„Háborúba megyek, fiam” – Levelek Háfiznak (11.)

Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni. Ezt a levelét, a tizenegyediket, a félelemről és álmatlanságról szólót viszont csak nagyobb korában ajánljuk majd a címzettnek. Nagykorú olvasóinknak persze már most is.

A félelem a leghűségesebb társad, Háfiz.

Sötét van még, amikor ezt a levelet írom neked. A lakásban csak az asztali lámpa világít. Meleg, sárga fénye lefolyik a tömör fa íróasztalról. Csend van. Eszter alszik a hálószobában. Bevackolta magát a takaró alá. A lélegzésén hallani, hogy messze jár.

Mosolyog álmában. Néhány perccel ezelőtt éreztem a szagát is, mert mellette feküdtem az ágyban.

Az alvó nőnek megváltozik a szaga, fiam. Eszter valami különlegesen szépről álmodott, mert a bőrének savanyúcukorka illata volt. Feküdtem mellette rosszabb időben is már. Éreztem a rossz álmok ecetszagát.

Hosszasan figyeltem, ahogyan alszik. Hallgattam légzésének ritmusát. Számoltam, mikor szívja be és fújja ki a levegőt, és próbáltam utánozni. Ez általában szokott segíteni, hogy felszálljak vele az álmok gyorsvonatára. Most azonban nem működött.

*

Mire persze a nőm légzésének ritmusához folyamodtam, már túl voltam minden bevett praktikámon.

Az évek során egész repertoárt alakítottam ki, hogy meghívjam magamhoz az álmot. Mielőtt Eszter légzését kezdtem el figyelni, a plafonra szerelt ventilátor rozsdás lapátjait bámultam. Azt hiszem, bármikor le tudnám rajzolni emlékezetből a rajta lévő csíkok szerkezetét.

Mély vonalakat vésett a fémbe a sivatagi kosz. Olyan, mintha több száz kiszáradt folyómedret bámulnál a magasból, egy életidegen és földönkívüli tájon. Hosszú perceken keresztül szoktam vizsgálni. Megállapítom, hogy egyszerűen nem lehet koszosabb.

Előtte kibámultam a nyitott ablakon. Figyeltem, hogyan emeli fel, majd, mintha megunná, ejti vissza a terasz vörös sátorponyváját a Nílus felől fújó iszapos, őszi szél.

A teraszon hagyott üres gintonikos poharak villantak át az agyamon. A tonik és a belé facsart lime levét éreztem a számban. Eszembe jutott a Windsor Hotel a belvárosban. Válid, az öreg főpincér, ahogyan ezüsttálcán hozza ki a pink gin-t. Ingének vakító fehér színe, és nikotintól sárga mosolya.

A Bluebird Hotel a belvárosban. Az olcsó szobák falai, melyeket álmatlanság ellen vizsgáltam. A golyóstollal felkarcolt feliratok a falon, a világ minden nyelvén.

„You are not alone” – véste fel ezt a hazugságot valamelyik zavart lélek magányának zenitjén. Kétségbe lehetett esve, mert kivehető, hol törte bele a falba a toll hegyét. A kétségbeesés hazugságot szült. Mindannyian egyedül vagyunk az álmatlanságban fiam.

*

Szeretkezésekre gondoltam még. Próbáltam felidézni a nők arcát, akik odaadták magukat nekem.

Sosem voltam szép ember, fiam. Minden egyes alkalom, amikor egy nő lefeküdt velem, ünnep volt, és örömük a diadalom.

Aztán rájöttem, hogy sosem számított, hogy szép vagyok-e vagy sem. Ugyanúgy akartak birtokolni, ahogyan én akartam birtokolni őket. Két test összeforrva egy közös tulajdonban. Ez volt mindegyik tisztességes szeretkezés.

Voltak persze tisztességtelenek is. A visszaéléseim a pénzzel. Hogy enni adjak az üvöltő testnek. Soha nem fogja semmi lemosni rólam ennek a gyalázatát. A szomorú kurvák azonban éppúgy bennem élnek, mint a tisztességes szeretkezések.

Az álmatlanságban pedig felidézem minden nő minden arcát, megfeszülő testük titkos térképét. Nincs ebben semmi testi izgalom, nincs benne gőg. Azért teszem, mert bennem örökké olyanok maradnak, amilyenek akkor voltak, amikor odaadták magukat. Fiatalok és szépek, testük aranykorában. Amíg én élek, ők nem öregszenek, és nem halnak meg. Ezzel tartozom nekik. Hogy emlékszem rájuk és testük vonalára. Ellentartok az időnek értük.

*

Azt hiszem, pár percre el is aludtam ebben. Az álmatlanság nem azt jelenti, hogy semmit sem tudsz aludni, hanem azt, hogy semmit sem pihensz. Ugyanabban az álomban jártam, amit lassan húsz éve álmodok. Kívülről látom magam egy idegen ország idegen mezőjén. Egy film végét álmodom húsz éve. Én vagyok a főszereplője. Éppen a hátára esik, két lövés szabja fel mellkasát. Nézem, hogy kinőnek ingén a vérvirágok. Tüdőlövés. Ebből fel nem áll. Nézem, ahogyan távolodik felőle a kamera, és beúszik Elvis ‘Blue moon’-ja. Nem tudom, miért pont ez a dal, de ez. A fekete stáblistára riadok fel mindig. Ezt a dalt énekeltem neked akkor is, amikor ringattalak. Bármekkora giccs, végigkíséri mindkettőnk életét, még az álmainkba is betüremkedik.

*

Felriadtam, és elkezdtem figyelni Eszter légzését, hogy visszaaludjak. Nem ment. Kiszálltam az ágyból és az íróasztalhoz ültem. Rágyújtottam, majd a lámpával összetörtem a sötétséget. Jobb, ha emlékezteted magadat, hogy az éjszaka véget fog érni. Hogy nem fogsz örökké sötétségben állni. A nappallal majd elmúlik a félelem. A mesterséges fény mesterséges remény.

A felnőttkorral jön, fiam, hogy nem tudsz rendesen aludni. Nagyon kevés dolog kell ahhoz, hogy az agyad megállás nélkül zakatoljon éjjelente. Az álmatlanságot senki sem kerülheti el.

A félelem miatt nem alszunk, Háfiz. Az élettől való rettegés miatt. Minél inkább benne vagy, annál nagyobb lesz ez a félelem.

A jobbik eset, amikor a félelmednek konkrét oka van. Amikor a válladra telepedő sötétséget pontosan meg tudod határozni, és ki tudod találni, hogyan küzdesz majd meg vele. A leggyakrabban azonban nem tudod megmondani, hogy konkrétan mitől is félsz, és bár a félelmednek nincs alakja, a tarkódon érzed jeges leheletét. Semmi sem biztos ebben az életben fiam. Az, hogy ma kenyeret tudtunk tenni az asztalra, hogy gintonik is jutott, hogy van munkánk és vannak barátaink, nem garancia arra, hogy holnap is így lesz. Egész nemzedékemet ébren tartja esténként, hogy nem látja a jövőt. Te sem fogod.

*

Nem szorongtam. Pontosan tudtam, miért nem tudok aludni.

Elővettem a fekete noteszemet, és listát készítettem arról, mire van szükségem ott, ahová indulok. Az álmatlanságomat most az izgalom okozza. Háborúba megyek, fiam. Ezért az álom a halálról.

A szombat estét már Abudzsában fogom tölteni, és onnan megyek tovább. Szadista vadállatok műveleti területére, hogy halott vagy megnyomorított keresztényeket fotózzak. Mert ebből élek, ezt csinálom jól. Az én árucikkem a szenvedés és a nyomor. Más nyomorúságát adom el pénzért.

*

Már nem vagyok olyan, mint régen. A bizonyítási vágy szikrája sincs már bennem, és a világon nem akarok megfelelni senkinek. Azt sem gondolom, hogy azzal, ha megmutatom, hogyan végzi ki a Boko Haram a keresztényeket és a nem muszlimokat, majd kevesebb embert fognak megölni. A pénzért csinálom, amit azért kapok, mert meg tudom csinálni.

A hideg ráz, amikor arra gondolok, hogy miket csináltam fiatalabb koromban, csak hogy bizonyítsak. Az összes merényletemre ellened és azok ellen, akik szeretnek.

2009, Nigéria. A zaríai Lepra- Turberkulózis- és Buruli Fekély Központ. Alexandriában hagytam anyádat, aki veled volt terhes, hogy a leprajárványról írjak.

Az esős évszak közepe volt. A költséghatékonyság jegyében olyan hotelben szálltam meg, melynek vályogfalai feldagadtak a víztől. Nem lehetett zárni a szobák ajtaját. Bogarak ezrei szívták a véremet az éjjel. Vérfoltokat hagytam a piszkos lepedőn.

Másnap a leprakórházban egyenként fogtam kezet minden kezelt beteggel, hogy megengedjék, hogy lefényképezzem őket. A legtöbbnek hiányoztak az ujjpercei. A lepra ilyen. Akkor mész orvoshoz, amikor már elkezdenek leesni a testrészeid.

A TBC-sek barakkjában fotóztam, ahogyan altatják őket a végstádiumban, mert jobb, ha az álmában fullad meg az ember. Az orvos, aki kísért, külön szólt, hogy vegyem vissza a maszkot. Nem ez ellen a TBC ellen oltottak be Európában.

Ezek után utaztam vissza hozzád, remélve, hogy nem viszek magammal semmit. Annyit sem kerestem a munkával, mint egy bevásárlóközpontban dolgozó pénztáros kisasszony, de azt reméltem, elhiszik, hogy bátor és jó vagyok.

Nem hitték. Mindig van egy belvárosi, köldöknéző, nagypofájú faszkalap, aki szerint meg sem történt, ott sem voltam. A simogatás így elmarad, cserébe nézhetem esténként a fuldokló fekete TBC-sek elém vetülő arcát, aztán kezdjek vele, amit akarok a hosszú álmatlanságok során.

*

Nem akarok bizonyítani senkinek, fiam. Számba veszem és higgadtan kalkulálom a lehetséges problémákat. Csökkented a veszélyt, mást nem tehetsz. Megpróbálod a nullához legközelebb hozni a véletlenek lehetőségét. Egy újságíró ugyanis általában véletlenül hal meg egy ilyen terepen. Rosszkor van rossz helyen, rossz emberekkel. Nyilvánvalóan sosem tudod a nullára hozni, de sokat segít, ha nincsenek illúzióid. Például nem gondolod, hogy a világon bármi hősies lenne a halálban. Hogy lenne bármi értelme meghalni. Túl sok ember él a Földön, hogy egy ember halála bármit is számítana – kivéve azoknak, akik ismerik a szagodat.

*

Haza fogok jönni hozzád, Háfiz. Nem foszthatlak meg magamtól még. Lehetek bármilyen rossz apád, az egyetlen vagyok. Szükséged van rám. Ez az, ami számít.

Együtt fogjuk tölteni a karácsonyt. Kitaláltam már, milyen ajándékot fogsz kapni tőlem, és, hogy milyen dalokat fogunk énekelni roppantul hamisan, miközben a büdös szájú csodakutya feldönti a karácsonyfát, amikor elhatalmasodik rajta az ünnepi hangulat. Lemegyünk a Duna mellé és meleg kabátban nézzük, hogyan viszi a jégtáblákat a víz. Pénzzel a zsebemben, sértetlenül jövök haza. Ámen.

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: levelek