Patkányfutam – Levelek Háfiznak (6.)

Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának, mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni. Meg arról is, amit átadni lehetetlen. Itt a hatodik levél arról, hogy elveszítjük a városainkat. 

  

Nem találtam Párizst sehol sem, fiam.

Nem mintha megengedhettem volna magamnak, de megint szerencsém volt, és odautaztam. Francia fordítóm ostrom alá vette a párizsi magyar kulturális intézetet, ők pedig engedtek. Kifizették a repjegyemet és egy hétig lehettem a vendégszobában Eszterrel. A Montparnasse-on laktunk, közvetlenül a Luxemburg kert mellett. A vendégszobában lefőzött kávénkat reggelente kivittük a parkba, ott ittuk meg.

Az első naptól kezdve egyértelmű volt mindkettőnk számára: sohasem tudnánk megengedni magunknak, hogy itt éljünk.

Jó, ez talán túlzás. Mondjuk úgy: mindkettőnknek olyan sok és olyan méltatlan munkát kellene végezni, hogy ki tudjuk fizetni az albérletet és az itteni élet árait, hogy azt már nem is lehetne életnek nevezni.

A hagyományos turistalátványosságok egyikünket sem érdekelték. Nem álltunk be a hömpölygő tömegbe a Louvre-ban, nem fotóztuk a leégett Notre Dame-ot. Én Hemingway Párizsát kerestem. Azt, amely az öreg szerint sosem hagyja el az embert. Szóval bárokba és kávézókba jártunk végig.

Csakhogy az a Párizs már nincs sehol, fiam. Nem bukkansz rá eldugott sikátorokban, nem találod meg kávéházakban. A fogyasztás szentélyét találod csak, ahol már az élelmiszerboltok is el vannak dugva. Ne akarj otthon enni, egyél étteremben. Ha nem tudsz fizetni, semmi keresnivalód itt. Amit Párizsból ma magaddal vihetsz: a műanyag Eiffel-tornyok és a tízeurós presszókávék romantikája.

Gazdagok élnek a Montparnasse-on kétmillió eurós lakásaikban, kiszolgáló személyzetükkel a cselédszobákban, és gazdagok élnek a Montmarte-on is. Meg mindenhol, ahol a városban egyébként érdemes lenne élni.

A város peremén pedig bevándorlók laknak sátorvárosaikban, csatornában fürdenek és az útra szarnak. Azon a környéken tudnánk értelmes áron lakást bérelni. Ez történik mindegyik nagyvárossal Európában. Ez lesz Budapest sorsa is.

×

Nem volt ez mindig így. Biztosra veszem, hogy létezett valamikor Hemingway Párizsa, mint ahogy létezett Hugo-é is. Kellett, hogy legyen valamikor egy város, amelyben lehetett élni. Ez azonban már nincs sehol. Kisajátították maguknak a gazdagok. Párizs, a legtöbb európai várossal egyetemben elveszett a számunkra, fiam.

Nem tudom, hogy örökre veszett-e el, de hatalmas világégésnek kell jönnie, hogy visszatérjen hozzánk.

×

Eszterrel tegnapelőtt metróval mentünk át a Montparnasse-ról a Montmarte-ra, hogy találkozzunk volt szerkesztőmmel, aki jelenleg Párizs-külsőn él. Az út nem volt több tíz megállónál. A kocsi tele volt emberekkel. Őslakosok és bevándorlók, turisták ültek a székeken, kapaszkodtak a vascsövekbe.

Harminc körüli férfi szállt fel úgy az út felénél. Nem volt különösebben nagydarab vagy fenyegető. Kéregetni kezdett a kocsi elején. Először egy tizenéves fiúhoz lépett oda, aki nem adott pénzt. Ököllel a fiú mellé ütött az ablakba és üvölteni kezdett. Az ütés hangjától mindenki elhallgatott. A férfi franciául követelte, hogy a fiú adjon neki pénzt, és megint az üvegbe ütött. Figyeltem, de nem tudtam eldönteni, hogy be van-e drogozva vagy egyszerűen csak őrült. Üvöltött a gyerekkel, majd ment tovább. Nem volt egyértelmű, hogy meg fog-e ütni valakit.

Egy idősebb amerikai párt nézett ki magának, akik egy sorral előrébb ültek. Megállt felettük és őket kezdte üvöltve fenyegetni. Mindenki másfelé nézett. A mellettünk ülő fekete lány lehajtotta a fejét, hogy ne is lássa, mi történik. A nő, akit fenyegetett, sírva fakadt. Senki sem tett semmit, pedig elég nyilvánvaló volt, hogy a férfi szisztematikusan megy végig a szerelvényen.

„Ne csináld!” – mondta Eszter.

„Idegen országban vagyunk.”

„Kés is lehet nála.”

Kerestem a mellettünk álló férfiak tekintetét, de mindenki a földet bámulta.

„Kérlek, ne csináld!”

Már remegtem az adrenalintól. Abban biztos voltam, hogy ha hirtelen mozdulatot tesz vagy elkezd üvölteni a feleségemmel, neki fogok ugrani.

„És ön, uram?” – kérdezte franciául, amikor hozzánk ért. Ennyit még értettem.

„Nem beszélem a nyelvét. Most pedig menjen” – mondtam angolul.

Vártam, hogy csináljon valamit, de nem csinált. Ment tovább, s amikor már elég távolságra ért tőlem ahhoz, hogy ne érjem el, akkor kezdett ócsárolni. Valószínűleg nem először turnézta végig így a metrót minden következmény nélkül. Nem is utoljára.

Majdnem egy órán keresztül remegett még a kezem az adrenalintól az eset után, közben pedig szégyelltem magam. Én sem tettem semmit. A férfi egyébként nem bevándorló volt. Nem volt sötétebb a bőre, mint a miénk. Csak a belvárosban portyázott.

×

Elveszítjük a városainkat, Háfiz.

A modern európai nagyváros minden lakosa sziget. Hiába énekelte John Donne, hogy senki sem az. Mindenki azzá vált megfizethetetlen nagyvárosainkban, ahol az egyetlen szempont: van-e elég pénzed arra, hogy fogyassz. Akinek nincs lakása, annak nem is lesz. Aki bérből él, lehetetlen előteremtenie ennyi pénzt. Az én generációm albérletben lakik és albérletben is fog meghalni. Persze akkor, ha nem költözik vidékre. Ott viszont munkát nem talál. A szlogenek, mint a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” bögrékre és Kínában gyártott műanyag pólókra írva élnek tovább. Nem a szívekben.

Azokat, akiknek még van lakásuk, anyagilag lehetetlenítik el. Minden megdrágul, annyira, hogy nem tudnak már a valódi városban élni. Annyi pénzt ajánlanak nekik, hogy boldogan mennek el, elhiszik, hogy nyernek az üzleten. Holott aprópénzért dobják oda polgárlétük alapját: az otthont a városban.

A helyükre költözőknek nincsenek filléres gondjai. Nem érdeklik őket a bérből élők, nem érdekli őket, milyen nemzetiségű, milyen vallású, milyen etnikumú, aki elviszi a szemetet, kihozza az ételt, szereli a villanyt. Nem számít, hogy beszéli-e a nyelvet. Szolgáltatást akarnak, jót, olcsón.

A műszak végén a kiszolgáló személyzet aztán visszamegy a város peremére, ahol ki tudja fizetni az albérletét. Az élete nem zavarja a belváros új lakóit.

Ha pedig a szolgáltató már úgy sem jön ki a pénzből, hogy ingázva jár be a városba, ha több pénzt merészel kérni: egyszerűen lecserélik egy kevésbé problémásra. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” anyatején nevelkedett európai középosztály egyre bajosabb az új lakóknak, mert „emberi méltóságról”, „közös érdekképviseletről”, „sztrájkról” és „tüntetésekről” beszél. Valódi problémájuk azonban nincs. Egyetlen mozdulattal importálnak ezreket a világ bármely részéről, akik boldogan végzik el a munkát, amit helyi annyiért már nem vállal el: a tolerancia, a multikulturalizmus és a szabadpiac jegyében.

Nem nekik kell együtt élniük velük. Nem nekik kell elviselniük a kulturális különbségeket. Azoknak az őslakosoknak, egykori polgároknak kell, akik ugyanúgy a város peremére szorultak.

Nyugat-Európa mindegyik nagyvárosában tapintható az ebből fakadó feszültség. Kultúrák feszülnek egymásnak, átjárás nélkül. Ordas eszmék ömlenek elő újra a kanálisokból, hogy a perifériára szorult őslakosok tocsogjanak bennük. Gyűlöletüket a bevándorlókra fókuszálják, mert azok egyre többen jönnek.

És nem azért jönnek, hogy keblükre öleljék az európai kultúrát. Nem azért, hogy megtanulják a nyelvet, és nem is háború elől menekül a többség. Azért jönnek, mert behívja őket a pénz, és mert még nyomorogni is könnyebb Európában. Eszük ágában sincs alkalmazkodni bármihez. A pénz miatt vannak itt. Egész kerületekben jelentek meg második nyelvek, teljes városokban vették át a kiszolgáló személyzet szerepét. Ez pedig robbanni fog, fiam.

A lecsúszó őslakos középosztály egyre inkább lincshangulatban van, a dühe pedig nem a gazdagokra, hanem a náluk is nyomorultabbakra irányul. Arra irányítják. Ha ömleni fog a vér Párizs, London, Berlin és Amszterdam utcáin, gazdagék nem lesznek veszélyben egy pillanatra sem. Pezsgőzve nézik majd, és ha véget ér, kezdik az egészet elölről. A világot évtizedek óta nem az eszmék irányítják, hanem a pénz. Az az igazi állampolgár, aki rendelkezik vele. A többi csak díszlet a színjátékban.

×

Ezeken a leveleken kívül nem nagyon hagyok rád semmi mást, Háfiz. Nem fogsz pénzt örökölni, sem komoly tulajdont. Mire felnőtt leszel, valószínűleg Budapest sem fog különbözni Európa többi nagyvárosától. Ugyanaz a patkányfutam lesz mindenhol, és nemzetek sem lesznek, mert a nemzetállam fogalma sem nagyon értelmezhető a fogyasztói társadalmakban, amelyekben egyedül a pénz szerint tesznek különbséget az emberek között. Eldöntheted, hogy részt akarsz-e venni a patkányfutamban. Akarsz-e a kiszolgáló személyzet része lenni, vagy megpróbálhatod felküzdeni magad oda, ahol téged szolgálnak ki, és nem te másokat. Az értelmiség szereti magát azzal áltatni, hogy kifinomult gondolkodása kiemeli ebből a dilemmából. Ordas hazugság. Ugyanúgy áruljuk szellemi termékeinket, mint az árusok a műanyagajándékokat a Notre Dame tövében. A vevők pedig… A vevők ugyanazok a gazdagok, akik meghatározott elvárások szerint vásárolnak tőlünk. Jobb esetben rögzített havi bérért.

Minden a te döntésed, fiam, de bevallom, én annak örülnék, ha elengednél mindent. Ha elfogadnád, hogy sosem lesz saját lakásod. Keress inkább olyan helyeket a világban, melyeket még nem falt fel az új rend. Feltéve, hogy lesznek még ilyen helyek. Semmiképp se Párizs felé indulj. Azért, hogy elmondhasd, éltél Párizsban – ne élj Párizsban. Az élet nem tart örökké, ne pazarold arra, hogy italokat szolgálsz fel vagy más szemetét hordod ki. Nyilván, vannak csodás sikertörténetek. Olyan emberek történetei, akik „megcsinálták”. Szükség van ezekre a sztorikra, ezek adnak motivációt a sok százezer névtelennek, akik szintén megpróbálják. Éveket güriznek, mire rájönnek, hogy a társadalmi osztályok között nincs átjárás. Olyan anyagi helyzetben halsz majd meg, ahogyan születtél és nevelkedtél. Ne tévesszenek meg a modern kor demagóg szlogenjei. Hiába posztolsz valami nagyon inspirálót a közösségi oldaladra az okostelefonoddal. Vannak kütyüid, amelyeket ugyanúgy nyomogathatsz, mint a gazdagok? Remek. Ettől még ugyanúgy a kiszolgálószemélyzet része vagy.

Ne izzadj azért évtizedeken át, hogy a végén elmondhasd magadról: jó fogyasztó voltál. Ne fogyassz: gyűjts. Halmozz fel, de olyasmit, amit nem lehet elvenni tőled. Tudást, eszmét, nemes gondolatot. Ámen.

Kategória: levelek