„Emberáldozatok a szerzés oltárán” – Levelek Háfiznak (10.)

Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni. Ez már a tizedik levél, ezúttal a munkáról és a szülők gyerekeiken bevasalt álmairól. 

Nem tudom, mit kellene kezdened az életeddel, Háfiz.

Ellentétben a korral, amikor nagyapádék léptek be az életbe, semmi garancia nincs arra, hogy bárminek, amit megtanultál, tíz év múlva is lesz értelme. Ők azzal a tudattal mentek be a gyárba, hogy öregen fognak kijönni onnan. Ma, ha elmész dolgozni valahova, nem biztos, hogy egy év múlva is szükség lesz a munkádra. Nem azért, mert rosszul végzed, hanem mert megváltoznak a körülmények. Például elkészül egy robot, amelynek majd csak az áramfogyasztását kell fizetnie a gyár tulajdonosának. Vagy egyszerűen kiszámolják, hogy amit eddig ketten végeztetek, azt meg tudja csinálni egy ember is. Hogy ezzel éveket vesznek majd el az illető életéből, a másiknak pedig nem lesz keresete, nem számít. Emberáldozatok a szerzés oltárán.

A szerzés világrendjében pedig minden számszerűsíthető. Be van árazva a verítéked, be van árazva a véred, még a lelkedet is beárazzák gondos, fehér kesztyűs kezek. Addig vagy része a rendszernek, amíg termelsz és fogyasztasz. A kettő pedig összefügg. Ha valami miatt bármelyikből kiesel, a világ nem fog többé igényt tartani rád.

Az apádként csak annyit szeretnék: ne hidd el, hogy az élet ennyiről szól.

Nem lesz könnyű dolgod.

A világ hazugsága, hogy feltételezi: aki eredményes a szerzésben, az a tökéletes ember. Példaképnek tekintjük a gazdagokat, akik tárgyaikat közszemlére teszik. Azt hisszük, ha valaki gazdag, annak muszáj boldognak is lennie, hiszen nem fárad el és öregszik bele a túlélésbe. Én azonban csak szomorú, és életunt gazdagokat ismerek, fiam. Senkin nem láttam az örömöt, akiről tudtam, hogy nagy pénzeken ül. Már csak ezért is elképzelhetetlennek tartom, hogy az élet célja pusztán a pénz megszerzése lenne.

Te mindenesetre nem születtél azok közé, akiknek nem kell részt venniük a termelésben. Valamidet árulnod kell majd, hogy megélj. Nem nagyon lesz másod, amit kihordhatsz a piacra azon kívül, amit megtanulsz. A kérdés persze az, hogy mit érdemes megtanulnod.

*

A családunkból egyedül én szereztem felsőfokú végzettséget. A nagyapád és a nagyanyád is a gyárban dolgozott. Nagyapád költő és színész volt mellette. A nagyanyád is. Anyám mondjuk egy sort nem írt az életében, de nem ismerek nőt, akinek több költészet lenne a lelkében, mint neki.

Apám lehetett volna nagy költő, ha nem dönt inkább úgy, hogy a családjának és a szerzésnek szenteli az életét. Mindketten úgy gondolták, hogy majd mi megvalósítjuk az ő álmaikat. Hogy azok leszünk, akik ők szerettek volna lenni. Ez bizonyos értelemben megvalósult. Én író és újságíró lettem, Töfi, a nagybátyád színész.

Mintha a magyar néplélek sajátja lenne, hogy a szülők a gyerekeikben szeretnék megvalósítani az álmaikat. Hogy amennyiben kifutnak az időből, úgy majd a gyerekeiknek lesz a kötelessége, hogy azok legyenek, amik a szüleik szerettek volna lenni. Álmok, belekalapálva egy másik lélekbe. A sóvárgás átörökítése.

Jobb esetben ez persze nem erőszakosan zajlik. Önkéntelenül is nyilvánvalóvá teszik a szülők, mit tartanak a legtöbbre a világon, aztán a gyerekük is elhiszi. A mi családunkban ez a lélek rögzítésének munkája volt. Azt akarták, hogy próbáljunk valamit elmondani az emberről.

Mire leérettségiztem, már teljesen belehelyezkedtem abba, hogy költő leszek. Kényelmes volt, mert nem tudtam elképzelni, mi más tudnék lenni. Ennek jegyében jelentkeztem magyar szakra. Két évig tartott, mire rájöttem, hogy a magyar szaktól legfeljebb tanár lehet az ember. Hogy a világon nem tanulsz semmi hasznosat bölcsészként, semmit, amit egyébként nem tanulhatnál meg otthon a könyvekből. Ekkor kerültem kapcsolatba a budapesti magyar értelmiséggel. Először lenyűgözött. Egy idő után azonban elfáradtam abban, hogy mindennap megváltjuk a világot. Tulajdonképpen semmit sem csináltunk.

Azért kezdtem el újságírást tanulni, később pedig újságot írni, mert önteltségemben alantasnak gondoltam minden más, de legfőképpen a fizikai munkát. A szüleim kifizették, hogy híres újság híres újságírói tanítsák nekem a szakmát – egy szakmát, amelynek erkölcseibe bele-beletelefonáltak a pártközpont piros telefonjai.

Elkezdtem tehát újságot írni. Azt hittem, így majd fontos dolgokat mondhatok majd el a világról. El nem tudom neked mondani, fiam, mennyire csalódott voltam, amikor kiderült, hogy ez a munka főleg a vajaspogácsa szagú sajtótájékoztatókról, a külföldi hírek tükörfordításáról, illetve konkrét politikai érdekek kiszolgálásáról szól, a felelősség és etika cukormázas szirupjával leöntve. Azok, akik heteken keresztül nyomoznak, hogy kiderítsenek valamit és megírják azt, szent őrültjei a szakmának. Éheznek és szomjaznak, kevesebbet keresnek, mint egy bolti eladó, de hajtja őket valami, amit akár a lélek igazság iránti vágyának is nevezhetünk. Már ha nem aktákban kapják meg kegyelmeséktől, hogy éppen mit kellene feltárni.

Tétje nem volt a ténfergésemnek. Egyedül magamért kellett felelősséget vállalnom. Rájöttem, hogy amennyiben valóban az emberről szeretnék elmondani valamit, úgy muszáj többet látnom belőle, ezért elhagytam Európa komfortzónáját. Nem számított, ha nem volt semmi pénzem, mert a saját magam felelőssége voltam. Dolgoztam egy lapnál, amelynek főszerkesztője adott annyi pénzt, hogy legyen mit ennem és utazhassak. Semmi más nem érdekelt. Bár roppantul csúnyán váltunk el később Bojtárral, és már feladtam, hogy valaha is szóba álljon velem, egy életen át hálás leszek neki ezért.

*

Felelősségem akkor lett, fiam, amikor te megszülettél. Dagadt, anyatejszagú csecsemő voltál, s a pillanatban, amikor a kezembe vettelek, tudtam, hogy a dal változtatott a szövegén. Hogy semmi más nem szól többé rólam. Rólad szól, és arról, hogy addig védjelek, amíg majd meg tudod védeni magad. Egyre több és több pénzre volt szükségem ehhez. Mivel a világon semmihez nem értettem igazán, megtanultam, hogy azt használjam, amit tudok. Háborúkba jártam, fényképeztem, embereket ismertem meg mindenhol a Közel-Keleten és Afrikában. Aprópénzre váltottam, hogy sosem féltettem magam igazából semmitől. Mindig úgy éreztem, hogy az angyal ott ül a vállamon, és baj nem érhet. Pénzt persze nem sokat kerestem ezzel, ellenben sokan megismerték a nevemet.

Pénzt akkor kezdtem el keresni, amikor rájöttem, hogy azokkal az emberekkel ültem egy lövészárokban, hallgattam ágyúzást, beszéltem országuk reménytelen politikai helyzetéről, akik később ezeknek az országoknak meghatározó alakjai lettek. Emlékeztek rám évekkel később is. Az ember ritkán felejti el azt, akivel éppen meghalni készül.

*

Azt hiszem, fiam, hogy az információ minden. Ha mást nem is, azt megtanultam, hogyan dolgozzam fel a köröttem hullámzó információk tengerét. Hogy zsigerből tudjam, mi fontos és mi nem az. Az internet és a közkönyvtárak kora előtt az értelmiség előszeretettel hangoztatta, hogy az emberek ostobasága az információ hiányából fakad. Napjainkra egyértelművé vált, hogy ez nem igaz. Feldolgozhatatlanul sok információ vesz körül mindenkit. Hírek, álhírek, pletykák sötét erdejében állunk. És eltévedünk. Ha mást nem is, azt mindenképpen érdemes megtanulnod, hogyan dolgozd fel és értelmezd a körülötted lévő világot. Hogy nem vehetsz semmit sem készpénznek, amíg nem tudod igazolni. Ellenőrizz minden forrást, az élet minden területén. Kérdőjelezz meg mindent, engem is, míg nem találsz valami használhatót. Ebből meg lehet élni. Nem túl fényesen, nem sok pénzt keresve, de meg lehet.

*

Vizsgálom magamat és azon tűnődöm, vannak-e elvárásaim veled szemben. Hogy mit várok el tőled az apádként. Vannak szakmák, amelyek még mindig keretbe tudnak foglalni egy életet és célt tudnak adni neki. Az orvos, a mérnök életének lassú hömpölygését és kereteit éppolyan csábítónak látom, mint az asztalos, a kőműves, a paraszt életét. Ezek azonban az én vágyaim. Egy félig a káoszban és állandó rohanásban leélt életé. Azon kapom magam, hogy arról álmodozom: tanyán élek, távol mindentől, és nem rohanok többé sehová. Ez nyilvánvalóan álom marad. Sosem lesz pénzem, hogy valóra váltsam, és nem értek a tisztességes, kétkezi munkához. Amíg lehetséges, a Közel-Keleten leszek, mert úgy alakult, hogy én itt tudok pénzt keresni.

*

Nincs olyan elvárásom feléd, hogy konkrét pályán indulj el. Nem szeretném, ha azt az életet élnéd, amit én képzelek el, és nem a sajátodat.

Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva Istennek – különös kegyetlenséggel. Ha az én generációm ténfergésre volt kárhoztatva, a tiéd még inkább arra lesz. Ténferegj tehát. Próbálj ki mindent, amit érdekesnek gondolsz, nézz körbe a világban és találd ki, mi az, amiből meg tudsz majd élni. Apádként, amíg tudom, óvni fogom a lépteid.

Van időd, Háfiz. Ténfereghetsz és tűnődhetsz ma még beláthatatlannak tetszően hosszú ideig. Pontosan addig, amíg kizárólag saját magadért kell felelősséget vállalnod. Ámen.

 

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: levelek