Az utolsó magyar várkapitány

Haditudósító rendszeres szerzőnk hatalmas sztorit mesél el új képes riportjában. „Kaduna állam Kajuru járásában áll egy magyar végvár. A várkapitányt pedig Becker Bélának hívják” – írja Jászberényi Sándor. A piros-fehér-zöld zászlós nigériai torony története, egyenesen Afrikából.

Ha rossz sorsod tíz évvel ezelőtt egy afrikai leprakórházba vitt, ahol napokon keresztül feküdtél leprások, TBC-sek és fekélyesek mellett a leszakadt ég alatt az esős évszakban, ha a Gázai övezetben egy téli bombázáskor láttál télapónak öltözött egyént a hátán kalasnyikovval, ha ajánlották már neked, hogy nőnek öltöztetve átvisznek a katonai ellenőrzőponton valahol a Sínai-félsziget északi részén, ha lőttek rád sörétes puskával és könnygázgránáttal az arab tavasznak nevezett daráló bármelyik forrongó országában, ha vesztetted már el a hallásod, mert remek ötletnek tűnt egy 14,5 mm-es Toyotára szerelt légvédelmi üteg mellett állni a fronton, majd lett vége a füled csengésének hat órával később, szóval, ha aktívan éltél az elmúlt tíz év alatt, amin nem a paleo-diétát, hipszterfodrászt és személyi edzőt kell érteni, akkor hajlamos vagy azt hinni, hogy nem tud már meglepni semmi sem.

Ez a fásultság és az ebből fakadó unalom vezet általában „az idősebb tudósítók” váratlan halálához.

Ellentétben a pályakezdőkkel, akik abba halnak bele, hogy mindenképpen azonnal szeretnék bizonyítani, hogy nincs náluk alkalmasabb, és ez agyonvágja a helyzetfelismerő képességüket, az idősebb tudósítók azt hiszik: mivel mindent láttak már, gyakorlatilag semmi sem történhet, amire nincsenek felkészülve. Látványosan unatkoznak mindenen.

Ez az unatkozás vezet ahhoz, hogy aknára lépnek, hogy úgy gondolják, majd megúsznak egy levegő-föld rakétatámadást egy pincében, vagy éppenséggel, hogy úgysem őket fogják elrabolni a takfíri dzsihadisták és készítenek videót a lefejezésükről, precízen összevágva a legjobb részeket két percben valamelyik közösségi médiára.

Szóval, egy idő után az ember úgy érzi, hogy tényleg látott már mindent, és áldott pillanatok azok, amikor őszintén rá tud csodálkozni valamire, úgy, hogy az ne veszélyeztetné az egészségét.

A legutóbb Nigériában történt velem ilyesmi.

Kaduna államban fotóztam a dühöngő törzsi konfliktust, amelyben legeltetők és földművesek ölik egymást főleg macsétákkal, de alkalomadtán automata fegyverekkel is. Sötétedés után gyakorlatilag kihalt a vidék, az utakat útonállók lepték el, akik váltságdíjért vittek sétára a bozótosba bárkit, aki a kezük közé került. Akinek a családja össze tudta kaparni a váltságdíjat, talán megúszta a kalandot. Ez sem volt azonban egyértelmű.

Egy ilyen légkörben az ember nem tűnődik a magyarságán, nem filozofálgat nemzethez tartozáson, közös kultúrkörön. Próbálod megcsinálni a munkát, és hazamenni a nőhöz, a gyerekhez meg a kutyához. Nézed a véget nem érő bozótost, a felhőtlen kék égben álló vörös bazaltdombokat és azon tűnődsz, hogy megtámadják-e a konvojt, amellyel utazol.

Aztán a semmi közepén, hirtelen észreveszel valamit.

Elsőre azt hiszed, hogy káprázik a szemed, mert ilyen egyszerűen nem lehetséges Afrika közepén. Pislogsz és hümmögsz, mert az egyik bazalthegy tetején egy európai lovagvárat veszel észre. Akkor is ott van, amikor újra kinyitod a szemed. Nem egy 19. századi brit helyőrséget látsz, amit itt felejtettek az angolok.

Tényleg egy európai stílusú lovagvár áll a semmiben. Szabályos tornyok magasodnak a bozótos felé, a döbbeneted pedig percről percre nő, ahogyan egyre közelebb értek.

Magyar zászló lobog a vártornyokon. 

Igen, a fuláni krízis közepén, Kaduna állam Kajuru járásában áll egy magyar végvár. A várkapitányt pedig Becker Bélának hívják.

Hatvan körüli, piszkosfekete szakállú férfi, egy az egyben úgy fest, mint Piszkos Fred. Egyébként bármelyik magyar, aki elég hosszú időt élt az egyenlítőnél, pontosan olyan, mint Rejtő regényhősei. A száraz évszakok perzselő éjszakái és az esős évszakok moszkitói, a vörös föld előbb-utóbb a képükre formálják az embert. Ahogyan pedig múlnak az évtizedek, egyre inkább foszlik a haza eszmévé az Afrikába került magyarban, mert az otthon a bozótos, a piac, a jellegzetes, üvöltő afrikai ivók műanyag asztalai lesznek. Az eszme azonban nagyon is él.

Dramaturgiailag remek lenne, ha akkor ismerkedtem volna meg Beckerrel, amikor megláttam a várát. A valóság azonban az, hogy jó tíz éve ismerem. Nem rajtam múlt, hogy megismerkedtünk. Én a leprajárványról mentem írni 2009-ben Nigériába, és napokat töltöttem a zariai leprakórházban, miközben szúnyogok hada szívta a véremet a háló nélküli vályogkunyhóban, ahol elszállásoltak. Napok óta nem fürödtem már, amikor egyszer csak csörgött a telefonom.

„Becker Béla vagyok. Nézze, maga magyar. Ne legyen olyan, hogy nem találkozik velem, ha már itt van. Én is magyar vagyok” – mondta a telefonba.

Egy napra rá már a házában kanalaztam a húslevest. Több mint egy héten keresztül látott vendégül, vitt körbe Kadunában. Nem érdekelte, milyen vallású, milyen politikai nézeteket valló, milyen etnikumba tartozó vagyok. Nem remélt tőlem semmit. Az egyetlen dolog, ami érdekelte, hogy a honfitársa vagyok, aki Nigériába keveredett, és hogy ezért miben tud nekem segíteni.

Éppen tíz év telt el, mikor tavaly novemberben újra találkoztunk. Én hívtam fel, mert tudtam, hogy Nigériában dühöng az etnikai-vallási konfliktus, muszlimok ölnek keresztényeket a legeltetőterületekért.

„Gyere.”

Az elmúlt tíz évben sok minden változott az országban. A folyamatos rablótámadások miatt az európaiak nagy része elhagyta a vidéket. A külföldiek főleg a nagyvárosokban élnek. Becker így lett várkapitánya a Kajuru-kastélynak is. Az eredetileg németek által épített épületnek éppen nem volt gazdája, Becker pedig nem volt hajlandó a fővárosba költözni.

Nem tudtam, hogy vallásos. Véletlenül derült ki, amikor megláttam, hogy ételt és ruhát visz a keresztény falvakba. Azt sem tudtam, hogy a Boko Haram által megnyomorított Adamawa államban ő építette újra az iskolát, a templomot. Becker sosem beszélt erről. A helyszínen derült ki.

„Veled megyek” – mondta, és hatvanegynéhány évesen beszállt mellém egy Toyota pickupba, hogy tizenkét órát zötykölődjön a Boko Haram földjén minden katonai biztosítás nélkül. Tizenkét óra a bozótosban, utak nélkül. Ahol valami miatt van betonút, ott ismeretlen milicisták állnak, elöltöltős puskákkal és macsétákkal a kezükben. Alig álltam a lábamon, amikor megérkeztünk Mubiba, pedig húsz évvel fiatalabb vagyok nála.  Annyi megjegyzése volt, hogy „vesekövünk már biztos nem lesz”.

Szerbiai magyarként háborús tudósítóként dolgozott a CNN-nek a délszláv válság alatt. Onnan Budapestre menekítette a családját, ahol volt vendéglátós, majd angolul jól beszélőként először Budapesten vitte körbe a nigériai delegációkat, akik az ország infrastruktúráját akarták fejleszteni, majd hat hónapra kiutazott Nigériába. A hat hónapból húsz év lett a perzselő nap alatt.

Az elmúlt évben a Kajuru-kastélyt is megtámadták a fuláni milíciák és két embert megöltek. Amikor elmesélte a történteket, nem bírtam megállni, hogy megkérdezzem, miért marad itt. Pénzt már nem kell keresnie, a gyerekei felnőttek. Miért kockáztatja az életét?

„Mindenki elmegy. Ha én is elmegyek, mi lesz ezekkel az emberekkel?” – kérdezett vissza.

Nem vagyok benne biztos, hogy a népirtás ebben a szakaszában megállítható. Vagy hogy egy idős magyar úr érdemben tenni tud valamit. Mondjuk egy ember éppen eggyel több a nullánál.

„Különben is, én vagyok az utolsó magyar végvárkapitány” – mondta nevetve. „Azért ez elég jó, nem?”

Sokat gondolok rá, mióta elváltak az útjaink, és én visszajöttem Kairóba. Remélem, akad látogatója, és nincs nagyon egyedül. Ha eszembe jut, az a kép villan fel előttem, ahogy a várfalra támaszkodva szívja borzalmas cigarettáját, a vállára támasztva Remington sörétes puskáját, miközben a bozótosba bukik a nap.

Ilyenkor örülök, hogy magyar vagyok. Vele egyívású. Mosolygok, majd az órára nézek és az időeltolódást figyelembe véve kiszámolom, mikor megy aludni az utolsó magyar végvárkapitány.


Fotók: a szerző felvételei

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: riport