„A privát tragédiákhoz szürke díszlet kell” – Levelek Háfiznak (17.)
Hosszabb szünet után folytatódik a Válasz Online levéltárca-sorozata! Rendszeres szerzőnk, az Egyiptomban élő Jászberényi Sándor író-haditudósító Magyarországon élő kisfiának ír mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni neki. A mostani, immár tizenhetedik levél egyúttal az idei első is. Arról szól, hogyan lehet kijönni a sötétlő erdőből az emberélet útjának felén.
„Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém” – mondja a költő. Évszázadok óta hideg szél fúj a sírja felett.
Hogy végül megtalálta-e az igaz utat? Írásaiból úgy tűnik, igen. Ezt persze nem vehetjük készpénznek. Minél öregebb vagyok, annál inkább gondolom úgy, hogy nincsen igaz út. Csak utak vannak és akármilyenek is, belevezetnek abba sötétlő erdőbe.
*
Ne félj, fiam. Tízéves lettél a hétvégén. Egészséges vagy és erős, hajt a vágy, hogy teljesíts – én meg boldogan nézem a sikereid. Hogy hosszú, nehéz időszak után kiegyensúlyozott vagy, ráadásul kitűnő tanuló. Messze van még az a nagy sötétlő erdőt. Általában akkor látjuk meg, amikor rájövünk, hogy meg fogunk halni. A halandóság ténye persze mindig ott parázslik az ember agyában, de jön egy pillanat, amikor tényleg megérted, hogy nincs időd. Akkor veszed majd észre, hogy már régen eltévedtél annak hideg, nyirkos valaminek a sűrűjében. Nem tudod megjósolni, pontosan mikor érsz oda, abban azonban biztos lehetsz, fiam, hogy odajutsz valamikor.
Nemhogy Istennek – magadnak sem fogod tudni elmagyarázni akkor, hogy a fenébe történt. Nem érted majd, miért azon az úton jöttél, azt pedig végképp nem, merre kellene tovább menni. A válladra telepszenek a kétségbeesés varjai. Károgásuktól a saját légzésedet sem hallod. Rájössz, hogy nagy valószínűséggel sosem fogod megérteni, mi volt a célja a létezésednek. Úgy fogod érezni akkor, hogy minden tévedés volt, és nincs időd kijavítani már.
Ez az erdő persze mindenkinek másmilyen. Nem tudok tanácsot adni, hogyan keveredj ki belőle, de elmondom, én hogyan próbálkoztam a sajátommal. Abban sem vagyok biztos pedig, hogy sikerült.
*
2005. április 5-én tévedtem el abban az erdőben. Átlagos szerdai nap volt. Szürke nap sütött az égen és szürke autók húztak el a ház ablaka alatt. Minden ugyanolyan volt, mint máskor.
Észre sem vettem volna, hogy mélyen benn vagyok abban az erdőben, ha találkozom valakivel aznap, akibe beleszeretek. Vagy ha mondjuk meghalt volna az apám. Az ilyen események kellőképpen elterelik az ember figyelmét saját magáról. A privát tragédiákhoz szürke díszlet kell.
Aznap már délelőtt befejeztem a munkát. A délutánt a kocsmában töltöttem, este pedig jött hozzám egy lány. Miután elment, hosszasan bámultam a meztelen plafont. „Így lesz most már mindig” – gondoltam. Az életem felét végigtanultam, a másik felében dolgozni fogok, családot alapítok, aztán végül véletlenül meghalok. Semmit sem fogok megérteni az egészből.
Csontvelőig ható jeges rémület fogott el. Fuldokolni kezdtem. Fel kellett állnom az ágyról. Kibotorkáltam a fürdőszobába, hideg vízzel locsoltam az arcom. A tükörből egy falfehér ember nézett vissza rám.
„Nem lehet, hogy ennyi legyen az egész.”
„Ez az élet rendje.”
Megérintettem a tükörképemet. Annak a befőttesüvegnek a falához ért az ujjam, amelyben éltem. El lehet férni benne persze, meleg is van, de mit csodálkozik az ember, ha nem kap elég levegőt?
*
Elhatároztam: mindent el fogok követni azért, hogy a lehető legtöbbet lássam az életből és az emberből, ha már annak születtem. Hogy ha majd Isten megkérdezi, hogy mennyit értettem a munkából, legalább annyit tudjak neki válaszolni, hogy próbálkoztam. Ez nem kevés.
Beláttam: túl sok időt pocsékoltam el arra, hogy éljem a számomra kijelölt életet, és nagyon keveset foglalkoztam azzal, hogy értsem is.
Olyan szinten telepedett rám a rettegés, hogy tudtam: ki kell keverednem a befőttesüvegből, bármennyire is lehetetlen vállalkozás ez.
*
Kairóba mentem először. Az egyik ismerősöm munkát kapott egy fotógalériában. Hívott, hogy látogassam meg. Egyetlen hátizsákban elfért mindenem.
Az indulás előtt még betörtem egy híres író orrát egy irodalmi szalonban Budán. Még ha nem tudsz semmit és nem vagy senki sem, azért ezt nyilvánosan ne mondja rólad másvalaki következmények nélkül.
Kairóban lenyűgözött a káosz. Az ismerősöm utálta, én tíz évig maradtam. Meg kellett értenem, mitől működik ez a város, mitől működnek a benne élők, és hogyan hívják Istent. Egy ideig a rettegés csak akkor tört rám, amikor hosszabb időre mentem haza, hogy meglátogassam a családot és a barátokat. Kairóban hallgatott a sziréna, nem emlékeztetett folyton arra, hogy meghalok és hogy nem ismerem az életet.
Legalábbis egy darabig. Aztán, ahogyan egyre jobban megszoktam a várost, úgy kezdett lassan újra remegni a kezem.
*
A líbiai határ előtti utolsó kisvárost Szallumnak hívják. Homokszínű betonépületek állnak benne a vöröslő égbolt alatt. Nincs itt semmi látnivaló, már ha a sivatag és a Földközi-tenger összecsókolózását nem tekintjük annak. Egy az ezer arab kisvárosból, ahová önszántadból sosem mész el.
A város közepén étterem áll – feltéve, ha étteremnek nevezhetünk egy faforgáccsal felszórt, kivilágítatlan garázst, ahol a kosztól cuppogó műanyagasztalokra ételt tesznek eléd a pénzedért. Az az érzésed, hogy ezer éve működik az egység változatlanul. Mínusz műanyag. A menü a nyitás óta ugyanaz. Sült csirkét kapsz rizzsel, mellé lóbabot és savanyúságot.
Mégis itt értettem meg, hogy mi a válasz a rettegésre. Piszkos lábú beduinok között, miközben a határnyitásra vártam. Kora hajnalban indultam Kairóból, Alexandriában iránytaxit fogtam és Szallumig vittettem magam a szikrázó napsütésben. Estére értem a kisvárosba, a határ már bezárt. Szokatlanul jó kedvem volt, nem zavart, hogy hosszan kell várnom, pedig indulás előtt napokig ült rajtam a rettegés. Amint elindultam, mintha elfújták volna.
A beduinok jó szívvel fogadtak. Teával és karcos egyiptomi cigarettákkal kínáltak. Hosszasan beszélgettünk arról, hogy ki vagyok és mit csinálok.
Egyre otthonosabban éreztem magam. Politikáról beszélgettünk és vicceket meséltünk egymásnak.
Valahol a garázs mellett felsírt egy hangszóró. Az allahú akbart még kimondta, de a többi statikus zörejbe fulladt.
Ahmed, a főpincér kijött a pult mögül, gyengéden felrázta a szundikálókat az asztaloknál, jelentőségteljesen bólintott az ébren lévőknek. Az egész étterem felállt és kiment az ajtón. Egyedül maradtam.
Húsz perc telt el, mire visszajöttek a férfiak. Tudtam, hogy imádkozni mentek a szomszédba.
„Nekem miért nem szóltál?” – kérdeztem Ahmedet, mintha nem lett volna nyilvánvaló. Érthetem én a nyelvet akármennyire, öltözhetek akárhogyan, mindig és örökké nyugati leszek falfehér bőrömmel és kék szememmel. Ebből pedig az következik, hogy nem tartozom a valláshoz.
Ahmed úriember volt. Nem akarta az arcomba vágni a nyilvánvalót. Ugyanazzal a bizalmassággal és kedvességgel, ahogyan addig beszélgetett velem, azt mondta:
„Azért nem szóltam, mert te utazol.”
*
Az utazóra különleges szabályok vonatkoznak. Nem kell ötször imádkoznia, nem kell böjtölnie a Ramadán szent hónapja alatt. Nem vonatkoznak rá a hétköznapi élet szabályai. Különleges térben jár, amely elkülönül a mindennapi élet folyásától. Az utazó nem él értelmetlenül, és nem hal meg véletlenül, mert ő: utazik.
*
Rájöttem, hogy bár az élet értelmét valószínűleg sosem fogom megtalálni, és sosem fogom megismerni az embert, mint teremtett lényt, felfüggeszthetem az emiatt érzett szorongásomat – ha utazom. Ha mindig indulás és érkezés között vagyok.
Ez működik nekem, Háfiz. Ötvenszer kerültem meg a Földet, amióta erre rájöttem. Rengeteg embert és rengeteg kultúrát ismertem meg, s bár sokkal kevésbé értem az életet vagy az embert, mint amikor elindultam, nem rettegek. Nem két üveglap között telik el a nekem kiszabott idő.
*
Nem lehetsz túl öreg az utazáshoz, fiam. Nem lehetsz túl beteg sem. Nem lehet túl sok felelősséged, hogy ne utazhass, és nem lehetsz hozzá túl kényelmes sem. Nem baj, ha szegény vagy. Az sem, ha gazdag. Aki utazni akar, az megtalálja a módját, hogy ráléphessen az útra.
Nem az elindulás számít, nem is a megérkezés. Nem az, kitől jössz, nem az, kihez mész. Aki megérti az utazás misztériumát, soha többé nem tud nem gondolni rá. Újra és újra útra kél, újabb tájakat, újabb embereket kutatva, azt remélve, hogy talán megért valamit. Vagy ha azt nem is, hát azt, hogy legalább út közben hal meg. Utazóként. Ámen.
