„Embernek maradni érdemes” – Levelek Háfiznak (23.)

Rendszeres szerzőnk, az író, haditudósító Jászberényi Sándor Egyiptomból „küldi” leveleit Magyarországra tízéves kisfiának. A huszonharmadik levél a sivatagban született. Koronavírusról, pánikról, csöndről és emberlétről.

Isten azért teremtette a sivatagot, hogy az ember sose felejtse el, hogy társas lény.

Legalábbis a beduinok így gondolják. Sok mindent gondoltak már az életről az elröppent évezredek alatt, mióta a Sínai-félszigetet lakják, de sosem írták le. Alapvetően gyanakodva tekintenek bárkire, aki le akar írni valamit. Még gyanakvóbban, ha le is fényképezné.

A fontos dolgokat ugyanis elmondja az ember, nem mutogatja. Lobogó tábortűz mellett mondja, meztelen éjszaka alatt. Apa a fiának, míg világ a világ, míg vannak apák és fiúk.

Amikor hírét vették, hogy hogyan neveztelek el, fiam, azonnal új nevet kaptam. Úgy szólítottak, hogy „Háfiz apja”.

Megszűntem én lenni, mint ahogyan minden férfinak meg kell szűnnie csak saját magának lennie, ha szeretné, hogy az életének értelme legyen.

A legfontosabb feladatom után neveztek el a beduinok.

Persze nyilván benne volt az is: feladták, hogy helyesen ejtsék ki az én csodálatos magyar nevemet.   

*

Nyolc órát buszoztunk Eszterrel, mire leértünk a sivatagba. Ez persze nem teljesen pontos. Az egész Sínai-félsziget egy nagy sivatag, nekünk kellett nyolc óra, hogy olyan helyen szálljunk ki a buszból, ahol nem azonnal tévedünk el. A beduinok már vártak ránk.

Mélyen bementünk a sivatagba, elhagyva az angol wc-ket, az internetes tévéscsatornákat és a telefonhálózatokat, elhagyva a mesterséges világítást, amit megszokott a szemünk. Egy négyszer négyes meghajtású piros dzsippel hagytunk ott mindent. Illetve majdnem mindent.

A félelmeit ugyanis nem teszi le olyan könnyedén az ember.

A saját bőrömön tanultam meg, hogy, ha a körülmények úgy hozzák, bármiről le tudok mondani. Zokszó nélkül veszem tudomásul, ha a továbbiakban nem fürödhetek naponta, ha nem dohányozhatok, tényleg hang nélkül tudok lemondani bármiről, kivéve a szorongásaimat. Az ember egyszerűen ragaszkodik a félelmeihez, ez a ragaszkodás pedig egyre erősebb lesz, ahogyan öregszik. Nem segít persze a körülöttünk üvöltő elképzelhetetlenül sok információ sem. Ha azon tűnődsz, miben fáradtál el pokolian egy nap végére, amikor tulajdonképpen semmit nem csináltál, csak az internetet bújtad – tudd, hogy a túl sok információban, ami elöntötte az agyadat.

*

Éppen miattad szorongtam, Háfiz.

Mindig szorongok miattad. Szorongok azon, hogy eszel-e rendesen, hogy megtanulod-e a leckét, szorongok, hogy boldog gyerekkorod van-e az összes szar után, amin keresztülmentünk együtt, és persze azon is szorongok, hogy lesz-e, illetve milyen lesz a jövőd.

Megszoktam ezeket a szorongásaimat és ragaszkodom hozzájuk. Tulajdonképpen fel sem tűnnek. Most azonban konkrétan görcsbe rándult a gyomrom, ha az eszembe jutottál.

Közvetlenül, mielőtt elindultunk a sivatagba Eszterrel, beszéltünk telefonon. Én minden nap hívlak téged, de te nem nagyon szeretsz telefonálni. Apró-cseprő dolgokról beszélgetünk, és online játékokat játszunk. Semmi fajsúlyos.

Most azonban te hívtál. Elmondtad, hogy mennyire rettegsz a koronavírustól, és kérdezted, hogy utánam tudsz-e jönni a sivatagba, ha lecsap Magyarországra, mert már mindenhol ott van a világban. És hogy te majd előveszed a puskámat és lelősz bármilyen fertőzöttet, aki rosszsorsában remek ötletnek véli, hogy a mi földünkre lépjen. Tudtam, hogy a tíz éveddel tényleg komolyan rettegsz. Még a zsebpénzedet is felajánlottad, hogy konzervekkel készüljünk a pusztulásra.

Próbáltalak nyugtatni, ahogyan erőmből telt, de a rettegésed rám is átragadt. Felhívtam anyámékat és mondtam nekik, hogy küldök pénzt, hogy felkészüljenek az elzárkózásra. Hogy menjenek be a boltba és vegyenek annyi gyógyszert, hidegélelmet, amennyit tudnak. Még az anyádnak is írtam levelet, hogy vegye tudomásul, addig nem viszünk fel hozzá vonaton, amíg ez a vírus ott dühöng az országban, mert az ugye nyilvánvaló: napok, hetek kérdése, hogy Magyarországra is betörjön.

Ezt a rettegésemet vittem magammal a sivatagba, sikoltó ostobaságát afelett érzett örömömnek, hogy ha semmi más, de annyi haszna lesz ennek az útnak, hogy nem lesznek emberek, akik megfertőzhetnek, így tudok még segíteni rajtad egy darabig.

Egyiptomban is itt van a vírus, csak konkrét adatokat nem adnak róla senkinek.

*

A dzsip a semmi közepén robbant le. Nem jelölte semmi, hogy a helyszín tulajdonképpen a semmi közepe, szóval nem látott az ember táblákat róla, hogy sikeresen megközelítette és elérte a semmit, egyszerűen nyilvánvaló volt a sofőr arckifejezéséből.

Negyven kilométerre voltunk minden lakott településről egy kanyon közepén. Körülöttünk vérszínű hegyek, felettünk az úristen meztelen ege. Onnan tudtuk, hogy baj van, hogy füstölni kezdett a motor.

A sofőr leállította a kocsit és azonnal szerelni kezdte. Mi leültünk a homokba.

Nem voltunk idegesek. Tudtuk, hogy a helyzet valahogyan meg fog oldódni. A legrosszabb esetben a beduin elmegy majd segítségért. Azért ő, mert egyedül ő talál vissza az autóhoz.

Egyik másodpercről a másikra lettem rosszul. Nagyon erősen csengeni kezdett a fülem és szédülni kezdtem. Nem tudtam, mi történik velem. Tudtam, hogy nem vagyok beteg, ezért nem értettem, mi ez a rosszullét. Hosszú percekig tartott, mire rájöttem, hogy a fülem csengése miatt szédülök.

A fülem pedig azért csengett, fiam, mert csend volt. Csend, amit évek óta nem hallottam.

A modern ember életében roppantul ritka csend bántotta a fülemet.

Hajlamos vagy egy idő után úgy gondolni, hogy a csend az élet lehalkulása. Hogy csend vesz körül éjjelente a városban. Annyira hozzászoksz, hogy amikor a valódi csendbe kerülsz, rosszul leszel tőle.

A rosszullétem azonnal elmúlt, amikor rájöttem, hogy mi az oka. Az autót meg tudtuk szerelni, és visszamentünk a városba.

*

Másnap, miközben egy katonai ellenőrzőpontot kerültünk ki nagy ívben a sivatagban, elmeséltem a beduinnak, hogy rosszul lettem a csendtől. Erre felelte azt: a sivatag megtanítja az embert arra, hogy társas lény.

Bezárkózhatsz, ahogyan akarsz, izolálhatod magad a rettegésedben a felvásárolt élelmiszereid között, akár erőszakkal is megakadályozhatsz embereket abban, hogy a közeledbe menjenek, de a magány nem természetes állapotod.

Nem mi döntünk arról, hogy élünk-e vagy halunk, arról valahol máshol határoznak.

Persze próbálkozhatunk maszkokkal, felvásárolhatjuk a boltot, óvintézkedéseket hozhatunk, hogy ne betegedjünk meg, de tudomásul kell vennünk, hogy a betegség is az élet szerves része.

Az igazán fontos kérdés nem az, hogy meghalunk-e, hanem az, hogyan élünk.

*

Ez a borzasztó rettegés, ami a világra telepszik a járvány miatt már most kezdi kivetkőztetni az embereket magukból. Erőszakossá válunk, és ahogyan elnézem a nemzetközi sajtót, embereket hibáztatunk csak azért, mert betegek. Ismerősöket, szomszédokat jelölünk meg skarlát betűvel.

Minél súlyosabb lesz a járvány, annál erősebb lesz a hisztéria. Az életünkért, szeretteink életéért való aggódásban pedig jóformán nem is látjuk, hogy jóval többet is veszíthetünk az életünknél.

Elveszíthetjük azokat a tulajdonságainkat, melyek emberré tesznek minket. Együttérzés, együttműködés, egyhelyre-tartozás, párbeszéd – mindezek lefoszlanak rólunk, míg csak az én marad, az én mindenek felett.

Valójában azonban az ember énje csak úgy létezik, ha azt látja egy másik ember. Ha közösségben van. Embernek maradni érdemes, fiam. Bármi áron. Ámen.


Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: levelek