Ezek a háborús nemi erőszak legjobban sikerült emlékművei eddig – felkészül: Budapest

·2020.03.09

Nemrég döntött arról a fővárosi közgyűlés, hogy 2022-re emlékművet kapnak Budapesten a II. világháborús katonai nemi erőszak magyar áldozatai. Még a döntés napján megjelent a Válasz Online-on Pető Andrea cikke arról, hogy milyen emlékmű állítását érdemes szorgalmazni, és mely forma kerülendő. Ezt a képet egészíti ki most vendégszerzőnk – nőnap másnapján. A Corvinus doktorandusza olyan szöuli és New York-i emlékműveket mutat be, amelyek megismerése fontos lehet az emlékműállítás felé vezető úton. A Pető-cikkben már említett koszovói ruhás installáció mellett ugyanis Kemény Réka szerint ezek a legjobban sikerült művészeti projektek a témában.

Éppen abban az évben, amikor Magyarországon megjelent Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve, Dél-Koreában a nyilvánosság elé lépett Kim Hak-sun. Még abban az évben, 1991-ben többedmagával eljárást indított a szomszédos Japánnal szemben, amiért a II. világháború alatt a Japán Birodalmi Hadseregnek fenntartott úgynevezett „vigasztalóállomáson” (a frontvonalakon szolgáló katonák számára üzemeltetett bordélyban) szexuális rabszolgaságra kényszerítették. Részben az ő fellépésének hatására nem sokkal később, 1992. január 8-án, az akkori japán miniszterelnök látogatásán indultak el a szerdai tüntetések, amelyeket (egy kivételével) a mai napig minden héten megtartanak a szöuli Japán Nagykövetség épülete előtt – így ez a világ leghosszabb egy témában tartott demonstráció-sorozata. A tüntetéseknek többek között az a célja, hogy Japán kormánya ismerje el a szexuális rabszolgaságot háborús bűnként, kérjen hivatalosan bocsánatot a II. világháború alatt fogva tartott és prostitúcióra kényszerített nőktől, illetve tegye az ország tankönyveinek részévé történelmének ezt a nem épp dicsőséges fejezetét is.

Az 1000. tüntetési napon, 2011-ben avatták fel A béke szobrát a demonstrációk helyszínén. A az emlékművet a tüntetéseket is szervező Japán Által Katonai Szexuális Rabszolgaságra Toborzott Nők Koreai Tanácsa állíttatta, és bár az alkotásra felkért művészek eredetileg csak egy emlékkövet szántak a 1000. tüntetésre, a japán kormány tiltakozása miatt végül egy sokkal kifejezőbb, markánsabb emlékmű létrehozása mellett döntöttek.

A béke szobra Szöulban. Fotó: a szerző felvétele

Ez az emlékmű szerteágazó szimbólumrendszerrel rendelkezik. A szobor egy tradicionális koreai ruhába, a hanbok egy módosított változatába öltözött fiatal lányt ábrázol, méghozzá azért, mert a a koreai (és más, ázsiai pl. kínai, indonéz, Fülöp-szigeteki) lányokat nagyon fiatalon, kb. 14-20 évesen kényszerítették katonai prostitúcióra II. világháború (előtt és) alatt. A haját megkurtították, ami arra utal, hogyan vágták el a lányok kapcsolatait azok családjától és barátaitól akaratuk ellenére. Arcán az látszódik, hogy mérges az őt ért bánásmód miatt, de nem fél, és eltökélt aziránt, hogy megoldja az ügyet. Jellemző, hogy a szoborot a téli időszakban gyakran sállal, sapkával, pulóverrel öltöztetik fel a tüntetők, arrajárók.

Az ülő lány a nagykövetség épülete felé néz, így az ott dolgozó diplomaták mindennap láthatják a munkából hazafelé menet. Bal vállán egy galamb, a béke, szabadság, felszabadulás szimbóluma, ami összeköti azokat, akik már eltávoztak, a még élőkkel. A lány sarka nem ér le a földre, azt szimbolizálva, hogy miután a koreaiul tiszteletteljesen halmoninak, vagyis nagymamának nevezett nők visszatértek saját hazájukba, a társadalom nem fogadta be és sokszor prostituáltnak bélyegezte őket (így nem tudnak a koreai értékek szerint „a földön állni”). Az ökölbe szorított kezek azt mutatják, hogy a halmonik nem maradnak többé csendben, és elmondják az igazságot a velük történtekről. Az ülő lány mellett található másik, üres székre bárki leülhet, hogy beleképzelje magát az áldozatok helyébe, és feltegye magának a kérdést: mi lett volna, ha ez velem, az én családommal, az én testvéremmel történik? A szobor mögött elterülő árnyék pedig egy idős nőé, ami arra a szenvedésre hívja fel a figyelmet, amin az áldozatok keresztülmentek, ám az alak szívénél egy pillangó látható, amely azt a reményt fejezi ki, hogy a halmonik egy másik világban egy új életben ölthetnek testet. (A pillangó a szimbóluma magának a mozgalomnak is: a tüntetéseken gyakran láthatók a Japán elleni követeléseket megfogalmazó, sárga, pillangóalakú transzparensek, és ez az állat adta a nevét annak a dél-koreai alapítványnak is, amely a halmonikon kívül a világ más országaiban élő katonai szexuális erőszak túlélőit is támogatja.) A szobor talapzata körül az általunk ismert, a holokauszt áldozatainak emléket állító botlatókövekhez hasonlóan egy-egy koreai és angol felirattal ellátott bronztáblácska viseli a már elhunyt halmonik nevét, születési és halálozási évszámát, továbbá azt, hogy mennyi idősen és melyik országban kényszerítették szexuális rabszolgaságra őket. Magának a szobornak több replikája létezik Dél-Koreában és (a kivándorolt koreaiknak hála) az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában is. A béke szobrának felállítását gyakran ellenzők és tüntetések kísérik külföldön és belföldön egyaránt: Puszánban, Dél-Korea második legnagyobb városában a helyi önkormányzat lebontatta, majd meghajolva a népakarat előtt két nap múlva visszahelyeztette, míg a kaliforniai Glendale-ben két (japán származású) helyi lakos egy „Japán becsületét megvédeni” hivatott civil szervezettel karöltve egyenesen perbe fogta a helyi városházát a szobor felállítása miatt. Ez az akció sem járt sikerrel, az USA Legfelsőbb Bírósága elutasította az indítványt.

A béke szobrának, ennek az életnagyságú, ülő szobornak a színes, fekete-fehér hanbokot viselő műanyag mását tette fel egy Dél-Korea fővárosában buszokat üzemeltető cég 2017-ben öt szöuli buszjáratra, közvetlenül a sofőr mögé (nyitóképünk). A szöuli polgármester támogatta az akciót, ami augusztus 14-től szeptember végéig futott. (Augusztus 14. 2018 óta a „vigasznők” emléknapja Dél-Koreában.). Az akció végével, szeptember után a műanyag szobrokat nyilvános tereken állították ki az ország különböző pontjain.

Hasonló analógiára, a nem szokványos emlékműállítási formára és járókelőkkel való „konfrontációra” épült Chang-Jin Lee New York-i művész tevékenysége is. A Szöulban felnőtt Lee 2008 és 2012 között hét különböző országban járt, hogy a. II. világháború során Japán által megszállt területeken élt, szexuális rabszolgaságra kényszerített nőkkel interjúzzon, képeket készítsen és fotókat gyűjtsön. Utazásai során sikerült megszólaltatnia egy II. világháborús japán katonát is. 2013-ban, a New York Város Közlekedési Főosztályának Városi Művészeti Programjának keretében Lee 7 különböző plakátot helyezett el hirdetőoszlopokon és egyéb szabadtéri falfelületeken New York közterein, olyan ikonikusnak számító helyszíneket is beleértve mint a Times Square. Ezeken a plakátokon az általa meginterjúvolt nők fiatalkori arcképei láthatóak, amelyek a lányok kamaszkorában, illetve azután (egy esetben pedig közvetlen akkor) készültek, amikor a Japán Birodalmi Hadsereg elhurcolta őket szexuális rabszolgának. Az arcképek piros kerettel és arany háttérrel vannak ellátva. Ez utóbbi a művész szerint a reneszánsz festmények szentjeinek glóriját idézi meg, dicsőítve a nők bátorságát, amiért elmondták a velük történteket. „Azt akartam, hogy [a plakátok] beleégjenek az emberek emlékezetébe” – nyilatkozta Lee, és ezt szolgálják a hatalmas, fekete feliratok is különböző nyelveken, a következő szöveggel: „Vigasztalóhölgyeket keresünk” (Comfort Women Wanted). A 20. század eslő felében ugyanis ezzel a címmel adtak fel újsághírdetéseket Japánban, illetve később, az általa megszállt területeken – a frontvonalak bordélyaiba kerestek így prostituáltakat. A hirdetések hatására nem érkezett elég önkéntes prostituált (vagy olyan lány, aki a hirdetés alapján valami egészen másmilyen vígasztaló munkára gondolt), és (csak részben) ezért is kerültek annyian a megszállt területekről akaratuk ellenére a „vigasztalóállomásokra”. A plakátok némelyikéhez QR kód is tartozott. Lee, a csendes-óceáni fronton szexuális rabszolgaságra kényszerített nők Nyugaton kevésbé ismert történetének megismertetésével párhuzamosan arra is rá akarta irányítani a járókelők figyelmét, hogy (állítása szerint) az embercsempészet a fegyverkereskedelem után a második leggyorsabban növekvő iparág a 21. században, így kiállítása nem csak a múltról, hanem a jelenről is szól. A plakátok a művészeti projekt keretében kiegészültek egy további helyszínen a szexuális rabszolgaságra kényszerített nők és a japán katona interjúival, a nők énekével és közben a nevük emléktáblára való vetítésével, valamint egy „vigasztalóállomás” rekonstrukciójával. A projekt nem csak New Yorkba, hanem más amerikai és ázsiai nagyvárosokba is eljutott, köztük Bostonba, Clevelandbe, Hong-Kongba, Tajpejbe és Incshonba.

Csen Lien-hua egykori tajvani „vigasznő” Chang-Jin Lee őt ábrázoló plakátja előtt Tajpejben, 2013. február 16-án. Fotó: AFP/Mandy Cheng

Visszakanyarodva Szöulhoz és az emlékezés „hagyományosabb” tereihez, az állandó és átmeneti emlékműveken kívül még egy fontos helyszín van, amelyről meg kell emlékeznünk. 2012-ben alapították meg a Háború és Női Jogok Múzeumát, ahol elsősorban a II. világháború során a csendes-óceáni hadszíntér japán katonai bordélyaiban szexuális rabszolgaságra kényszerített nők történetére irányítják a figyelmet. A kiállítás az intencionalista értelmezés (mely a nemi erőszak elkövetését etnicizálja és egy adott népcsoporthoz köti) helyett a háborús nemi erőszak (majdnem) minden fegyveres konfliktusban jelen levő univerzális jellegét hangsúlyozza, az egyik utolsó teremben ugyanis a 20. század végén, Ruandában és a 21. század elején Kongóban háborús nemi erőszakot átélt nők történeteit olvashatjuk a képek mellett. Mindemellett a kiállítók nem hallgatják el azt a tényt sem, hogy saját honfitársaik, dél-koreai katonák is követtek el nemi erőszakot a 20. században idegen hadszintéren: külön teremben szólalnak meg a vietnami nők a hazájukban vívott háború során átéltekről. Véleményem szerint

a szerdai tüntetések, A béke szobra és a Háború és Női Jogok Múzeuma így, együtt adnak ki egy kerek egészet: felhívják a figyelmet a történtekre, tudást közvetítenek, mellette pedig küzdenek a túlélők jogainak elismertetéséért, és hogy semmi hasonló ne történhessen meg a jövőben.

Pető Andrea Elmondani az elmondhatatlant című, a háborús nemi erőszakról szóló könyvében azt írja, hogy „a koreai szexrabszolgák emlékművének túlzott érzelmessége és idealizáltsága […] a női áldozati helyzetet erősíti.”. Én azonban azon a véleményen vagyok, hogy A béke szobra egy jól átgondolt, gondolatébresztő emlékmű, amelyben számos módon megjelenik a „túlélői” szerep, a jövőbe tekintés. Azt gondolom továbbá, hogy mind a szöuli buszos akció mind a New York-i plakátok képesek voltak elgondolkodtatni azokat, akik szembetalálták magukat a hanbokba öltözöt fiatal lánnyal, ill. a fiatalkori fekete-fehér képekkel. Ki ez a lány? Mit keres itt? Ma már csak egy gyors, internetes keresés, és mindenkinek az ölébe pottyan a megoldás, hogy miért utazik egy műanyag szoborral együtt A pontból B-be, vagy miért bámul rá egy plakáton egy vadidegen nő, aki látszólag nem hirdet semmit, ha mögé nézünk, mégis azt látjuk, hogy óriási erőt hordoz a történetével. Pető Andreának azzal az állításával azonban, hogy ilyen témájú emlékmű állításakor az emlékező kukkolói pozícióját, a voyeurizmust kerülni kell, maradéktalanul egyetértek.

Érdekes viszont megfigyelni, hogy Dél-Korea esetében is tettenérhető egyfajta kettősség a háborús nemi erőszakra való emlékezés publikussága (hiszen azt idegen hadsereg követte el a „nemzettársak” ellen), és a családon belüli, illetve a nem háború során elkövetett szexuális erőszak elhallgatásában. Elég csak a hozzánk is eljutott K-pop (koreai popzenét játszó) sztárok letartóztatásával kapcsolatos hírekre gondolni: nemi erőszak, bedrogozás, videofelvételek. Kunt Gergely azt a javaslatot tette a háborús nemi erőszak magyar áldozatainak emlékművére a saját könyvbemutatóján, hogy hozzanak létre parkot ezzel a névvel és vele párhuzamosan egy másikat a családon belüli erőszak áldozatai számára, amelyeket utána az emberek gondoznak, és élnek, beszélgetnek bennük, ezáltal felhívva a figyelmet arra, hogy a nők elleni szexuális erőszak problémája sajnos nem a múlté. Megfontolandó gondolat.


Nyitókép: AFP/Jung Yeon-Je

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: sztori