Még néhány bekezdés Európáról és Magyarországról – válasz Gyurgyák Jánosnak

·2019.07.19

„Érdemes lenne egyszer megbeszélni, hogy mennyire kellenek a hagyományok, szabályok, az egyes emberi életeken túlmutató események, eszmények, vallások egy társadalom életképességéhez. A migránsokról folyó vitákban ezt a kérdést elfedi az iszlámmal való riogatás. Pedig a lényeg az, hogy a társadalomnak van-e az egyéneket aktív közösségbe szervező, szabályozó ideológiája, vagy pedig nincs. Az iszlámnak nyilvánvalóan van ilyenje, az európai civilizációnak volt, méghozzá nagyon erős, a mai »átlagos« európai kultúrának nincs, vagy igencsak korlátozott hatókörű.” Olvasónkat, Szalontai Balázs biofizikust, az MTA doktorát írásra ingerelte Gyurgyák Jánosnak a Válasz Online-on megjelent Nyolc bekezdés Európáról és Magyarországról című világmagyarázata. A grandiózus választ örömmel adjuk közre.

×××

Amíg az emberek még csak korlátozottabban tudták érzékelni a körülöttük levő világot, és azt hitték, hogy a Föld körül keringenek az általuk megfigyelt égitestek, a Földet középpontnak választva (ami megegyezett természetes tapasztalatukkal) le tudták írni a látóterükben levő égitestek mozgását. Ám ez a leírás nagyon komplikált, nehézkes volt. Egyszer csak jött a zseniális Kopernikusz és azt javasolta: legyen a Nap a vonatkoztatási pont. Hirtelen minden sokkal egyszerűbbé vált. Általános leírását lehetett adni a megfigyelt jelenségeknek (minden, egy választott centrum körül keringő objektum pályája ellipszis lett). Ez az ugrás elég volt ahhoz, hogy amikor felfedezték a galaxisokat, már tudták, hogy a koordináta-rendszer megfelelő kiválasztásával egyforma formalizmussal lehet leírni a mozgásokat. A mozgások miértjéről persze fogalmuk sem volt. Jött aztán Newton, bevezette a gravitáció fogalmát, s most már megvolt a miért is. Ám hogy mi a gravitáció, és miért van, azt továbbra sem tudjuk; folyamatosan teszünk hozzá a fogalomhoz újabb és újabb részleteket (tér-idő elmélet, méregetjük a száz éve megjósolt gravitációs hullámokat stb.), amelyek révén egyszer majd megint szintet lépünk, és még általánosabb érvényű leírását adhatjuk a világnak.

Ez jutott eszembe Gyurgyák János “Nyolc bekezdés Európáról“ című írását olvasva.  Gyurgyák bár alaposan számba veszi a problémákat, amelyek Európát ma feszítik, de hogy miért léteznek, és milyen viszonyban vannak egymással, arról nem esik elég szó. Szerintem többet tudunk ma már annál a világban zajló mélyebb folyamatokról, mintsem hogy megelégedjünk például ilyen kijelentésekkel: “Mégis, végeredményben arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Európa minden szempontból, tehát földrajzi-regionális, geopolitikai, vallási-kulturális, nemzeti és önazonossági szempontból sokszínű és mélyen megosztott, azaz egységes identitás nélküli földrész.“

A mai európai helyzet mögött azonban megvan és bemutatható a “gravitáció“. Tudjuk, hogy Európa nem volt mindig ilyen, és tudjuk, hogy melyek voltak azok az folyamatok, amelyek az eredetileg ideológiai alapon megszerveződött (és a történelemben hosszú időn keresztül páratlanul egységes) európai civilizáció mostani állapotához vezettek. Egy pillanatig sem akarom egyik folyamatot sem értékelni abból a szempontból, hogy az jó vagy rossz volt, a világot sem lehet ilyen alapon megítélni. Van és kész. Az, hogy ma Európa olyan, amilyennek Gyurgyák leírja, annak elsődlegesen a gazdasági potenciál történelmi növekedése, illetve annak koronkénti, területenkénti egyenetlensége volt az oka, sőt még a klímaváltozások is szerepet játszottak ebben.

Kezdetben Itáliában halmozódott fel akkora vagyon, amin kibontakozhatott a reneszánsz, és ahogy nőtt a jólét, annál kevésbé érezte egyre több ember, hogy neki annyira szüksége lenne arra az általános (egyházi) “gondnokságra“, ami a nyomorban a csoportok túlélését szigorú szabályokkal biztosította. Az egyén egyre fontosabb lett, egyelőre főleg szellemi téren.

Jó száz évvel később Északon jött a reformáció, ahol a feudális hierarchián kívüli, relatíve hasonló helyzetben levő emberek nagy tömegei kezdtek egyre jobban élni, és saját javukra akarták kihasználni a lehetőségeiket. A reformáció hatalmas lökést adott a nemzetek kialakulásának, mert az egyes csoportérdekek nemzetekbe lokalizálódtak, amelyeket már nem tompított a katolikus egyház egyetemessége. Rendkívüli mértékben fejlődött az oktatás, a nemzeti nyelvek, csupa olyan dolog, ami erősítette az adott csoporthoz való tartozás érzését. Ezzel beindultak a nemzetek közti háborúk is, amelyek alapvetően különböztek a korábbi dinasztikus, feudális háborúktól, amikor ráadásul még megvolt valamelyest a pápák “csillapító“ szerepe is.

Ne feledjük, hogy körülbelül száz évvel a reformáció megjelenése után kitörő harminc éves háború volt arányaiban Európa egész történetének legpusztítóbb háborúja, ami, mint első ilyen, még inkább vallási köntösbe csomagolt gazdasági háború volt. Később, a szekularizáció előretörésével a nacionalizmus lett a fő mozgósító erő, de ideológia mindig kellett és ma is kell a csoportok mozgatásához.

A XVII-XIX. században nyugat-európai államok óriási anyagi erőforrásokat tudtak bevonni gyarmataik révén, míg Európa középső és keleti területei ebből kimaradtak, sőt, a korábban az európai gazdaságot nemesfémekkel ellátó “központi bank“-szerepük az olcsó amerikai arany beözönlésével megszűnt. Ráadásul a németek lakta területek jó részét egészen nagyjából a XVIII. század végéig sújtotta a minijégkorszaknak nevezett hideg periódus (Mária Terézia hívására részben az ottani éhínségek elől települtek ekkor Magyarországra a svábok). Amint azonban a XVIII. században a krumplit széles körben bevezették a táplálkozásba ezeken a területeken, minden gyors fejlődésnek indult, és száz évvel később már jött is a Versailles-i béke… (hogy a sémába nem egészen illő Napóleont átugorjuk).

A továbbiakban egyre nagyobb keretek között folyó nemzetállami (elsősorban nemzetgazdasági ambíciókon alapuló) vetélkedések vezettek az I. és az annak következtében kirobbanó II. világháborúhoz, amelyek után valóban új európai rend jelent meg, amit Gyurgyák János így jellemez: Ha az elveszett világhatalmi pozíciót az adott geopolitikai okokból már nem is lehetett visszaszerezni, Nyugat-Európa 1945 után más, mindenekelőtt gazdasági, valamint belső stabilitási szempontból kiválóan teljesített. Ezt a fordulatot egyfelől a szociáldemokrácia godesbergi fordulata tette lehetővé, magyarul, hogy feladták a marxizmus polgári társadalmat megsemmisíteni és felváltani akaró tanát. Másfelől hozzájárult ehhez a konzervatívok megbékélése a demokráciával és a jogállamisággal (ez azért dehonesztáló a konzervatívokra nézve!). Ezzel a fordulattal létrejött egy olyan finom egyensúlyi helyzet, amely egyrészt lehetővé tette a politikai versenyt, másfelől azonban nem fenyegetett azzal, hogy ez a politikai versengés átalakul fegyveres konfliktussá, és kezelhetetlen, kaotikus helyzetet eredményez.

Ez így magában nagyon szép, és valószínű, hogy néhányan a rendszer kialakítói között így is gondolták. Csakhogy az ide vezető történelem tanulsága szerint, miszerint mindent az érdekek vezérelnek, ennek az önkéntes kiegyezésnek “csodának“ kellett volna lennie. Ám a csodát úgy hívták: Szovjetunió és atomfegyverek. Volt külső nyomás, amelynek ellen kellett állni (teher alatt nő a pálma…). A csoportösztön, amely az emberi evolúciót a kezdetektől meghatározza, azt kívánta, hogy ne legyenek újabb konfliktusok az egymásra utalt népeken belül, és ez remekül működtette a rendszert, amíg valóban féltek. Féltek a külső ellenségtől, féltek a saját, még igencsak közeli, borzalmas múltjuktól. Mire a félelem alábbhagyhatott, mert látszott, hogy megnyerik a gazdasági versenyt, gazdaságaik a világtendenciának megfelelően úgy összefonódtak, hogy a korábbi szembenállás, ami valamikor egyes nemzeti gazdaságaik érdekét szolgálta, mostanra már az összefonódott gazdaságok érdekeivel ellentétessé vált. Ebből született meg fokozatosan kezdetben a direkt gazdasági érdekek mentén az Európai Gazdasági Közösség, később az Európai Unió.

Mivel hosszabb hanyatlás után végül a Szovjetunió megszűnésével a “mumus“ eltűnt, nem volt annyira fontos a korábbi politikai egyensúly fenntartása, az egyensúly elbillent a most már nemzetek feletti gazdasági csoportok javára, és folyamatosan erodálta, erodálja az egyensúly korszakában kialakult jóléti államot, államszövetséget.

A csoportérdek, amely eddig is mozgatta a világot, nem szűnt meg, csak átalakult. Még mindig kötődik nemzetekhez is, de a gazdaság egyre inkább nemzetek feletti jellege miatt (mert a domináns csoportot a multinacionális gazdaság szereplői alkotják) csak a nagy nemzetek esetében kapcsolható valamelyest egy nemzethez. Európa nagy nemzetei a saját érdekeiket követik döntéseikben, csak méretük miatt ezt mint “európai“ akciót tüntetik fel. Ez igaz a franciákra, angolokra, akik ilyen tevékenységük során az eufemisztikus szójáték miatt csak patrióták lehetnek. Németország, amelyé a legnagyobb gazdasági befolyás Európában, az ismert történelmi okok miatt nem lehet patrióta sem, ő mindig “európai“, még akkor is, ha nyilvánvalóan saját érdekeit követi.

Ezzel szemben a kis országok, ha az EU alapszerződését komolyan véve egyenrangú felekként akarnak érdekeik védelmében fellépni (mondjuk szeretnének ugyanolyan joghurtot enni, mint a franciák) azonnal nacionalisták lesznek, és rájuk húzzák a régi, valóban tragédiákhoz vezető nacionalizmus minden negatív attribútumát. (Ezt a fogalmat, több mással együtt, definiálása nélkül használja Gyurgyák János, és sajnos mindenki mást ért rajta, ami kiváló táptalaja a parttalan vitáknak. A mai európai nacionalizmust pozitív érzésként definiálom, amikor valamely közösség tagjai büszkék arra, hogy az adott közöséghez tartoznak és hajlandóak ezért a közösségért áldozatokat is hozni, ugyanakkor nem vonják kétségbe más emberek jogát arra, hogy büszkék legyenek a saját közösségükre.) A negatív éllel nacionalistának hívott (többnyire kis) országok őszintén EU-pártiak, hiszen az adja számukra az egyetlen keretet, amelyben a korábbi konfliktusaiktól megszabadulva végre normálisan fejlődhetnek.

A konfliktusok mindig az ellentétes érdekekből fakadnak. Harminc év után leszögezhetjük, hogy az EU keleti bővítése nem filantróp cselekedet volt, hanem jól átgondolt racionális döntés a befogadók részéről, amely pozitív lehetőségeket kínált a befogadottak számára is. Ennek keretében a befogadók jelentős piacra, munkaerő-tartalékokra, a magállamokat körbevevő pufferzónára tettek szert egy mind földrajzilag, mind kulturálisan közelálló régióban, amely ráadásul az egyetlen számukra elérhető expanziós terület is volt. Ha nem ők foglalják el, elfoglalták volna mások. A befogadottak pedig ezért cserébe részleges kompenzációt kaptak a fejlesztési alapokból (de korántsem annyit mint a korábban csatlakozott államok) annak megfelelően, hogy mekkora súllyal tudták képviselni az érdekeiket (pl. a lengyelek nagyobbal…). A mostani feszültségek fő forrása, hogy a keleti államok közül a V4-ek összehangolják cselekedeteiket, és ez a tömeg már szembemegy a nagy magállamok érdekeivel.

Pedig, ennek a régiónak az összefogás az egyetlen lehetősége, hogy kihasználva a EU demokratikus (de azért erőn alapuló) berendezkedését, ezek a népek felszabadítsák magukat az ezer éve tartó “komprégió“ állapotból, ahol helyzetük aszerint változott, hogy keleti, vagy nyugati szomszédjuk volt-e erősebb. Magyarország esetében ez, bármennyit is lamentálnak kompországságáról, kevésbé volt tragikus, mert vagy maga is regionális hatalom volt, vagy nagyhatalomhoz tartozott (most hagyjuk a török periódust), de Lengyelország igencsak megszenvedte nagy szomszédait. A legvészesebb időszak az I. világháború után köszöntött a régióra, amikor ezek az országok teljesen ki voltak szolgáltatva a keleti, nyugati nagyhatalmaknak. Ezért kapaszkodnak most az EU-ba, de a megkapaszkodás után szeretnének maguknak nagyobb súlyú identitást. A hatékonyabb egység érdekében minden eszközzel, nagyon tudatosan csillapítják a korábbról maradt (negatív) nacionalista indulatokat.

Egyetértek Gyurgyák Jánossal, hogy Európában a helyzet megváltozott: “A régi politikai tengelyt tehát a réginél sokkal instabilabb, megosztóbb és antagonisztikusabb váltotta fel, amely a föderalisták és az antiföderalisták között húzódik. Ma ugyanis Európában a föderációt megteremteni kívánókat és az azt elutasítókat, legyenek azok konföderalisták, nacionalisták vagy populisták, mély, antagonisztikus ellentét választja el…“

Csakhogy a “föderalizmus kontra antiföderalizmus”-ellentét lényege nem az EU jogi formája, hanem az, hogy a föderalizmus erősebb nemzetek fölötti gazdaságot jelent, amelynek mindig kevesebb nyertese (mindig a fejlettebbek), és sokkal több vesztese van. Utóbbiak akarnak több nemzeti fennhatóságot. Azok a “szirénhangok“, hogy nagyobb integráció nélkül Európa lemarad a nemzetközi versenyben, őket nem érdeklik, és számukra nem is értelmezhetőek, mert az ottani sikeres szereplés nem számukra hoz előnyöket. Sőt, inkább hátrányokat szenvednek el, miközben hagyományos életük, szokásaik feladására kényszerülnek.

Mivel az embereket (felvilágosodás ide vagy oda) legjobban érzelmi és ideológiai alapon lehet befolyásolni (sokszor még érdekeik ellenében is egy adott pontig), a fenti szempontok nem fognak felszínre kerülni az Európa jövőjéről folyó nyilvános vitákban.

A globalizációt támogatók toborzása meg fog maradni a szemforgatóan felhasznált szerencsétlen migránsok, az átlagember számára konkrét teendővel nem járó klímaváltozás szintjén, s napi életének változatlanul tartása mellett mindenki “jónak, felelősségteljesnek“ érezheti magát. Valódi akciókat, amelyek tényleg érintenék a Föld jövőjét, fátyolos szemmel aggódó tömegek napi komfortját, itt nem látunk, nem fogunk látni. Olyat mondjuk, hogy holnaptól csak legfeljebb 100 lóerős autókat gyártanak, amelyek csak 130 km-es sebességgel tudnak haladni, a mai cirkálók helyett. Pedig efféle intézkedésnek lenne tényleges környezetjavító hatása, nem úgy, mint az 5kW-os villanymotoroknak, amelyeket 250 lóerős autókba építenek be a klímavédelem jegyében.

A több nemzetet kívánóknál pedig az lesz a jelszó, hogy megvédjük hagyományainkat, rétjeinket, családjainkat. Azt is érdemes lenne egyszer megbeszélni, hogy mennyire kellenek a hagyományok, szabályok, az egyes emberi életeken túlmutató események, eszmények, vallások egy társadalom életképességéhez. A migránsokról folyó vitákban ezt kérdést elfedi az iszlámmal való riogatás, illetve a multikulturalitás szembeállítása. Pedig a különbség nem ebben van, hanem abban, hogy a társadalomnak van-e az egyéneket aktív közösségbe szervező, szabályozó ideológiája, vagy nincs. Az iszlámnak nyilvánvalóan van ilyenje, az európai civilizációnak volt, méghozzá nagyon erős, a mai “átlagos“ európai kultúrának nincs, vagy igencsak korlátozott hatókörű, a multikulturális társadalomnak lehet, hogy van, de bármennyire egynek akarják is láttatni, mindig több van. Ezek szerencsés esetben békésen együtt élnek, de nem egymásért. Egy ilyen szabályozó ideológiának mindig van valamilyen jutalmazó-fegyelmező vetülete is, de nem mindegy, hogy annak skálája a pokol és a mennyország, vagy a polgári törvénykönyv tartományát fogja csak át…

A jelenlegi helyzetben, amelynek Gyurgyák János jó leírását adja, a három lehetőség közül (föderalista, konföderalista, nemzetek Európája) a választás szerintem annak mentén fog kialakulni, hogy mennyire lesz lehetséges a nemzetek feletti gazdasági konglomerátumokkal szemben a helyi (egymással harmonizált, amire az EU kiváló lehetőséget biztosít) érdekeket megvédeni. Ez felelne meg az EU eredeti célkitűzéseinek. (Emlékszünk még a Régiók Európája szlogenre, adminisztrációs berendezkedésre, amiről ma szó sem esik?) Európa legfőbb értéke sokszínűsége, és mindent meg kell tenni ennek a sokszínűségnek a fenntartásáért a homogenizáló globális folyamatokkal szemben, amelyek haszonélvezői hamisan hivatkoznak a gazdasági produktivitásra, mint az élet és a társadalom legfontosabb értékmérőjére.

A sokszínűség megőrzéséhez kevesebb nacionalizmus kellene a nagy nemzetek részéről, és nagyobb elszánás a nemzetközi gazdasági csoportok féken tartására. Természetesen nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, nem lehet és nem is kell lebontani a nemzetközi gazdaságot, de be kell illeszteni egy olyan szerkezetbe, ahol gazdasági potenciáljának növekedése nem öncélú, hanem valóban a Föld és az emberek globális érdekeit szolgálja. Ennek, sajnos, egyelőre nincs sok jele.

 

Nyitókép: Carte de l’Europe, par le Cantino (1486). Modène, Bibliothèque Estense / AFP

Kategória: vélemény