Rémi Brague: „Belső keresztény harcnak vagyunk tanúi”

Nem akarjuk meghallani Kelet-Ázsiából, hogy nem élhetünk munka nélkül. Nem akarjuk meghallani Afrikából, hogy nem élhetünk túl gyermekek vállalása nélkül. És nem halljuk Amerika üzenetét sem – figyelmeztet az európai elit szellemi kiüresedésére Rémi Brague. A francia konzervatív filozófusprofesszor, a „római modell” gondolat megalkotója kulturális és civilizációs kérdésekről beszélt vendégszerzőnknek, Pogrányi Lovas Miklósnak. Eszmetörténeti mélyfúrás és interjú.

„Francia vagyok, katolikus. Képzettségem szerint filozófus, foglalkozásom szerint egyetemi tanár” – kezdi bemutatkozását legismertebb kötetében. Az 1947-ben született Rémi Brague a középkori, különösen a zsidó és a muszlim filozófia szaktekintélye, professor emeritusa. Tanított többek között a müncheni Ludwig-Maximilian-Egyetemen, az Egyesült Államokban (Pennsylvania State University és Boston University) és Írországban (Trinity College Dublin). Tagja a francia Morális és Politikai Tudományok Akadémiájának, a szakterület legnevesebb tudósait tömörítő testületnek. Magyarul is olvasható könyve az Európa: A római modell.

Mitől vagyunk „rómaiak”?

Mi pontosan ez a modell, és miért fontos a 21. században? Sokszor leírt alapvetés, hogy Európa egységét két elem jelenléte adja. Kultúrája egyrészt a zsidó és keresztény (Brague szándékosan nem a kötőjeles, zsidó-keresztény formát használja) hagyomány, másrészt az antik pogányság hagyománya. Más szavakkal: Athéné és Jeruzsálemé. E kettő úgy áll szemben egymással, mint esztétika és etika, ész és hit. Az Athén és Jeruzsálem öröksége közötti feszültség dinamizmusa tartja fönn Európát.

Emellett Brague szerint hajlamosak vagyunk megfeledkezni a harmadik fogalomról. A filozófus tézise így hangzik: Európa nemcsak Athén és Jeruzsálem, hanem legalább annyira Róma is. Ezzel nem azt a banális igazságot terjeszti elő, hogy egyéb források mellet római hatás is érvényesült kultúránkban. Azt állítja, hogy azért vagyunk – sőt: lehetünk – ma „athéniak” és „jeruzsálemiek”, mert mindenekelőtt „rómaiak” vagyunk.

Római romok prófétával (Ruines romaines avec un prophete), Giovanni Paolo (1691/2-1765) Forrás: Leemage

Mi az, hogy „római”? Brague tézise nem a köztársasági vagy a császárkori Rómára utal, hanem Európa „kulturális mítoszára”. A közvélemény szerint egyetlen területe van civilizációnknak, amelyet a rómaiak találtak ki és hagyományoztak az utókorra: a jog. Ám rómaiságunknak ennél sokkal több összetevője van. Rómainak lenni azt a tapasztalatot jelenti, hogy a régi megújul, újjáéled. Mégpedig azért, mert az antik Rómában terjesztették – közvetve: egészen napjainkig juttatták – Athén kulturális és civilizációs gazdagságát. Rómainak lenni egyet jelent a tudással, hogy nem sajátunk, amit továbbadunk; hogy csak törékeny és átmeneti birtokosai vagyunk a kultúrának. Ez nem a múlt leírása, hanem a jövő megtervezése.

Római továbbá az, aki tudja és érzi, hogy „hellenizmus” és „barbarizmus” között létezik. Előbbi a nagyszerű múlt, mely mindig fölülmúlja, utóbbi a civilizálatlanság, amelyet mindig meg kell haladnia. Európa ennek a klasszikus „ősök és barbárok” közötti feszültségnek köszönheti előrehaladását.

És végül: a római szerkezet magának a keresztény valóságnak a szerkezete. A keresztények úgy viszonyulnak az Ószövetséghez, mint a rómaiak a görögökhöz.

×××

Rémi Brague rendszeresen hozzászól napjaink vallási-politikai vitáihoz, főként a legnagyobb francia jobbközép napilap, a Le Figaro hasábjain, valamint egyik fő ihletője volt a 2017-es, Az igazi Európa és a tév-Európa című kiáltványnak. Vendégszerzőnk, Pogrányi Lovas Miklós, a PPKE doktorandusza nagyívű kérdések megválaszolására kérte.

– Az európai szellemi és politikai vitákat sorskérdések uralják: kultúránk és civilizációnk jövője, a kereszténység helyzete. Hogy látja: milyen állapotban vagyunk, mik a kilátásaink?

– Először tisztázzuk, mit értünk „kultúra” alatt. A valódi probléma a hétköznapi emberek életét érinti: a népi kultúra lényegében megszűnt, helyét a szórakoztatóipar vette át. Az emberek ma már elvétve vesznek részt a kultúra létrehozásában, leginkább mások által gyártott termékeket fogyasztanak. Az európai magaskultúra is számtalan betegségben szenved. Legfőbb problémája, hogy áthatja a gyötrő bűntudat. Történészeink azt tartják a legfontosabbnak, hogy leleplezzék elődeinknek a gyarmatosítás során elkövetett bűneit, míg más kultúrák múltját rózsaszínűre festik. Filozófusaink lelkesen bizonygatják: eszméink nem egyebek, mint „konstrukciók”, és mint ilyenek, nem tarthatnak igényt semmilyen igazságra. Hovatovább az igazság szót is trágárságnak bélyegzik.

– A multikulturalizmus ellenben nem szitok- hanem divatszó. Töretlenül. Az ön szótárában mit jelent?

– A multikulturális személyek megérdemlik a csodálatunkat. A kétnyelvű emberek lenyűgöznek; két, francia apától és spanyol anyától származó unokám van, ők olyan könnyen váltanak egyik nyelvről a másikra, ahogy mi váltunk sebességet az autóban. Egy másik unokám valószínűleg német és francia nyelven nő fel. Az egyéni multikulturalizmus tehát látványosan növekszik, és ezt bátorítani kell. A dolgok akkor válnak bonyolulttá, ha az egyéntől a csoportszint felé mozdulunk. Nagy kérdés, hogy a multikulturális társadalmak fenntarthatók-e hosszú távon.

– Mikortól multikulturális egy társadalom?

– Ha benne más-más kulturális örökséget valló csoportok élnek együtt – és itt a hangsúly a „csoportokon” van, mert a problémák akkor kezdődnek, amikor az idegen kulturális háttérrel rendelkező emberek száma átlépi kritikus határt. Ekkor ébrednek kollektív identitásukra. Multikulturális társadalmak léteztek a múltban, de példájuk aligha pozitív. Itt említhetem példaként a kelet-európai zsidóság és a keresztény többség kapcsolatát: ameddig például a katolikus lengyelek és a zsidók paraszti társadalomban éltek, kevés volt közöttük az interakció, s így a konfliktus is. Amikor a modernitás utolérte Kelet-Európát, a zsidók közül nagy számban kerültek ki értelmiségiek, és ez már tragikus társadalmi feszültségekhez vezetett. De igen jellemző példa lehet a multikulturalizmusra néhány közel-keleti város, mint mondjuk Alexandria, amelynek lakossága a huszadik század elején, a brit adminisztráció alatt muszlim és kopt arabokból, görögökből, olaszokból, máltaikból, libanoniakból állt, s e csoportok francia nyelven kommunikáltak egymással. Mára azonban mindenkinek, aki nem arabul beszél és nem muszlim, el kellett hagynia Alexandriát. A szivárványváros nem létezik többé.

Rémi Brague (fotó: Marie Magnin / Hans Lucas / AFP)

– Véres, konfliktusos évek állnak mögöttünk. Európában választásokat dönt el a migráció ügye, a terrorizmus pedig a mindennapok része lett, akkor is, ha a fenyegetettség nem folyamatos.

– Angela Merkel német kancellár elhamarkodott és naiv volt, amikor a közel-keleti emigránsokat tömegével akarta behívni Európába. Javára legyen mondva: volt ereje szakítani korábbi állításaival és bevallani, hogy a „multikulti császár” meztelen. Fáziskésés persze mindig létezik aközött, amit a csúcsgondolkodók megértenek, illetve ami megmarad az olyan véleményalkotók fejében, mint a középiskolai tanárok vagy újságírók. Lehet, hogy az új kommunikációs csatornáknak köszönhetően az eszmék a korábbiaknál gyorsabban terjednek. De ne reménykedjünk abban, hogy a multikulturalizmus ideológiáján hamar túlléphetünk, mert az még mindig virágzik a nyugati értelmiségben.

– Mi a kereszténységet fenyegető legnagyobb veszély? Más vallások? Saját politikusaink? A modernitás öröksége?

– Egy vallás legbelső magját érő támadásnak szükségszerűen vallásinak kell lenni. Ma sok szempontból ez a helyzet. A kereszténységre leselkedő iszlám veszély régi ügy, egyidős magával az iszlámmal. Ráadásul ez olyan fenyegetés, ami nagyon korán, egészen konkrét katonai formában jelentkezett. Nem szükséges emlékeztetni a magyar olvasókat az 1526-ban történtekre, még kevésbé Franciaország ebben játszott, dicsőségesnek kevéssé mondható szerepére… Manapság kétoldalú intellektuális kihívással kell szembenéznünk: tény, hogy az iszlám régi „fizikai” ellenség, amelyet a kereszténység kezdetektől fogva ismer. Másfelől az iszlám vallás, és ebben a minőségében is meg kell értenünk, mégpedig anélkül, hogy ráerőltetnénk a mi keresztény kategóriáinkat.

– Milyen kategóriákra gondol?

– Meg kell értenünk az iszlámot a „hit” és a „kegyesség” szavak keresztény tartalma nélkül, például olyan jogi rendszerként, amely a teljes emberi létezést felöleli. Az iszlám sok mindent kölcsönzött a két korábbi vallásból, a judaizmusból és a kereszténységből. A zsidóságtól a halakha eszményét vette át, vagyis azt, hogy vallási alapú viselkedési szabályok határozzák meg, mit szabad és mit nem az embernek. A kereszténységtől pedig az üzenet univerzalizmusát kölcsönözte. A keresztény evangélium mindenkinek Örömhír, nem pedig parancsolatok gyűjteménye. Ennek megfelelően katonai erővel nem lehet terjeszteni, elfogadásához a szív megtérése szükséges.

hirdetés

– Mi következik mindebből az iszlámra nézve?

– Manapság az iszlámmal kapcsolatban sokan asszociálnak a terrorizmusra. Jogos a tőle való félelem és fel is kell tartóztatni a megfelelő eszközökkel. Mégis azt mondom: a terrorizmus mellékkérdés, mert eszköz, nem pedig cél. A végcél az egész világ alávetettsége Allah akaratának, ahogy az a Koránban és a Szunnákban kifejezésre jut. Ez a cél különben megjelenik a „békét” jelentő iszlám szóban is. Az erőszak legitim eszköz ennek e célnak az elérésére, mivel ezzel az eszközzel a próféta is élt. De nem ez az egyetlen, sőt ez a legkevésbé hatékony. Az öngyilkos merénylők ugyanis felébreszthetik a nyugati népek lelkiismeretét, és önvédelmi reakciókat indukálhatnak. Az olajmonarchiák ellenben a soft power, a puha erő eszközeivel élnek: pénzügyi erejüket diszkrét és indirekt befolyásszerzésre használják, amely hosszú távon sokkal inkább célravezető. Ezzel együtt más vallások hosszú távon ugyanilyen veszélyesek lehetnek, és talán még veszélyesebbek is, mert nem vallásként állítják be magukat.

– Bizonyos politikai vagy tudományos nézetrendszerek – melyek a feltétel nélküli elfogadásra tartanak igényt –, úgy viselkednek, mintha maguk is vallások lennének?

– Igen, ilyen például az emberi jogok „vallása”, a humanitarianizmus (a keresztény gyökereitől megfosztott, politikai programmá vált humanizmus – a szerk.), a nagybetűs Tudományban való vakhit. Ezek mindegyike mélyen jelen van a kortárs európai gondolkodásban, és belülről fenyegeti a kereszténységet. Sok keresztény, sőt gyakran még a lelkipásztorok számára is a kedvesség [being nice] helyettesíti az imádságot és a megszentelt életet. Ha erre gondolok, nem igazán hiszek a kereszténység nevében fellépő politikusok hatásában sem, mert ők szellemileg többnyire nem túl kreatívak. Leginkább az éppen felszínen lebegő eszmék hívószavait ismételgetik, amennyiben úgy érzik, az hasznos lehet a következő választás megnyeréséhez. Ugyanakkor a politikusok hozzájárulhatnak ahhoz, hogy fontos eszmék törvényekben öltsenek testet. Erre kifejezetten szükség is lenne, hiszen túl sokan tévesztik össze a jogosat az erkölcsössel.

– A modernitást, a modernitás örökségét nem sorolja az álvallások közé?

– Itt fontos megkülönböztetést kell tennünk. A modernitás, ha pusztán a középkor után következő időszakot értjük alatta, önmagában nem veszélyes. Más történelmi korszakhoz hasonlóan jó és rossz dolgokat is hozott magával. Ami kifejezetten veszélyes, az az úgynevezett „modernista projekt”: ami túlhangsúlyozza az emberi személyiség abszolút autonómiáját és önrendelkezését. Érdekes módon a „modernista projekt” fő hívószavait éppen a kereszténységtől kölcsönzi, jelesül Pál apostoltól: például az emancipációt, amelynek során a felnőtté vált ember megszabadul a gyerekkorát meghatározó nevelői kötelékeitől. Ez jól ismert a Galata levélből. Bizonyos értelemben belső keresztény harcnak vagyunk tanúi, amelynek résztvevői a hiteles kereszténység és annak valamiféle elfajzott változata.

Európa: A római modell c. könyv (fotó: Válasz Online)

– Európa, a római modell című munkájában leírta, hogy mai kultúránk nem kis részben „rómaiságunkból” ered. Ezt nem látja veszélyben?

– A rómaiaknak megvolt a bátorságuk, hogy elismerjék a görögökkel szembeni kulturális alsóbbrendűségüket, és a megkíséreljék a görög tudományt magukba szívni, majd elterjeszteni az egész Mediterráneumban. Az ő nyomukban európai tudósok és művészek nemzedékei törekedtek arra, hogy tanuljanak a klasszikus antikvitásból. Később Európa megértette, hogy más kultúráktól is kölcsönöznie kell értékeket, anélkül, hogy eredetüket firtatná mindenáron. Attól tartok, ez a magatartás immár a múlté.

– Azért, mert a nyugati elit már nem ismeri az ókor klasszikusait?

– Ezt mélyen fájlalom, de a fő ok nem ez. Ami különösen zavar, az az európaiak felsőbbrendűségi érzése minden iránt, ami nem olyan, mint ők. Többször kifejthettem már, hogyan zárhatjuk be fülünket az Európán kívüli kultúrák üzenetei előtt. Nem akarjuk meghallani Kelet-Ázsiából, hogy nem élhetünk munka nélkül. Nem akarjuk meghallani Afrikából, hogy nem élhetünk túl gyermekek vállalása nélkül. És nem halljuk Amerikát sem, amikor azt mondja nekünk, hogy nem élhetünk békében, ha „szomszédaink” – a világ más népei – ezt nem akarják… Ehelyett címkézünk: a harmadik világból érkező kritikusainkat fundamentalistáknak nevezzük, az amerikaiakat pedig cowboyoknak. Ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni őket és tanulni tőlük.


Az interjút Pogrányi Lovas Miklós készítette. Fordította: Ablonczy Bálint. A római modellról szóló összefoglalót írta: Borbás Barna.

Ez az interjú olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Interjú