A mi „brezsnyevi pangásunk” – Hat állítás a korrupcióról, a közjóról és a magánjavakról

·2019.07.16

A szemünk előtt omlott össze a közhely, hogy ameddig jól megy a gazdaság, addig az emberek elégedettek és nem foglalkoznak politikával. Hogy addig még a korrupció sem érdekli őket. Csehországban – amely térségünkből igazán nem panaszkodhat gazdaságilag – ehhez képest százezres tüntetéseket láttunk az elmúlt hetekben. A kiváltó ok ráadásul éppen a korrupció volt.  Még Romániában és Szerbiában is voltak jelei az állampolgári aktivitásnak – csak nálunk nem. Mi lehet ennek a magyarázata? Vendégszerzőnk, Bod Péter Ákos hat pontba szedi az okokat. Előre szólunk: egyik-másik ezek közül elég elkeserítő.

Térségünkben váratlanul ígéretes változások álltak be. A szlovák és a cseh társadalom megmozdult, megmutatva, hogy nem fogadja el a politikai hatalom és a kétes hátterű biznisz összekapcsolódását. A hatalommal való visszaélés dolgában egy ideje új arcát mutatja Románia, amely az utóbbi évek gyors gazdasági modernizációja és politikai életének fordulatai miatt immár beletartozik a nekünk fontos referenciacsoportba.

Tömegmozgalmak, tüntetések jelzik az új közhangulatot Szerbiában is.

Ma tehát úgy néz ki, hogy egyedül hazánk maradt ki a változásokból. Vajon milyen okokból? Miért nem zavarja a magyar társadalom meghatározó felét a közvagyon megdézsmálása, a hivatali hatalommal való visszaélés? Vagy talán zavarja, de valamiért nem képes társadalmi cselekvésig eljutni?

A térséggel foglalkozó Visegrad Info a minapi elemzésében a magyar különállásért két tényezőt nevezett meg: a politikai apátiát, valamint a társadalmi értékrendet, amely megengedő a rendszerszerű korrupcióval szemben. Kiindulásként elfogadható e két tényező, hiszen a társadalmi cselekvés vagy annak hiánya nyilvánvalóan függ a politikai viszonyoktól, másfelől pedig az adott társadalom értékrendjétől, normáitól. A politika világa gyorsan képes változni, ezt láthattunk tőlünk északra és délre egyaránt. A többség által vallott értékek, a társadalmi normák viszont lassan módosulnak. Ha a magyar társadalom a korrupcióval és egyéb normasértő gyakorlattal szemben valóban megengedőbb, mint a térségbeli nemzetek, akkor naivitás olyan fordulatot remélnünk, amely Szlovákiában nemrég végbement, a cseheknél a szemünk előtt zajlik, és tőlünk délre is érlelődik.

Ilyenek lennénk, sőt mindig is ilyenek voltunk? Ez bizony eléggé lefegyverző gondolat: akkor legfeljebb külső erők tudnának – átmenetileg – kiszabadítani a korrupt viszonyokból.

Talán mégsem ennyire rossz a helyzet. Más nemzetek értékrendje is átalakult, nekünk is lehet esélyünk, jön egy új generáció, és azzal megfordulhatnak a viszonyok. Mindez persze csak e sorok írójának reménye. Remények helyett kutassunk inkább további magyarázó tényezők után, a nemzeti sztereotípiákat félretéve rögzítsük inkább a tényleges állapotunkat!

Vannak adataink. A korrupció dolgában számos alapos, nemzetközi összevetésre alkalmas felmérés készült. A közhiedelemmel szemben a joghoz és a jogsértésekhez fűződő társadalmi viszonyulást lehetséges mérni, mégpedig kielégítő pontossággal és megbízhatósággal. Ilyen felméréseket rendszeresen készít az Eurobarometer, a nemzetközi üzleti tanácsadó szervezet, az Ernst and Young és a Transparency International is.

A felmérésekből az derül ki, hogy a magyar társadalom igenis tudatában van a korrupció meglétének, azt komoly gondnak tartja, sőt az utóbbi néhány évben romlást is érzékel. A sorstárs nemzetekhez képest tehát nem abban található érdemi eltérés, hogy a magyarokat ne foglalkoztatná a jelenség.

Ugyanakkor a korrupt gyakorlat megítélésében már valóban mutatkoznak nemzeti sajátosságok. Az Eurobarometer 2017-es nagymintás felmérése szerint a legtöbb uniós tagállamban többséget alkotnak azok, akik a hatósági emberek jóakaratának ajándékkal, pénzzel való megszerzését elítélik, de mindenhol találhatók olyanok, akik a döntéshozók korrumpálását elfogadhatónak tartják. Ezek aránya a megkérdezetteken belül hazánkban a legnagyobb: a magyarok 50 százaléka rendben levőnek tekinti az ajándékadást, 39 százaléka a pénzfizetést. E két viselkedési norma vonatkozásában a magyar mutató, mondani sem kell, toronymagasan meghaladja a nyugati országokét, de még a románnak, bolgárnak is kétszerese, holott nemzeti önértékelésünk az utóbbiakkal azonosítja a baksist, a „balkáni állapotokat”.

A hasonló tartalmú egyéb felmérések szerint is markánsan különbözik a magyar társadalom többségi értékrendje az uniós átlagtól, és egy ideje már nem mutatkozik javulás (nem úgy, mint az észt, lett, lengyel, szlovák, cseh esetben).  A korrupcióhoz való viszonynak a jelenség megítélésén túl az is fontos vonatkozása, hogy az azt elítélő emberek mennyire hajlandók fellépni ellene, ha ilyet észlelnek. Nem mindenki kész arra, hogy jelentse az esetet. A felmérés szerint az uniós átlagban a megkérdezettek 57 százaléka tenne bejelentést. A tagországok között nálunk a legkisebb ez az arány: 21 százalék. Azaz minden ötödik magyar hajlandó bejelentést tenni. Ezt mégsem tartom perdöntő adatnak, mert a cselekvéshez való eljutáshoz először is azt kellene tudni, hogy hol lehet bejelenteni a korrupciót. Az erre irányuló kérdésre az európai felmérésben mi magyarok állunk az utolsó helyen. Továbbá bíznia kellene az embernek abban, hogy bejelentésének lesz foganatja, őt magát pedig nem éri hátrány az ügy miatt. Nem meglepő: e téren sem jó a magyar helyzet.

Már Szerbia is megmozdult: Fotó: AFP/Oliver Bunic

A több forrásból származó adatok és saját észleléseink, tapasztalataink alapján összeálló helyzetkép valóban nem ad nagy reményt a jövőre nézve. A korrupció észlelt, mért és adatolt súlyossága hazánkat az európai uniós etikai rangsor végére teszi a bolgárok, horvátok, görögök társaságában. A volt tervgazdaságok zöme (de nem mindegyike!) az európai átlag alatt teljesít az üzleti transzparencia terén. A történelmi előzményeket ismerjük: a túlcentralizált, értelmetlen szabályokkal teli államszocializmusban a kisember nem is nagyon tudott másként ügyet intézni, mint a szabályok megkerülésével vagy a bürokraták megkenésével, a hiánycikkekhez leginkább csak kapcsolatokkal vagy baksissal lehetett hozzájutni. Ez ugyan már lezárt történelmi múlt, ám a tisztességes verseny normáinak és a fair eljárásoknak az elterjedéséhez idő kell; az EU keleti peremvidékén tehát érthető a korábbi viselkedésmódok bizonyos szintű túlélése.

Ami a mi esetünkben magyarázatot igényel, az nem lemaradásunk ténye, hanem az európai értékrendhez való hasonulásunk mostani elakadása, a fair gyakorlat átvételének gyengesége. Elvégre három évtizedes európai visszacsatlakozásunk óta lett volna idő az állampolgár és az állami hivatalok közötti viszony nyugatosodásához. Akkor hát miért nem jutottunk mi itt előbbre, ha a térségben többeknek sikerült?

A bonyolult társadalmi jelenségek sosem egytényezősök. Ez esetben hat faktort nevezek meg, nem fontossági sorrendben vagy magyarázó erő szerint, mivel egyenkénti hatásukat aligha lehetne jól kalibrálni.

A külföldi tőke szerepe, jelenléte

A magyar gazdaság a térségben (Szlovákiával együtt) kimagaslik a külföldi tulajdonú cégek, gyakran transznacionális nagyvállalatok nemzetgazdasági arányát tekintve. Elvileg ennek a múltból hozott korrupciós gyakorlat gyors felszívódását és a modern üzleti normák átvételét kellene eredményeznie; itt tehát azonnal ellentmondásba ütközünk. Általánosítható tapasztalat szerint a fejlett piacgazdaságokból érkező befektetők érdekeltek a korrupciómentes működésben, jelenlétük hosszabb távon valóban segíti a transzparens viszonyok kialakulását,

ám ha e cégek a hazai gazdasági szereplőkhöz csak lazán kötődve szigetszerűen működnek, netán megkülönböztetett állami elbánásban részesülnek, akkor „civilizációs” hatásuk gyenge.

Azt is tudjuk, hogy a külföldi vállalatok sikeres működésükhöz képesek elsajátítani a helyi szokásokat. 2010 óta a magyar kormány különmegállapodásokkal (inkább: különalkukkal) igyekszik könnyíteni a stratégiainak minősített külföldi cégek működését, ezáltal viszont még gyengébb ezek késztetése arra, hogy segítsenek kikényszeríteni a kormányzatból a mindenkire érvényes transzparens üzleti körülményeket.

A közszolgálatban állók jövedelmi viszonyainak javulása

Második tényezőként adódik a potenciálisan korrumpálhatók legális jövedelmi helyzete: a rendesen megfizetett tisztviselő kevésbé hajlandó részt venni normasértő ügyletben. E téren van bizonyos haladás (közúti rendőrök, adóellenőrök, engedélykiadó tisztviselők esetében), míg az egészségügy viszonyai továbbra sincsenek rendben. Több más volt szocialista országban arányát tekintve sokkal kisebb a közösségi szektor, ott viszonylag rendben megfizetik a tisztviselőket, és nem állhat elő rendszerszerű baksisos (borravalós, hálapénzes) helyzet.

Az elvonások és újraelosztások nemzetgazdasági aránya

Más szavakkal: az államháztartás terjedelme. A magyar állam a térségben a legnagyobb arányban vonja el az elsődleges jövedelmeket nagyszámú adón, járulékon, díjon keresztül, és messze a legnagyobb arányban juttat támogatást személyeknek, cégeknek, szervezeteknek. Azaz igen nagy felületen érintkezik az állam és a társadalom, és így eleve nagyobb a korrupciós kockázat, mintha a kormányzat a nemzeti jövedelemnek kisebb hányadát rendezné át.

A mai magyar mutató a svéd vagy német arányoknak felel meg, miközben sem az adófizetési morál, sem a köztisztviselői ethosz, sem polgári ismeretek dolgában nem állunk közel a fejlett jóléti államokhoz.

Ezek az általános magyarázó tényezők, amelyek érvényesüléséről bő nemzetközi tapasztalatok vannak, és jól alkalmazhatók az elmúlt évtizedek magyar viszonyainak alakulására. A további három politikai tényező hatását nehezebb számszerűsíteni, holott leginkább ezek felelősek a magyar etikai-intézményi állapotok relatív (néha abszolút) romlásáért.

A külföldi vállalatok sikeres működésükhöz képesek elsajátítani a helyi szokásokat. Fotó: AFP/Kisbenedek Attila

A gazdasági verseny gyengítése, pozíciók és vagyonok újraosztása

A 2010 utáni politikai kurzus – hivatkozva a megelőző évek pénzügyi válságának feltételezett okaira – a magángazdaság terjedelmét visszaszorító (immár államosító, semmint privatizáló) és újraszabályozó (dereguláló helyett re-reguláló) gazdaságpolitikába fogott. Ebben ugyan nem állt egyedül akkor, ám a válságszakasz elmúltával sem tért vissza a magángazdaság dominanciáján nyugvó vegyesgazdaság modelljéhez, hanem az ázsiai fejlesztő államok gyakorlatára emlékeztető pályán halad változatlanul, immár egy évtizeddel a pénzügyi válságot követően. Ennek egyik rendszerszerű következményeként gyakran konfrontálódik az európai gazdasági szabadságok rendjével, amely az állami támogatást alapesetben tiltja; de ez nem itteni témánk. Egy másik vonatkozás azonban nagyon is idetartozik.

Az állam egyedárusítások révén extraprofitot (közgazdasági értelemben járadékot) juttat a legfelső politikai kör által kiválasztottak számára, mint a dohánykereskedelem, a kormányzati hirdetések, kormányzati IT-beszerzés, szerencsejáték, és még egy sor ágazat esetében.

Ez a gyakorlat leírható a személyválogatás, klientúraépítés, kleptokrácia, nepotizmus fogalmaival – és valószínűleg mindegyik megnevezés helytálló. Egészében tekinthetjük korrupciónak, annak egy sajátos fajtájának, és e sajátosság miatt feszül ellentmondás a magyar korrupciós viszonyok súlyossága és a társadalom (egy része) megengedő álláspontja között. Az említett esetekben ugyanis nem az a szokásos játék érvényesül, amelyben az állami kedvezményre vágyó cég korrumpálja a „köz szolgáját”, hanem a politikus, a közérdek letéteményese emel föl, vagy akár teremt vállalkozót. Az ehhez csatolt ideológia szerint mindez a nemzeti középosztály (más megfogalmazásban a nemzeti bajnokok) kinevelését szolgálja, a patrióta gazdaságpolitika legitim eszköze. A kormányzati média a bicskanyitogató ügyeket nem említi, pláne nem korrupcióként, így az állami információnak kitett millióknak eleve nehezebb az ügyeket normasértésként megítélni. Ahol milliárdos ügyletekről, sőt egész iparágakról van szó, a közember számára a méretek miatt ráadásul jó eséllyel követhetetlen lesz a téma.

Az uniós források bősége, gyorsított lehívása

Ez nem magyar sajátosság, hiszen az EU déli és keleti perifériáján jól ismert jelenségről van szó: a felzárkóztató és egyéb uniós programok keretében érkező transzferek elköltésében gyakori a túlszámlázás, a kliensek támogatása, egyéni érdekek és hobbik megfizettetése. Esetünkben azonban a térségi átlagnál is rosszabb az uniós források felhasználásának hatásfoka és célszerűsége, mégpedig egy jól hangzó, ám valójában káros elv miatt, amely szerint minél többet és minél gyorsabban kell költekezni a „mások pénzéből”. Ha valaki egészséges erkölcsi alapon kifogásolná is a közpénzek értelmetlen célú és nyilvánvalóan pazarló felhasználását, berzenkedése leszerelhető azzal, hogy a nekünk lekötelezett nyugatiak pénze ez, és legalább az országban marad.

A korrupciós ügyek iránti hatósági érdektelenség

A politikai közbeszédnek régóta része, hogy az előző kormányok alatt is loptak, és nyilván most is lopnak; az emberek egy sor közismert esetet és ügyet is meg tudnának említeni. Ehhez képest egyik esetben sem történt semmi. A mai botrányok közepette feltűnő a hatóságok passzivitása. A mostani roppant gyors meggazdagodások minimum adóhatósági eljárást követelnének meg, ám vagyonosodási eljárások nem indulnak. Elégségesen dokumentált bejelentés nyomán sem kezd nyomozásba az ügyészség. Ez bizony világos üzenet az állampolgároknak: jobb az egészből kimaradniuk.

×××

Konklúziónk így némileg más, mint ami csupán a statisztikai adatokból, felmérési eredményekből fakadna. A szomszédos országok társadalmai nem csak és nem is elsősorban azért mutatkoznak érzékenyebbnek a közéleti normasértések és jogsértések iránt, mert értékrendjük a miénknél polgáribb (bár több esetben ez sajnos igaz). Az sem erős magyarázó elem, hogy máshol politikailag aktívabb a társadalom, mint minálunk; valójában hosszabb távon nincsenek nagy különbségek. A tartós parlamenti kétharmad – jól tudjuk – elfedi a magyar társadalom kettéosztottságát, és művi módon igyekszik lefojtani a vitát, a közéleti aktivitást. Bár éppen az európai ügyészséghez való csatlakozásunk dolgában máig csaknem hétszázezren írtak alá petíciót: ez nem kevés, főleg olyan jogi ügyben, amely természetéből adódóan közvetve érinti csak a polgárokat.

A magyar viszonyok különlegességét leginkább az a masszív ideológiai kampány magyarázza, amely a társadalom igen jelentős részét hosszú idő óta éri, fizetett hirdetések és a készséges kormánymédia révén. Ami pedig politikai apátiának látszik visegrádi összefüggésben, annak jó indokai vannak: a kormánytól független érdekérvényesítés alkotmányos megnehezítése, a bűnüldöző szervezetek érezhető, tudatos passzivitása mellett ésszerűnek tekinthető egyéni döntés a közügyektől való távolmaradás.

Hogy mi következik mindebből? Hiszem, hogy a mi „brezsnyevi pangásunk” sem tart örökké. A látszólag passzív, beletörődőnek tűnő társadalmakban – láthattuk a szomszédságban – hirtelen fordulatok állhatnak be valódi alternatíva megjelenésével, a hatalmon levők arroganciája miatt, vagy a centralizált rezsimekbe kódolt bajok hatására.

 

Borítókép: AFP/Kisbenedek Attila

Ha fontosnak tartja a Válasz Online munkáját, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: vélemény