„Gyere, ordítsd te is: ki a zsidókkal” – irodalmi szenzáció a holokausztról

·2019.10.24

A tavalyi év németországi irodalmi szenzációja volt Ulrich Alexander Boschwitz németül először megjelenő, Az utazó című regénye. Az 1938. novemberi németországi zsidóellenes pogromot, a kristályéjszakát az irodalomban elsőként megörökítő szöveg azóta, azaz több mint hetven éven át lappangott kézirat formában, szerzője ugyanis 1942-ben meghalt. Boschwitz nemrég magyarul is napvilágot látott regényének kényelmetlenül ismerős magatartásformái a történelmi elemzéseknél is jobban segítenek megérteni a holokauszt óta velünk élő kérdést: hogyan történhetett meg?

„Biztosan nehéz idők ezek, szörnyű idők. (…) De azért egyszersmind nagy idők is ezek – vigasztalta az asszony.

– Nyilván igazságtalanul bánnak önnel, de azért magának igazságosan és megértően kell gondolkodnia.

Nem túlzott elvárás ez kissé, nagyságos asszonyom? – kérdezte Silbermann. (…)

Önt sosem fogja bántódás érni, biztosította az asszony, esernyőjével, amelyet jobbjával erősen szorított, koppantva hozzá a lépcsőn, mintha azt akarná érzékeltetni, hogy nem fogja engedni, ha Silbermannt meg akarnák szorongatni.”

A Frau Zänkel titkos tanácsosné és szomszédja, a történetesen zsidó Otto Silbermann polgárember közötti rövid párbeszéd az egyik legabszurdabb Ulrich Alexander Boschwitz Az utazó című regényében. A magyarul nemrég Blaschtik Éva fordításában, a Jelenkor kiadó gondozásában megjelent könyv tavaly joggal lett Németország egyik irodalmi szenzációja. Az 1938. novemberi kristályéjszaka után menekülni kényszerülő, az országban egyre zaklatottabban fel-alá vonatozó üzletember története éppen a fenti párbeszédhez hasonló önáltatások és közhelyes reakciók miatt félelmetes olvasmány. A holokausztról legtöbbször ugyanis a gyalázatos és gyötrelmes vég képeivel gondolkozunk: rémült kisgyerek jön ki feltartott kézzel egy házból a varsói gettóban puskás német katona előtt; peckes kakastollas csendőrök között idős emberek bandukolnak egy vidéki magyar város utcáin a vasútállomás felé; pánikba esett meztelen foglyok rohannak apokaliptikus hangzavarban a Saul fia kockáin. Bár felrémlenek a gázkamrákig vezető út jogfosztásokkal és megalázásokkal teli állomásai, ezeket nehezen tudjuk átélni. Boschwitz regénye segít a megértésben. Helyszínei ugyanis nem a minden beleérző képesség ellenére tőlünk távoli koncentrációs táborok szögesdróttenger határolta barakkjai, hanem az akkori és mai konszolidált polgári lét terei: otthonos kávézók, kényelmes szállodák, elsőosztályú vasúti kocsik, belvárosi lakások és taxik. Silbermann korábban adót csalt, céltalan utazgatása során flörtöl és majdnem megcsalja – különben keresztény – feleségét. Szabadulna „túlságosan zsidós” kinézetű ismerősétől is, aki „kompromittálja” a vele nyilvános helyen mutatkozó főhőst. Amiképpen az üzletember távol áll a holokauszt áldozatairól bennünk élő képtől, úgy a vele kapcsolatba kerülőkbe is nehéz belelátni a parancsszavakat ugató SS-tisztet. Korábbi alkalmazottja és katonatársa, a különben náci Becker ugyan megrövidíti, de mégis kifizeti a Silbermann cégének üzletrészéért járó összeg jelentős részét. A tulajdonában álló bérházat – természetesen nyomott áron – megvásárolni akaró Findler mások iránti közömbösségét magyarázó szavai pedig a mai internetes kommentekben is visszaköszönnek. „Ha igazságtalanság éri a zsidókat, azt sajnálom, de nem csodálkozom rajta. Ilyen a világ. Akik épp soron vannak, vesztenek, mások meg nyernek”.

Az utazó c. regény borítója

Az elénk táruló kép tehát nem fekete-fehér. Ettől és az emberi reakcióktól (a hárítástól, az önigazolástól, a vádaskodástól) lesz a történet számunkra kényelmetlenül közeli.

Ulrich Alexander Boschwitz azért is írhatta meg regényét élményszerűen, mert beledolgozta a mindennapos megaláztatások emlékeit és mindössze néhány nappal a Kristályéjszaka után kezdte írni. Igaz, ekkor már külföldön élt, a fokozódó üldözés miatt 1935-ben elhagyta Németországot. Az írónak nemcsak a szövege, a sorsa is szívszorító: 1915-ben született Lübeckben egy a fronton hősi halált zsidó kereskedő és egy lutheránus patríciuslány házasságából. Édesanyja rigorózus protestáns szellemben nevelte, de persze Boschwitz a nürnbergi faji törvények értelmében „elsőfokú keveréknek” (Mischling ersten Grades) számított. Svédországon és Norvégián keresztül menekült Franciaországba, majd Luxemburgban élt, ahonnan kiutasították. Rövid belgiumi tartózkodást követően 1939-ben Angliába emigrált, ahol viszont a háború kitörésekor német állampolgársága miatt Ausztráliába internálták. Két évvel később, Angliába való visszatérése során halt meg: hajóját egy német tengeralattjáró elsüllyesztette. Az 1938 végén megírt Az utazó addigra – álnéven – megjelent angolul és svédül. Anyjának írt levelei alapján Boschwitz a regény átdolgozását tervezte, a javításokat tartalmazó kézirat azonban elveszett. A mű sosem jelent meg németül, egészen addig, amíg az egyik leszármazott 2015-ben meg nem kereste Peter Graf kritikust. Az irodalmár elolvasta az egyik német közkönyvtár gyűjteményében található eredeti, gépírásos szöveget és rögtön úgy vélte: kincset talált. A család engedélyével megszerkesztette a regényt, amely elsőként dolgozta fel irodalmilag az 1938. november közepén Németországot elborító antiszemita pogromot.

Boschwitz regénye megjelent és óriási visszhangot keltett, a Spiegel bestsellerlistájára is felkerült. A kritikusok Stefan Zweig Sakknovellájához és Kertész Imre Sorstalanságához hasonlították a „karcsú és koncentrált” kötetet.

A könyv ismét ráirányította a figyelmet a kristályéjszakára, illetve a „végső megoldást” megelőző jogfosztásokra. Saul Friedländer, a téma egyik legismertebb kutatója az alapmunkának számító A náci Németország és a zsidók 1933-1945 című kötetében közölt összegzés szerint 1938. november 9-e és 11-e között 267 zsinagógát és 7500 zsidó tulajdonban álló üzletet pusztítottak el a nácik. Kilencvenegy embert öltek meg, százak lettek öngyilkosok vagy haltak bele a tombolás során elszenvedett sérülésekbe. Harmincezer zsidó férfit tartóztattak le és hurcoltak koncentrációs táborba. A kutató idézi a kölni svájci konzul beszámolóját, amely nagyban hasonlít a regénybéli Otto Silbermann feldúlt otthonát bemutató jelenetre. „A családoknak vagy megparancsolták, hogy hagyják el a lakásukat, vagy a sarokba állították őket, miközben ingóságiakat kihajították az ablakon. Gramofonok, varró- és írógépek röpültek az utcára. Az egyik kollégám még zongorát is látott zuhanni egy második emeleti ablakból.”

A tombolást az váltotta ki, hogy Párizsban egy családja sorsa miatt kétségbeesett zsidó fiatalember halálosan megsebesített egy német diplomatát. A „megtorlást” a náci állam legfelsőbb vezetői döntötték el, egészen olyan apró részletekig, hogy a tűzoltók a felgyújtott zsinagógák tüzeit csak addig olthatják, amíg a lángok a szomszédos épületeket fenyegetik. Hitler nyilvánosan egy szót sem szólt a diplomata meggyilkolásáról és nem utasította megtorlásra a pártapparátust. Eltartotta magától az előreláthatóan nagy nemzetközi megbotránkozást kiváltó, középkorias pogromot, miközben szűkebb körben izzott a „Németországra támadó nemzetközi zsidóság” elleni gyűlölettől. A náci cinizmus egészen odáig terjedt, hogy a zsidó bolttulajdonosoktól elvették a biztosítók által fizetett kártérítést, saját költségükön kellett helyrehozni a pusztítást.

Párizsi rendőrök kísérik az Ernst Vom Rath német diplomatát megölő Herschel Grynszpant 1938 novemberében. Fotó: AFP

A kristályéjszaka a történészek szerint fordulópont volt, a novembert követő hetekben sorra hozták meg a zsidókat tulajdonuktól és életfeltételeiktől megfosztó rendeleteket. Fokozták az „árjásítást”, amelynek következtében a zsidó cégtulajdonosok, csakúgy mint Otto Silbermann, sokszor nevetséges áron voltak kénytelenek eladni vállalkozásaikat. Megszigorították a határőrizetet is, nehogy az üldözöttek elmenekülhessenek – a regényben a főhőst Belgiumból küldik vissza, míg Boschwitzot egyszer a luxemburgi szervek tartóztatták fel.

Ha bárkinek lett volna még kétsége a nácik céljai felől, a kristályéjszaka után már aligha lehetett. Pedig sokáig éltek az illúziók, ezt érzékelteti a regény is. Miután a főhős – származása felfedése nélkül – barátságos légkörű sakkcsatát vív egyik utazása során egy pártfejessel, reménykedni kezd. „Kezet ráztak és elváltak egymástól. Egy ember, gondolta boldogan Silbermann. Mindenképpen ember volt, a pártjelvény dacára. Talán nem is olyan rossz minden.”

Kevesen látták előre, hogy a nácik 1933-as hatalomátvételével kezdődött vihar nem fog elvonulni. Akkoriban és még utána is sokáig tömegek vélték úgy: ha a zsidóság meghúzza magát, túl lehet élni. Kevesen voltak olyan éleslátóak, mint a Friedländer könyvében idézett ortodox zsidó Georg Solmssen, a Deutsche Bank igazgatótanácsának szóvivője, aki 1933. április 9-én ezt írta a bank igazgatótanácsi elnökének: „Attól tartok, még csak az elején vagyunk egy folyamatnak, mely szándékosan és tervezetten, minden megkülönböztetés nélkül a zsidó faj minden egyes, Németországban élő tagjának megsemmisítésére tör. A teljes passzivitás – mely nemcsak a Nemzetiszocialista Párt közönségét formáló osztályok részéről fenyeget –, az eddig zsidó kollégáikkal dolgozók szolidaritásának teljes és egyre nyilvánvalóbb hiánya, a még kézenfekvőbb és egyre növekvő vágy az üres álláshelyek kihasználására, az ártatlan embereket sújtó, katasztrofális hatású gyalázat és szégyen agyonhallgatása, miközben egyik napról a másikra otthonok mennek tönkre és egzisztenciák szűnnek meg – mindez reménytelen helyzetet teremt és hiba lenne nem szembenézni vele.”

Nagyon sokáig akadtak ugyanis olyan jelek, amelyekbe – Otto Silbermannhoz hasonlóan – a reménykedők a zivatarfelhők oszladozását akarták belelátni. Például: bár már 1935-től tilos volt a zsidók jelenléte a falvakban és kisvárosokban, a népszerű Balti-tengeri üdülőhelynek számító Binz városka legnépszerűbb szállodája mégis egy „fajközösségen kívüli” vállalkozóé, történetesen egy honfitársunké volt. A zsidó tulajdonossal nem törődve nem csak tengerésztisztek, hanem a térség náci Gauleitere is ott töltötte pünkösdi szabadságát. Még a rendszer legfelső vezetői is kivételt tettek, amikor saját érdekük azt diktálta. Hermann Göring 1936-ban négy órát töltött a zsidó Otto Bernheimer müncheni szőnyeg- és kárpitkereskedésében és 36 ezer márkát fizetett két drága szőnyegért – a látogatásról persze nem adott hírt a sajtó.

Ulrich Alexander Boschwitz és a regény német nyelvű kiadása

Idővel az ilyen mozzanatok egyre inkább a szabályt erősítő kivételek lettek, a zsidókat mind nyíltabban ellenségként kezelte az állam. Az olvasó Boschwitz regényében elmerülve nem tud szabadulni az érzéstől, hogy az érzékenyen ábrázolt lelki és társadalmi folyamatok egy régi történészi dilemmát is eldöntenek. A korszak kutatói között ugyanis régóta folyik vita arról, hogy a náci rezsim célja kezdettől fogva a zsidóság fizikai megsemmisítése volt-e, vagy a holokauszt csak a háború káoszában, részben a megszállt keleti területeken tevékenykedő alacsonyabb rangú funkcionáriusok kezdeményezésére indult el. Noha kétségkívül nem került elő olyan dokumentum, amely Hitler aláírásával elrendeli a zsidóság teljes kiirtását, s a „zsidókérdés végső megoldásáról” döntő wannsee-i konferenciát is csak két és fél évvel a háború kezdete után rendezik meg, Otto Silbermann németországi bolyongását követve nehéz szabadulni a fatalizmustól. Egy olyan rendszer, amelynek élén 1919-ben írt első ismert levelétől a berlini bunkerben diktált politikai végrendeletéig mindig patologikusan antiszemita Adolf Hitler állt, s amely egy egész országot kondicionált a Másik gyűlöletére, szükségszerűen jutott el milliók legyilkolásának megtervezéséig és kivitelezéséig.

A regény utolsó mondatai a már bomlott elméjű Otto Silbermannt ábrázolják, aki a börtönben az antiszemita jelszavait háborodottan kiabáló Schwartz-cal kerül egy cellába. Mintha a fogda kétszemélyes őrülete a kinti világ visszavonhatatlan szétesésének metaforája lenne.

„Silbermann fölkelt. Nem akarok itt maradni – mondta. El akarok menni. Hét órakor egy vonat Aachenbe. Nyolc tízkor Nürnbergbe. Kilenc húszkor Hamburgba… Olyan sok vonat van… olyan végtelenül sok vonat… El akarok menni! Szóval ez a trükköd – mondta Schwartz meggyőződéssel. – Gyere, ordítsd te is: ki a zsidókkal…”

 

Nyitókép: antiszemita feliratok egy berlini zsidó tulajdonú bolton 1938-ban. Fotó: AFP

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Irodalom