Exkluzív riport: Tényleg muszlimok ölnek keresztényeket Nigériában

A férfiakat mind egy szálig megölik, a nőket megerőszakolják, aztán macsétával vágják le a kezüket: szisztematikusan irtanak muszlimok keresztényeket Nigériában. Jászberényi Sándor fotózni ment az úgynevezett fuláni konfliktus epicentrumába, de harmincnál több interjút is készített, hogy megérthessük, miért éppen most torkollhat népirtásba a feszültség az évszázadok óta egymás mellett élő törzsek között. Globális felmelegedés, népességrobbanás, gazdasági érdekellentét, a szövetségi állam politikailag motivált semmittevése – szerzőnk a helyszínen szálazta szét az elsőre vallási hátterűnek látszó történetet. Ha azt hisszük, minket ez itt, Európában nem érint – nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. A Válasz Online új multimédiás riportja.


„Ez nem a Boko Haram”

– mondja Oyekan őrnagy, miközben a homlokát törli. Terepszínű zubbonyába keni az izzadtságot, majd felteszi a kalapját. Mögötte egyszintes, fehérre festett betonépület. A teraszon az emberei készülődnek. Veszik a bakancsaikat, azokba tűrik katonai nadrágjukat, majd kapcát kötnek rá. Fiatal férfiak tizennyolc és negyven között.

Az őrnagy arcán, csakúgy, mint az embereién, törzsi vágások sötétlenek. Egyikük sem Kaduna államból származik, ahol vagyunk. Ennek értelme, hogy így nincsenek helyi törzsi kötődéseik, sem érdekeik. Legalábbis erről tájékoztat az őrnagy.

A rendőrség alá tartozó különleges akciócsoportban tizenkét embert számolok. A csapat fele, ahogy Oyekan is: muszlim. Az őrnagy vezetésével imádkozzák a napnyugtai imádságot, a mágribot. Még sincs feszültség az alakulat tagjai között. Van más bajuk.

Nigéria Kaduna államában, de az egész ország úgynevezett „middle belt” (Közép-öv) térségében véres háború dúl. „Többfaktoros konfliktus” – ahogy a szakértők nevezik. Egyszerre szól a földről, a vallásról, a túlnépesedésről és a globális felmelegedésről.

„Fuláni konfliktus” – mondják Kajuruban, a krízis egyik epicentrumában. Feltéve, ha az ember kikapcsolja a diktafont. A kormány hivatalos álláspontja szerint ugyanis a válságnak nincsen sem törzsi, sem vallási színezete, egyszerűen banditizmus tombol. A földdel egyenlővé tett falvak, a célzott emberrablások mind ennek részei lennének. Nincs itt semmi látnivaló. Azért is kellemetlen fuláni krízisről beszélni, mert az elnök is ebből a törzsből származik. A tisztviselők, akiknek szóba hozom a kérdést az utam során, könyörögve kérik: ne írjam le, hogy ilyesmit mondtak. „Beszélnek majd az emberek, akik elszenvedői a támadásoknak.”

Tényleg beszélnek. Beszéltek 2018-ban az Amnesty Internationalnak, amely vaskos jelentést készített a konfliktusról, de a Foreign Affairs amerikai szaklapnak is, amely A leghalálosabb konfliktus, amelyről nem is hallottál címmel szentelt cikket a kérdésnek. A hivatalos adatok szerint 2015 és 2018 között 3641 ember halt meg a krízisben, idénre azonban a regisztrált halálesetek száma meghaladta a négyezret. Enyhülésnek nyoma sincs. Emberek százezrei várnak belső menekülttáborokban, jó szívvel pedig senki sem indul el az érintett államokban (Zamfara, Kaduna, Benue, Taraba, Nasarawa, Plateu, Adamawa, Borno) sötétedés után, mert az utak ellenőrzését kendővel takart fegyveres bűnözők veszik át, akik váltságdíjért túszokat ejtenek.

A Kaduna állambeli Kajuru helyi kormányzóság tanácsának elnöke, Kasuwan Magani találkozásunkkor elmondja: Kaduna államban a leginkább érintett törzs a konfliktusban a földművelésből élő keresztény adarák, akik közé ő maga is tartozik. Ennek a törzsnek égették fel a falvait 2019 elején, és ők alkotják az állam belső menekülttáborainak lakóit. Kormányzati szintű felelősségrevonásra, az incidensek kivizsgálására pedig nemigen mutatkozik szándék. Eddig senkit nem ítéltek el az etnikai tisztogatás miatt. Arról, hogy a szövetségi kormányzat mennyire nem mutat hajlandóságot a krízis felszámolására, remekül tanúskodik, hogy idén a tanács meghatározta a „banditák” táborának a helyét a vadonban.

„Bush”-nak, bozótosnak nevezik azokat a területeket, ahová nem vezet semmilyen út, ahol infrastruktúra sincs. A krízisben érintett államok mindegyikében akad belőle több ezer négyzetkilométer. A különleges rendőrségi alakulat kilenc gépkocsival és több motorkerékpárral ütött rajta a fegyveresek táborán, akik probléma nélkül verték vissza őket. A lövöldözésben több katona meghalt, Maganinak pedig légitámogatást kellett kérnie a szövetségi államtól – amit a mai napig nem kapott meg. Jelenleg a helyzet úgy fest, hogy Kaduna államban valahol egy ütőképes, nem állami hadsereg vár az éjszakákra a bozótosban. Akkor aztán előbújik.

„Ha nem hiszitek, nézzétek meg magatok”

– mondja a tanácselnök, és utasításba adja Oyekannak és egységének, hogy kísérjenek el minket Karamaiba.

„Ez nem játék,
fehér fiú!”

„A bature a katonák mellé száll fel a padra” – mondom az őrnagynak, amikor a páncélozott, légkondícionált terepjáróba invitál. Oyekan értetlenül néz, majd vállat von. A katonák röhögve segítenek fel a Toyota terepjáró platójára. Indulunk. Amikor a konvoj kihajt a tábor szélesre tárt acélkapuján, a mellettem ülő fiatalember felhúzza a kalasnyikovját. Mindegyik katona így tesz a platón. „Ez nem játék, fehér fiú!” – mondják. Egyik sem mosolyog.

Fél óra betonúton, ragyogó napsütésben. Szikrázik a fény a vörös bazalthegyeken, vörös port vág arcunkba a forró, Szahara felől érkező levegő. Végül letérünk a betonútról. A terepjáró rázkódni kezd, ahogyan a földúton haladunk, derékig érő fűben. Embert próbáló két óra következik. Ha útnak lehet nevezni, amin haladunk, az csak a száraz évszakban járható. Amikor beállnak az esőzések, a falvak megközelíthetetlenné válnak.

A katonák baltaarccal nézik a bozótost köröttünk. Sok halottunk lenne, ha most megtámadnák a konvojt, de gond nélkül érjük el Karamai faluját. Legalábbis azt, ami maradt belőle.

Ali Jasse közösségi aktivista, a helyi kormányzat alkalmazottja visz végig a falu romjain. Azok, akik visszatértek, egy fa árnyékában ücsörögve bámulnak ránk. Vágásnyomok vannak a gyerekek arcán. Egy asszonyt hoznak elém, hogy fényképezzem le. Macsétával vágták le a jobb kezét, megerőszakolták, a férjét és a hat éves fiát levágták. Hat hónapos terhes volt a támadás idején. Azt a gyermekét is elveszítette a belső vérzések miatt.

Bágyadtan mosolyog a kamerába.

A támadás február 26-án, a hajnali órákban érte a falut. Motorbicikliken érkeztek a fuláni törzshöz tartozó muszlim támadók, modern kalasnyikovokkal és macsétákkal felfegyverezve. Kevesebb mint fél óra alatt negyven emberrel végeztek. Kifejezetten a férfiakat keresték, nem irgalmaztak a fiúgyerekeknek sem. Miután végeztek az öléssel, a falu összes termését behordták a templomba, és a templommal együtt gyújtották fel. „Azt akarják, hogy elmenjünk innen, és hogy elhagyjuk Krisztust” – mondja Ali Jasse.

A lelkész és a közösségi aktivista mutogatják a golyónyomokat a templom falán, elénk hozzák a szétlőtt és megégett kegytárgyakat. „Nézd meg ezeket a golyónyomokat” – mondja az egyik katona. Legalább hatszáz golyót lőttek ki. „A zsákmány értéke a lőszer árának a felét sem fedezné. De hát, ugye, nem vittek el semmit.” A szövetségi kormány hivatalos álláspontja ennek ellenére is az, hogy egyszerű bűnözésről van szó, melynek a célja a haszonszerzés.

Karamai csak az egyike azoknak a falvaknak, melyeket gyakorlatilag teljesen megsemmisítettek a támadók. A támadás módja is azonos mindenhol. Hajnalban vagy a kora esti órákban jönnek motorbiciklikkel. Senkinek sem kegyelmeznek.

Késő délutánig fotózunk, amikor az őrnagy kiadja az indulási parancsot. Nem jó kint maradni a bozótosban sötétedés után.


Nigéria lakossága körülbelül hatvanmillió főre volt tehető, amikor az angolok kivonultak az országból, majd a szokásos véres belviszályok után független szövetségi állammá vált. A 923 763 négyzetkilométer kiterjedésű állam pontosan tízszer akkora, mint Magyarország. Élesen különül el észak és dél. A déli államokban található az ország kőolajkincse, míg az északiak elsősorban mezőgazdasági termelésből élnek. Az északi államok tehát szegényebbek, ide folyamatosan pumpál pénzt a szövetségi kormányzat, melyet a déli államok bevételéből finanszíroz. A fuláni konfliktus is ezt a régiót sújtja elsősorban, illetve ez a konfliktus ereszkedett le napjainkra az ország belsejébe, a középső régióba.

A 70-es évektől kezdve sosem látott népességrobbanás rázta meg az országot, mely máig tart.

„Jelenleg kétszázmillióan vagyunk, de a legutóbbi előrejelzések szerint 2050-re a lakosság száma el fogja érni a négyszázmillió főt”

– meséli Manzo Maigari, Kaduna állam leköszönt agrárügyi szakminisztere Abujában.

Nigériának, csakúgy, mint a legtöbb térségbéli afrikai államnak, porózusak a határai. A szövetségi kormányzat, de az államok is elvétve, ha végeznek bármilyen határellenőrzést. A gyarmatosító nagyhatalmak által vonalzóval meghúzott államhatárok egy pillanatra sem vették figyelembe az itt élő törzsek vándorlási szokásait – igaz, ez egészen a kétezres évek végéig nem is okozott jelentős problémát. Aztán a népességrobbanással egyenes arányban nőtt a művelésbe vont területek száma, ez vezetett feszültségekhez az egyébként évezredek óta egymás mellett élő törzsek között.

A legeltetők és a földművesek közötti konfliktus ma már persze nem új keletű: 1998 óta forr az indulat az országban, szisztematikus népirtássá viszont csak napjainkra fajult. A konfliktus főszereplője a legeltetésből élő fuláni törzs, amely, hasonlóan a beduinokhoz vagy a tuaregekhez, vándorló életmódot folytat, és jelen van szinte minden szomszédos országban: Csádban, Nigerben és Kamerunban is. A fulánik a száraz és az esős évszak váltakozását követve hajtják különböző legeltető területekre állataikat. Egy fuláni törzsön belüli pozícióját az határozza meg, hány marhája van. Hagyományosan muszlim vallásúak.

Ők kerültek összetűzésbe a letelepedett földműves törzsekkel, merthogy előbbiek délebbre vándoroltak, s marháikat a már művelésbe vont földekre vezetik. A marhák meg lelegelik a termést.

Ha arra keressük a választ, miért éppen most torkollik ez az ellentét népirtásba, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy

a globális felmelegedés hatása az elmúlt két évtizedben vált érezhetővé.

Az egyre gyakoribbá váló aszályok, illetve a délebbi területeken a földcsuszamlásokat és áradásokat okozó esőzések. A térség természetes vízgyűjtő medencéje, a Csád-tó elképesztő ütemben szárad ki – az emelkedő hőmérséklet és amiatt, hogy a tavat tápláló folyók vizét immár öntözésre használják. Ez sivatagosodáshoz és a források csökkenése miatti feszültségekhez vezetett. Mind a darfúri krízis, mind a Boko Haram megjelenése összefügg a drasztikusan megváltozott környezettel. A fuláni krízis nemkülönben.

Hiba lenne azonban azt hinni, hogy kizárólag klímaügyi és gazdasági okok állnak a brutalitás hátterében. Ott a vallás is.

Az etnikailag széttagolt ország két legmeghatározóbb vallása az iszlám és a kereszténység. Az északi államokban az iszlám a domináns, délen a kereszténység. Az országban egyenlő arányban élnek keresztények és muszlimok, míg a középső államokra a vallási vegyesség jellemző. Ezekben dühöng a leginkább a fuláni krízis. Míg északon a Boko Haram dúlása legerősebben a helyi szunnitákat érintette és mellette a keresztény kisebbséget, a fuláni krízis elszenvedői elsősorban keresztény földműves törzsek.

Mindkét konfliktus Nigéria korábbi elnökének, Goodluck Jonathannak a regnálása (2010–2015) alatt eszkalálódott. Jonathan keresztényként került az ország elnöki székébe, és vesztette el a választásokat 2015-ben a fuláni törzsből származó, muszlim Muhammadu Buhari elnök ellen.

Kormányzása alatt egész északi államok felett vette át az irányítást az Iszlám Állam helyi leányvállalata, a Boko Haram.

Eztán történtek az első súlyosabb villongások a legeltetők és a földművesek között – a krízis létrejöttében alighanem szerepet játszott a Jonathan regnálása alatt ellenzékbe szorult muszlim politikai elit. Az addig viszonylag nyugodnak számító középső régión sosem tapasztalt törzsi erőszakhullám söpört végig, melynek kulcsszereplői a fulánik voltak. Szervezetten, jól felfegyverezve csaptak össze a helyi földműves törzsekkel, a halottak száma elérte az 1000 főt. A folytatódó fegyveres konfliktusba 2015-ben belebukott az elnök.

Jonathant a muszlim Muhamaddu Buhari követte. Első ciklusa alatt tovább folytatódott a fuláni krízis, a vérengzés 2018 végére érte el tetőpontját, közvetlenül a 2019-es elnökválasztások előtt, melyet ismét Buhari nyert. Aki akkorra már nagyjából homogenizálta az addig kevert vallású szövetségi minisztériumokat az általam meginterjúvolt tisztviselők szerint – az újból fellángoló erőszak már azt a célt szolgálta, hogy megfélemlítsék, illetve elüldözzék a középső régió földművelő törzseit.

Év végére a halottak száma már elérte a négyezer főt, és százezrek menekültek belső menekülttáborokba. Az áldozatok elsöprő többsége keresztény, és földműves törzsekből származik.

A krízis egyre inkább éleződő vallási színezetéről beszél érdeklődésemre a leköszönő abujai katolikus hercegprímás, John Olorufeni Onaiyekan és a kadunai püspök, Matthew Man-Oso Ndagaso is. Ndagaso szerint az elmúlt években megszűnt a vallási párbeszéd az országon belül, és érzékelhető az államigazgatás jelentős fokú „iszlamizációja” is.

Bár gyakorlatilag minden keresztény szervezet jelezte a szövetségi kormányzat felé az etnikai tisztogatás mértékét, a kormányzat négy éve nem tesz szinte semmilyen lépést annak érdekében, hogy felszámolja az erőszakot, illetve felelősségre vonja az elkövetőket.

Sőt. A kormányzat által hozott intézkedések főleg a támadások elszenvedőit sújtják. Kaduna államban és a krízist elszenvedő államokban a szövetségi hadsereg folyamatosan tart házkutatásokat lőfegyvereket keresve – melyeket el is koboznak. Földművesekből így szép számmal akad a börtönökben.

„A helyzet olyan súlyos, hogy ha nagyon rövid időn belül nem történik valami, akkor itt is olyan szintű népirtás jöhet, amilyen Ruandában volt” – mondja Ndagaso.


Repülőgépünk Taraba állam egyetlen repterén száll le, Jalingóban.

Valószerűtlenül kék az égbolt az ember feje felett, ahogyan begyalogol a terminálba, hogy ellenőrizzék az útlevelét, és megtudakolják jövetelének okát. Erre esetünkben semmi szükség. A kormányzó személyesen küldött delegációt a fogadásunkra. Páncélozott dzsipek várnak odakint egy tucatnyi mellényes, sisakos, kalasnyikovos rendőrrel.

Azért jöttünk Taraba államba, mert ellentétben Kadunával, ahol a muszlim kormányzót gyakran vádolják azzal, hogy kozmetikázza a fuláni krízis statisztikáit, Taraba kormányzója még kiadványt is nyomtatott a krízis pontos számaival.

A kormányzó, Darius Ishaka keresztény, és a jukun törzsből származik – személyesen nem érintett a konfliktusban. Annál inkább Taraba állam és a földművelő törzsek.

Nem sok időnk van beszélgetni az államtitkárral, Anthony Jellasonnal a páncélozott terepjáróban. Ha végig akarjuk látogatni a legnagyobb belső menekülttáborokat Jalingóban, indulnunk kell. Fényképezni csak úgy tudok, ha fent van a nap.

Taraba államban a krízis több mint százezer embert érint. Ennyi ember menekült el a falvaikból és költözött az állam fővárosa melletti táborokba. Egy-egy menekülttábor akkora, mint egy nagyobb tanya Kelet-Magyarországon. A különbség: alsó hangon ötezer ember alszik a szinte teljesen üres főépületekben. Ők a szerencsésebbek, mert tető van a fejük felett. A táborok körül alszanak azok, akiknek nem jutott hely.

Sokat láttam már életemben, tudom, hogy a hisztérikus érzelgősség nem vezet semmire. Inkább nem is beszélek. Fotózok. Fotózom az anyja mellén lógó csecsemőt, akinek a szeméből éppen legyek isznak. Fotózom a kwashior kór miatt feldagadt hasú kisgyerekeket. Ez a betegség szinte teljesen ismeretlen Európában. A kóros proteinhiány okozza, hosszútávon ödémához, májnagyobbodáshoz és halálhoz vezet.

Hawai menekülttáborban egy kislányt veszek észre a tömegben. Engem bámul. Több számmal nagyobb, piszkos férfialsónadrág van rajta és egy pár fülbevaló. A családját macsétákkal mészárolták le. Elbújt a bozótosban, a rajtaütés egyetlen túlélője lett.

A menekülttábor lakói hálásak Taraba állam kormányzatának. Amit kapnak, az államtól kapják, a szövetségi kormány nem vesz róluk tudomást. Csikorgó porral a fogaink között, bűzlő ruhában érünk vissza a szállásunkra. Aludni szinte semmit nem tudunk. Hajnalban indulunk a bozótosba, felmérni a pusztítást.

Indul a konvoj. Elhagyjuk Jalingó körforgalmát, majd betonúton haladtunk egy darabig, végül letértünk a bozótos felé. Derékmagasságú sárga fű ring a vörös földút mellett. A metodista egyház két papja csatlakozik hozzánk – Philiph Micah Adpah tiszteletes és az Egyesült Metodista Egyház Déli Konferenciájának igazgatója Corwel Tionah. Az ő nyájukat érinti a leginkább a krízis.

„Odanézzen!” – mutat ki az ablakon Adpah tiszteletes. Egy folyómederben fehér, nagy szarvú marhacsordákat látunk. Legelnek a kukoricásokban is. Fiatal fiúk terelik őket. Mindannyiuk oldalán macséta, néhánynál lőfegyver. Amikor lehúzom az ablakot, hogy lefotózzam őket, úgy fordulnak, hogy ne látszódjanak a puskáik a képen.

„Ebben az államban törvény tiltja a legeltetést” – mondja az államtitkár. Ez egyike azoknak az intézkedéseknek, melyet a kormányzó hozott, hogy visszaszorítsa a krízist. Betartatni azonban nem tudják. A szövetségi kormány hatásköre alá tartozik mind a hadsereg, mind a rendőrség. Konkrét utasítást azonban nem kapnak Abujából, a fővárosból.

A szövetségi hadsereg azonban mégiscsak képviselteti magát a térségben. Éppen tömegsírokat fotózok a bozótosban, akkor szembesülök ezzel. Téglalap alakú betonlap zárja a legtöbb tömegsírt. A betonlapon kereszt. Azért a tömegsír, mert darabokra vágták az embereket. A testük a felismerhetetlenségig rohadt a napon.

Katonai tábor áll az egyik tömegsír mellett. A szövetségi katonák unottan bámulnak a bozótosba a fák árnyékából.

„Ne fotózzon! – szól egyikük, amikor közelebb megyünk. – Bár régebben volt itt némi csetepaté, amióta itt vagyunk, minden rendben van, minden békés. Három éve nem volt itt semmi összecsapás.”

Megköszönjük a felvilágosítást, tovább megyünk. „Nyilvánvalóan nem mond igazat” – súgja a fülembe Adpah tiszteletes. „Csak idén négy falvat égettek fel. Hiába hívták őket mobilon a falusiak, a hadsereg nem reagált. Csak házkutatásokat tartanak, hogy minden fegyvert elvegyenek tőlük.”

Üres falvakon hajtunk keresztül.

A király kíván beszélni velünk.


Taraba államban, de szinte bárhol Nigériában, a törzsi struktúrák továbbra is tartják magukat. A helyi önkormányzatok vezetői sokszor nemesi előjogúak, egy-egy törzs királyai. Ez nem vicc: az államtitkár konkrétan fejet hajt, és kezet csókol nekik.

Utazásom alatt két királlyal is találkozom: a Kuru Konával, őkirályi felségével, Augustine-nel és a szváni törzsfőnökkel Muszána Uki „Hansival” (képünkön).

Mindketten trónszéken, díszes ruhában ülnek, amikor nekem nyilatkoznak. A Kuru Kona a népével már Jalingóban a bujum-i menekülttáborban él. A szváni törzsfőnök díszes ruhában és tökéletes brit angolsággal a falujában nyilatkozik.

Mindkét király egyértelműen a fuláni legeltetőket jelöli meg népük támadójaként. Azt is elmondják, hogy semmi segítséget nem kapnak a szövetségi kormányzattól. A szváni törzsfőnök apjának sírját feltörték a motorokon érkező fegyveresek, a holtestet pedig motorral húzták végig az utcán.

Bár egyik király sem hajlandó arra, hogy a krízis nagyobb összefüggéseiről beszéljen, a személyes tanácsadóik már nem fogják vissza magukat.

Matthew Dawda, a szövetségi állam nyugalmazott biztonsági tisztje szerint, aki maga is a kona törzsből származik, és jelenleg a király tanácsadójaként dolgozik, az egész fuláni krízis célja, hogy Nigériába hozzák a határon túli fuláni etnikumokat – ehhez kell az földművesek földje. Arra a kérdésemre, honnan tudják, hogy a támadók nem nigériai fulánik, azt a választ kapom, hogy a dialektusból. Ahogyan az angol melletti legnagyobb nyelvet, a hauszát beszélik. Ezt a falvakban többen is megerősítik.

Csak idén tizenhét kona falut romboltak a földig, és minden férfit, akit el tudtak fogni, megöltek. Ép ésszel felfoghatatlan brutalitás jellemez minden támadást: volt falu, ahol egy terhes asszony hasából vágták ki a gyermekét.

Ellentétben a földműves törzsekkel, a fulánik jól fel vannak fegyverezve. Modern ismétlőfegyverekkel és szervezetten támadnak, miközben a falvaikba visszaszivárgó földműveseknek késeik és csúzlijaik vannak csak. Az államtitkár, bár elég homályosan fogalmaz, elmeséli, hogy a kormányzat úgy próbálja védeni ezeket az embereket, hogy vadászengedélyeket adnak ki a folyamatosan támadott törzsek tagjainak. A lőfegyvervásárlást azonban szinte senki sem engedheti meg magának ezen a vidéken. Ennyit tehetnek – nem a kormányzó irányítja sem a rendőrséget, sem a hadsereget. Szövetségi szándék pedig, derül ki sokadjára: sem a támadások megakadályozására sem az elkövetők felelősségre vonására nem mutatkozik. Jalingó felé egy neve elhallgatását kérő rendőrtiszttel beszélgetek. Azt mondja, szerinte hónapok kérdése, hogy polgárháború legyen az államban.


Az európai olvasó, miután kiszörnyülködte magát azon, mi zajlik Afrika közepén, nyilván szánja az üldözött és szenvedő embereket, de megállapíthatja: nem tud tenni semmit. Ám ahogy a feszültség növekszik, ahogyan összeroppantja az amúgy sem fényes állami infrastruktúrát, milliók fognak megindulni, hogy elhagyják a konfliktuszónát.

Hosszútávon ez az egész bizony igencsak a mi problémánk lesz.


Fotók: a szerző felvételei


Ezt a multimédiás riportot olvasói támogatás nélkül nem tudtuk volna elkészíteni. Kérjük, legyen ön is előfizetőnk, akár már havi 1700 forinttal, csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: riport