„Az emberek nem jók” – Levelek Háfiznak (5.)

Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának, mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni. Meg arról is, amit átadni lehetetlen. Itt az ötödik levél.

Az emberek nem jók, fiam.

Sötét ösztönök hajtanak mindenkit. Önzés, a szerzési- és uralkodási vágy szennyezi be az ember életét. Ritkák azok a pillanatok, amikor hallgatnak ezek a vágyak vagy számítás és hazugság nélkül képes elnyomni őket. A sötétség az ember lelkének természetes állapota. Velünk születik és velünk hal meg.

Az elmúlt évtizedek legnagyobb hazugsága, ahogy a társadalmak meggyőzik magukat a fejlődésről. Arról, hogy az emberi természet is képes a fejlődésre. Hogy nem csak a technológia fejlődik, nem csak a tudásunk nő a világról, de maga az ember is nemesedik. Tömegek hallucinálják, hogy a tisztesség, együttérzés, és a felelősségvállalás felé masírozik az emberiség, s ezek karnyújtásnyira vannak.

Tömegek szólalnak fel az emberi jogokért, üdvözlik a jogállam bevezetését, kisebbségi csoportok érdekérvényesítését a virtuális tér kényelmében, hogy két perccel később ugyanezek a tömegek vádoljanak meg, ítéljenek el, és lincseljenek meg embereket, felrúgva bármilyen értékrendet vagy elvet.

Nincs abszolút igazság a világban. Mindig annak van igaza, aki jobban tudja érvényesíteni az érdekét. Ha elég ember győzi meg magát, hogy közös az érdeke, keresztül tud vinni bármit. Ennek pedig vajmi kevés köze van a racionalitáshoz, amelyre kollektívan olyan roppantul büszkék vagyunk.

Az emberiségnek legszebb és legmagasztosabb eszméi mindig az ember természetén véreztek el. Az együttműködés addig tart, amíg közös az érdek, de minden végén ott áll a lelkek természetes, felülírhatatlan sötétsége. Mindenkiben kódolva van, hogy többet szerezzen, hogy több hatalma legyen, hogy felette álljon a másik embernek.

A vallások ezt nevezik eredendő bűnnek.

Az erőszak természetes szövete minden emberi közösségnek. Olyan korban élünk, mely minden létező fórumon igyekszik eltagadni ezt. Milliárdok tetszelegnek abban, hogy erőszakmentesek, elfogadóak és nyitottak, miközben az általuk választott vezetők olyan elfogadható hazugságokba csomagolva vesznek el, rabolnak le, és igáznak le más embereket, hogy „demokráciát visznek”, „fejlesztenek” és „beruháznak”, „gazdasági segítséget nyújtanak.”

Senkinek eszébe nem jut, hogy bármi probléma lenne ezzel. Mély megrendüléssel és értetlenül bámuljuk, amikor idegenek kezdenek el lövöldözni válogatás nélkül az utcáinkon, robbantják fel középületeinket, fejezik le a kamera előtt honfitársainkat. Elborzadunk a nyílt erőszaktól és nem értjük az okát. Kiszerveztük az erőszakunkat magunkon kívülre, hogy más végezze el a nevünkben, cserébe azért a kényelmes hazugságért, hogy nincs közünk hozzá. Az erőszak azonban erőszak marad.

Ezen pedig lehetetlen változtatni. Az ember alapvető természete miatt.

Az emberek nem jók, Háfiz. Legyél tisztában ezzel.

Jogaid addig vannak, amíg ki tudod kényszeríteni őket, és sem törvény, sem Isten nem véd meg, ha olyanokkal kerülsz szembe, akik jobban érvényesítik az érdekeiket nálad. 

*

Egy videóhívás során elmondtad, hogy gondok vannak a suliban. Hogy a nagyobb fiúk rád szálltak, és „szekálnak”. Előfordul, hogy megvernek.

Az anyád azt mondta, hogy ilyenkor fordulj a tanító nénihez. Hogy menj oda a felnőttekhez, akiknek az a feladatuk, hogy rendet tartsanak. Mondd el nekik, ki bántott, és tőlük várd, hogy megoldják a problémádat.

Nem fogják tudni megoldani, fiam. Már most egyedül vagy, és ahogyan növekszel, egyre inkább egyedül leszel.

Abban a pillanatban, amikor elmegy a tanár, még többet fognak bántani, mert azt is leverik rajtad, hogy megpróbáltál átnyúlni felettük. Ha nem tudnak bántani az iskolában, akkor majd megvárnak az iskola előtt, és ott vernek meg. Senki sem tud segíteni rajtad. Rosszabb esetben még a felnőttek sem fognak hinni neked. Azt fogják gondolni, hogy nyilván te is ludas vagy a dologban. Beszóltál, rosszat tettél, „te kezdted”, „ehhez két ember kell”. Ez csupán annak a függvénye, milyen ékesszólóan tudnak érvelni azok, akik megvertek.

Mindannyian hajlamosak vagyunk elhinni, hogy nincs okozat ok nélkül. Hogy az erőszaknak mindig van kiváltó oka.

Ilyenkor az emberi természetről feledkezünk meg.

Tudom, hogy valószínűleg semmi olyat nem tettél, amiért azt érdemled, hogy nagyobb fiúk bántsanak az iskolában. Hiába vizsgálod magad, hogy mit követtél el, mit nem kellett volna tenned. Hiába sírsz.

Isten nem számolja a gyengék könnyeit, fiam.

*

Nem tudom, engem mikor kezdtek el verni gyerekkoromban a nagyobb fiúk, abban azonban biztos vagyok, hogy akkor durvult el igazán a helyzet, amikor általános iskolába mentem. Minden tulajdonságom adott volt ahhoz, hogy célpont legyek.

Kövér, szemüveges kisfiú voltam. Mindez önmagában is szúrta volna a nagyfiúk szemét, de ehhez hozzájárult ezerszer átkozott és örökölt családnevünk is, mely mindig alkalmat adott a megalázó, méltatlan poénkodásokra. A nagyapád tizenhét éves koromban látta be, hogy ez így nem mehet tovább, és egyezett bele, hogy felvegyük az öcsémmel édesanyánk vezetéknevét. Akkor már mondjuk mindegy volt.

Mindennapos jelenség volt az iskolában, hogy vadidegen felsősök zarándokoltak le az osztálytermemhez, hogy beüvöltsenek valami megalázót. Ha visszaszóltam, biztosan megvertek, de általában akkor is, ha nem.

Az édesanyám azt mondta, csakúgy, mint a tiéd, hogy szóljak a tanító néninek. Ennek semmi más eredménye nem lett, mint hogy órákat ültem az igazgató szobájában bőgve, miközben a mellettem bevitt nagyobbik fiú a csillagokat is lehazudta az égről. Amikor pedig kiengedtek az iskolából, az utcán a szemem előtt törték darabokra a tolltartómból a színes ceruzáimat, mert árulkodtam.

Apánk nem foglalkozott a dologgal, anyánknak pedig azzal a kijelentésével, hogy jobb, ha meg sem halljuk, mit beszélnek, nem igazán tudtam mit kezdeni. Az is provokáció volt ugyanis, ha hallgatok.

Így telt el egy évem, és így gyűlöltem meg iskolába járni. Az első dolgok között volt, amit megtanultam, hogyan tettessem hihetően betegnek magamat, hogy ne kelljen iskolába mennem.

A helyzet pedig semmit sem javult. Egészen addig a bizonyos napig.

Ez tisztán él az emlékezetemben. Testnevelés óra volt az iskolában, és a fiúk öltözőjében több osztály is öltözött egyszerre. Egy két évvel idősebb, nagydarab és nálam kétszer kövérebb fiú provokált. Nyilvánvalóan semmi esélyem sem volt ellene.

Fogta, lesöpörte a holmimat a padról a földre, majd leült a helyemre és röhögve közölte: „Szaros bugyi a földön öltözik.”

Nem tudom, mi ütött belém. Ennyi év után sem értem. Az egyik pillanatról a másikra elképesztő, fortyogó és kontrollálhatatlan harag fogott el. Üvöltve ugrottam neki a fiúnak. Téptem is ütöttem, ahogyan tudtam. Sokkal erősebb volt nálam. Letépett magáról és egy pofonnal a földre küldött. Azonnal ugrottam fel. És aztán megint. És megint. Nem féltem már semmitől, és nem érdekelt, mennyire fogok megsérülni.

Két osztály összes fiútanulója között borogattuk fel egymással az összes szekrényt az öltözőben. Senki sem lépett közbe.

Bár már ömlött a vér az orromból, nem tágítottam. Tapasztalatlan voltam még, nem tudtam, hogyan okozzak sérülést, de láttam a megdöbbenést az idősebb fiú tekintetében, és a riadalmat, hogy elveszíti a tekintélyét a többiek előtt. Ő sem tágított, de érezhető volt, hogy fárad. Egyre lomhább és lomhább volt, s bár párszor úgy beleverte a szekrényajtóba a fejemet, hogy csengeni kezdett a fülem, egyre gyorsabb voltam nála. Megláttam a körzőmet a földön, kiszóródott az összes ceruzámmal együtt. Felkaptam, és belevágtam a hegyét a combjába.

Nem volt igazán drasztikus sérülés, lélektanilag azonban megtette a hatását. A fiú hátrálni kezdett, én pedig ugrottam utána, hogy párszor még belevágjam. Ekkor jött be a tanár.

Addig ültem bent az igazgatói irodában, amíg értem nem jött az anyám aznap. Szigorú büntetést kaptam. Állítólag a másik gyerek is. Az persze senkit nem érdekelt, hogy ki kezdte a balhét.

Másnap jelentős változásokat érzékeltem az iskolában. Nem jöttek annyian basztatni a szünetben, és érezhetően kevesebb lett a verések száma is. Persze még jó sokszor megvertek, mire kijártam az általános iskolát, de sokkal könnyebb lett minden. Bárkinek, aki megpróbálkozott a basztatásommal, számolnia kellett azzal, hogy az utolsó leheletemig fogok verekedni, hogy inkább meghalok, mintsem meghunyászkodjak vagy megadjam magam. Nem győznöm kellett.Egyszerűen csak azt kellett elérnem, hogy ne érje meg nekik.

Attól a perctől kezdve sosem hagytam megtorlatlanul, ha bántott valaki.

*

Annyira szeretném azt mondani neked, fiam, hogy ez is elmúlik majd, mint minden. Hogy a felnőtt életedben majd nem lesznek olyanok, akik saját szórakoztatásukra akarnak megalázni, éreztetni a hatalmukat feletted. Lesznek. Annyiban fognak változni a szabályok, hogy az erőszak súlypontjai máshová helyeződnek. Pénzről fognak szólni, társadalmi megítélésről és a törvény garantálta jogaidról.

A provokáció az lesz, hogy lehetőleg veszítsd el a fejedet és tegyél valami olyasmit, amiért ujjal mutogathatnak rád és elítélhetnek, korlátozhatják a jogaidat. A módszerek nem, csak az eszközök változnak.

Abban az időben, amikor kétségbeesetten harcoltam azért, hogy az apád lehessek, többek között a gyámhivatalnál is elindítottam egy védelembe vételi eljárást. Ez azt jelenti, hogy kértem a gyámhivatalt, avatkozzon közbe a nevelésedben és garantálja mindkettőnk jogait. A nő, akihez az ügyünk került, gúnyosan közölte velem, hogy az ügy elindítójaként, az apádként, nem vagyok ügyfél az eljárásban. Nem hallgatnak meg.

A motivációi a mai napig homályosak a számomra. Lehet, hogy úgy gondolta, nem vagyok tisztában a törvénnyel, lehet, hogy szívességet tett valakinek, az is lehet, hogy hozzászokott, hogy hatalma van a kétségbeesett apák felett, és övé a döntő szó.

Egy dolog azonban nyilvánvalóvá vált a számomra: a törvény is csak akkor véd meg, ha kikényszeríted azt.

Ha kétkezi munkából élnék valahol az Alföldön, ha nem tudtam volna anyagilag megengedni magamnak, hogy kikényszerítsem a jogainkat, ha nem ismertem volna a törvényt, már nem lennék az apád.

Ugyanazt tettem, mint az általános iskolában, csak más eszközökkel. Ügyvédet fogadtam és megtámadtam a határozatot.

El kellett ismerniük, hogy ügyfél vagyok. Nem fejezték be ennyivel. Szakvélemények születtek, úgy, hogy meg sem hallgattak, végzések, melyek semmibe vették a jogainkat. Csak teljen az idő, aztán a végén úgyis feladom. Ez lehetett a fejükben. Nem ismertek engem.

Semmit sem hagytam megtorlatlanul. Egyenként pereltem- vagy panaszoltam be bárkit az eljárásban, aki semmibe vette a jogainkat, kezdve az ügyintézőtől a kirendelt szakpszichológusig. Nem hagytam magam. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy férfiként tisztességes eljárásra egy pillanatig sem számíthatok, az igazság pedig senkit sem érdekel. Azt is tudtam, hogy esélytelen vagyok a teljes infrastruktúrával szemben, és csak veszíthetek. Azt viszont el tudtam érni, hogy nagyon hamar felmérje a gyámhivatal minden dolgozója: egyetlen jogsértést sem hagyok annyiban. Valahányszor elkövetnek valamit, abból ügy lesz, újabb papírmunkával és kellemetlen kérdésekkel más hatóságoknál. Minden ember, aki eljárt az ügyünkben, egyenként értette meg, hogy nem éri meg. Mert végül megértették.

Annyira szeretném azzal nyugtatni magam, hogy nem ez az általános gyakorlat Magyarországon és a világon. Még mindig szeretném azt hinni, hogy ha igazad van, az igazságod érvényesülni fog.

Ezt azonban sohasem tapasztaltam felnőtt koromban. Azt látom, hogy az emberek addig mennek el, ameddig úgy gondolják, hogy megússzák következmények nélkül. Ezt a határt pedig te húzod meg. Addig fognak bántani, amíg hagyod nekik.

*

Hagyd a sírást, fiam.

Vedd fel a kabátodat, vedd válladra az iskolatáskát és indulj el. Ne rettegj attól, mi fog történni. A rettegés semmin sem segít. Nincsenek trükkök és varázslatok, melyek elintézik, hogy ne találjanak meg. Mindig lesz valaki, aki szórakoztatónak fogja tartani, hogy gonoszkodhat veled, aki úgy gondolja, megteheti, hogy a te számládra fényezi az önérzetét. Mindig, akárhány éves vagy.

Nem az a feladatod, hogy legyőzd őket. Nem tudsz mindenkit legyőzni. Azt kell elérned, hogy megtudják: a bántásod nem lesz ingyen. Bárki, aki bántani akar, legyen kész megfizetni az árát. Ámen.

Kategória: levelek