„Boris majd megmutatja az EU-nak, ő az új Churchill” – így fest a brexit alulnézetből

·2019.09.25

Naponta látjuk, halljuk a híreket a komikumba hajló brexitről. Kívülállóként annyit érzékelhetünk, hogy a britek hoztak egy rossz döntést – és most annak isszák a levét. Boris Johnson hol Trumpként, hol Churchillként jelenik meg a sajtóban. Történész vendégszerzőnket, Ambrus Mátét – akinek legutóbb az IRA-utódszervezetekről szóló elemzését közöltük – leginkább az érdekelte, mit gondol most a brexitről az utcra embere. Valójában mi motiválta azokat, akik 2016-ban a kilépés mellett döntöttek? Róluk többnyire annyit sejthetünk, hogy műveletlen vidékiek, akik nem tudták mit cselekszenek. Miért hiszik, hogy Boris Johnson jó miniszterelnök? Hogyan képzelik el egyáltalán a kilépést? Hogy fest a helyzet Észak-Írországban egy angol szemüvegén keresztül? Óriásriport a gótikus-intrikus Yorkból, mely város minden anglomán kedvence, a rózsák háborújának főszereplője.

Július 24-én már mindenki tudta, hogy Boris Johnson, „BoJo” miniszterelnöksége elkerülhetetlen: a sokak által alkalmatlannak tartott londoni expolgármester a királynő áldásával a Downing Streetre költözhet. Egy héttel korábban még plüss-Borisok búsultak a High Petergate egyik üzletében. Kutyajáték címén 13 fontért bárki megvásárolhatta volna őket, de egyetlen darab sem fogyott a polcokról. A potenciális vevők akkor még nem hitték, hogy ebből a kócos figurából egyik napról a másikra miniszterelnök lesz. Most meg volt plüss, nincs plüss, hirtelen megnövekedett a vuduzási kedv.

Az újságok kreatívabbnál kreatívabb címlapokkal jelentkeztek: a The Sun a Beatles ismert dalára reflektálva így szólt a miniszterelnökhöz: „Hey Dude, don’t make it bad…” – eleve eldöntött tény, hogy Boris Johnson csak rossz lehet. Johnson a helyi Donald Trump, ezt igyekezett hangsúlyozni a brit és a nemzetközi sajtó is. Ennek eklatáns példáját nyújtotta a brexitellenes körök közkézen forgó lapja, a New European, amely meztelenül, koronával a fején ábrázolta Borist, utalva Donald Trumpra, akiről beiktatása napján hasonló karikatúrák jelentek meg.

– A kutyám is jobb vezető lenne! – Jó, de a kutyádon kívül van bárki, aki jobb, mint BoJo? – Igen, a szomszédom macskája!

Szemmel láthatóan nem örült a fejleményeknek a negyvenes éveiben járó John, aki igazi álláshalmozó: zöldséges, fűszeres, sajtárus és hentes egyszerre. Első találkozásunkkor még régiségkereskedőnek is felcsapott volna, amint észrevette, hogy a gyarmattartó múltat idéző zulu maszkokkal, brit katonafigurákkal szemezek, pedig csak dekorációként sorakoztak a kirakatban. Miért nem kedveled Borist? – tettem fel a provokatív kérdést. John válasz helyett a sajtvágó bárdért nyúl. Hideg futott végig a hátamon, egy pillanatra meg is bántam, hogy kérdezősködtem. Rémületem elillant, amikor a pultra egy sajt került helyettem: John a bárdra nehezedett, hogy pár szelet Wensleydale-t vágjon nekem, amely a cheddar yorkshire-i megfelelője. John megőrizte angol hidegvérét, de aztán mégsem bírta türtőztetni magát és kifakadt: „Boris egy önző szemétláda, aki egy országot áldoz fel azért, hogy a saját zsebét tömje!”

×××

Július 16-án érkeztem az észak-angliai Yorkba, amely az angol történelem levágott fejekkel és illatos rózsákkal tűzdelt epizódjának, a rózsák háborújának volt a főszereplője. Ma pedig – sok más brit városhoz hasonlóan – a brexitkáosz határozza meg mindennapjait. A 2016 óta húzódó belpolitikai válság okozta bizonytalanság sokakat félelemmel tölt el. Ez rögtön érezhető volt, amikor a londoni Stansted repülőtéren felszálltam a Yorkba tartó vonatra. A túlzsúfoltság miatt csak a folyosón találtam helyet, négy órát zötykölődtem a bőröndömön ülve, hol az ablaknak, hol a mellettem álló lábának ütődve. Egy idő után beszélgetni kezdtünk a láb tulajdonosával, aki soha nem látott szegénységet jósolt arra az esetre, ha megtörténnék a halogatott kilépés. Kezében az újság címlapja is a brexit utáni összeomlástól rettegett.

hirdetés

A yorki pályaudvar előtt vártam a 37-es buszt, hogy elvigyen külvárosi szállásomhoz, amely a Heslington Roadon áll, olyan utcanevek társaságában, mint Wellington. A busz a várost körbeölelő középkori várfal mentén haladt végig. A motorzúgástól alig kivehetően, de hallottam, ahogy az ötven év körüli sofőr a brexitről társalog a hátát veregető gyakornokkal. 2016-ban mindketten a kilépés mellett szavaztak, ma már inkább a maradás mellett tennék le a voksot.

Azok táborát gyarapítják, akik korábban az Európai Unión belül féltették a megélhetésüket, most pedig – paradox módon – az EU-n kívül.

A busz enyhe kanyart vett a járdaszigetek között. Balomon feltűnt a Clifford’s Tower, amely a városközponttól távol, egy smaragdzöld domb tetején búsul, egyetlen maradványaként a régi normann erődítménynek, amit Hódító Vilmos építtetett az 1000-es években, miután lerohanta Angliát. A középkori divatnak megfelelően ezt az építményt is felségárulók testével dekorálták ki, többek között egy Clifford nevű észak-angliai földesúréval, innen ered a torony elnevezése. A busz egy újabb kanyar után eltűnt a téglaházak mögött. Az idősebb sofőr hangosan panaszolta a gyakornoknak, hogy 15 évvel ezelőtt jóval magasabb bérek voltak a busztársaságnál, mára viszont az órabére 10 font (hozzávetőlegesen 3000 forint): „Heti 36 órát dolgozom, erre 360 fontot vágnak hozzám, már most sem elég semmire, és értem én, hogy megint naggyá tesszük Britanniát, meg minden, de ha kilépünk…”. A fiatalabb helyeselt, és közgazdasági előadást tartott a brexitet követő válságtényezőkről, hogy a pénz elértéktelenedik, az élelmiszerárak megnőnek, még egy kenyeret sem lehet majd venni, és persze a fizetés még rosszabb lesz.

Yorki látkép ősszel. Fotó: Robert Harding Heritage/Mark Sunderland

Ezek a vélemények jól ismertek a hírfolyamokból. Kívülállóként úgy tudjuk, hogy a britek ma már visszafordítanák a visszafordíthatatlant. Yorkba érkezésemkor Boris Johnson csak egy miniszterelnök-aspiráns volt a sok közül. Bár aki követte politikai pályáját, annak nem okozhatott meglepetést, hogy végül ő horgonyzott le a Downing Street fekete lakkos ajtaja előtt. Johnson 2016-ban a brexitkampány egyik vezérszónoka volt. Az ő hathatós támogatásával bukott meg David Cameron ugyanazon év júliusában. Johnson akkor visszatáncolt a kínálkozó lehetőségtől, hogy miniszterelnök legyen. Elődje, Theresa May kormányában a külügyi tárcát irányította egészen 2018. júliusi lemondásáig. Az akkori miniszterelnöknek írott levelében döntését azzal indokolta, hogy nem tudja tovább támogatni a konzervatív kormány brexitstratégiáját, mert May kedvezőtlen megállapodást kötött az Európai Unióval.

May lemondásához Johnson és tory szövetségesei kövezték ki az utat.

Ők a halogatásnak akartak véget vetni és keményvonalas brexiterként a megállapodás nélküli kilépés, a no-deal jelszavát tűzték zászlajukra. Johnson hangoztatta, hogy az ország majdani vezetőjeként kedvezőbb megállapodást próbál kieszközölni az Uniónál, de nemigen fogja törni magát: ha nem sikerül, akkor is kilépteti az Egyesült Királyságot október 31-én. A no-deal brexit vészjósló árnyékot vetett a britek életére, és július 24-én eldőlt, Johnsonnal fel kell készülni a legrosszabbra. Az azóta kiszivárgott kormányzati vészforgatókönyv, az Operation Yellowhammer országos szintű zavargásokat, gyógyszerhiányt és egyéb gazdasági nehézségeket prognosztizál arra az esetre, ha Johnson végrehajtja a no-deal brexitet.

×××

Nem mehetünk el szó nélkül Észak-Írország mellett sem. Három év alatt a brexit olyan méhkast bolygatott meg, amit a briteknek jobb lett volna békén hagynia. Az ír–északír határellenőrzés visszaállítása eddig csak nemkívánatos opció volt, de Johnson rendezetlen kilépése súlyos károkat okozhat Észak-Írországban. A miniszterelnök koncepciója az, hogy október 31. után külön foglalkozik majd a határ ügyével. A – főként republikánus – paramilitáris aktivitás korábban sem volt a múlté, de a brexit kiváló farvizet biztosított a különböző IRA-utódszervezeteknek, amelyen hatékonyabban evezhetnek.

Az ír Trianon felszakadó sebei: máris gyilkol az új IRA | Válasz Online

Sosem volt béke igazán, de most még annak is lőttek Írországban – máris emberéletet követelt az új IRA akciója. Noha a különféle IRA-utódszervezetek sosem tűntek el teljesen, a NIRA erősödik, s ha a megegyezés nélküli brexit valósul meg, a helyzet még rosszabbá válhat. Írország újra Nyugat-Európa patthelyzete. Történész vendégszerzőnk, Ambrus Máté elemzése.


A helyzet komolyságát jelzi, hogy 2019 januárjától minden hónapra jutott egy merénylet. Július 26-án, Craigavonban ismét bomba robbant. A város Észak-Írország keleti felén fekszik, néhány órás autóútra a fővárostól, Belfasttól. A célpontok egyértelműen a republikánusok által megszállónak tartott rendőrök voltak. Éjfél körül hangos robbanásról érkezett bejelentés. A merénylet kitervelői az első bombát figyelemfelkeltőnek szánták: a helyszínre érkező rendőröket egy nagyobb méretű pokolgép várta egy buszmegállóban. Bár a támadás nem járt emberáldozattal, ez újabb intő jel volt, hogy Észak-Írországban fokozódik a helyzet.

„Ezek nem emberek, az IRA nem más, mint sírós csecsemők gyülekezete. Nevetséges, hogy ennyi idő után sem voltak képesek felnőni. Az emberek a 21. században élnek, de az IRA még mindig a 20. századi sérelmekből él.” Efféle elítélő véleményeket hallottam a július 26-i eseményről (Yorkban), amikor a szállásomról a békanyálszigetekkel tarkított Foss folyó felé igyekeztem. A híd túlfelén egészen új látvány tárul elénk. A lehangolóan modern téglaházakat felváltják a György-kori és viktoriánus épületek – bizseregtető birodalmiságtól párolgó falakkal. A Fossgate utca végén az addigi hangulatba tömény gótika vegyül: egymás hegyén-hátán sorakoznak a színes üvegablakokkal díszített templomok, kápolnák. A birodalmi hangulatot Union Jackek és egzotikus gyümölcsök terjengő illata erősíti. A letűnt dicsőségben révülten állt üzlete előtt a fűszeres. Narancsot és kumkvatot vettem tőle. Amíg a mérlegre tette őket, a brexitről és Észak-Írországról kérdeztem. „Nem az én dolgom, van elég gondunk így is” – mondta arrogánsan. Ezt a távolságtartó nemtörődömséget sokszor tapasztaltam. Az a különös kép alakult ki bennem, hogy

sokan nincsenek is tisztában azzal, mi zajlik Észak-Írországban, mintha az egy közel-keleti ország lenne, pedig éppúgy az Egyesült Királyság része, mint Nagy-Britannia.

„Írek…, van belőlük elég a világban.” Vagyis gyilkolják csak egymást. Ezt mondta egy középkorú liverpooli férfi, aki turistaként útbaigazítást kért tőlem, én pedig cserébe az IRA-ról érdeklődtem. Ez a jelenet a székesegyház oldalbejáratánál játszódott le. Tőlünk balra az angol–ír megbékélés jegyében a „Danny Boy”-t énekelte egy utcazenész, miután megkérdezte, vannak-e a közönség köreiben írek. Az angol–ír ellentét ma már meghaladottnak tűnik, de elvétve találkozhatunk íreket lesajnáló epés megjegyzésekkel.

Hallottam hajmeresztő összeesküvés-elméleteket is. Mind közül a legnyakatekertebb ez volt: „Az IRA-t az Európai Unió pénzeli, mert így akarja újra gyarmati sorba dönteni Nagy-Britanniát.” Tehát az egyre gyakoribb támadások célja, hogy a britek megértsék, jobb nekik az EU-n belül, mert a brexit után elszabadulhat a pokol. A káosz megelőzésére sokan a két Írország egyesítését tartják megoldásnak, hiszen a probléma gyökere Írország korábbi felosztásában rejlik. A területi revízióért küzdöttek a republikánus írek az IRA-n belül ma is ezért harcolnak. Ha megvalósulna az újraegyesítés, azzal sokak szerint elkerülhető lenne, hogy az 1997-ig tartó szektariánus konfliktus rémálma valósággá váljon. Az IRA-szervezetek elérnék céljukat az újraegyesítéssel, s beköszöntene a béke.

A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy ha ma az „Egyesült Írország” kérdésében népszavazást tartanának, az északír lakosság 51 százaléka támogatná az EU-ban maradást és az Ír Köztársasággal való egyesülést. Velük szemben 49 százalék nem élne ezzel a lehetőséggel. Úgy tűnik, hogy az ulsteri protestánsok/lojalisták 95 százaléka is inkább a békét választaná, minthogy a korona alattvalója maradjon. „Teljesen megértem őket. Sokkal jobban járnak, ha elhagyják ezt a süllyedő hajót és a gazdagabb Írországgal tartanak” – fogalmazzák meg többen saját véleményüket angol szemszögből.

„Nem ez a megoldás. A valódi problémát az IRA jelenti. Nem tudom elképzelni, hogy ők majd békésen ellesznek az egyesült Írországban. Na és ott vannak a lojalista szervezetek. Úgy tudom nem aktívak, de nehéz elhinni, hogy boldogok lennének egy olyan országban, ahol kisebbségben kellene élniük. Lehet, hogy nem ők lőnének először, hanem az IRA, de az egész vérfürdő kezdődne elölről” – magyarázta Iain, aki nem véletlenül kapott ulsteri skót keresztnevet. A 80-as években költözött át a családjával Belfastból, mert megnyomorította őket a szektariánus konfliktus. Azóta vissza sem néz. A yorki levéltár előcsarnokában kávéztunk, miután lemostuk a régi iratok kezünkhöz tapadt porát.

hirdetés

– Nem tartozom egyik oldalhoz sem. A béke pártján állok, mint a többség Észak-Írországban. Sajnálatos dolog, hogy ma is van egy kisebbség, amely ráerőlteti a véleményét mindenkire. Aki pedig nem osztja az ő nézetüket, azt megverik. Vagy térden lövik. Vagy megölik. – Ez a republikánusokra jellemző inkább? – Főleg. De Kelet-Belfastban és a kisebb településeken ma is működnek lojalista csoportok, akik ugyanezt teszik a saját közösségükkel. Nem aktívak, mert nem az IRA-sokat támadják, de ettől függetlenül még léteznek.

A lojalisták és a republikánusok valójában ugyanolyan gengszterek, mint Don Corleone és a többiek, csak ők ír trikolór vagy Union Jack mögé bújnak, hogy leplezzék a pitiáner drogügyleteiket.

– Hogyan lehetne felszámolni őket? – Sehogy. Mindig voltak és ezután is lesznek.

Iain borúlátása nagyon is indokolt. Sokan félreértelmezik az IRA-szervezetek revíziós politikáját. Aligha hihető, hogy az „egyesült Írországban” letennék a fegyvert, hiszen eleve azért jöttek létre, hogy a két Írországot a saját vezetésük alatt egyesítsék és megteremtsék a szociális köztársaságot, amely nem jelent mást, mint totális IRA-kontrollt az állam felett. Ezt a célt minden IRA-szervezet megfogalmazta a maga Katonai Tanácsának alkotmányában. Az új Írországban tehát már nem a brit „megszállók”, hanem az ír kormány lenne számukra a főellenség.

A sajtó csak elvétve foglakozik egy-egy esettel, mégis a paramilitáris jelenlét határozza meg az északír mindennapokat. Belfast egyes részein és Derry külvárosaiban ma is államok működnek az államban.

A republikánusok, csakúgy, mint a lojalisták, maffiaalapokon állnak: védelmet biztosítanak a territóriumukon élő személyeknek, de megkövetelik a maguk alkotta szabályok betartását. Aki kritikát fogalmaz meg a szervezettel szemben, azt retorzió éri:

a republikánusok térdlövéssel, a lojalisták súlyos testi sértéssel büntetnek. Gyakran droghasználó fiatalok kerülnek a célkeresztbe, azért kell megfegyelmezni őket, mert nem a paramilitárisoktól vásárolták a kábítószert, vagy éppen az ő engedélyük nélkül forgalmazták azt. A rendőrségi statisztikákból világosan látszik, hogy 2018 áprilisa és 2019 márciusa között 78 büntetőakciót követtek el Belfast, Antrim és Derry területén. Ezek közül 45 súlyos testi sértés a lojalistákhoz, 17 pedig a republikánusokhoz köthető. Ez a szám augusztusban tovább nőtt: Észak-Belfastban egy negyvenes éveiben járó férfi vált térdlövés áldozatává, ugyancsak Belfastban egy tízfős csoport brutálisan megvert egy 30 éves asszonyt. Csak két példa az augusztus óta elkövetett támadások közül – ám ez a működési elv is jól mutatja, hogy a paramilitáris csoportok totális kontrollra törekszenek.

Augusztus 19-én újabb bomba robbant, ezúttal az ír–északír határ közelében fekvő Wattlebridge-ben. A sikertelen merényletet a sok IRA-szervezet közül az egyik, a CIRA (Folytatólagos IRA) vállalta magára. Ugyanez a csoport követte el a július 26-i támadást. Két héttel később a svéd állami televízió, az SVT műsorában különös látvány tárulhatott elénk: a CIRA maszkos szóvivője eltorzított hangon ugyan, de készséggel válaszolt a riporternő kérdéseire. A szóvivő nyilvánvalóvá tette, hogy a CIRA újult erővel száll síkra a megszálló erők ellen, hogy a két Írország végre egyesülhessen.

FIgyelmeztetés Derryben. Fotó: AFP/Paul Faith

Több közösségi oldalon is követtem az interjúról alkotott véleményeket. A Quorán sokan felháborodásuknak adtak hangot, de voltak olyanok is, akik a szólásszabadságra hivatkoztak. Szerintük a paramilitárisoknak is joguk van ahhoz, hogy elmondják véleményüket, mert a konfliktus természetét csak akkor érthetjük meg, ha meghallgatjuk mindkét felet. Egy – magát „büszke britnek” nevező – hozzászóló kifejtette, hogy a CIRA 1997 óta inaktív szervezetként nem tehető felelőssé az azóta elkövetett merényletekért. Mielőtt bűntudatot éreznénk, hogy mi értelmezzük félre a szólásszabadság intézményét, érdemes megemlíteni, hogy a CIRA egészen 2008-ig tevékeny volt. Igaz ugyan, hogy 2008-ban feloszlatta magát, de a televízióba való meghívás oka éppen az volt, hogy az elmúlt hónapokban újraszerveződött, majd két fegyveres fellépéssel mutatkozott be. Többen hivatkozhattak arra, hogy a svéd rendőrségnek nincs elszámolnivalója a – kizárólag az Egyesült Királyságra veszélyt jelentő – paramilitárisokkal. Az igazság viszont az, hogy az effajta megengedő vélemények is hozzájárultak ahhoz, hogy a terroristacsoportokat még mindig nem sikerült felszámolni.

2019 júliusában váltotta elődjét észak-írországi rendőrfőkapitányként Simon Byrne, aki kemény kézzel lép fel a paramilitarizmussal szemben. A főkapitány augusztusban jelentette be, hogy a rendőrállományt 6700 főről 7500-ra fogja növelni az év hátralévő részében. Ez a létszámbővítés és toborzási politika összhangban áll azzal, amit Boris Johnson főirányként meghirdetett. A miniszterelnök 2022-ig 20 ezer fővel növelné a Brit-szigetek rendőreinek számát, nyilvánvalóan így készül a kormány a no-deal utáni zavargások megfékezésére. Az észak-írországi főkapitány vasszigora akkor is megnyilvánult, amikor azzal fenyegette az IRA-tagokat, hogy megfosztja őket gyermekeiktől és házuktól, végül pedig börtönbe juttatja őket. A helyi állapotokat érzékelteti a paramilitárisok válasza, amely szeptember 7-én jelent meg egy dél-belfasti ház falán: „Simon Byrne, elveszed a gyerekeinket, mi elvesszük a tieidet!”.

Strabane Tyrone megye nyugati peremén fekszik. A városközponttól 25-30 percnyi sétára zubog az Egyesült Királyság természetes határát jelentő Foyle folyó, amelyen hidak biztosítják a szabad átkelést az Ír Köztársaságba. Strabane-ban elszórtan találni még olyan falfirkákat, amelyek az IRA-ba való belépésre szólítják fel a járókelőt. A paramilitárisokkal egyet nem értő helyiek kissé módosították az egyik feliratot: „Join the IRA” helyett „Join the lIbRAry”. A helyi rendőrőrs, amely inkább laktanyának tűnik a Bowling Greenen terpeszkedik, egy protestáns templom árnyékában. Innen enyhén meredek utcán feljutva a Church View monoton lakóházai előtt keskeny téglafal húzódik, és tökéletes kilátás nyílik a rendőrlaktanya hátsó felére. Szeptember 7-én ezen a falon fedezett fel egy oda nem illő tárgyat egy helyi férfi. Bár kétséges, hogy a bomba komolyabb károkat tudott volna okozni a rendőrőrs épületében, annyi bizonyos, hogy a faltól két lépésre található ikerházak lakói valódi veszélynek voltak kitéve. Erődemonstráció lehetett a cél. A rendőrség a NIRA-t gyanúsította.

A Foyle folyó ma is eleven pengeként hasítja ketté Derry városát, amely mindig a megosztottság szimbóluma volt. A folyótól keletre protestánsok, nyugatra pedig katolikusok élnek. Utóbbiak alig pár kilométernyire az ír határtól, amely a sokat emlegetett Nagypénteki Egyezmény óta nem jelentett valódi válaszvonalat a „két Írország” között. A Bogside a Troubles időszakából jól ismert katolikus bástya volt, délnyugat felől a Creggan külváros magasodik fölé. Szeptember 10-én a Strabane-i merényletkísérletet követően az északír rendőrség nem ok nélkül gondolta azt, hogy az akcióval gyanúsított NIRA bombagyártó műhelyeit Cregganban kell keresnie. Hiszen ebben a városrészben lüktet a disszidens republikánusok ütőere. Itt található a NIRA politikai szárnyaként ismert Saoradh párt székháza, s 2019 elején itt hajtották végre azokat a rendőrellenes támadásokat, melyek közül az egyik Lyra McKee újságírónő halálával járt. A módszeres kutakodás megtermette gyümölcsét: Creggan Heights kertvárosi övezetében a rendőrök egy bombával töltött járműre bukkantak. Közben kisebb zavargás tört ki az utcán: símaszkos fiatalok Molotov-koktélokkal dobálták meg a rendőrautókat.

Az ehhez hasonló zavargások csaknem mindennaposnak számítanak errefelé. A katolikus többségű negyedekben ma is élénken él a britellenes érzület. A Strabane-i és a Creggani támadások között a kapcsolatot az ír határ közelsége jelenti. Ezek a városok az Egyesült Királyság perifériáján találhatók, rendkívül magas a munkanélküliek aránya. A politikával elégedetlenek között termékeny talajra lelnek a paramilitáris szervezetek.

×××

2019 szilveszteréig még sok idő van hátra, s biztosra vehető, hogy addig a helyzet csak fokozódik majd Észak-Írországban. „Egy új népszavazás megmutatná, hogy nem kell Brexit!” – hallottam, amint néhány fiatal beszélget a Red Lion Inn előtt, elviteles pohárból kortyolgatva az ale-t. A Tudor-kori pub vöröstéglás házak gyűrűjében áll. Fehérre vakolt falával – amelyet deszkákkal díszítettek – különös hatást gyakorolt rám. Középkori dohszagot lélegeztem be, közben a modern brit társadalom problémáiról hallgathattam eszmecserét. A fiatalok újabb pintet gurítottak le, aztán feltűntem nekik a tweedzakómban, mellényemben és sapkámban, és érdeklődtek, hol vettem a ruhám.

„A középiskola óta megvan” – mondtam, és rögtön a tárgyra tértem. Az érdekel, hogy mit gondolnak Corbynról, akit külső szemlélőként inkább látok a halogatás nagymesterének, mintsem valódi alternatívát kínáló politikusnak.

– Nem kell brexit, ez kristálytiszta? – kezdte a banda vezérszónoka. – Persze – mondtam –, de mi a garancia arra, hogy az ellenzék nyerné a választást? – Corbynék erősödtek az utóbbi hónapokban. Megnyerik simán, koalíciós kormány lesz és kiírják a népszavazást. – Mi van, ha megint a maradáspártiak veszítenek? – Nem veszítenek.

Sokak számára a Labour vezére, a szélsőbalos Jeremy Corbyn jelentette és jelenti ma is az alagút végén pislákoló fényt. A Corbyn dominálta ellenzék kényszerítette Theresa Mayt arra, hogy október 31-ig halassza el a kilépést. Szeptember első hetében Corbyn és az ellenzék ismét elérte, hogy – ha Johnson októberig nem tud tárgyalóasztalhoz ülni az EU vezetőivel – Halloween helyett 2020 januárja legyen a kilépés végső határideje. Addig sor kerülhetne egy új választásra is; ha az ellenzéki pártok győznek, egy koalíciós kormány még új népszavazást is kiírhat. A referendum pedig az agónia végét jelentené. Megoldása lenne az észak-írországi szituációnak is, hiszen, ha nincs kilépés, nincs határellenőrzés sem a két Írország között. Bár továbbra is kétséges, hogy egy EU-ban maradó Egyesült Királyságban a paramilitárisok valóban tűzszünetet kötnének.

Ám új népszavazásról egyelőre szó sincs. Corbyn és az ellenzéki pártok a kilépés határidejét igyekeznek minél távolabb tolni, hogy a haladékkal élve új egyezség köttessen az Európai Unióval.

Tehát a közhiedelemmel ellentétben a Labour központi iránya nem a maradás, hanem a rendezett kilépés mellett áll.

A zavart az okozhatja, hogy Jeremy Corbyn 2016 óta kétkulacsos taktikát folytat. Szeptember 17-én a Guardiannek írott cikkében közölte, hogy miniszterelnökként új megállapodást fog kötni az EU-val, majd népszavazásra bocsátja az új dealt, hogy az emberek döntsenek róla, elfogadhatónak tartják-e vagy sem. Corbyn meglebegtette azt is, hogy a népszavazáson alkérdésként szerepelni fog, hogy a britek egyáltalán ki akarnak-e lépni, de sokkal inkább abban bízik, hogy a rendezett megállapodás elnyeri majd a nép tetszését. Az unió eddig elzárkózott a tárgyalások újranyitásától: a minap ultimátumot adott Johnsonnak, hogy nyújtsa be javaslatait. Annyi bizonyos, hogy Johnson nem fog tudni megállapodni az európai politikusokkal, hiszen alapelve merőben eltér az uniós elvárásoktól. Ezek után kérdéses, hogy egy Corbyn-kabinet milyen feltételekkel tudna tárgyalni. Amit meg lehetett tenni, azt Theresa May megtette, de az ő megállapodása az ellenzéknek és Johnsonnak sem felelt meg.

„Corbyn és a többiek…” – legyintett a York Roast Co. kiszolgálója, Tim, aki 25 éves fejjel még a maradásra szavazott, most viszont lemondóan beszélt minderről, s inkább a tortúra végét várja. „Az nem megoldás, hogy amikor közeledik a kilépés dátuma, még időt kérünk, hogy most még maradnánk. Mert ezt teszi az ellenzék. Aztán lesz még két év vagy tíz, és nem mondjuk azt, hogy viszontlátásra” – mondta kifejezetten úrifiús akcentusával, miközben az elvitelre kért sertésszeletet és Yorkshire pudingot nyakon öntötte mentaszósszal. Kiderült, hogy az akcentus nem véletlen, Tim Londonban született, ott is élt 2018-ig, a barátnőjével költözött Yorkba, mert itt „olcsóbb az élet”.

Akadnak Timéhez hasonló vélemények. Szállásadóm, a negyven év körüli Anne, a népszavazáskor az EU-ban maradásra húzott ikszet, de útközben meggondolta magát, neki is a halogatásból lett elege. Az első napokban nem is találkoztunk, csak a nyitott ablaknál hallottam, hogy kristályrepesztő hangján szólongatja a kutyáját: „Luis, Luis!” Csak később tudtam meg, hogy a kamaszkorú fiát hívja ebédelni. A közeli kisboltba indultam éppen, amikor Anne-be botlottam, amint a viktoriánus lakóház előtti levendulásban kertészkedett. Túljutottunk a kötelező körökön, hogy jó-e az ágyam, megfelel-e a szobám, aztán arról kezdett panaszkodni, hogy sok teendője van, csak lót-fut, amitől néha már a Waczak Szállóban érzi magát.

„Nem félek. Turisták mindig voltak. A szüleim akkor kezdték az egészet, amikor még nem is volt EU. Akkor is jöttek vendégek. A brexit után is jönnek majd, mert a városunk szép” – mondta Anne, miközben az álomhozó levendulákat gyűjtötte egy kosárba, hogy utána a párnánkra helyezze. Most éjszakánként 30 fontért – kicsivel több, mint 10.000 forintért – ad ki szobát; ez a tarifa pénztárcabarátnak számít, folyamatos tehát a vendégjárás. Úgy tapasztaltam, hogy sokan két-három éjszakát töltenek Anne-nél, de előfordul, hogy hetekre lefoglalnak egy szobát. Anne szerint a pénz sem jelent majd gondot a kilépés után, legfeljebb emelni fogja az árakat, de még úgy is kiadhatók lesznek.

Brexitellenes tüntetők nehezményezik Corbyn politikáját a Labour brightoni kongresszusán, 2019. szeptember 21-én. Fotó: AFP/Daniel Leal-Olivas

Anne szerint Johnson az egyetlen, aki kemény kézzel kivezetheti az országot ebből a helyzetből. „Legyen vége a halogatásnak. Boris azt ígérte, hogy október 31-ig kilépünk, állni fogja a szavát! Nincs mitől félni az EU-n kívül!”

„Mi mindig mások voltunk, mint a kontinens, megleszünk most is Európa nélkül” – mutatott a La Manche-csatorna feltételezett irányába Mrs. Balch, miközben a Dean’s Park szélén ültünk egy padon. A székesegyház oldalánál terül el az a friss levegőjű zöld sziget, amely a New York-i Central Park gótikus mása itt, „Old” Yorkban. Igazi közösségi térként funkcionál, elkerülhetetlen, hogy beszélgetni kezdjenek egymással az emberek. Talán a szomszédos érseki palota kertjéből szálló levendulaillat vagy a székesegyház kajánul vigyorgó vízköpői vannak rájuk ilyen hatással.

Minden nap leültem a szokásos padomon, kezemben egy III. Richárdról írott vaskos könyvvel, és vártam, hogy valaki mellém telepedjen. Mrs. Balch-csal hétfőnként találkoztunk. Rendszerint a háborúról és a Yorkot sem kímélő terrorbombázásokról mesélt nekem olyan elevenséggel, mintha maga is átélte volna az eseményeket, pedig szerencséjére csak 1945-ben született.

„Dehogy a bevándorlók meg a megélhetés miatt… Csak a németek miatt!”

– mondta remegő hangján, amikor – mint kilépéspártit – a motivációiról kérdeztem. Nosztalgiát éreztem minden szavában egy letűnt kor iránt, amikor még a britek uralták fél világot. A nosztalgiába brit öntudat vegyült, amely nem engedi, hogy mások diktáljanak. Ez a vélemény sem volt egyedüli, még kevésbé nemzedéki jellegű.

A sajtóban számtalanszor olvashattuk, hogy a brexit mellett csak az idősek és a „vidéki tahók” állnak, mert ők kevesek ahhoz, hogy felfogják milyen veszélyekkel jár a kilépés. A parkban találkoztam a szendvicsét majszoló 23 éves Oliverrel, aki a Yorki Egyetem történészhallgatójaként talán cáfolata lehet a sztereotípiáknak. 2016-ban a kilépés mellett szavazott, most is így döntene:

– Nem akarok olyan klubnak a tagja lenni, amelyik lerombolná a hagyományainkat, eltörölné a föld színéről a kultúránkat! – Ki akarja eltörölni? – Az EU! Nem ez a terv? Állandóan erről beszélnek: „Legyen Európai Egyesült Államok, mert a nemzetállamok csak bajt okoznak!” Boris majd megmutatja az EU-nak! Ő az új Churchill, aki megvédi az országunkat. – Nem Churchill álmodta meg az Egyesült Európát? – De nem ezt az Európát!

Bár a különböző sajtótermékek Johnsont inkább nagyszájú, tehetségtelen politikusnak láttatják, aki mögött nem áll valódi támogatói bázis, mégis akadnak olyanok, akik teljes mellszélességgel vallják, hogy ő a 21. századi Churchill, aki naggyá teszi Britanniát. Népszerűségének titka valóban a „churchillségben” rejlik.

Johnson tudatosan játszik rá a kívülálló, különc figurájára, amely a nagy példakép sajátja is volt.

Bár ez a képlet sem ilyen egyszerű. Johnson sokkal inkább a „konzervatív, birodalomféltő államférfi” karakterét ragadja meg. A toryk – Thatchert nem számítva – két nagy ikont tudnak felmutatni: Benjamin Disraelit és Winston Churchillt. A két miniszterelnök hasonszőrű volt: a kor etikettjétől eltérő öltözködés és habitus jellemezte őket, s mindketten ünnepelt írók voltak. Disraeli viktoriánus regényeket írt, amelyek szerelmi szálakkal, intrikával és politikával voltak átszőve. Churchill inkább riporterként és amatőr történészként volt ismert többkötetes munkái révén. Nem lehet véletlen, hogy Johnson könyvet írt Churchillről, s egy Disraeli-típusú politikusregényt is papírra vetett 2004-ben, Seventy-two virgins címmel. A regény főszereplője kísértetiesen hasonlít Disraeli alteregójára, Coningsbyre. Johnson sokat idézett, diplomatikusnak egyáltalán nem nevezhető megjegyzései Churchill ironikus stílusát idézik.

Johnson az említett nagy államférfiak elitizmusát viszont nem másolta le, ez egy újabb sikerforrás. A brit parlamentarizmus történelmében ő az első miniszterelnök, aki nem csak a képviselőházban válaszol a kormány politikájával kapcsolatos kérdésekre, de az interneten heti rendszerességgel tart „Question time”-ot, amikor közvetlenül feleget a népnek. Az első People’s PMQs-t júliusban tartotta. Ha valaki megnézi a Downing Street 10. Facebook-oldalán közétett videót, láthatja, hogy a miniszterelnök nem törődik a kinézetével: épphogy ki nem fakadó pattanással az orrán, szedett-vedett öltönyben válaszol a beérkező kérdésekre. Johnson mint PR-termék az emberek miniszterelnökeként él sokak fejében.

Az emberek miniszterelnöke Jean-Claude Junckerrel Luxembourgban, 2019. szeptember 16-án. Fotó: AFP/Francois Walschaerts

Johnson szeptember első heteiben több kudarcot is elszenvedett, ezek közül a legnagyobb az volt, amikor 25 tory képviselő nyilvánosan szakított saját kormányával, s a Liberális Demokraták padsoraiba ült át. A jelenet rávilágított a brit társadalom megosztottságára; arra, hogy

a hosszú vajúdássá vált parlamenti vita nem csak elmélyítette a meglévő árkokat brexitellenesek és -támogatók között, de meghatványozta azokat.

A brexittábor ma két részre oszlik: Johnson-pártiakra és Johnson-ellenesekre. Előbbiek között gyakran találunk hajdani maradáspártiakat, akik megunták a halogatást, s jobb szeretnének A pontból B pontba jutni, mindegy, hogy mit tartogat a jövő. Ugyancsak itt sorakoznak a birodalmi nosztalgiát kedvelők, akik Churchillnek látják Johnsont, aki a Brit Birodalom új aranykorát hozhatja el. A Johnson-ellenesek a jövő bizonytalanságát elkerülendő, biztonságot nyújtó megállapodást szeretnének az Európai Unióval.

Az ellenzék ugyanilyen megosztott: Jeremy Corbyn pártja vonzza magához azokat, akik korábban kilépéspártiak voltak, de a bizonytalan jövőtől félve maradáspártiak lettek. A Labour-támogatók közé tartoznak azok is, akik kezdettől fogva brexitellenesek, ők egy új referendumban bíznak, s úgy gondolják, hogy arra csak Corbynnal van esély. Hívei még azok is, akik inkább kilépnének, mint maradnának, de új megállapodással tennék azt, semmi esetre sem no-deallel.

Johnson most vesztesnek látszik, hiszen minden törvényjavaslatát leszavazták, kissebbségbe került a képviselőházban. Nem húzhatja sokáig, ezt jósolják a sajtóban, s ebben bízik az ellenzék is. Mindenáron előrehozott választást akart, de az ellenzék meggátolta. Mégis lehet abban valami, hogy Corbynék bizonytalanok egy új választás kimenetelét illetően, hiszen, ha biztosak lennének a saját győzelmükben, gond nélkül támogatták volna Johnson javaslatát.

A közvélemény-kutatások eltérő adatokat mutatnak, amelyek valószínűleg nem is reprezentálják a szigetország egészét. De a számok alapján ezért

közel sem biztos, hogy Johnson mögött nincs akkora szavazótábor, amely egy új választás után ismét a Downing Streetre juttatná.

A YouGov augusztusi felmérése szerint például a megkérdezettek 48 százaléka inkább a no-dealt és Johnsont választaná, minthogy Jeremy Corbyn legyen az új miniszterelnök. Szeptember 1-jén közölte felmérését a BritainThinks weboldal: a kétezernél is több megkérdezett 30 százaléka válaszolta, hogy Boris Johnsonra szavazna egy új választáson, ezzel szemben 14 százalékot kapott Jeremy Corbyn, 34 százalék pedig ingadozónak tekinthető, nem tudták eldönteni, hogy a két politikus közül ki lenne jobb az Egyesült Királyság számára. Az Opinium szeptember 21-én tette közzé felmérését, mely szerint egy hét alatt megnőtt a johnsoniánus konzervatívok támogatottsága: a megkérdezettek 37 százaléka szavazott volna Boris Johnsonra, míg 22 százalékuk a Corbyn vezette Labourre.

Ezek a számok is azt mutatják, hogy az ellenzéki összefogás eddig annyit ért el, hogy ellenállásával Johnson malmára hajtotta a vizet. A parlamenti munka – jogtalan – felfüggesztése óta dúl a kampány Nagy-Britanniában. A politikai pártok igyekeznek magukhoz vonzani a bizonytalan szavazókat is – s annyi bizonyos, hogy egyik napról a másikra változhatnak a választók preferenciái. Ebben a képlékeny helyzetben meg kell dolgoznia a politikusoknak azért, hogy támogatókat gyűjtsenek. Akár lesz kilépés, akár nem, a brexit maradandó sebeket okoz a brit társadalomban és kezelhetetlen feszültséget generál Észak-Írországban is.

 

Nyitókép: Boris Johnson egy londoni általános iskolában, 2019. szeptember 10-én. Fotó: AFP/Toby Melville

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: riport