Van élet a „zöld kommunizmuson” és a „fekete populizmuson” túl!

·2020.01.03

„Hiba úgy beállítanunk a jövő politikájáról szóló vitát, hogy az szükségképpen a hagyományos rendszerpártok versus jobboldali populisták és radikális zöldek háromszögében fog eldőlni” – állítja Kovács János. A politikai elemző a Kovács Tibor–Fodor Gábor szerzőpáros vitaindító cikkére küldött választ szerkesztőségünknek.

„Zöld kommunizmus”, „jobboldali populizmus által gerjesztett nacionalizmus”. A politikai filozófia és eszmetörténet iránt mélyebben érdeklődők rögtön felkaphatják a fejüket e fogalmak (fogalomkísérletek) olvasásakor. A rendszerező elme persze tipológiában, absztrakt kategóriákban gondolkozik, és ha a valóság leírására nem talál megfelelő fogalmakat, akkor igyekszik újakat kreálni, amelyek minden ambivalencia ellenére közelebb visznek ahhoz, hogy képesek legyünk dekódolni a (fejlett) világban zajló folyamatokat. Ennek a jelentősége messze túlmutat az ideológiákkal, kollektív identitásokkal foglalkozó zugtudósok elvont vitáin, hiszen a valóságleírás, az ahhoz kapcsolt értelmezési keretek, narratívák egyben ki is jelölhetik a politikai cselekvés irányait. Adódik a kérdés: a 21. század második évtizedének végéhez közeledve valami új, paradigmaváltás-szerű dolog történik a politikában, vagy reaktív módon igyekszünk ideológiát (leírást, magyarázatot) gyártani azokhoz a fejleményekhez, amelyek új dinamizmust hoztak a politikai játéktérbe?

×××

A klasszikus ideológiák már a múlt század végén is, de különösen a 2000-es éveket követően egyre kevésbé bizonyultak alkalmasnak a globalizációs kihívások közepette a poszt-kommunista, illetve a poszt-jóléti társadalmakban a politikai karakterek (pl. szociáldemokrata, konzervatív, liberális), választásszociológiai folyamatok (pl. „jobbratolódás”, generációs ellentétek) és a pártrendszer változásainak (hagyományos jobb-bal, mérsékelt-radikális törésvonal) leírására. Egyesek ebből azt a következtetést vonták le, hogy bizonyos értelemben meghaladtuk az ideológiákat; a „világfalu” kihívásai, az állandó lépéskényszerben lévő, modern állam politikai cselekvése túl összetetté vált ahhoz, hogy annak egyes mozzanatait különböző eszmei-világnézeti kategóriákba erőltessük. Az állam feladatairól, a társadalomszervezés kérdéseiről, a közpolitikai programalkotásról való gondolkodás, a politikai csoportképzés és mozgósítás azonban csakhamar világossá teszi: szükségünk van értékekre, elvekre, irányjelzőkre, politikai cselekvéssé alakítható közjófelfogásra.

A nyugati demokráciákban az ún. liberális minimum kiszélesedett, a konzervativizmus/kereszténydemokrácia szintézisre lépett a progresszióval, a szociáldemokrácia pedig harmadikutas kísérletekbe kezdett, esetleg jelszavak terén kacérkodott a radikalizmussal. Az establishment – ahol a választási rendszer lehetővé tette – megcsontosodott, a hagyományos rendszerpártok adaptációs képessége a valódi alternatíva-állítás ígéretével együtt meggyengült, miközben új választói generációk jelentek meg, új törésvonalak mentén szerveződő formációk támasztottak kihívást. Az ún. populizmusok (indokolt a többes szám) diadalutat jártak be a ’90-es évektől napjainkig. Ma már nem marginális szereplőként tekinthetünk a populista pártokra, politikusokra, hanem olyan aktorokként, akik vagy kormányzati pozícióban vannak, vagy ellenzékből (Svéd Demokraták, Dán Néppárt, holland Szabadságpárt, AfD) kényszerítik arra a regnáló elitet, hogy saját befolyásuk fenntartása, illetve a populizmus féken tartása érdekében egyre több tartalom- és stílusbeli elemet vegyenek át azok politikai kínálatából.

A populizmusok előretörésének legfőbb okai a gazdasági recessziók, a magas munkanélküliség, a társadalmi egyenlőtlenségek ütemes növekedése, a hagyományos politikai elitek és politikai eszközök kimerülése, a globalizáció, a (közösségi) média hatása, a közbeszéd és a közéletről való gondolkodás átalakulása. A legfőbb „fűtőanyaguk” a társadalmi elégedetlenség és a biztonság utáni vágy egy gyorsan változó világban. A politika perszonalizálódása, bulvárosodása, a populárisabb stílus, a törésvonalak plasztikusabb megjeleníthetősége, az erősödő jövedelmi különbségek és szaporodó státusz-inkonzisztenciák miatti elégedetlenség eleve a „nép hangján” szóló, az elitizmussal szembehelyezkedő populista stílusnak kedvez (ami bizonyos keretek között többféle tartalommal is feltölthető). Egyik ilyen variációt a jobboldali populizmusok adják, amelyek közös vonásai a szuverenista (euroszkeptikus), identitárius, kultúr-protekcionista, bevándorlás-ellenes attitűdök, és külön érdekes, hogy államnemzeti fejlődési pályát bejárt országokban éppúgy képesek sikereket elérni, mint a történetileg kultúrnemzeti fejlődési pályán mozgókban. A 21. század egyik nagy, nemzetközi térben is jól értelmezhető, törésvonal-képző jelensége, a migráció és a nyomában járó társadalmi integráció problematikája dagasztja e mozgalmak, pártok vitorláit.

A 21. századnak azonban egy másik „nagy”, a globális-lokális törésvonalat részben felülíró, részben felerősítő témakörét is ismerjük. Nyugaton a ’70-es évek „csendes forradalmából” nőtt ki, posztmateriális alapon áll, mára mégis egyre több területen materializálódik: nemcsak a környezethez, az ökoszisztémához való viszonyunkat befolyásolja, de a fogyasztói magatartáson és a gazdaságszerkezeten keresztül egyre inkább meghatározza az életünket is. Globális szintű cselekvést irányoz elő, ami nemzetek feletti karakterét erősíti, ugyanakkor a transznacionális kapitalizmussal szemben inkább a lokális közösségeket és a fenntarthatóságot részesíti előnyben. A zöld gondolatról van szó, pontosabban annak a korábbi rétegpárti (inkább mozgalmi), sok szempontból single-issue jellegéhez képest egy átfogóbb és hangvételében, módszereiben radikálisabb – mondjuk ki, populistább – változatáról. Ennek a „baloldalisággal” való értékkapcsolása az általános, ám ez nem azt jelenti, hogy idővel ne erősödhetnének meg nemzeti szintű, „ökonacionalista” hajtásai.

A „populista” jelzőt – a politikatudományi szakirodalom szerinti „bázisfogalmával” ellentétesen – előszeretettel azonosítjuk az általában jobboldali, autoritárius jegyeket mutató, erős vezetővel, vízióval rendelkező, a progresszív liberalizmussal számos ponton ütköző, helyenként tradicionalista és protekcionista jelszavakat hangoztató, ellenségképeket kreáló formációkkal. Valójában a populizmus, mint stílus (a hozzátapadt, különböző tartalmi elemektől részben elvonatkoztatva) korjelenség, amit az „őrségváltásra” törekvő, berendezkedés-ellenes erők előszeretettel használnak. Kormányzati pozícióba kerülve aztán az elitellenességet globális/szupranacionális elitellenességre cserélik. Ez lehet az Európai Unió vagy más integratív struktúra, egy „világkormány” rémképe a kapcsolt összeesküvés-elméletekkel, esetleg a nemzeti kormányok regulációin túlnövő, multinacionális vállalatok.

Azt érdemes szem előtt tartanunk, hogy a jelenlegi életformánkat veszélyeztető, poszt-apokalipszis szcenáriók épp a kiszámíthatóság, biztonság utáni vágyon keresztül erősítik az „illiberális” trendet, legyen szó a jobboldali populizmusokról vagy a baloldali (radikális) zöld populizmusról (ezt a kifejezést találóbbnak érzem a „zöld kommunizmusnál”). Mindkét esetben rendszerszinten kérdeznek rá a liberális demokrácia alapértékeire. Szerencsés esetben egy, a külső körülményekhez képest vállalható kompromisszumot, szintézist kapunk (noha újraszabja a szabadságfogalmunkat, esetleg a ’standard of life’ mércénket), kevésbé kedvező esetben viszont egy antitézist (itt már indokolt lehet a „zöld kommunizmus” elnevezés).

A szociáldarwinizmustól, az imperializmustól vagy épp a náci Lebensraum-elmélettől függetlenül (amelyekre a szerzőpáros utalt) reális veszélynek számít az erőforrások végessége, aránytalan megoszlása – különösen a gazdaságilag elmaradottabb térségek népességrobbanása és a migrációs folyamatok tükrében. Ne feledjük azt sem, hogy ezt a nagyfokú aránytalanságot nemcsak természeti tényezőknek köszönhetjük (egyes erőforrások, természeti kincsek hol koncentrálódnak, milyen mértékben és meddig állnak rendelkezésre), hanem a globális munkamegosztás és kereskedelem mai rendszerének is, amit nem lehet a sokak által idealizált („a történelem vége”) társadalmi berendezkedéstől elvonatkoztatni.

A kérdés nem az, hogy valódi problémát jelent-e a nem is túl távoli jövőbe tekintve a tömeges migráció (különösen a demográfiai trendeket vizsgálva) vagy az éghajlatváltozással együtt járó negatív hatások, hanem az, miként lehet őket konfliktusok helyett kooperatív módon menedzselni.

Az sem kérdés, hogy ez áldozatokkal jár-e azok részéről, akik eddig inkább kedvezményezettjei voltak a nemzetközi munkamegosztásnak és tőkekoncentrációnak. A kérdés az, hogy mekkora adaptációs képességgel rendelkeznek ezek a társadalmak, és milyen mértékben képesek erőforrásaikat innovatív eszközökkel egyre hatékonyabban felhasználni.

A bevándorlás-ellenességet legalább annyira táplálja a jóléti sovinizmus, az idegen kultúra iránti bizalmatlanság és egzisztenciális félelmek, mint a „19. századi nacionalizmus”. (Utóbbi valójában nem a szabadság ellensége volt, sőt, az éppen a liberalizmussal összefonódva jelentkezett a soknemzetiségű, abszolutista birodalmakban és a napóleoni hódítással szembeszállva. A világháborúk tragédiája pedig legalább annyira az imperializmus és a két totalitárius ideológia számlájára írható, mint a nacionalizmuséra.) Valójában nem a nacionalizmus ideológiájának fennmaradása a fő kérdés, hanem a vesztfáliai rendszer értelmében továbbélő nemzetállamoké. Ott is inkább az, milyen mértékben képesek és hajlandóak szuverenitásuk egy részét közösen gyakorolni, s a jelenlegi nemzetközi intézményi struktúra elég hatékonynak és alkalmazkodónak bizonyul-e a jövőben ahhoz, hogy fennmaradhasson.

A „klímaapartheid” disztópiája valójában egy futurisztikus anakronizmus: olyan társadalmakon belül, amelyekben (már) nincs hagyománya a kasztosodásnak, ahol a Maslow-piramison az alapvető fiziológiai szükségleteknél jellemzően magasabb szinten folynak a hétköznapok küzdelmei, ilyen degradáció elképzelhetetlen; az csak a fegyverek erejével tartható fenn, már amennyiben képes megszilárdulni. Más a helyzet azokban az országokban, ahol a társadalom széles tömegei már most is nehezen jutnak hozzá megfelelő mennyiségű és minőségű élelemhez, tiszta ivóvízhez, élhető mikrokörnyezethez. Sokkal valószínűbb tehát, hogy egy ilyen szembenállás nem egy-egy társadalmon belül, hanem a nemzetközi tér különböző szereplői között eszkalálódik.

A nemzeti, individualista és emberközpontú szemléleten túllépő, radikális, 21. századi zöld ideológia igénye szerint talán a globális ökoszisztéma egyensúlyát kívánja szolgálni, ám cselekvési rádiuszát tekintve aligha léphet túl a fejlett világ határain. Ennek oka egyszerű, és tulajdonképpen már ma is jól érzékelhető: a nyugati életszínvonal, életérzés elérését célul kitűző, fejlődő országok alacsony affinitást mutatnak arra, hogy posztmateriális értékek mellett kötelezzék el magukat. Ez ugyanis azt jelentené, hogy mielőtt valaha is utolérnék a mintaállamokat, fel kellene áldozniuk egyéni várakozásaikat és kollektív céljukat a fenntarthatóság oltárán. (Őket ráadásul kevéssé érinti a nyugati értelmiségre inkább jellemző kompenzációs kényszer és a bűntudat kultúrája.) Márpedig e szereplők együttműködése nélkül aligha van esély globális szintű változásra.

Egy nem emberközpontú, az általánosság igényével fellépő ideológia természete szerint csak totális ideológia lehet. Itt egyelőre még nem tartunk. A politikai hatalomhoz vezető út és a tényleges kormányzati gyakorlat között ott van a tanulás, az alkalmazkodás szakasza. Tulajdonítsunk nagyobb vagy csekélyebb jelentőséget a megszilárdult (hagyományokkal rendelkező) demokráciák intézményes biztosítékainak, a szocializációs szerepük nehezen vitatható. Egy ideológia valóságértelmezést is ad, cselekvési irányokat jelöl ki, így önmagában azon törekvését, ami az igazság megismerésére, általános jelenségek leírására szolgál, aligha kárhoztathatjuk. Ezt a törekvést akár „morális felsőbbrendűségnek” is nevezhetjük, amennyiben nem találkozik a kizárólagosság igényével. Onnantól ugyanis már nem a morál kategorikus imperatívuszáról beszélünk, hiszen konkrét mintákat kapunk arról, miképpen kellene cselekednünk. Igaz, sokan várnak egy efféle, világos útmutatást, egy „ki a bűnös; mi a teendő” leegyszerűsítést, de a politikai radikalizmusok féken tarthatóak ott, ahol még létezik (minimális) demokratikus konszenzus. De vajon nem „morális felsőbbrendűséget” hirdet a nyugati típusú demokrácia-export vagy a „történelem végének” hirdetése?

Ami a Greta-jelenséget (nem a személyt, magát a jelenséget) illeti, a korszellem egy remekül megkonstruált, „túlhájpolt” termékéről van szó, ami egyben fegyver is abban a kulturális háborúban, ami zajlik a 21. században, s amit globális-lokális, posztmateriális-materiális, progresszív-tradicionalista, társadalommérnöki-organikus, centrum-periféria törésvonalak mentén tudnánk leginkább megragadni. Nyomában ott lohol a „szabadság versus biztonság” – „jólét versus fenntarthatóság” örök dilemmája – gyakran generációs szembefeszülésként feltüntetve (leegyszerűsítve) a kihívásokra adandó válaszok körüli vitát. Greta hitelessége ugyanakkor ártatlanságában is rejlik. A politikai és gazdasági elit heves, színpadias bírálata és a lakosságra oktrojált életmód-minták, gondolati panelek között azonban nagy különbség van: előbbi méltató vagy bíráló megjegyzéseket, utóbbi komoly ellenállást szülhet. Még inkább igaz ez a radikális születésszabályozáshoz hasonló felvetések esetében. A „zöld kommunizmus puritán köntöse” is a hitelességet, a politika és a vallás nélküli hitrendszer szorosabb összefonódását szolgálja egyfajta demonstratív, legitimációs eszközként. A digitalizált, kvóta-alapú falanszterek, a mesterséges intelligencia-alapú megfigyelő állam és hasonló disztópiák (melyek technikailag már ma is létrehozhatók lennének, ahogy látunk működő példát a „társadalmi pontrendszerre” is) alapja egy új „Leviatán” államszervezet és hatalomkoncentráció létrejötte, amelyet a társadalmat alkotó egyének autonómia- és identitásvesztése, elgyökértelenedése kísér. Még a 21. század gyorsan változó világában sem elképzelhető egy ilyen drasztikus, világméretű változás csupán a technológia fejlődése és a kulturális relativizmus hatásai révén, legalábbis amíg be nem következik a társadalmi kataklizma, ami „új időszámítást” hozhat. Azonban még egy ilyen forgatókönyv esetén sem biztosítható, hogy a paradigmaváltás univerzális legyen. Ez csak háború útján biztosítható – miként a szerzőpáros is írja.

Egy ilyen háborúban azonban jó eséllyel leképeződnek civilizációs, gazdasági és infótechnológiai fejlettségbeli törésvonalak, ami egy újabb gyarmatosítás képét tárja elénk, vagy éppen egy civilizációk közötti, kiterjedt konfliktust. Ráadásul a modern, nagy intenzitású fegyveres konfliktusokat nehéz elképzelni tömegpusztító fegyverek nélkül, amelyek adott esetben nemcsak az embert, a gazdasági és az épített infrastruktúrát, de a bioszférát is súlyosan károsítják. Akkor már sokkal valószínűbb, hogy az ún. fejlett világ néhány országa szolgál „kísérleti laboratóriumként” az új ideológia számára, és tekintetbe véve a globális erőviszonyok átrendeződését, a Nyugat (ezen belül is leginkább Európa) leértékelődését, aligha lesz arra lehetőség, hogy a multipolárissá váló világ új, feltörekvő pólusaira bármit ráerőltessen. Különösen nem a totalitárius, fundamentalista hagyományokkal rendelkező, vagy épp a törzsi szerveződések szintjén létező, más érdekszférába tartozó államokra.

×××

Konklúzióként érdemes levonni, hogy valóban kulcsszerepük van a mainstream pártoknak és a mai establishmentnek abban, hogy milyen mederbe képesek terelni a változásokat, megvan-e ehhez a kellő adaptációs képességük. Egyáltalán, képesek-e hitelesen képviselni egy újfajta politikai megközelítést. Egyelőre felemás kísérleteket látunk, amelyek új kommunikációs fókuszpontokat határoznak meg, új cselekvési területeket domborítanak ki – több-kevesebb sikerrel. Ahol ez a tartalmi változás „ráncfelvarrással”, brand-újraértelmezéssel, karizmatikus, fiatal politikusok felemelkedésével is jár, ott új dinamizmust nyerhetnek a hagyományos pártok (kérdés, mennyiben számítanak már „hagyományosnak”).

A rendszerpártok (vagy mainstream pártok) megerősödését, a politikai-gazdasági status quo fennmaradását egyáltalán nem tartom szükségszerűségnek a szabadság megőrzése szempontjából. Sőt, éppen ezek a szereplők a felelősek azért, hogy a liberális demokrácia ma „kétfrontos háborút” vív.

Egyre nehezebben tagadható, hogy egy politikai paradigmaváltás felé tart Európa, és egy ökológiai válság felé a glóbusz. Ezt az országokon végigsöprő politikai változást, elitváltást egyesek „lázadás évének”, mások zöld fordulatnak stb. láttatják. Valójában csak hipotéziseken alapuló előrejelzéseink lehetnek arról, milyen irányt vesznek, mely változásokban manifesztálódnak ezek a folyamatok. Hiba úgy beállítanunk a jövő politikájáról való diskurzust, hogy az szükségképpen a hagyományos rendszerpártok versus jobboldali populisták és radikális zöldek tengelyén (pontosabban háromszögében) fog eldőlni.

Könnyen lehet, hogy ezek az ellentétek nem is annyira kibékíthetetlenek, hogy ’tabula rasa’ helyett egy életképes szintézist kapunk. Önmagában a „populizmustól” sem feltétlenül kell félnünk (bár egyáltalán nem mindegy, hogy a kifejezést például Cas Mudde vagy mondjuk Ernesto Laclau „szótárából” kölcsönözzük). Amíg a politika legalább a kilátások szintjén képes lépést tartani a társadalmi szükségletekkel, megteremteni a biztonság és kiszámíthatóság érzését az egyéni szabadság feláldozása nélkül, addig jó esélyeink vannak a holnap csatáiban. Bármelyik elem tartósan hiánycikké válik (elégedetlenség, kiszámíthatatlanság, kilátástalanság, szabadsághiány), az establishment napjai meg vannak számlálva – bármerről is támasztanak alternatívát vele szemben. A liberális demokráciát ledöntő, negatív szcenáriók és bizonytalanságok árnyékában is érdemes a politika természetrajzába és a liberalizmus antropológiai optimizmusába kapaszkodnunk.


Nyitókép: NurPhoto/Christian Minelli

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény