„Ez egy ópiumkanál” – Levelek Háfiznak (8.)

Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni. Itt a nyolcadik levél: a drogokról, a felelősség teljes hiányáról, amely összeköti a kannás bortól öntudatlan hajléktalant a jachton kokainozó polgármesterrel. „Minden ilyen ügy a sötétség előretöréséről szól. Az összes kurvázás, helikopterezés, ész nélküli költekezés, a partik. A felelősség alatti megroppanásról. Minden egyes Gucci-táska, villantott milliós óra, kifizethetetlen luxusautó tárgyi magyarázata annak, miért árulták el saját magukat. Kell hozzá a narkó.”

Ne tápláld a sötétséget magadban, fiam.

Vér vagy a véremből, hús a húsomból. Nincsenek kétségeim. Benned is ott van. A nyugtalan, katolikus paraszti véremmel együtt kaptad. Ahogyan én az apámtól. Ő az övétől. Ott van a lelkedben a sötétség és az alkalomra vár. Idő kérdése, hogy megtapasztald a létezését te is.

Mámorosan vonzódunk a szabadeséshez mind, a család férfijai. Egész életünkben próbálunk ellentartani neki.

Sosem sikerül teljesen. Kudarcok foltjai virítanak a családfádon, el nem mondott történetek haragról és gyűlöletről. Fejezetek a zuhanás könyvéből. Nem fogod megúszni, hogy összecsapjon a sötétség a fejed felett.

Elnyelte a dédnagyapádat, a nagyapádat. Elnyelt engem. Évek munkája volt kikerülni belőle. Egyedül a dédnagyapád testvérének nem sikerült. Róla azt mondják, hogy meggyulladt benne a szesz.

Mégis szebben hangzik, mint hogy rengeteg piától a szervei egyszerűen felmondták a szolgálatot.

Pedig nem volt gyenge ember. Gyalog sétált haza a Don-kanyarból.

Családi örökséged a sötétség fiam. Próbáld nem etetni.

*

Eszterrel pénteken kimentünk a Holtak Városába, a nagypiacra. Minden pénteken kimegyünk. Szeretek a lomok között turkálni.

Úgy döntöttem, hogy csak használt bútorokkal rendezem be a lakást, melyeket én újítok fel. Nem tudom megmagyarázni, miért, de irritálnak az új dolgok. Nem szeretem birtokolni őket. Csak akkor veszek valami újat, ha elkerülhetetlen. Miattam ne vágjanak ki több fát, gyártsanak még több műanyagot, dolgozzanak szorgos ujjú hatévesek varrógép fölé görnyedve egy távol-keleti országban gyerekkor helyett.

Az elmúlt egy évben így használt bútorok töltötték meg a lakást. Öregebbek és nehezebbek, mint én. Mindegyiket a saját arcomra formáltam. Mindegyikhez lett közöm. Bár már nem nagyon van szükségünk semmilyen holmira a lakáshoz, azért mindig kimegyünk. A Holtak Városában minden kapható, és mindig találsz valami izgalmasat.

Délután egykor indultunk el hazulról. A város homokszínű volt a vakító napsütésben. Iránytaxival mentünk a Szájída Ájsa mecsetig, onnan pedig gyalog a bútorpiac felé a földúton. Átvágtunk az állatpiac forgatagán. Bámultuk a habzó szájú harci kutyákat, ahogyan fojtóhurokkal és lánccal rángatják őket gazdáik, a sólymokat áruló beduinokat a forróságban, miközben izzadtságunk átütötte az ingünket.

Lóbabot ettünk egy kifőzdében. Erős török kávéval öblítettük le, mielőtt bementünk volna a sírboltok közé. Egy temetőbe költözött be egy egész városrész – ezért hívják Holtak Városának. A sírok között most fabódék állnak. Innen árulják isten tudja honnan szedett holmijaikat az árusok.

Ismernek már. Előre köszönnek, ha látnak. Kérdés nélkül mutatják az új szerzeményeket.

Így volt most is. Már több bódét is végigjártunk, amikor Eszter felkiáltott, hogy talált valami érdekeset.

Egy hosszúkás rézkanál volt az, félreismerhetetlen formájú. Legalábbis annak, aki tudja, mire használják.

„Nem tetszik” – mondtam Eszternek, majd indultam volna tovább. Felállt a hátamon a szőr, és egész testemben libabőrös lettem.

„Kérdezd már meg, mennyibe kerül!”

Megkérdeztem. Ötven fontot mondott az árus és hozzátette, meg se próbáljak alkudni. Az árat már a több éves ismeretségünkhöz szabta.

„Vedd már meg nekem!” – kérlelt Eszter. „Nagyon szép.”

A férfi kezébe nyomtam a pénzt.

„Mire használják?”

„Ez egy ópiumkanál” – mondta az árus és boldogan mutogatta, hol kell beletenni az ópiumot, meggyújtani, szívni a végét.

Egész testemben reszkettem, fiam. Két éve először mozdult meg bennem újra a sötétség.

*

Lélekben azonnal a forradalom alatti Kairóban voltam. A Holtak Városában álltam, nyers ópiumra alkudtam rossz arcú beduinokkal.

Éreztem a számban az ízét, a fejemben a sujtását.

Akkoriban nem tudtam aludni, és nem tudtam, hogy ki vagyok. Az ópium mindkét problémámra remek választ adott. Nem voltam már családfenntartó, nem voltam már apa, rengeteg minden volt hirtelen, amiről tudtam, hogy nem vagyok. Azt azonban, hogy ki lennék, nem tudtam megmondani.

Nyers ópiumot ettem az álmatlanságra, hasist szívtam és tömény szeszeket ittam a nyugtalanságra, amfetamint vagy kokaint szedtem, hogy figyelni tudjak, miközben minden lángolt körülöttem. Rettegtem attól, hogy mi fog történni Európában, ezért elhagytam a kontinenst. A polgárháborús, forradalmi lázban égő Közel-Kelet biztonságosabbnak tűnt. Kevesebb esélyét láttam, hogy belefutok valamelyik közös ismerősbe, aki úgy gondolja, remek dolog megjegyzéseket tenni arra, ami történt.

Elmenekültem, nehogy megöljek valakit. Tudtam, hogy gondolkodás nélkül tenném meg. Nem tudtam kontrollálni a sötétséget. Átcsapott a fejem felett. Úgy éreztem, semmi sem számít, semminek nincs értelme.

Éveken keresztül éltem így. Az, hogy életben maradtam, a vakszerencsének köszönhető, mert semmit nem tettem érte. Amikor elmeséltem a gázai beduinoknak a történetem, Abdelhalim, a barátom hosszasan bámulta a pattogó tűz felett az arcomat és azt mondta: „Vigyázott rád az angyal.”

*

Ennyi idő után már tudom, mi ez a sötétség. Ez a felelősség teljes hiánya, fiam. Mind vágyunk erre. Maga az értelmetlen szabadság, az, hogy a tetteinknek nem számít a következménye. Hogy nem számít, élünk vagy meghalunk, nem számít semmi sem. Mindenkiben van ilyen ösztön. A mi családunkat hatványozottan jellemzi. Az anyatejjel szívtuk magunkba, hogy felelősségünk van a világ felé. Amikor pedig csalódunk a tisztességben, felelősségben, amikor arcul köp a világ, akkor jön a sötétség, ami a fülünkbe duruzsolja, hogy máshogyan is lehet.

A kábítószerek pedig csak erősítik ezt a sötétséget.

*

Az én nemzedékem már az ipari kábítószerezés évtizedébe született. A szüleim még semmit sem tudnak a drogokról. Az ő kábítószereik az alkohol és a nyugtatók voltak, ezekkel éltek is rendesen. A valódi kábítószerek a rendszerváltás után jöttek be az országba. Nyugat felől. Sopronban nőttem fel. Ez azt jelenti, hogy az első dzsointot tizenöt éves koromban szívtam el.

A kábítószereket az emberiség először azért használta, hogy beszélni tudjon Istennel. Majd jött, hogy a lélek rejtett tájait ismerheted meg általuk. Aztán pedig az, hogy ki tudod kapcsolni a bajaidat alattuk. Hogy az lehetsz, ami lenni szeretnél, amíg a befolyásuk alatt vagy.

Utóbbi igaz. Kábítószerezni nagyon jó dolog, fiam. Amikor ópiumot szívtam, nem fájt, hogy nem vagy velem. Nem fájt, hogy lehúzták a családunkat a WC-n.

A generációm minden tagja narkós. Aki nem klasszikus drogokat használ, az iszik. Hiába az értelmetlen törvényi tiltás, aki akarja, mindig megtalálja a kábítószerét. Azzal pedig, hogy az állam kivonult erről a piacról és nem szabályozza azt, kiszolgáltatja az embereket a bűnözőknek.

Tisztán emlékszem, hogy amikor narkózni kezdtem, úgy gondoltam, hogy a társadalmi rend ellen lázadok vele kamaszként. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Ma már a társadalmi státuszod jelzése, hogy milyen kábítószert használsz. Minél jobban simulsz bele a társadalmi elvárásokba, annál jobb és drágább drogokat vehetsz meg magadnak. Egy vezérigazgató ma már több és jobb drogokat kap, mint bármelyik rockzenész.

hirdetés

Amikor ezt a levelet írom, országos botrány otthon egy magyar polgármester kurvázása és kábítószerezése az Adrián. Láttam az esetről készült videót. A férfi kokaintól kitágult pupilláit. Egy narkós felismeri a másik narkóst.

A férfi az egész országban közröhej tárgya lett. Én inkább szánalmat éreztem iránta. Na nem sajnálom, hogy lebukott, hogy kiderült, miféle pénzekből fizette a kurvákat és a kokaint. A sötétséget sajnáltam, mert látható volt, hogy összecsapott a feje felett. Hogy nem bírta tovább a nyomást, nem bírta a hazugságot. Isten akart lenni fizikailag is, az az isten, akinek évek óta gondolta magát a hatalom miatt, ami a kezében volt.

Ezt akarta demonstrálni bekokainozva, úgy, hogy bárcás kurvákkal közösül zokniban. Hogy ő Isten. Hogy megteheti ezt és nincs felelőssége. A kokain meg is támogatta ebben. El akarta hallgattatni a hangokat a fejében az elhibázott házasságáról, a tisztességtelen életéről, a lopásról és mindarról, ami nem akart lenni fiatalkorában, és ami mégis lett belőle.

Minden ilyen ügy a sötétség előretöréséről szól. Az összes kurvázás, helikopterezés, ész nélküli költekezés, a partik. A felelősség alatti megroppanásról. Minden egyes Gucci-táska, villantott milliós óra, kifizethetetlen luxusautó tárgyi magyarázata annak, miért árulták el saját magukat. Kell hozzá a narkó.

Semmiben sem különböznek ezek az emberek azoktól a hajléktalanoktól, akik pancsolt szeszből isznak annyit, hogy elfelejtsék: az utcán fekszenek. A cél ugyanaz, csak az eszközök különböznek.

*

Zavart, hogy a kábítószerek hatása elmúlik. Hogy hiába szedek be ópiumot, szívok fel kokaint, egy idő után megint csak egy apa vagyok család nélkül. Hogy hiába teszek meg mindent azért, hogy meggyőzzem magam, hogy nem félek semmitől, hogy mindent lehet, maradnak lukai a valóságnak. A polgármester és a hajléktalan reggelre kijózanodik, és szembesül azzal, hogy olyan helyzetben van, amit tulajdonképpen sosem szeretett volna. A hajléktalannak túl kell élnie az utcát és a többieket, a polgármesternek vissza kell mennie hazudni magának és mindenkinek. Nekem néznem kell, hogy nincs családom, és a fiamat elrabolják tőlem.

Mindannyiunkban közös: alig várjuk, hogy eljöjjön az újabb alkalom. Az új jachtos parti, az újabb kétliteres kannás bor, a kesernyés, gyantás ópium. Hogy ne kelljen foglalkoznunk többé a lelkünkkel.

Addig lehet ezt csinálni, amíg meg nem halsz.

*

Megállítani a szabadesést a legnehezebb dolog a világon. Sok kábítószer okoz fizikai függőséget, de mindegyik kábítószerhez kötődsz lelkileg, mert megoldás a bajaidra. Minél nagyobb a baj, annál erősebb ez a kötés.

Nehezen tudsz szembenézni a körülötted lévő fájdalommal és csalódással. Mindent szeretnél megtenni, hogy elhallgattasd a lelkedet. Nekem szerencsém volt, Háfiz. Azt, hogy az apád vagyok és felelősséggel tartozom érted, nem tudta elhallgattatni egyik kábítószer sem. Bár nem mondhatom, hogy teljesen kábítószermentesen élek, de ellentartok annak a sötétségnek, amely körülvett. Azt hiszem, ellen is fogok tartani neki addig, amíg nem lesz már szükséged rám.

*

Nevetségesen naiv dolog lenne azt kérnem tőled, hogy ne narkózz. Magyarországon már egyszerűbben jutsz narkóhoz, mint cigarettához – senki sem kér személyigazolványt hozzá. Hamarabb kapcsolatba fogsz kerülni vele, mint én kerültem.

Azt szeretném csak, ha tudnád: nem leszel különleges tőle. Mindenki narkózik.

Hogy nem találkozhatsz általa Istennel, nem ismered meg jobban magad. Az egyetlen dolog, amit elérhetsz, hogy leveszi a válladról a felelősség terhét néhány órára, hogy aztán többszörösen kapd vissza. Táplálja a sötétséget, amely azt üvölti a füledbe, hogy nincs semmi dolgod a világon, nincs felelősséged, nincs semmid. Hogy minden utoljára van és bármit lehet.

Nekem te vagy a dolgom, Háfiz. Ezért tudok ellentartani neki. Neked is legyen dolgod. Ámen.

 

Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: levelek