópolgárokat a nyakukra ülő politikusoktól, de nem helyes elvitatni az egyén jogát arra, hogy képviseletére a neki tetsző jelöltet válassza meg, ahogy a pár rossz példa miatt sem helyes dolog ellehetetleníteni a jó vezetők hosszú munkáját.

(És nem is értelmes: lengyel barátainknál, bár nincs mandátumkorlátozás, mégis tévedne, aki a hatalmat a miniszterelnöknél vagy a köztársasági elnöknél keresné – a rendszer tehát kijátszható volna.)

Kelet-Közép-Európában talán rossz tapasztalataink vannak, de tévedés volna azt képzelni, hogy rendes demokráciákban cserélődnie kell a kormány- vagy államfői tisztséget betöltőknek. A Konzervatív Párt sikeresen kormányozta az Egyesült Királyságot több cikluson átívelően – gondoljunk a konzervatívok 1951-től 1964-ig vagy 1979-től 1997-ig tartó kormányzására. A demokrácia fokmérője nem a vezetők cseréjének gyakorisága – hiába vélte úgy Huntington 1991-ben, hogy a rendszerváltás végbementét az jelzi, ha két egymást követő választás is kormányváltást hozott –, hanem a cserélődés lehetőségének megléte – ahogy arra O’Donnell 1996-ban rávilágított. Éppen ezért botor dolog volna kikényszeríteni a jó vezetők leváltását. Alkalom szüli a tolvajt, tartja a mondás. Csakhogy nem mindenkiből lesz tolvaj, akinek alkalma nyílik rá.

Szalai László tévesen állítja, hogy a mandátumkorlátozás politikai beállítottságtól független volna. Egy konzervatív vagy klasszikus liberális bizonyára nehezen fogadja el, ha pár rossz tapasztalat nyomán korlátozni kívánják passzív választójogát vagy választási lehetőségeit olyan, a végrehajtás fejétől csekélyebb jelentőségű pozíciók esetében, mint a kerületi képviselő vagy a polgármester.

A „párszáz napos program”

Szalai László javaslata kísértetiesen hasonlít Bokros Lajos 500 napos programjára. Méltányolható a gondolat emelkedettsége, ugyanakkor nem véletlen, hogy a hasonló javaslatokból soha nem lett semmi. Sajnálatos tény, hogy a választók szinte mérhetetlen rétegét érdekli csak mozgósításra alkalmas szinten az ország közjogi és alkotmányos berendezkedése.

Választást nem lehet magas röptű jogelvekkel, demokrácia-visszaállítási tervekkel és jogállamisággal nyerni.

Ezek a témák, ha mégoly érdekesek is, nem vonzzák szavazók tömegeit egy zászló alá. Az ellenzéki pártok idült problémája, hogy előnyben részesítik az értelmiségi témákat, amelyek értékesek ugyan, de nem alkalmasak a szavazóbázis bővítésére.

Rendszerváltoztatásra, új alkotmányozásra felhatalmazást kérni nagy hiba volna az ellenzéki pártok részéről. A kisebbik gond az lenne, hogy nem vezetne sikerre. A nagyobb, hogy pontosan akkora kockázatot vállalna, mint a Székely Nemzeti Tanács az európai uniós polgári kezdeményezéssel: ha elbukik, sokszorosan bukik. Nem lehet ugyanis minden választáson rendszerváltoztatásra felhatalmazást kérni. Az pusztán azt mutatná meg, hogy Magyarország választóinak többsége nem kíváncsi arra.

A fideszes képviselő elcsábítása

Kétségtelenül érdekes gondolat, hogy milyen Fideszre tekinthetne az ember egy választási vereség után. Azt gondolni azonban, hogy pár fideszes képviselőt maga mellé húzhat az „ellenzéki” többség annak érdekében, hogy a segítségével leváltsa a legfőbb ügyészt vagy új alkotmánybírót nevezzen ki, strukturális átalakításokat hajtson végre a közmédiában és a médiapiacon általában, sarkalatos törvényeket módosítson, amelyek eddig a Fidesz hatalmát garantálták és garantálnák kormányváltás esetén is – inkább mesebeli elképzelés, semmint valószínű lehetőség.

Alapvető tévedés azt feltételezni, hogy a Fidesz ölbe tett kézzel nézne végig egy ilyen kísérletet. Ahogy azt is, hogy a mai kormánypárt elveszítené „rendszerváltó imidzsét”, ha nem működne közre az általa kialakított közjogi rendszer átalakításában. A Fidesz nincs és vereség esetén sem lesz rákényszerülve arra, hogy az új többség narratíváját vegye át. Az olvasó szinte láthatja maga előtt a szalagcímeket: „A baloldal lerombolja a polgári Magyarország értékeit”, „szétveri a nemzet Alaptörvényét” vagy „alattomosan erőszakot tesz a jogállamiságon” az alkotmányos szereplők eltávolításával.

Egyszerű kormányzás

Kétségtelenül helyesen világít rá Szalai László arra, hogy az önkormányzati hatalomátvételt követően több, ellenzéken belüli konfliktus is kialakult. A helyzet azonban akkor is az, hogy az ellenzéki kormányzás koalíciós kormányzást jelent, amely pedig szükségképpen – főként ilyen sokszínű társaság esetén – komoly konfliktusokat jelent. A pártok káderei „kiéheztettek” az elmúlt tíz év során, így természetes volt, hogy pozícióharcok alakultak ki. Nyilvánvalóan hasonlóra lehet számítani országos szinten is. Az ellenzéki pártok feladata – amennyiben nyerni szeretnének –, hogy kormányzóképesnek mutassák magukat, felmutatva a sikeres közös kormányzásaikat – amelyek kétségtelenül nem rendelkeznek akkora nyilvánossággal, mint konfliktusos kormányzásaik, ám számuk ennek ellenére nem csekély.

Ne menjünk bele abba a kérdésbe, hogy az ellenzéki pártoknak milyen formában kellene a választáson indulniuk. Ez a pártok dolga, nem az értelmiség feladata. Politikai szakértőknek, politikatudósoknak, kampányszakértőknek és pártvezetőknek van megfelelő tudása ahhoz, hogy az indulás kérdését megfelelően mérlegeljék, nem pedig újságíróknak, műsorvezetőknek, lelkes olvasóknak, jogászoknak vagy filozófusoknak. Ők sajnos nem értenek ahhoz, amiről dönteni kell, jórészt saját benyomásaik foglyai (tisztelet a kivételnek).

Ugyanakkor a Szalai László által felvetett kérdés, nevezetesen hogy miként kampányoljanak a pártok, nem teljesen elválasztható az indulási formától. Az ellenzéki pártoknak a siker esélyéhez általános kormányzásra kell felhatalmazást kérniük, a program tekintetében azonban szabadon dönthetnek a közös program és az egyéni programok között. Mindkét lehetőségnek vannak előnyei is, hátrányai is – itt is számos nehézség áll a sokszínű ellenzéki paletta pártjai előtt.

A közös kormányzás akkor lehet igazán megnyerő a választók számára, ha az ellenzéki pártok alternatívát tudnak állítani a Fidesz kormányzásával szemben. Márpedig

nehéz hat pártnak együtt alternatívát állítania, ha egyszer alapvető nézeteltérések, világnézeti különbségek vannak a felek között.

A pártok persze bebújhatnak a koalíciós tárgyalások óvó köpönyege alá, ám ebben az esetben kevésbé lesz hiteles a választóknak mutatott alternatíva: az a Magyarország, amelynek megépítésére felhatalmazást kérnek, csak hetekkel a választások után kerül nyilvánosságra.

A közös program egységet mutat, a kormányzóképesség képét festi a választók elé és egységes kampányt tesz lehetővé. Ugyanakkor feloldja az egyes pártok identitását, megkérdőjelezi azok létjogosultságát. A közös program megalkotása hosszú, energiaigényes és konfliktusoktól terhes tárgyalásokat követel, amely a gyengeség látszatát kelti a nyilvánosságban, megosztottságot mutat – ezt persze az elkészült közös program kompenzálhatja. Azonban az sem biztos, hogy az ellenzéki pártok hitelesen tudják-e képviselni egyazon programot, grimasz nélkül tudnak-e egymás tenyerébe csapni.

További nehézségként jelentkezik az a kockázat, hogy vereség esetén az ellenzéki pártok ugyanúgy eljátsszák a kormányváltás lehetőségét, mintha rendszerváltásra kérnének felhatalmazást. Ha a teljes egységre, „ellenzéki frontra” nincs meg a választók többségének igénye, mire lehet egyáltalán?

A külön pártprogramok megadják az ellenzéki pártoknak azt a szabadságot, hogy saját identitásukat a lehetőségig megtartva szólítsák meg szavazóikat, megtartsák létjogosultságukat és pozícióikat. Ugyanakkor nehéz megmondani, miként hatna a választópolgárokra. Amennyiben külön listán indulnak az ellenzéki pártok, a párthű választókat arra sarkallja, hogy feltétlenül segítsék pártjukat a választáson, hogy az a lehető legnagyobb erővel képviselhesse magát ezeken a tárgyalásokon. Azonban az „ellenzéki”, szinte pártnélküli aktív szavazókat elkedvetleníti a bizonytalanság. A közös listás indulás külön programokkal talán a legabszurdabb elképzelés, ami a témában felvetődhet, hiszen az erőviszonyok már a választás előtt ismeretesek. És mégis, van olyan politikai erő, amely abban érdekelt, hogy összehúzza a pártokat, majd tapasztalatával és gyakorlatával, szinte érzékelhetetlenül váljék megkerülhetetlen vagy akár irányító szereplővé a gyakorlati kormányzásban, függetlenül az erőviszonyoktól.

×××

Természetesen érdemes arról beszélni, mi történhet, ha 2022-ben az ellenzék valamilyen formában többségbe kerül az Országgyűlésben. Ezeknek a vitáknak azonban a realitás talaján kell állniuk ahhoz, hogy valóban hasznosak és termékenyek legyenek. Nem indulhatnak ki olyan alapvetésekből, hogy az ellenzék feltétlenül nyer, mi több, alkotmányozó többséggel. A Szalai László által leírt „B” kampány sajnálatos módon fordítva közelíti meg a helyzetet: biztosra veszi a kétharmados választási győzelmet, és ahhoz keres kampánytémát.

Először azonban jó kampány kell. A többséget csak utána szerezheti meg az adott közösség.

Szalai Lászlónak valószínűleg igaza van abban, hogy – legalábbis nagy vonalakban – az ellenzék előtt az „A” és „B” lehetőség áll. Ugyanakkor a „B” kormányzás és kampány középpontjában álló kétharmados többség megszerzése esélytelennek tűnik – nem is beszélve a Szalai László által kifejtett kampánytéma vélhető sikertelenségéről.

A nagy kérdés az, hogy milyen Magyarországot ajánlanak az ellenzéki pártok a választóknak a következő, teljes ciklusra. Szalai László helyesen jegyzi meg: a „nem Orbán” nem sikeres üzenet. Először el kell készíteni a termék vagy terméklehetőségek prototípusát vagy prototípusait, s csak azután induljon a reklám és a gyártás. Úgy sokkal hitelesebb, mint fordítva – akárhány terméket akarnak is piacra dobni.


Nyitókép: Kövér László, az Országgyűlés elnöke (j), mögötte Tordai Bence (j2), Szabó Tímea (b2) frakcióvezető és Kocsis-Cake Olivio (b), a Párbeszéd parlamenti képviselői az Országgyűlés plenáris ülésén 2020. május 19-én. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Ezt a vitát nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény