Roger Scruton halálára

·2020.01.13

„Az elmaradt interjú az én személyes veszteségem. A kár azonban ennél jóval nagyobb. Nem túlzás azt állítanunk: az elmúlt ötven év legnagyobb hatású konzervatív filozófusa távozott tegnap.” Stumpf András nekrológja.

Vasárnap este volt. A helyszín Prága, az egykori Szent Anna templom épülete. Akkor már rendezvényközpont. A dátum is megvan: 2012. október 21. Azért tudom ilyen pontosan, mert ott, akkor találkoztam először Roger Scrutonnal. Az ilyen dátumokat megjegyzi az ember. Mindketten a másnap kezdődő, még Václáv Havel által alapított Forum 2000 konferenciára érkeztünk a városba. Ott tébláboltam tehát az esti nyitófogadáson, amikor kiszúrtam a szőke angolt. Aki addigra már bőven legenda volt a mi kis konzervatív köreinkben. Összeszedtem a bátorságom és oda is léptem hozzá. Én, az európai köztudat számára méltán ismeretlen kora harmincas újságíró a messze földön híres filozófushoz. Meglepően érdeklődő volt a magyar helyzettel kapcsolatban, még azt is kilátásba helyezte, hogy eljön hallgatóként a panelra, amelyben másnap ücsörgök majd. Kedves – gondoltam. Meg azt is, hogy nyilván nem fog: Csehországban amolyan szupersztár ő, mindenki hívja ide is, oda is, ami érthető, hiszen az ő rendszerváltásukban is szerepet vállalt. Még nagyobbat is, mint a magyarban.

Aztán másnap tényleg eljött. A panelban Haraszti Miklóssal és Bojtár B. Endrével együtt ültem, a cseh Martin Ehl vezette a beszélgetést, a téma pedig az volt, Magyarország demokrácia-e még. Rissz-rossz angolsággal igyekeztem amellett érvelni, hogy igen, a többiek meg amellett, hogy inkább nem, amikor Scruton hirtelen szót kért és kiosztotta a szervezőket. „A pódiumon három liberális, szemben egy konzervatívval. Jellemző” szúrt oda, majd rögtönzött kiselőadást tartott a demokrácia mibenlétéről, Magyarország helyzetéről. Bármilyen gyengén szerepel is az ember, ha váratlanul egy Roger Scrutont kap segítségül, a vita legalábbis döntetlenre végződik.

Hálás voltam neki, s vagyok ma is, de nem ezért fontos ez a kis történet ma, amikor Roger Scrutontól búcsúzunk halála másnapján. Azért fontos, mert én legalábbis akkor értettem meg, mi teszi őt annyira különlegessé. Ahogy ott érvelt, a dühtől és békétlenségtől végig angolos távolságot tartva, mégis szenvedéllyel, akkor esett le: ez az ember csupa-csupa ellentmondás. A felfoghatatlanul sok energia, amely lehetővé tette, hogy építészetről, művészetről ugyanúgy írjon, ahogy politikáról, hogy megalapozza a konzervatív zöld gondolkodást, miközben regényt és még operát is ír, nos, ez talán éppen az egymásnak feszülő értékekből keletkezett, s a vágyból, hogy összebékítse azokat.

Roger Scruton ugyanis nem volt tipikus angol úr. Ő nem beleszületett a konzervativizmusba: kemény intellektuális harcot vívott érte. Ebből aztán az következett, hogy bár elutasította a forradalom minden formáját, mégiscsak forradalmi volt. Nagy támogatója például a kelet-európai rendszerváltó ellenzékieknek – már akkor, amikor a nyugati elitek utóbbiakat még alighanem habókos jelentékteleneknek tartották, s inkább a reformkommunistákkal keresték a kapcsolatot. Aztán: noha Scruton hangsúlyozta, hogy ő nem reakciós, kifejezetten kikérte volna magának a minősítést, azért mégiscsak az volt. Ahogy ott, Prágában küzdött az általa igazságtalannak véltekkel szemben, ahogy a hirtelen helyzetre reagált, az segített elképzelnem, milyen is lehetett az ő konzervatívvá válásának pillanata egy másik p-betűs városban, 1968-ban. Szinte láttam a pillanatot, ahogy a párizsi diáklázadásokat átélve megundorodik a sok marxista maszlagtól. Ahogy zsigerileg elutasítja, amit lát.

Ettől még senki nem lenne jelentős figura. Hogy zsigerileg elutasít valamit. Scruton azért lett jelentős, mert nem állt meg itt, nem csupán azt mondta el, mi elfogadhatatlan. Arra tett kísérletet, hogy megfogalmazza, mi az, amit meg kell őriznünk. S hogyan. Nem a minden maradjon a régiben-délibábját kergette, nem valamiféle középkori eszményt kergetett. Ha az „emberijogizmust” valláspótlékként elutasította is, az emberi jogokat (amelyek megmondják, mit nem tehet meg velünk az állam) mindig fontosnak tartotta. A jog uralma, a civilizáció, a nemzet fontossága mellett érvelt, az egyén közösségekben kiteljesedő szabadsága mellett, a jó élet mellett, amely elképzelhetetlen kapaszkodók, megszokott, bevált dolgok, azaz hagyományok nélkül. Edmund Burke-re támaszkodva azonban úgy vélte ő is: változtatnunk kell ahhoz, hogy konzerválhassuk azt, ami arra érdemes. Adaptálódni kell, amely adaptáció célja a túlélés, utóbbi pedig nem jelent mást, mint az identitás megőrzését vélte.

1968-ban választott identitását, konzervativizmusát ő maga is megőrizte – amiért nagy árat is hajlandó volt fizetni. Akadémiai előmenetelének derékba törését, kirúgásokat, elhatárolódásokat, antiszemita-vádakat és újabb kirúgást még élete utolsó hónapjaiban is. Jó, hogy a bocsánatkérés és visszavétele abba a bizonyos bizottságba még életében megtörtént, s persze kár volna mártírnak láttatni Roger Scrutont: mégiscsak olyasvalakiről beszélünk, akit királynője lovaggá ütött.

Sőt. A világ nagyot változott azóta, hogy magányos harcosként ellenezte a balos utópiákat, a modernitás vadhajtásait a ’80-as években. Akkori figyelmeztetéseit megfogadva sok bajt elkerülhetett volna a Nyugat: a multikulturalizmus zsákutcájára is időben felhívta például a figyelmet. Szeretett hazája azóta kilépett az általa oly’ sokat bírált Európai Unióból. Mégsem nagy élégtételként, hatalmas győzelemként élte meg mindezt: jó konzervatív módjára alapvetően pesszimista volt.

×××

Háromszor találkoztam még vele Prága után. Mindhárom alkalommal interjú készült. Az elsőben felhívta a figyelmem egy megfigyelésére, valamire, ami szerinte nagyon magyaros. Arra mégpedig, hogy errefelé az emberek „képtelenek a békés egyet nem értésre”. Már akkor a „Soros-hálózatot” bírálta, amikor az még itthon nem is volt divat, s élete végéig, sőt, talán egyre inkább kiállt Orbán Viktor mellett.

Titkon reméltem, hogy lesz még lehetőségem megvitatni vele mai helyzetünket – ekkor jött a szörnyű betegség híre. Szerettem volna még megkérdezni tőle, nem lehet-e, hogy akármilyen őszinték voltunk is mindketten akkor, ott, Prágában – lényegileg mégsem nekünk volt igazunk. Átbeszélni vele, hogy vajon ami ma van, szükségszerűen következett-e abból a helyzetből, vagy lehetett volna másképp is. Bármit mondott volna, ezzel a hatalmas tudású emberrel még azt a bizonyos „békés egyet nem értést” is óriási megtiszteltetés lett volna gyakorolnom.

Már sosem lesz erre lehetőségem. Ez az én személyes veszteségem. A veszteség azonban ennél jóval nagyobb. Nem túlzás azt állítanunk: az elmúlt ötven év legnagyobb hatású konzervatív filozófusa távozott tegnap, 75 éves korában.

Béke poraira.

Kategória: nekrológ