„Igen, túl kell lépnünk az emberközpontúságon!” Karanténba zárják magukat Fodor Gáborék a közgazdász szerint

·2020.01.10

„Igen, túl kell lépnünk az emberközpontúságon, hogy rendszerszintű válaszokat adhassunk a környezetátalakító tevékenységünkkel okozott károkra. Én például nem szeretnék egy biodóm-szerű épületben túlélni. Az emberközpontúság meghaladása nem ördögtől való gondolat, és nem semmisíti meg a humanitást.” Marinov Péter közgazdász Fodor Gábor és Kovács Tibor cikkére reagál a Válasz Online nagy zöld vitasorozatában.

Furcsa cikkben foglalkozik Fodor Gábor és Kovács Tibor a klímaváltozás hatásaival. A bevezetőben írnak a problémáról, amelynek súlyát, jelentőségét és lehetséges hatásait nem kérdőjelezik meg. A részletekben aztán tág tere nyílik a ‘klímavédők’ ageizmusra alapozott kritikájának csakúgy, mint az ember felsőbbrendűségébe vetett hitből levezethető sarkos, fajsoviniszta álláspont kifejtésének is. Klímafókuszú leegyszerűsítés keretébe foglalva.

Fodor és Kovács egy ponton hivatkozza David Attenborough-t, kvázi ellensúlyként az „ifjak radikalizmusára”. A fordítás – vagy talán interpretáció? – azonban helytelen, a természettudós kijelentése, amelyet a brit parlament alsóházának Üzleti, Energia és Ipari Stratégia Bizottság ülésén mondott, egészen másról szól. Egészen pontosan az ellenkezőjéről annak, mint amit a cikk szerzői neki tulajdonítanak. Attenborough ugyanis nem azt mondta, hogy „nem lehetünk túlzottan radikálisak”, hanem azt, hogy „nem lehetünk eléggé radikálisak ezeknek a problémáknak (ti. a klímasemlegesség elérésének) a kezelésében.”1

A cikk írói a klímaváltozásra koncentrálnak, miközben ökológiai válság van, amelynek a klímaváltozás csak egy, bár igen hangsúlyos eleme.

Láthatóan nem osztják azt a kizárólag a tüntető ‘fiatal generációnak’ tulajdonított álláspontot, amelyben az ökológiai válság, mint tágabb probléma jelenik meg. Lásd például: „Ez a generáció olyan problémának látja a klímaváltozást, amely nemcsak az emberiség egészét, de a földi életet, az ökoszisztémát is fenyegeti.” Vagy, hogy „Ennek alapjai már látszanak azokban az elképzelésekben, amelyekben a Föld összes élőlényét egy nagy családnak tekintik, az egész Földet egy közösségnek látják a fáktól az állatokon át az emberig.”

Természetesen nem kell azonosulni mások véleményével, gondolataival, de nem tudni vagy nem tudomást venni arról például, hogy a biológiai sokszínűség milyen károkat szenvedett el az ember környezetátalakító tevékenysége nyomán, nem vall kellően átgondolt álláspontra. A cikk írói a minden földi életforma védelmében fellépőket – a radikalizmusukon túl – egyben naiv természetvédőknek is láttatják, mondván, nagy családnak, egy közösségnek tekintenek mindent, legyen az növény, állat vagy ember.

Igaz, hogy a földtörténet hatodik tömeges fajkihalásának kellős közepén vagyunk. Igaz, hogy 65 millió éve volt az utolsó ilyen eseménysorozat. Igaz, hogy a mostani a Föld történetének első olyan globális fajkihalási hulláma, amelyben az ember jelen van, mindez azonban láthatóan nem ok Fodornak és Kovácsnak arra, hogy a cinizmust félre tegye.

Ahhoz ugyanis meg kellene emlékezni az okokról is, amelyek idevezettek és ma is, még ha időről időre más formában, de szinte korlátozás nélkül fennállnak: mint például az erdőirtások, a vizes területek kiszárítása, az urbanizáció, a túlhalászat, a környezetszennyezés, a széndioxid-kibocsátás soha nem látott mértékű szintje nyomán előálló változások, a gyorsabb gépjárművek, a fényszennyezés okozta károk stb. Csupa olyan összetevő, amely mögött az ember jólétének igénye áll, figyelmen kívül hagyva azt a több millió más élőlényt, amelyek rajtunk kívül benépesítik a Földet. Igaz, hogy az éghajlatváltozás nem tartozik a fajkihalásban fontos okok közé. Ám ha már egy üzleti klub egykori alapítója és a liberális párt volt vezére a cikk szerzői, akkor ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy a biodiverzitásból az embernek az esztétikai szempontokon túli haszna is van: az élőlények sokfélesége a mi létfeltételeinket is biztosítja.

A biológiai sokféleség romlása ma valószínűsíthetően tízezerszer gyorsabb, mint amekkora kezdetben volt. És ez az, ami nemcsak a tüntetőket zavarja, hanem mindenkit, aki nem lesajnált környezetvédő, hanem olyan emberi lény, aki belátja ennek problémáját, meg azt, hogy a mi fajunk az egyetlen, amely képes megvédeni más fajokat. Annak belátása, hogy ebből fakadóan kötelességünk tenni is a biodiverzitás csökkenése ellen, nem erkölcsi felsőbbrendűség, hanem morális kötelesség. Leegyszerűsíteni a problémát a klímaválságra és azon belül az ember érdekeire – szűklátókörűség.

A fiatal korra való hivatkozás, amellyel a szerzők próbálják jellemezni a ‘klímavédők’ álláspontját, többször előkerül a cikkben, jellemzően olyan tálalásban, amely maga az igazi felsőbbrendűség és lenézés. Olyan korlát, amely láthatóan lehetetlenné teszi számukra a helyzetet – a klímamozgalmakat, az ökológiai válságot – létrehozó okok és különösen a lehetőségek (alkalmazkodás és a hatások mérséklése) átgondolását.

Ami azonban ennél súlyosabb, hogy a kritizált mozgalmak álláspontját, kezdeményezéseiket „humánumon túli ideológia” néven foglalják össze. „Nem csupán saját országukat szeretnék megvédeni: a 21. század zöld ideológiája nemcsak a nemzeti és individualista szemléleten léphet túl, hanem elsőként a történelemben talán az emberközpontún is” – írják.

Fodor és Kovács szerint: „Amikor az emberi élet kikerül az értékek középpontjából, sok minden megváltozhat. Ha egy afrikai éhínség esetén az éhezők az ottani állat- és növényvilág jelentős pusztításával próbálnak életben maradni, akkor a szélsőséges zöld gondolat nem állhat az emberek oldalára.”

Nincs ilyen dilemma, nincs ilyen kényszer. Nem tudom, mi lehet az általánosítóan használt ‘szélsőséges zöld gondolat’. Az ökológiai szemlélet nem állít a szerzők által vízionált döntési helyzeteket – nem ember vagy állat, nem ember vagy növény a kérdés, hanem az, mit tehetünk mi, mint az evolúcióban legsikeresebb faj képviselői, a bioszféra megőrzéséért, amelyen egyébként más fajokkal osztozunk. A magunk érdekeinek minden más faj érdekeinek fölé helyezése fajsovinizmus, aminek kritikájával túlléphetünk az emberközpontúság szemléletén. Mint azt Francesca Fernando írta a Helikon poszthumanizmusról szóló számában: a fajközpontúság (speciesm) minden formájának kritikája alkotja a poszthumán kritikai megközelítés egyik legfontosabb ismérvét.2

Igen, túl kell lépnünk az emberközpontúságon, hogy rendszerszintű válaszokat adhassunk a környezetátalakító tevékenységünkkel okozott károkra.

Én például nem szeretnék egy biodóm-szerű épületben túlélni. Az emberközpontúság meghaladása nem ördögtől való gondolat és nem semmisíti meg a humanitást. Minimum a 90-es évek vége óta velünk van és az emberen túli jövő kérdéseinek felvetésével, átgondolásával semmivel sem riasztóbb, mint abba belegondolni, milyen “veszélyes” irányba fordulhat a globális szintű döntéshozatalt követelő, újsütetű mozgalmak feltételezett céljaik elérésének folyamata.

Az afrikai éhezők létért folytatott küzdelmének felhasználása durva csúsztatás, sarkítás és megintcsak leegyszerűsítése annak az összetett problémának, amelyről az ökológiai válság szól. Nemcsak azért, mert a súlyos éhezéssel sújtott régiókban nincs mit az ottani biomasszából élelmezésre fordítani. Hanem azért is, mert az éhezés alapvető oka a strukturális szűkösség: lenne erőforrás és lehetőség az éhezés felszámolására, ha a javakat igazságosan – a szükségleteknek megfelelően – osztanánk el, ha az éhezőknek lenne kellő vásárlóereje és földje. Mint ahogy ma nincs, vagy csak elégtelenül kevés van.

A „humánumon túli ideológia”, mint a helyzetet leíró fogalom alkalmazásával Fodor és Kovács karanténba zárják magukat: ezzel nem egyszerűen az ember szerepe sikkad el a környezeti változásokban, hanem korlátozottá válnak azok a szempontok is, amelyeket egyébként a környezetátalakító tevékenységünk mérséklésében figyelembe vehetnénk.


1 Sir David Attenborough: ‘We cannot be radical enough‘ Sir David Attenborough has told the Business, Energy and Industrial Strategy Committee that “we cannot be radical enough” in dealing with climate change.

2 Francesca Ferrando: Poszthumanizmus, transzhumanizmus, antihumanizmus, metahumanizmus és az új materializmusok. Különbségek és viszonylatok. Helikon LXIV. évf. (2018) 4. sz. 399.

Ezt a vitát nem közölhettük volna olvasóink támogatása nélkül. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Nyitókép: Saeed KHAN / AFP

Kategória: vélemény