Prédikáció a köztévén: „Aki kollaborál, eltávolodik Krisztustól”
A Válasz Online nem szokott templomi prédikációkat írásban utóközölni. A mögöttünk hagyott vasárnap azonban minden szabályt felülírt, ezért mi is rendhagyó módon jártunk el: elkértük egy igehirdetés szövegét. Még most sem hisszük el, de a közmédia – nyilván nem szándékosan – olyan református istentiszteletet közvetített Gazdagrétről, ahol Thoma László lelkész nyíltan beszélt minden vezető felelősségéről, egyház és hatalom viszonyáról. „Az az ember, gyülekezet, egyház, aki, amely teljesen beilleszkedik, asszimilálódik, mindenben kollaborál, azonosul, beolvad és szimbiózisban van az adott kultúrával, hatalommal, valójában eltávolodik Krisztustól” – szól az egyik üzenet. A másik meg: „Jaj annak, aki olyan állandóságot vár egy vezetőtől, amit csak Jézus adhat, és jaj annak a vezetőnek, aki olyan uralmat és befolyást, tekintélyt akar építeni magának, ami csak Jézust illeti meg. Ez a hübrisz.” Tehát: hívők és nem hívők, vezetők és vezetettek, kitartó olvasást, elmélyülést kívánunk, a böjti szöveg nem csak a közéleti áthallások miatt érdemes a figyelemre!
Textus: Zsid 13, 7-17:
„7 Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket. 8 Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. 9 Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezetni. Mert az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív, nem pedig ételektől, mert azoknak semmi hasznát nem veszik azok, akik velük élnek. 10 Van oltárunk, amelyről nincs joguk enni azoknak, akik a sátorban szolgálnak. 11 Mert amely állatok vérét a főpap a szentélybe beviszi a bűnért, azoknak testét elégetik a táboron kívül. 12 Ezért Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által. 13 Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva. 14 Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. 15 Általa vigyük Isten elé a hálaadás áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét. 16 A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik Isten. 17 Bízzatok vezetőitekben, és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak. Hadd tegyék ezt örömmel, és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra.”
Krízis. Több mint két hete tart az a rendkívüli állapot, amelyben az életünk alapvetően rendeződött át. Már nem egy távoli földrész krízise, hanem a saját bőrünkön tapasztalt kihívás. Európa olyan helyzettel néz szembe, amilyen a második világháború óta nem volt. Tehetetlenség és bizonytalanság, melynek nem tudjuk, milyenek lesznek a hosszú távú következményei, azt sem tudjuk, mennyiben fogja megváltoztatni a mindennapjainkat, vagy meddig fog tartani. S ebben mi magunk is benne vagyunk teljes valóságunkkal. Tegyük hozzá azonban: lehetőség is ez egy új kezdetre. Nemcsak negatív oldala van. Benne rejlik a megújulás, az élet, az újrakezdés lehetősége is.
Hadd emeljek ki két tipikus szélsőséget a jelen helyzetünkre való értelemkeresésben; ilyenekkel találkozom napjainkban. Az egyik, hogy ez csak próba, amely által megerősödünk, csak össze kell szednünk magunkat. És menni is fog: talán még jobb is lesz az a világ, ami vár ránk ezután. Kellő pozitivitással és könnyedséggel szépen átvészeljük ezeket az időket, és minden mehet hamarosan tovább. A másik egy szégyenalapú narratíva: ez a helyzet Isten büntetése, mert az emberek elfordultak tőle, mert elpusztítják a környezetüket, mert liberálisok, mert bűnösök, mert megérdemlik. A vége pedig, hogy „szégyelld magad”. És ki nem mondva tulajdonképpen ez: megérdemled a halált. A mi kultúránkban talán ez utóbbi ismerősebb. Attól tartok, miközben részigazságok lehetnek bennük, egyik út sem vezet az életre, és ezek nem olyanok, amilyet Isten készít a számunkra.
Böjt. Böjtben vagyunk, különleges böjtben, amilyenre egyáltalán nem számítottunk, amit mennyei Atyánk most megenged átélni, megküzdeni. S mi itt, most ebben Őt kereshetjük, hozzá fordulhatunk. A félelmek, szenvedés, a tehetetlenség, a közöny vagy épp a szorongás idején. Radikális böjt ez: nem azért, mert szélsőségesen megsanyargatjuk magunkat, hanem mert a körülmények oly módon változnak, hogy arra alig lehet hatásunk. Legyen ez az ideje annak, amikor alapvető kérdéseket teszünk fel és alapvető változások indulnak el bennünk és közöttünk. Mindehhez pedig vezetőként Őt keressük. Ő szólít meg bennünket most az Igéből.
A Zsidókhoz írt levélnek a fenti szakaszát olvassuk ma a református bibliaolvasó kalauzunk alapján. Nem igazán megszokott apostoli levél ez, hanem nagyszabású igehirdetés, tanítás, melyet nem is olyan könnyű befogadni, megérteni. Sokszor utal ószövetségi motívumokra, szimbólumokra, melyeknek célja, hogy megerősítse: Jézus valóban a megígért Messiás, Ő az, akit az Atya küldött. Három irányba tekintünk az Ige alapján most: a szív megerősödése, a saját felelősségünk és a vezetőkhöz való viszonyulásunk lesz előttünk.
Református istentisztelet – A Gazdagréti Református Templomból – (2020.03.29)
Nézze vissza!
I. „Mert az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív”. A Bibliában a szív az ember lényének középpontja, az irányítás csomópontja, ahová minden összefut, ahonnan minden kiindul. Ezt kell mindennél jobban őrizni, minden féltve őrzött dolognál jobban. Ennek a helynek az állapota az, amitől minden más függ. És erre nézve mondja azt a Szentíró, hogy jó dolog, ha kegyelemmel erősödik meg. Nagyon jó kép ez, mert benne van, hogy ez a középpont dinamikus, erőre van szüksége, tehát van erőkifejtés, van feladat, akár kihívás, teherviselés, ahol helyt kell állni. És bizony el tud gyengülni, ki tud merülni. Hála legyen Istennek, amiért nem vagyunk ebben magunkra utalva, hanem van külső forrásunk! A megerősödés eredője az oltár, az áldozat, a Főpap, aki Jézus Krisztus, aki a forrásunk lehet. Külső forrás, aki belsővé akar válni úgy, hogy a Benne való hit által élő kapcsolatba lép velünk.
A Jézusban való hitünk azonban nemcsak erőforrás, hanem az egész életünket meghatározó tényezővé válhat! Mindent átformáló és befolyásoló tényezővé. Úr akar lenni ott és meg akar határozni mindent. A levél szerzőjének, szimbólumainak nyelvén elmondja azt, hogy Jézus tökéletesen betöltötte az ószövetségi áldozati rendszer szerinti kötelezettségeket, betöltötte a törvényt és megszerezte Isten előtt számunkra az engesztelést.
A helyzet ugyanis az, hogy az ember szíve enélkül az engesztelés és megmentés nélkül menthetetlenül elveszett, elgyengült. Igazából az ember elvesztette felette az irányítást, mert a bűn uralja, az Istentől való elszakadt, az ellene lázadó állapot. És ez nemcsak a helyes cselekedetek, az erkölcsös élet hiányát jelenti, hanem mély, lényegi elszakadtságot is Istentől. És ez leginkább abban érhető tetten, ahogy Róla, a világról és magunkról gondolkodunk. Azért jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív, mert igazából más nem tudja megerősíteni.
Itt és most ezzel szembesít minket a mi Urunk és erre hív: boruljunk le Isten előtt és fogadjuk el az Ő kegyelmét. Térjünk hozzá, forduljunk vissza a böjtben, a bajban, alázzuk meg magunkat előtte és valljuk meg a zsoltárparafrázissal együtt:
„Uram, kiáltok, szívem kitárom
Jövök elődbe, jelenlétedbe
Lényem téged vár, kérlek, figyelj rám
Ne is fordulj el, ne is kerülj el
Jöjj, és tekints rám, szólj újra hozzám,
Kérlek, ne vess el, kérlek, ölelj át,
Tudom, hibáztam, végig lázadtam és elfordultam
Csak magamba’ bíztam…
Úgy hiányzol…
Mindenütt csend honol
Hiába szóltam, hiába sírtam,
Eléd borultam, szívem kitártam
Nem válaszoltál, nem is törődtél
Nem is néztél rám, el is fordultál…
Tudom a szívem másnak oda’dtam,
Csak magamba’ hittem, magamba’ bíztam
Uram, nem értem, miért imádtam
Miért csodáltam mást, mint csak téged…
Jöjj és ragadj meg, szeress, fogadj el
Taníts utadra, Téged akarlak…
Tudom, nem érdem, kegyelmet kértem,
Kegyelmet adtál, jöjj és emlékezz erre…
Hű és igaz vagy, irgalmad oly nagy
Kegyelmes Isten, tégy csodát…
Nem követek mást!
Uralkodj bennem, Uram, átadom magam… Csak szólj”
II. Saját felelősség. Hála legyen Istennek, hogy Ő valóban él és szól, és kegyelmes Atyaként fogad ma is bennünket! És ha a szívünk az Ő kegyelmében erősödik meg és nyugszik meg, akkor nem passzívvá válik, hanem éppen, hogy életre kel, megerősödik és az élet forrásává válik! Ez az aktivitás felveti az ember saját felelősségét, ami nagyon fontos kérdés. A jelenlegi helyzetben sokszor előkerül ez: ki hogyan viselkedhet felelősen a betegség terjedésével szemben, de előkerül a tehetetlenség is: meddig terjednek a lehetőségeink és mi az, amivel szemben már tényleg tehetetlenek vagyunk?
Két dolgot szeretnék kiemelni az egyéni felelősségünkkel kapcsolatban.
Az egyik a megváltozott középpont kérdése. Tegyük fel magunknak a kérdést: ha találkoztunk Isten kegyelmével, akkor tényleg ebből a középpontból élünk-e? Engedjük-e, hogy ez átjárja az életünket és megváltoztasson? Vagy csak ad egy kis lelki békét, de a tanult, társadalmilag meghatározott, általános berögzöttségek, szokások szerint élünk továbbra is? Alapvető kérdés, hogy a megváltott, kegyelemben megerősödött szívünkből kiindulva, aszerint élünk-e? Hogy tekintünk a világra, hogy helyezzük el magunkat, hogyan állunk hozzá a dolgokhoz… Ez a hozzáállás, amit Isten átformál, és erre lehetsz hatással! A gyülekezet pedig lehet az a hely, ahol az élet folyamataiban, változásaiban támogathatjuk egymást.
Ennek a megváltozott hozzáállásnak a része az is, ahogy a környezetemre tekintek és válaszolok arra a kérdésre: hol van az otthonom? A Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja: annak, aki Jézusban hisz és Őt követi, ki kell menni vele együtt „A táboron kívül, az Ő gyalázatát hordozva…” – azaz részesülnie kell a szenvedésében, bizonyos értelemben a kívülállóságában. Ezt sokszor értelmezte félre a keresztyénség az évszázadok során, de az biztos, hogy miközben szerethetjük azt a teremtett világot, amit Isten élettérként adott a számunkra, és az otthonosság megteremtése jó dolog a mindennapi életünkben, de Isten gyermekei a Biblia szerint végső értelemben jövevények, vándorok ebben a világban. Úton vannak. Isten népe, aki szenved, aki kívülálló, akinek fel kell készülnie arra, hogy – Mesteréhez hasonlóan – esetleg szenvednie kell a hitéért.
Az az ember, gyülekezet, egyház, aki, amely teljesen beilleszkedik, asszimilálódik, mindenben kollaborál, azonosul, beolvad és szimbiózisban van az adott kultúrával, hatalommal, valójában eltávolodik Krisztustól.
Nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. És ez nem az ember teljes elvágyódását jelenti a világból, az élettől, hanem a helyes fókusz megtartását, amelyre csak a kegyelemben gyökerező szív képes. „Isten országa köztetek van!” – mondja Jézus. Isten könyörüljön rajtunk, egyenként, gyülekezeteinken, egyházunkon, keresztyén népünkön, hogy ebben a böjtben, ebben a válságban őszintén Isten elé tudjunk állni és megtérni az eltévedt, fókuszt vesztett állapotunkból!
A másik a kegyelemben megerősödött szívből fakadó tettek kérdése. Egészen gyakorlati dolog, hogy a helyes fókuszból, a kegyelemben megerősödő szívből Krisztust magasztaló, Isten országát építő cselekedetek fakadnak. Krisztushoz ragaszkodva tudjuk egyéni és közösségi felelősségünket betölteni, és hitvallást tenni a feltámadt Jézus erejéről. Ezt olvassuk:
15 Általa vigyük Isten elé a hálaadás áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét. 16 A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik Isten.
Az a szív, amely nem Krisztussal van tele, az leginkább önmagával lesz. Valószínűleg elfeledkezik másokról, vagy csak programszerűen jutnak eszébe. Projektek keretei közt. De Isten nem erre hívja az Ő népét. Különösen a jelen helyzetben te és én, testvérem, mi vagyunk azok, akiket Isten arra hív, hogy szolgáljunk, hogy figyeljünk oda a másik emberre is. Jótékonyság és adakozás, azaz irgalom és a szeretet cselekedetei. A ránk váró gazdasági nehézségek közt és a mindig aktuális jelenben is. Óriási felelősség ez: egyénileg és közösségileg is. Fel kell készülnünk ennek a kihívásaira az elkövetkezendőkben. És ez nemcsak alkalmi segítséget jelent, hanem a gondolkozásunknak, a hozzáállásunknak kell megváltoznia. És ez nem kis dolog. Magunktól nem vagyunk képesek rá, de Krisztus formál bennünket ebben. És nem szégyenből, vezeklésből, hanem hálából tehetjük ezt.
De ne maradjunk az általánosságok szintjén, hanem szembesüljünk most a valóságnak ezzel a kellemetlen oldalával is. Nélkülözők, rászorulók, elesettek. Programként megúszhatjuk a velük való foglalkozást… Valljuk meg Isten előtt, hogy többségében reformátusként a jobb módú, középosztálybeli emberekkel ülünk szívesen egy templomban. Tisztelet persze a kivételnek. Mert vannak szép igyekezetek, de tömegesen inkább a könnyebb utat választjuk, és ezzel megerősítjük a társadalomban meglévő strukturális bűnöket és különbségeket.
Az az egyház, az a gyülekezet, amelyik nem vállal közösséget a társadalom számkivetettjeivel, aki nem emel szót a megvetettek, a többségi társadalom peremén, a „táboron kívül” lévőkért, illetve nem vállal közösséget velük, eltávolodik a lényegtől és elfelejt krisztusinak lenni.
És tudjuk, hogy intézményesen vannak jó kezdeményezések, de ezzel nem tudhatjuk le a közösségi felelősségünket! Sajnos közönyösek vagyunk legtöbbször, szeretnénk biztonságos várakat építeni és kizárni a számunkra kellemetlen elemeket: a hajléktalant, a mélyszegénységben élőt, a lecsúszottat, a más bőrszínűt és sorolhatnám tovább. Ebből kell megtérnünk, nem bizottságokat létrehoznunk vagy másokat hibáztatnunk, hanem neked és nekem, mindannyiunknak Krisztushoz fordulnunk és a szívünk mélyén változnunk. És keresnünk ezután a szeretet cselekedeteinek lehetőségeit a közvetlen környezetünkben.
III. Vezetők. Ebben a változásban pedig élen kell járniuk a vezetőinknek. A Zsidókhoz írt levélből három dolog nyilvánvaló.
Először, hogy a vezetők élete példa, amivel mások előtt járnak. Ez különösen igaz volt a szerző korára, amikor könnyen előfordult, hogy a vezetők, apostolok az üldözések során mártírhalált haltak és életük, kitartásuk, személyes életpéldájuk másokat is erősített a hitben. Nemcsak a tetteik, de a vezetők hitvallása, a szavaik is azok, amelyeknek tanító ereje van, ami hatással lehet az emberekre. A vezetettek dolga pedig a figyelem, az odafigyelés és az alázat a követésre, tanulásra, a vezetőké pedig a felelősségteljes jelenlét és a bátor hitvallás. Hálásak lehetünk az előttünk járókért, akik példaképeink a hitben, akikre felnézhetünk, akiktől tanulhattunk, akikre érdemes emlékezni.
Másodszor: a levél ráirányítja figyelmünket arra, hogy Jézus Krisztus az egyetlen, igazi vezető abban az értelemben, hogy Ő állandó. Nem változik, mert tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Rá lehet számítani, benne lehet igazából megbízni.
És jaj annak, aki olyan állandóságot vár egy vezetőtől, amit csak Jézus adhat, és jaj annak a vezetőnek, aki olyan uralmat és befolyást, tekintélyt akar építeni magának, ami csak Jézust illeti meg. Ez a hübrisz, a büszkeség, ami a hatalmon lévő, vezető embernek mindig kísértése: magát abba az állandóságba és tiszteletbe szeretné helyezni, ami csak Krisztust illeti meg.
Létezik is egy úgynevezett „hübrisz szindróma”, melynek a következők a jellemzői:
A vezető…
– a hatalmat saját megdicsőülése céljából használja,
– olyan módon cselekszik, ami valószínűleg jó fényben tűnteti fel őt,
– messianisztikus hév és túlfűtöttség jellemzi,
– egyenlőséget tesz saját maga és a szervezet között,
– gyakran a királyi többesszámot használja,
– túlságosan bízik saját ítélőképességében, és lenéz másokat,
– senkinek sem tartozik elszámolással,
– megingathatatlanul meg van győződve arról, hogy igaza van,
– elveszíti valóságérzékét.
Ezek alapján nyugodtan vizsgáljuk meg a vezetőinket és lássuk be, ki az, aki eltévedt, aki saját hatalmát és érdekeit építi, nem pedig Krisztus hatalma és uralma alá rendeli magát. Adjunk hangot ennek, jelezzünk vissza, ha van rá lehetőségünk – segítve a változást.
És vezetőként: mély önvizsgálattal álljunk Isten elé, bűnbánatot tartva, felismerve, mikor imádtunk mást, mint az egyedül méltó Krisztust, és mikor éltünk vissza a hatalmunkkal és az emberek bizalmával. Nagy szüksége van az egyházunkban, az országunkban arra, hogy mi, vezetők megtegyük ezt az elkerülhetetlen lépést! Nagy áldások származhatnak ebből!
Harmadszor pedig: vezetettként, gyülekezeti tagok, keresztyén testvéreink, felelősségteljes, Krisztust követő emberként bár egy nép vagyunk és a nyáj tagjai, lehetünk józanok. „…különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezetni…”
Ne hagyjátok magatokat félrevezetni – még egy vezető által sem. Gondolkozzatok, mérlegeljetek, kérjétek Isten bölcsességét, vezetését, merjetek kérdéseket feltenni! És közben törekedjünk megismerni a Biblia tanítását, hogy meg tudjuk különböztetni az igazat az idegentől.
Természetesen tisztelettel kell viseltetnünk az éppen aktuális vezetőink felé, elfogadva azt Isten kezéből, hogy megengedte, hogy most ők viseljék a vezetés felelősségét. De folyamatosan meg kell vizsgálni azt, mennyiben krisztusi a hozzáállás, a jelenlét, a hitvallás és az abból fakadó tettek.
A Krisztusban újjászületett ember szabad és szabadsága van, annyira értékes, hogy nem engedi bele magát emberi szolgaságba, kiskorúságba döntő rendszerekbe. Isten népe a felnőtt, felelősségteljes és önmagáért is Krisztusban felelősséget vállaló emberek testvéri közössége. Az a vezető, aki nem ezt építi, arra nem kell hallgatni és azt nyugodtan számon lehet kérni Isten Igéje alapján.
Végsősoron nincs más út számunkra vezetőként és vezetettként sem, mint a bűnbánat a megtérés és a bizalom helyreállásának az útja.
„Bízzatok vezetőitekben, és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak. Hadd tegyék ezt örömmel, és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra.” – olvashatjuk.
A bizalom épüléséhez, helyreállásához azonban ki kell mondani az igazságot, azt is, ami fáj, s minderre Krisztus bocsánatát kérve kell keresni az újjépülés és rendezés útjait: a bocsánatkérést és a megbocsátást. Ha nehéz is: bízzatok bennük, bízzunk minden vezetőnkben, mert ez segíti az ő munkájukat is, különösen e vészterhes időkben.
És ami a legfontosabb: imádkozzatok értük! Hordozzátok őket, hogy Isten erősítse és formálja őket és mindannyiunkat is. Hordozzuk őket alázattal, mert nem biztos, hogy a helyükben mi jobban tudnánk végezni a feladataikat.
Befejezés. Kedves Testvéreim! Keressük Isten kegyelmét, irgalmát, kiáltsunk hozzá ezekben a nehéz időkben is, és keressük a megtérés útját, a Krisztushoz való közeledést és a valódi, lényegi változást egyéni, családi, közösségi, gyülekezeti, tágabb egyházi, nemzeti szinten is. Ne menjenek tovább úgy a dolgok, ahogy eddig, hadd fakadjon élet belőlünk, közülünk, általunk! Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Benne bízunk, Őt hívjuk segítségül, neki adjuk át magunkat, Tőle kérjük, hogy ez az egész jelenlegi helyzet hozzon valódi változást, megújulást, ébredést!
Ámen!
Nyitókép: Thoma László (forrás: Facebook)
