„Hamarosan szerelmes leszel” – Levelek Háfiznak (4.)

Jászberényi Sándor író-haditudósító Egyiptomból ír Magyarországon élő kisfiának, mindarról, amit apaként érdemesnek érez átadni. Meg arról is, amit átadni lehetetlen. Itt a negyedik levél. . A szerelemről. 

Beszélnünk kell a szerelemről, Háfiz.

Már abban a korban vagy, hogy hamarosan meg fog érkezni az életedbe. Én legalábbis annyi idős voltam, amikor elérkezett, mint te most. Valamivel fiatalabb is.

Hajnal van Kairóban, amikor ezt a levelet írom neked. Friss, iszapszagú szél fúj a Nílus felől, a Nap már gyengén vöröslik a homokszínű betonházak között. Csend van és béke.

Eszter tátott szájjal alszik az ágyon, állig betakarózva. Mindig négy órával korábban ébredek, mint ő. Lekapcsolom a ventilátort, betakarom, ha lerúgta magáról a lepedőt, kávét főzök és kiülök a sziklakertbe megnézni a napfelkeltét.

„Hamarosan szerelmes leszel”– erre gondolok. Majd arra, hogy össze fogják törni a szívedet. Elszomorodom.

Elkerülhetetlen pedig, fiam, hogy összetörjék a szívedet.

Minden ember életében elérkezik a pillanat, amikor a belső város kiégett házai között sétál és eltéved a rozsdálló romok között egyedül. A pillanat, amikor úgy érzi, nincs is szerelem, ha pedig van, örökre hagyta el.

Én egy ilyen sétám miatt nem tudok napi öt óránál többet aludni a hátralévő életemben.

Nem tudlak megvédeni ettől. Annyit tudok tenni, hogy elmondom, fiam: a szerelem nem hagy el soha. Legyenek bármekkorák a romok, bármennyire kilátástalan ez a szép és szomorú élet, tudd, hogy van szerelem.

Sok mindennel össze lehet keverni. Összetévesztheted a barátsággal, a testi vággyal, az érdekszövetséggel.

Nem segít a világ sem, amelyben élünk. Azt hazudja, hogy az egyetlen igaz szerelmet önmagad iránt érezheted csak. Hogy mindenkit és mindent magadért használj, hogy semmi sem fontosabb önmagadnál.

Én, enyém, nekem. Ezek a jelszavak.

Szigeteket gyárt a világ, fiam, és a legtöbb ember sorsa a magány, mert fél vagy nem tanul meg senkit sem szeretni önmagán kívül.

Egy másik embert őszintén szeretni veszélyes, radikális tett. Szívből kívánom neked, hogy minél többször sikerüljön.

Azért, mert a szerelem nemesít, fiam. Olyan dolgokra tud rávenni, amelyekre semmi más. Ha beteljesül, ha nem: mindenképpen jobb ember leszel tőle.

*

A szerelemnek nincs neme, Háfiz. Nem kellenek hozzá meghatározott feltételek. Nem számít, hogy milyen ruhában van, hogy hány kiló, hogy milyen színű a bőre, hogy miben hisz. Ezek mind a világ elvárásai.

Soha ne keverd össze az igazságot azzal, amit elvárnak tőled. Ha így teszel, sosem leszel boldog.

A szerelemnek sokféle arca van, de mindegyik arca igaz, és mindegyik túlmutat az énen.

*

Én már hétéves koromban tisztában voltam azzal, hogy csak lányokba tudok szerelmes lenni. Nem is láttam másra példát.

„Buzi” – mondogattuk egymásra általános iskolában, gimnáziumban.

„Hülye buzi.”

„Nyálas buzi.”

Nem értettük, hogy valójában mit jelent ez a szó. Úgy gondoltuk, olyasvalakit jelöl, aki gyenge. Aki alkalmatlan, megvetendő, akivel nem jó egy légtérben tartózkodni. Fel sem vetődött bennünk, hogy bármi köze van a szerelemhez. Ebben megerősített minket a kisváros is, ahol felnőttünk.

Úgy kerültem fel Budapestre, hogy meggyőződésem volt: a szerelem az, ami egy férfi és egy nő között van. Éveknek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ez nem a teljes igazság.

Közvetve persze ezt is a nagybátyádnak, Töfinek köszönhetem. Ő mindig nyitottabb és bátrabb volt nálam.

Ő volt az, aki Rodrigó bátyádat beköltöztette hozzánk. „Van egy rendező barátom, akinek nincs hol laknia jelenleg. Cigány és buzi” – mondta az öcsém, és Rodrigó már be is költözött a vendégszobába.

Minden félelmemet és szorongásomat rázúdítottam szegény fiúra. Képtelen voltam elfogadni, hogy ő férfiakba szerelmes. Szankciókat hoztam, hogy mit tehet a lakásban, kit hozhat fel… Undorodtam ettől a másfajta szerelemtől és minden megnyilvánulásától. Azt sem tűrtem el, hogy egyáltalán beszéljünk róla.

Ebben a gyűlöletben és undorban ültem hónapokon keresztül. Lakótársként persze egy rossz szót nem szólhattam Rodrigóra, de tartottam a két lépés távolságot. A viszonyunk a születésnapomon változott meg.

*

Minden egyes alkalommal, amikor megünneplem, hogy még egy évvel közelebb vagyok a halálhoz, iszom egyet a barátaimmal. Ezt terveztem akkor is. Úgy alakult azonban, hogy mindenki közül egyedül Rodrigó tudott eljönni. Udvariasságból hívtam meg.

A Szimpla Kertben találkoztunk. Már nem voltam szomjas, ő pedig gyorsan felvette velem a tempót. Arról beszéltünk, amiről a részeg férfiak beszélnek egymás között. A hódításról.

Ez a rítus nagyjából azóta létezik, amióta a férfiak csoportosan vadásznak. Lényege, hogy az egyik férfi elmeséli a hódítását, a másik férfi pedig elismeri azt, és megerősíti férfiasságában. Aztán cserélnek.

Minden napunkat kitöltötte a testi vágy, a kielégítése pedig diadal volt. Ez lett a vadászat, fiam. Ne keverd össze a szerelemmel.

Rodrigó részt vett a rítusban. Én két ital mellett elmeséltem neki legújabb hódításom minden részletét, ő pedig helyeslően bólogatott, a mesélt katarzis pillanatában csillogott a szeme. Azt a támogatást kaptam tőle, amit bármelyik férfitől kapok, aki leül a tüzemnél.

Aztán megfordult a beszélgetés, Rodrigó kezdett mesélni. Elmesélte, milyen trükkel hívta fel magára prédája figyelmét, hogyan győzte meg arról, hogy ő az alfahím, és hogyan tette magáévá.

Hallgattam és vele örültem, ahogyan megköveteli a rítus. Az elmémet elhomályosító alkohol miatt szinte a története végéig nem jöttem rá, hogy férfiról mesél.

Felháborodás helyett ekkor elszégyelltem magam. Rodrigó, mint bárki a tűznél, megosztotta velem a titkát, amiről más körülmények között nem beszél. Úgy, ahogyan én osztottam meg vele az enyémet. Része volt a rítusnak. Pedig buzi.

Arra jutottam, hogy nincs jogom kritizálni, ő mit és hogyan csinál a hálószobájában. Azon kívül pedig semmiben sem különbözik tőlem.

*

A szankciókat eltöröltem. Barátok lettünk Rodrigóval. Bár változatlanul elfogott az undor, amikor az aktuális prédájával csókolózott a konyhában, visszafogtam magam. Úgy gondoltam, jobb, ha a saját nemi életemmel foglalkozom. Éppen elég kihívás az.

Ezt javaslom neked is, fiam. Csak és kizárólag akkor törődj más nemi életével, ha az konkrétan hozzád kapcsolódik.

Bár esténként, a konyhaasztalnál mindhárman bevallottuk egymásnak, hogy mennyire vágyunk a szerelemre, hogy pusztító sóvárgást érzünk egy társ iránt, úgy gondoltam, hogy Rodrigónak ez sosem fog megadatni. Elfogadtam ugyan, hogy vannak férfiak, akik férfiakkal fekszenek le, azt viszont egy pillanatra sem hittem, hogy lehetséges férfi és férfi közötti szerelem. Nagyon sajnáltam Rodrigót emiatt.

Három évig éltünk együtt. Ezalatt az idő alatt sok férfit hozott fel a lakásra, de egyszer sem fektetett túl sok energiát a dologba. Egészen addig, amíg meg nem ismerte Marcit.

Emlékszem, mennyit készülődött arra a randevúra. Egész délután sütött a konyhában, többször is zuhanyzott, többször is megmosta a fogát.

Vacsorára jött át a fiú. Mind otthon voltunk. Velük vacsoráztunk, aztán mi bementünk az öcsém szobájába filmet nézni. Ők ketten hajnalig beszélgettek a konyhában, csókolóztak és simogatták egymást. A konyhából nyílt a szobám. Emlékszem, hogy aznap a nagybátyád szobájában aludtam, azzal a felkiáltással, hogy „nem akarok átvágni a buzik erdején”.

Vártam, hogy – mint Rodrigó mindegyik korábbi prédája – Marci is az enyészeté legyen. Nem lett. Egyre gyakoribb vendég viszont lett nálunk, kettőjük között pedig elektromosság szikrázott a levegőben. Be tudták fejezni egymás mondatát.

Rodrigó azért költözött el tőlünk, hogy összeköltözhessen Marcival. Azóta is együtt élnek. Több mint tizenöt éve.

Hosszabb ideje, mint ameddig nekem bármelyik kapcsolatom tartott egy lánnyal. A mai napig gyengéd szeretet sugárzik e között a két ember között. Ez pedig nem a testi vágyról szól.

Bár még most is kellemetlenül érzem magam, ha előttem csókolózik két férfi, de tudom, hogy van szerelem férfi és férfi, és nő és nő között is, fiam.

Mondhatnak nekem bármit, undorodhat bárki: tudom.

*

Egy évvel ezelőtt az iskoládban botrány lett abból, hogy kiderült: az egyik osztálytársaddal meztelen nők képeit cserélgetitek a szünetben. Az osztályfőnököd levélben tájékoztatott erről a „magatartásról”, és kérte, hogy „beszélgessünk el veled”.

Madarat lehetett volna fogatni velem, fiam. Rohantam, hogy vegyek egy meztelen nős újságot és áttanulmányozzam veled. Árgus szemmel lestem minden reakciódat, ahogyan nézegettük a képeket, és megnyugodtam, hogy tetszenek neked a meztelen nők.

„Hála Istennek nem buzi” – gondoltam.

Azért, fiam, mert így könnyebb lesz az életed. Nem fognak lesajnálni azért, mert másképpen szeretsz, mint a többség. Mindenki el fogja fogadni a szerelmedet, még az állam is szentesíti azt. Természetesen is lehet majd gyereked és nem akadályozzák meg, hogy örökbe fogadj egy elhagyottat, pusztán a szerelem miatt.

Persze tudom, hogy néhány meztelen kép még korántsem dönti el, kit fogsz szeretni felnőtt korodban. Azt hiszem, nem is számít igazán. Az apádként az egyetlen vágyam, hogy boldog legyél. Az pedig nem lehet boldog, aki nem szerethet szabadon.

*

Pár hete Eszter és én együtt vacsoráztunk Kháliddal a Flamenco bárban. Khálid jó barátunk, egy lemezboltot vezet Zamaleken. Amióta ismerjük, alkudozunk vele egy Omar Sharif-poszterért. Kint van a boltja falán.

Eszter is, én is rajongunk Omar Sharifért. Ő volt Egyiptom egyetlen világhírű színésze. Olyan filmekben játszott, mint az Arábiai Lawrence vagy a Doktor Zsivágó. Tudtuk róla, hogy Alexandriában, kopt kereszténynek született, hogy onnan lett először az ország legelismertebb színésze, majd Kairóból Hollywoodba költözve szupersztár.

Nem ismertük azonban szerelmének történetét. Khálid mesélte el nekünk.

Omar Sahrif egyszer nősült életében. Egy muszlim színésznőt, Fatín Hamamát vette feleségül, akit egy forgatáson ismert meg.

Azért, hogy ezt megtehesse, fel kellett vennie az iszlámot, amit egy szempillantás alatt meg is tett.

Ők voltak az álompár Egyiptomban az ötvenes években. Kairó szerelmes gerlepárja. Egy fiuk született.

A hatvanas évek végén Sharifot a karrierje választás elé állította. Lehetősége volt szerencsét próbálni Hollywoodban. Hamama azonban Kairó legismertebb színházi színésznője volt, nem akart költözni.

A távolság és a magány megtette a magáét. 1974-ben váltak el. Nem haragban, nem dühöngve, nem eltörölve mindent és letagadva a szerelmet, hanem barátságban. Ez a barátság életük végéig kitartott.

Omar Sharif óriási sztár lett az Egyesült Államokban. Mégsem nősült újra soha. Ha erről kérdezték, azt válaszolta, hogy „sosem szeretett nőt újra”.

Mindent megkapott, amit ember a világtól kaphat. Pénzt, csillogást, befolyást. Mégis: egyfolytában a magányról panaszkodott. Alkohol- és szerencsejáték-problémái lettek. Vagyonokat ivott- és játszott el, hogy kitöltse az űrt.

Amikor már mindenki leírta Amerikában, visszatért Kairóba. Idős korának dacára újra sztár lett Egyiptomban, az európai mozit is meghódította még egyszer Ibrahim úr és a Korán virágai című filmjével.

Ez volt utolsó nagy sikere.

A nagy színészt a világ legszörnyűbb betegsége ölte meg, fiam. Alzheimer kóros lett.

Ez a betegség az ember agyát támadja meg. Először csak apróságokat felejtesz el, majd fontosabb dolgokat, végül mindent. Elveszi tőled az emlékeidet, és te semmit sem tehetsz ellene.

Omar Sharif is elfelejtett mindent. Azok, akik közel álltak hozzá, mesélik, hogy már nem emlékezett arra, mekkora sztár volt, nem emlékezett rá, milyen filmekben játszott, gyakran már a saját neve sem jutott eszébe.

Egyvalamit azonban nem tudott tőle elvenni a betegség sem.

Egyetlen dolgot kérdezett csak azoktól, akik látogatták: „Hogy van Fátin?”

Senki sem merte megmondani neki, hogy Fátin 2015 januárjában meghalt. Nem is volt szükséges. Omar Sharif hat hónapra rá követte őt.

Ilyen szerelmet kívánok neked, fiam. Hogy legyen olyan szerelmed vagy szerelmeid, akikre lesz értelme emlékezned, amikor a világ sötétségbe borul. Ámen.

Kategória: levelek