Térdig érő romokat vagy „történelmi giccset” akarunk? Ezért bénázta el a kormány a világörökségi pályázatot

·2019.07.12

Kínos pillanat volt Bakuban, amikor az UNESCO világörökségi döntései után a magyar küldöttség vezetőjének a német, osztrák és szlovák partnerek elnézését kellett kérnie, amiért a budapesti kormány döntése miatt nem nyert a közös világörökségi pályázat. A történet azonban nem fekete-fehér, és nagy szakmai vitát takar: bokáig érő romokat mutogassunk vagy régészeti attrakciót kínáljunk a közönségnek? Magyarország és Ausztria is hajlik az utóbbira, a különbség csak annyi, hogy mi magukra uszítjuk az UNESCO-t, az osztrákok viszont okosan használják őket. Bemutatjuk a Hadrianus-palota körüli vita és az elbukott közös világörökségi pályázat teljes hátterét.

Göd viszonylag ritkán válik világpolitikai tényezővé, 373-ban azonban éppen így alakult. A mai Dunántúl akkor a Római Birodalom része volt, a Duna túlpartján levő, ma Göd-Bócsaújtelepnek hívott terület viszont a barbároké. A rómaiak ezzel nem törődve behatoltak a germán kvádok területére, erődítményt kezdtek ott építeni. Nem is kicsit, 450 méter széleset. Egy ilyen előretolt helyőrség persze nem tetszett a kvádoknak. Legyilkolták az építőket, erre bosszúhadjárat lett a válasz, arra pedig fondorlat: békekötés helyett a rómaiak célravezetőbbnek gondolták a tárgyalásokra érkező kvád király megorvgyilkolását. A határvidék megtartása annyira fontos volt Rómának, hogy Valentianus császár is Pannóniában tartózkodott, a Bécs alatti Carnuntumból előbb Savariába (Szombathelyre), majd miután a barbárok királyuk halála miatt végigdúlták Pannóniát, rettenetes viszontdúlás után Brigetioba (a Komárom melletti Szőnybe) érkezett, ott tárgyalt az ellenséggel. Azok megadták magukat, de az erőd felépítéséhez nem járultak hozzá, és ezzel úgy felbosszantották a császárt, hogy az még aznap éjjel szívrohamban meghalt.

Valentianus 11 éves uralkodása alatt megerősítette a Limest, a római határvonalat, halála viszont fordulatot hozott a birodalom életében, mert a nyugati tartományokat egyre nehezebben tudták tartani. A római Limes világörökséggé nyilvánítása a kulturális turizmus fellendülését hozná, például azzal, hogy egy ilyen történet szépen bemutatott helyszíneit végig lehetne követni a Duna vonalán Carnuntumtól Gödig utazva, közben akár féltucat római emléknél is megállva. Vagy éppen Regensburgtól a magyar határig végiglátogatni a maradványait, hiszen a római határvonalnak ez a szakasza négy mai ország területén fekszik.

Sikerre vágytunk: a Magyar Nemzet június végén még azt jelezte elő, hogy „előzetes visszajelzések alapján az UNESCO Világörökség Bizottsága szinte biztosan rábólint a magyar-német-osztrák közös kezdeményezésre. Ha így történik, ez lesz a kilencedik hazai világörökségi listás értékünk.” Nem így történt.

A világörökségi helyszínekről Bakuban döntöttek, előttünk a dél-koreai nevezést értékelték. Ez a 13. koreai cím, ezúttal Szovon konfucionális iskolái kaptak világörökségi rangot. Állva ünnepelték őket, a küldöttség tízfős csoportja lószőrből készült cilinderű, de átlátszó karimájú hagyományos kalapban, és selyemviseletben jelent meg óriási sikert aratva. Villogtak a vakuk, azután meghajoltak és kivonultak, mert jött a következő helyszín. Az Unesco világörökségi ceremóniájának eredményhirdetése olyan, mint egy olimpián az éremosztás, folyamatos ünneplés, egyik bajnok jön a másik után.

hirdetés

Általában. Idén februárig azt lehetett remélni, hogy nálunk még nagyobb ováció lesz, mint a koreaiaknál, hiszen ritkán fordul elő, hogy négy ország közösen pályázik, és egyetlen világörökségi cím helyszínei több mint 1000 kilométer hosszú vonal mellett helyezkednek el.  Ám a döntés kihirdetésénél a terem kínosan feszengett, a levezető elnök „speciális helyzetről” beszélt, és ünneplés helyett mindenki azt figyelte, mi lesz a büntetés: évekre elutálják a négy ország pályázatát, vagy jövőre visszajöhetünk?

Az UNESCO világörökségi címének kiosztása azért fontos, mert egy műemlék egycsapásra rangos „turisztikai termékké” válik, megugrik a látogatók száma. Nem a manchesteri dokkmunkások jönnek nagyobb számban, akik a sör ára alapján döntenek a legénybúcsú helyszínéről, hanem sokat költő, több napig maradó kulturális turisták, akik közül sokan kifejezetten az UNESCO listái alapján döntik el, abban az évben hova utaznak.

Hozzánk emiatt most ez a kör nem fog, mert Bakuban hűvös hangon felolvasták, hogy a négy ország több száz szakértőjének megfeszített munkájával vagy tíz éve folyó folyamat egyszercsak gellert kapott, amikor

a magyar kormány idén februárban közölte, hogy az egyik fő helyszínt, az Óbudai sziget helytartói palotáját kihúzza a nevezési listáról. Nagyjából olyan ez, mintha úgy ajándékoznánk egy gyémántgyűrűt, hogy az utolsó pillanatban kikapjuk belőle a drágakövet.

Vagy még olyanabb, mert az UNESCO pontosan tudja, a Hadrianus-palota azért került ki a projektből, mert a magyar állam az egyik legkülönlegesebb római emléknél nem akarja érvényesíteni az UNESCO szigorú műemlékvédelmi elveit.

Ezzel érvénytelen lett az ötszáz oldalas értékelés, és Visy Zsolt régész, a projekt miniszeri biztosa, a magyar küldöttség vezetője kénytelen volt azt mondani: kemény dolog a magyar állam képviseletében megszólalnia. Értette mindenki, hiszen azt kellett bejelentenie, hogy a kormány nem változtatja meg a szándékát: a Hadrianus palota nem lesz a világörökségi pályázat része. A biztos lényegében bocsánatot kért a szlovák, a német és az osztrák résztvevőktől, és reményét fejezte ki, hogy a következő időszakban megtalálják a megoldást, nem vész kárba ennyi munka.

A magyar kormány elügyetlenkedte a dolgot, mégpedig nagyon, ám hajlunk rá, hogy akkor járnánk jobban, ha a helytartó palotája tényleg nem lenne a világörökség része. Legalábbis, ha Budapest az örökségvédelmi és a turisztikai szempontokat ügyesen össze tudná egyeztetni, s a régészek, örökségvédelmi szakemberek megtalálnák a helytartó palotájának legvalószínűbb formáját, majd azt legalább részben visszaépítenék. De ha a kormány így akarta, akkor hibázott igazán, mert be sem kellett volna terjeszteni a helyszínek közé az Óbudai-szigetet.

Óriási vita alakult ki az elmúlt évtizedekben a műemlékvédők és a műemlékeket turisztikai termékként eladni vágyó szakemberek között arról, mi a követendő út. Odáig rendben, hogy fel kell tárni a római kori emlékeket, a kérdések innen kezdődnek. Az értékes leleteket múzeumokba kell szállítani, és jobb híján a raktárban tárolni, miközben éppen ezek az emlékek adnák a lelőhelyük egyetlen turisztikai vonzerejét. Mi legyen hát a kiásott romokkal? Maradjanak a helyszínen? Vagy újra be kell temetni őket? Mint a Hadrianus palotával tették? Esetleg kortárs építészeti elemekkel kiegészíteni, hogy látványosabbak legyenek, például a kőépítményeket téglával, a téglából épülteket betonnal, hogy jól látszódjék, hol végződött a múlt és hol kezdődik a jelen?

Róma és beton az Árpád hídnál

A Velencei Charta, a második világháborúban megrongálódott romok újjáépítésének elfogadott örökségvédelmi „tízparancsolata” azt ajánlja, hogy csak a fennmaradt, és bizonyosan igazolható történeti értékeket állítsák helyre. Minden kiegészítést a kortárs építészet eszköztárával, jól megkülönböztethető módon végezzenek. Vagyis a téglás-betonos megoldást.

De van egy másik, modern lehetőség is, erre az ausztriai Carnuntum a példa. Pannónia egykori fővárosának egy része szintén bokáig érő romokból áll, ám több lakóházat és például a fürdőt az osztrákok felépítettek. Ezek az épületek ma úgy néznek ki, mintha az 1300 éve halott római építő- és díszítőmesterek csak tavaly fejezték volna be munkát.

A műemlékvédelmisek azonban aggódnak, az UNESCO nagy befolyással rendelkező örökségvédelmi szakszerve, az ICOMOS – a kormánytól független –  nemzeti bizottságának elnöke például úgy vélekedik: „Átírt történeti értékeink a jövőből visszatekintve már nem saját történeti korukról szólnak, hanem a mai korról és felfogásáról”. Nagy Gergely elnök a szervezet hírlevelében keserűen jegyzi meg, hogy intézményesített örökségvédelem híján „az építésztársadalom a műemlékvédelem szakmai és etikai követelményei és a megbízói kör programjai által meghatározott elvárások közé került. Nem műemlékvédelmi szakmai elvárások, hanem egyéni habitus és képzettség kérdése, hogy milyen válaszok születnek.”

Szomorú szavak, de fontos szempontokat vetnek fel. A szakemberek egy része szerint Carnuntum (vagy az itthoni példa, Füzér vára) történelmi giccs, díszlet, de a turisták imádják, Carnuntumot százezrek keresik fel évente, és legtöbbjét egyáltalán nem érdekli, hogy egészen biztosan olyan széles és hosszú márványlépcsőkön kellett-e fellépdelni az egykori fürdőmedencéhez. Valóban olyan hőfokú volt-e a víz, vagy öt fokkal melegebb? A falfestmények átható kék hátterébe pont olyan halakat pingáltak-e a rómaiak, és olyan ívű ablakok alatt fürdőztek-e vagy sem? Az UNESCO nem szereti az ilyen „díszletmúzeumokat”, a közönség viszont igen. Szeretik látni, hogyan működött 1700 évvel ezelőtt a padlófűtés, milyenek voltak az egykori lakószobák, és még az is intenzív benyomást tesz a látogatóra, hogy az egykori római katonai tábor WC-i alapján rácsodálkozhat az intimitáshoz való viszonyukra. Persze, sejti a látogató, hogy esetleg nem pont olyanok voltak a parancsnoki ágyak vagy az ágyneműk, de akár olyanok (is) lehettek.

Az UNESCO az eredeti emlékek megőrzését, konzerválását tekinti céljának, és azt állítja, ha egy romra felépül egy attraktív „római valóságkísérlet”, akkor onnantól a rom autentikussága megszűnik. Ausztriának éppen ezért eszébe sem jutott Carnuntum világörökségi helyszínként való jelölése. Carnuntum a turisztika popzenéje, megvan a maga helye, de nem lépnek fel vele egy rangos operafesztiválon. Van az osztrák Limesben éppen elég helyszín, amivel nevezhettek és megfelel az UNESCO igényeinek.

A Limes legtöbb pontján nincs ilyen konfliktus, a nevezés sok esetben a bozótból való kitisztítással, idegennyelvű táblák kihelyezésével és kávéházak létrehozásával jár. Néhol virtuális valóság alkalmazásával is meg lehet mutatni, hogy a kupac szétszórt kő egy őrtorony volt valamikor. Lehet a romok mellé fából élményparkot építeni. Másfél milliárdot fordítanak például Kölked, Dunaújváros, Nyergesújfalu és Komárom fejlesztésére, az emlékek védelmére, a római kor mai technikával történő, de hiteles bemutatására.

Carnuntum a turisztika popzenéje. Forrás: Carnuntum.at

Magyar területen két légiótábor volt, Brigetiót és Aquincumot senki sem akarja „carnuntumosítani”. Mi érdekes lenne az ismétlésben? Az Óbudai-szigeten viszont ritka látványosság lenne a helyreállított helytartói palota, ezért a római kor szerelmesei eljönnének Budapestre, kulturális körutakat lehetne erre alapozni. A magyar kormány szándékaiból az olvasható ki, hogy rekonstruálni. Megpróbálják kitalálni a romok alapján, hogy milyen lehetett. Mivel ezt az UNESCO nem támogatja, kivették a projektből. Csakhogy elrontották. Lázár János kancelláriaminisztersége idején bejelentették, hogy újraépítik, azután néma csend következett, majd rátették a világörökségi nevezési listára, vagyis vállalták, hogy jelenlegi állapotában őrzik meg.

A szakemberek hiába figyelmeztették a kormányt, hogy ne tegyék fel, ha építkezni akarnak. Utóbb pedig arra, ha már rátették, ne vegyék le, mert az nagyon barátságtalan üzenet az UNESCO számára. Mégis megtették.  

A szakemberek hónapok óta mondogatják, hogy ebből baj lesz, a kormány mégis elkontárkodta a dolgot. Az UNESCO örökségvédelmi szervezete, az ICOMOS vészhelyzetet szimatolt, hiszen a már korábbi magyar világörökségi helyszíneinkkel sem úgy alakulnak a dolgok, ahogy a világszervezet szeretné.

Amikor egy helyszín világörökségi címet kap, az UNESCO azt is megmondja, mit lát benne különlegesnek, az egész világ számára meglévő értéknek. A Várban például az egységes barokk hangulatot; az Andrássy úton és a Városligetben a XIX. század végi polgárváros megőrzését; a Duna-partban a természet és az épített örökség közötti harmóniát.

Ha a Várban egyszercsak nekiállunk kormányzati negyedet építeni különböző korokban emelt épületek visszaépítésével, oda a barokk csoda, amit annak idején az UNESCO-nak védelemre ajánlottunk. Ha a XIII. kerületbe és a Lágymányosi-öbölbe toronyházakra adunk építési engedélyt, amelyek a Várból nézve belógnak a dunai panorámába, akkor veszélyben az eredeti látvány. A tervezőasztalon ígéretes Néprajzi Múzeum a szervezet szerint olyan magas, hogy markáns modern építészeti élményt nyújt a Hősök tere környékén, ráadásul a gigantikus méretű hipermodern állatkerti biodóm is odalátszik, és együtt megbontják a XIX. századi hangulatot.

Lehet, persze azt gondolni, hogy Brüsszel után majd most az UNESCO-t is megállítjuk, de ahogy a cégek nem küzdenek a hungarikum cím ellen, úgy a világörökségi rang ellen sincs értelme hepciáskodni. Egyébként sem túl jó jelzéseket adunk a szervezetnek: az önálló örökségvédelem megszüntetése és a Miniszterelnökségbe integrálása nem használt a világszervezettel való kapcsolatnak. Joggal kérdezik, 17 évvel az utolsó magyarországi világörökségi cím kiosztása után miért nincs Budapesten úgynevezett kezelési terve és egyszemélyi felelőse az örökségi helyszíneknek?

A kormány számára nem lehet titok, hogy az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága nem boldog a magyar örökségvédelem helyzetétől, hiszen 2017-ben nyilvános állásfoglalásban kifogásolták, hogy a 140 éves önálló műemlékvédelem „sok önálló feladata áldozatul esik” a Foster Központ Miniszterelnökségbe való beolvasztásának.

2018 őszén a nemzeti bizottság öt másik rangos örökségvédelmi egyesülettel együtt kérte a kormányt, ne engedélyezze 90 méter magas toronyházak építését. Különösen az Angyalföldre szántak ellen szólaltak fel, mert azok a Várból nézve pont a Parlament mögött látszanak, s ha azok megvalósulnak, „jóvátehetetlen károkat” okoznak „valóságos falat emelve közvetlenül az Országgyűlés festői tömege mögé”. Hatás nem volt, legalábbis a magyar kormányra. Az UNESCO viszont Bakuban belengette: elveheti a világörökségi címet a budapesti helyszínektől, ha Budapest nem veszi komolyan a szakmai intéseket.

Az ICOMOS több küldöttséget is küldött a magyar fővárosba, és nem is tudni, sírni-, vagy éppen kacagnivaló-e, ahogy  a kormány távol akarta tartani a rendszerváltás óta hagyományosan erős örökségvédelmi civileket a küldöttségtől – megváltoztatott helyszínekkel, eldugott, utolsó pillanatban nyilvánosságra hozott regisztrációs lehetőséggel. Itt nem kamupártokat vetettek be, hanem  kamucivileket, akik dicsérték a kormány örökségvédelmi politikáját. Mintha a világszervezet küldöttségének tagjai ne ismernék személyesen a legtekintélyesebb magyar kollégáikat.

Bakuban tehát kínos, feszengős napokat élt meg a magyar küldöttség, de ennél rosszabbul is járhattunk volna. A magyar szakemberek tekintélye, a pályázat magas színvonala miatt végül nem zártak ki a lehetőségből minket, csak elhalasztották a döntést. Nagy feladvány, hogy a kormány mit kezd ennyi bénázás után Hadrianus palotájával. Nehéz falat, nem könnyű sem kiköpni, sem lenyelni. Esetleg a szakmával közösen sikerülhet.

 

Borítókép: a Hadrianus-palota rekonstrukciós képe

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Kategória: Nagytotál