„Az olvasás mindig magánügy” – Levelek Háfiznak (20.)

Rendszeres szerzőnk, az író, haditudósító Jászberényi Sándor Egyiptomból „küldi” leveleit Magyarországra tízéves kisfiának. A mostani, immár huszadik levélben azt mondja el Háfiznak, hogy mi az irodalom és mi az olvasás az ember életében. S hogy senki sem lesz fasiszta attól, ha fasiszta írót olvas. Sem keresztény, ha keresztényt.

Nem tudom pontosan meghatározni, mi értelme van az irodalomnak, fiam.

Ebből a szempontból nem nagyon lehet különbséget tenni közöttem és Sédi, a felső-egyiptomi házmesterem között.

Négyszer négyméteres lyukban él a lépcsőház alatt az egész családjával. Akaratlanul is hallom az életüket. Van abban minden. Öreg és vak szülők valahol egy áramellátás nélküli faluban, folyamatosan megbetegedő kölykök és feleségek, mindenkori harc a túlélésért. Tolsztoj mondjuk nincs benne. Kavafisz sincsen. Az is elképzelhető, hogy csupa Tolsztoj és Kavafisz a házmester családja, csak éppen nem veszem észre, mert a lichthofból felszálló sült birkahús szaga folyamatosan eltereli a figyelmemet.

Egyszer Sédi rákérdezett, mit olvasok, mert bármikor, amikor bekopogtat az ajtómon, látja, hogy van egy nyitott könyv az asztalon. Mondtam, hogy egy XIX. századi orosz írót.

„Minek?” kérdezte Sédi. „Lehet vele pénzt keresni?”

„Nem igazán” feleltem.

„Akkor mi célból olvassa az uraság?”

„Jó a lelkemnek.”

Sédinek nem tűnt fel, hogy zavarba jövök a saját válaszomtól, mert a figyelmét olyan, jóval fontosabb dolgok kötötték le, mint a falban kigyulladt villanyvezeték és a lakás áramtalanítása. Nem látta, hogy émelygek saját sziruposságomtól, miközben a sötétben ültünk és várjuk a villanyszerelőt.

Nem gondolom, hogy bármivel több lennék Sédinél csak azért, mert amióta megtanultam olvasni, olvasok. Mindkettőnk vállát belenyomja a sárba a felelősségek súlya. Felnőtt férfiak vagyunk. Mindketten megharcolunk azért, hogy legyen holnap.

Attól mondjuk nem lesz áram a lakásban, ha elszavalom Szimonidész epigrammáját ógörögül, miközben Sédi a mobiljával világít a falat bontó villanyszerelőnek. A sötét mondjuk valamivel ünnepélyesebb lesz. Nekem biztosan.

*

Minél inkább próbálom konkrétan megfogalmazni az irodalom értelmét, annál nagyobb zavarba jövök. „Térkép a belső tájhoz” – gondolom, és már köpném is ki a számból a mondatot. Jól hangzik, de igazából nem jelent semmit. Már tudnia kell az embernek, hogy van egy másik világ is, amelyben az érzékszerveivel nem tud eligazodni, mire a mondat jelenteni fog valamit.

Egyre inkább gondolom úgy, hogy az irodalom elválaszthatatlan a fogalmi gondolkozástól. Az ősember a barlang falára remekül le tudta rajzolni a mamutot, amit el akart ejteni. Le tudta rajzolni, hogy hány oldalról, és hogyan is kellene becserkészni a vadat.

Még ha ez valami varázslás része volt is, mindenképp praktikus okok vezették: húst akart enni. Azzal azonban, hogy felrajzolta a mamutot, újabb problémával szembesült. Azzal, hogy nem tudja lerajzolni. Ahhoz pedig, hogy sikerüljön, valakinek magára kell vállalnia a csali szerepét. Bátornak kell lenni. A vadászat terve bukik, ha valakinek inába száll a bátorsága. Hogyan rajzolod le a bátorságot? Hogyan rajzolod le a barátságot, a szerelmet?

Ha rajzolsz is valamit, magyaráznod kell. Ennek a magyarázatnak a rögzítése az irodalom.

Az alapvetés nem sokat változott. Az ember azonban nagyon régóta él a Földön, így rengeteg mindent kellett magyaráznia az idők alatt.

*

Ezért tantárgy az irodalom az iskolában. A kiállított érettségi bizonyítvány feltétele. Nyilvánvaló, hogy egy darab papír a világon senkit nem tesz éretté, ellenben elég meggyőzően állítja a többi ember felé, hogy bizonyos tudással a világról már rendelkezel.

Kötelezően kell elolvasnod könyveket, hogy megértsd magadat és a világot. Ebben mindenki egyetért.

Bizottságok és szervezetek alakultak arra, hogy megmondják, milyen könyveket kell elolvasnod.

Bizonyos időkben azt is eldöntötték, melyek azok a könyvek, amelyeket a világon senkinek sem szabad elolvasnia – az elmúlt ezer évben égtek máglyák Madridtól Nürnbergig. Jobb esetben csak a könyvek. Rosszabb esetben az írójuk is.

Miért ilyen fontos, hogy mit olvas az ember? Miért csap össze a társadalom azon, hogy mi kell a kibomló elmének?

A gondolat fontos, fiam, ami a könyvekben van. A gondolat, amely közvetlenül hat rád. Én legalábbis úgy gondolom, ez az oka az indulatoknak. A bizottságok azt remélik, a kijelölt könyvek majd hatással lesznek rád és formálják a véleményedet. Ezen remélnek hasznot. Ennyit tehetnek, mert abba közvetlenül még nem szólhatnak bele, mit gondolj.

*

Nem volt irodalmi élményem a kamaszkoromig. Tisztességen elolvastam a kötelező olvasmányokat, de minden kihullott belőlem, mire túljutottam a számonkéréseken. A szüleimnek nagy könyvtára volt, de már elmúltam tíz, mire rájöttem, miért jó nekem az olvasás. Szerelmes voltam, és megértettem egy verset. Olyan intenzív, zsigerig ható érzés volt, hogy hetekig tartottam a fogaim között. Olvastam és olvastam, hogy újra érezhessem. Önként választottam aztán könyveket, mert rájöttem, hogy olvasni roppantul személyes dolog. Minden könyv csak hozzád beszél és senki máshoz. Kettőtökön múlik, hogy történik-e csoda. Egyetlen könyv sem lesz ugyanolyan hatással mindenkire, mert mindenki különbözik. Azok lesznek a kedves könyveid, amelyek rád hatottak. Ezt nevezik ízlésnek.

*

Életem legszebb napja volt, amikor kezembe került a magyartanárok országos nemtudommicsodájának az óratervezete, amelyet egy irodalmi díjakat osztó cég felkérésére készítettek. Hangosan röhögtem fel, amikor megláttam, hogy nem ajánlják a novelláimat az irodalomórára, „mert nem sok erkölcsi haszonnal kecsegtetnek”. Nyilván tudtam, hogy a szövegeimben szereplő kábítószerek vagy a prostitúció miatt fanyalgott a tanulmányt jegyző tanítónéni, mégis őszintén meglepődtem, hogy az ingyen pornó és a dizájnerdrogok korában, amikor tízéves gyerekek légiesen és könnyedén túrnak ki bármit az internetről, ami nekem hetek munkája, lehet még így érvelni. Lehet.

Roppantul hálás voltam ezekért a megjegyzésekért, és nagyon reméltem, hogy lesznek tanárok, akik ezen felbuzdulva fogják tiltani az írásaim olvasását osztályaiknak. Ha tiltottak nekem valamit, az első dolgom volt beszerezni kamaszként, mert ki nem állhattam a tekintélyt.

Ifjú Rimbaud-k cinkosságát reméltem. Nem is csalódtam.

*

Attól ugyan nem lesz senki fasiszta, hogy elolvassa egy fasiszta regényét. Nem lesz homokos, aki homokos költőt olvas. Nemzeti érzelmű és keresztény sem lesz. A katarzist nem lehet borítékolni, mert az olvasás mindig magánügy. Leosztályozni sem lehet. Magyarázhat bármit a magyartanár, ha tűz nem gyúlt a diákban, csupasz falaknak beszél.

Egyetlen író munkája sem lesz több vagy kevesebb azáltal, hogy kiesik az oktatásból, vagy éppen bekerül. Mindez nem több, mint egy adott politikai kurzus lenyomata. A nagy művek mindig megtalálják az útjukat olvasójukhoz, függetlenül attól, mit szeretnének a kormányok. Amióta írott szó van, ez mindig így volt, és ember nem tud tenni ellene.

Az Iskola a határonnak lesznek olvasói.

*

Nem aggódom miattad, Háfiz. Örömmel látom, hogy olvasol és véleményed van az olvasottakról. Hogy már beszélgetsz a könyvekkel, pedig a férfivá válás még előtted áll. Tudom, hogy olvasni fogsz, függetlenül az iskolától. Remélem, ajánlhatok majd neked könyveket, amelyek viharba vitték a lelkemet. Remélem, te is ajánlasz majd nekem. Ámen.


Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: levelek