„Hogy merem a képükbe tolni a kereszténységet?” – két Csókay, a jezsuita és az agysebész életről és hithirdetésről

·2019.04.21

Egy család, két misszionárius. Csókay Károly évtizedekig Dél-Amerikában végzett hittérítő munkát, unokafivére, Csókay András pedig agysebészként a tudományt akarja evangelizálni. De hogyan kell a XXI. században hittérítősködni? Kell-e egyáltalán? A közvélemény őrültnek, tapintatlannak tartja a modern misszionáriusokat, vagy inkább üdvözlik a keresztény hit terjesztőit? Hogyan viszonyulnak Ferenc pápa kijelentéséhez, amely szerint a hittérítés már nem feladata a katolikusoknak? Vagy csak nem úgy? Fordulatok, mélypontok, Isten-jelenések, kudarcok és felismerések a két Csókay életében. A Válasz Online húsvéti páros interjúja.

– Az ember életéről többet mondanak el a mélypontok, amelyeken sikerül felül emelkedni, mint a sikerek. Mit gondolnak, melyikük életében volt mélyebben a legmélyebb pont?

Csókay Károly: Andráséban; én nem éltem olyan intenzív életet, mint ő.

Csókay András: Várjál, elmossa az emlékeidet az idő múlása. Igen, az életemnek volt egy tékozló fiúi korszaka, de mi az ahhoz képest, amikor kiszöktél a magyar határon, és a többiek visszafordultak, mert megijedtek, hogy lelövik őket vagy felrobbannak az aknákon?

Károly: Igaz, a viszontagságok megvoltak.

András: Amit 1949-ben átéltél, az sokkal nagyobb kihívás volt, mint amit ma egy hívő átélhet. Kivéve, ha misszionáriusnak megy, például Szíriába.

– A negyvenes évek végén, az ötvenes évek végén a jezsuiták és más szerzetesek nagy számban kényszerültek elmenekülni az üldöztetés elől. Károly atya viszont elmenekült, hogy jezsuita lehessen.

Károly: Valóban. Vegyészhallgató koromban egy nyolcfős baráti társasággal keresztény Magyarországot szerettünk volna építeni. Kiváló emberek voltak közöttük, például Lámfalussy Sándor.

– Az euró atyja.

Károly: Vagy Szabó Dénes, aki a montreáli egyetemen megalapította a kriminológiai iskolát.

András: Mozgalom a katolikus Magyarországért  1947-48-ban? Jól időzítettetek. Akkor nagyapust már börtönbe zárták?

Károly: Nem, de a húsipari vállalatot már elvették, és apámék egy szobát kaptak a saját lakásukban. A barátaimmal felismertük, hogy nem maradhatunk Magyarországon, mert összeesküvőként börtönbe vetnek minket. Belgiumba készültünk a Leuveni Katolikus Egyetemre. Többen már ott voltak, hárman indultunk utánuk. Ketten azonban visszafordultak, mert az őrtornyok láttán megijedtek, attól féltek, hogy a határkerítés beriaszt és elfognak bennünket, vagy az aknazáron felrobbanunk. Én viszont szerencsésen átjutottam Ausztriába.

András: Gyerekkoromban rengetegszer elmesélték, hogyan dobáltak azután egyik országból a másikba téged. Hogy még börtönbe is zártak…

Károly: Csak rövid időre, Németországban és Belgiumban. Ott kétszer is.

Csókay Károly jezsuita szerzetes eredetileg kémia szakot végzett az ELTE-n, 1949-ben a vallásüldözéstől félve elhagyta az országot. Belgiumban volt novícius, a teológiát már Spanyolországban végezte, 1957-ben szentelték pappá. 1959 és 1975 között Chilében dolgozott jezsuita hittérítőként bányászok között és nyomornegyedekben, ezt követően a montreáli magyar plébániára került. 1993-ban tért haza, Budapesten, Kárpátalján és Miskolcon is szolgált. Három éve, kilencvenedik születésnapja alkalmából a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Ecclesia Hungariae díjjal tüntette ki. (fotó: Borbás Barna)

– Miért?

Károly: Először papírok nélkül léptem át a határt, és lebuktam egy vasútállomáson, mert sáros volt a cipőm. Belgiumban az emberek nem járnak piszkos cipőben. Azután visszatoloncoltak Németországba, és ott is bezártak néhány napra. Miután kiengedtek, újra megpróbáltam átszökni Belgiumba. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy egyre inkább az lett a meggyőződésem, nem a vegyészség a hivatásom. Már beiratkoztam a Leuveni Egyetemre, mégis úgy gondoltam, helyette inkább a belgiumi Liège-be megyek, és bányában dolgozom majd egyszerű bányászként, és ott fogok apostolkodni. De kitudódhatott a tervem, mert a rendőrök előző este lefogtak.

– Ez volt az a mélypont, amit keresünk?

Károly: Nem, hosszú történet, hogyan kerültem Párizsba, és lettem egy gróf komornyikja, hogyan gondoltam, hogy az Úrnak szentelem az életemet, és álltam be a jezsuitákhoz. A neheze csak ezután következett:

Spanyolországban jött el a mélypont, nem ismertem a nyelvet, úgy éreztem, nem fogadnak el a társaim, és mégsem ez a hivatásom. Ez volt életem legnehezebb döntése. Bementem egy kápolnába egy utolsó imára, és a Szűzanya azt mondta nekem: „Ne menj el, maradjál.”

András: Ezután mentél Chilébe hittéríteni.

– Visszatérünk még erre,  de ugorjunk egy jelentőset az időben, Csókay doktor életének mélypontjához. Egy magánéleti válsághoz. Károly atyának volt szerepe abban, hogy a család fekete báránya végül megváltozott?

András: Komoly szerepe volt. Amikor 1971-ben a nagybátyám először hazajött, lelkileg rögtön közel kerültünk egymáshoz. Igaz, akkor én még csak az amerikai nagybácsit láttam benne, aki farmernadrágot hoz ajándékba. Sok téveszmém volt arról, mit jelent a jezsuita élet. Kari nagy hatással volt rám, felnéztem rá, de valódi példaképpé csak később vált.

Károly: Először is, amikor hazajöttem, nem András volt a család fekete báránya, hanem én.Ő még fiatal volt akkor a feketebáránysághoz. Én viszont kiszöktem Magyarországról, és haragudtak rám a testvéreim, amiért elhagytam őket. Édesanyám is neheztelt rám.

András: Mert a családot meghurcolták? Erre nem emlékszem.

Károly: Nem csak azért. Apám elfogadta, hogy szerzetes lettem, mélyen vallásos ember volt. Neki öröm volt, anyámnak nem.

– Azt hittem, az egész családjukat átjárja a vallásosság.

András: Sok hívő család lesz ideges, amikor a saját gyereke akar papnak állni.

Károly: Valóban.

András: Akkor te lógtál ki először a sorból, de pozitív értelemben. Azután jöttem én, aki valóban egy tékozló fiú életét éltem. Magánéleti válságba kerültem, és nem mondhatom, hogy a körülmények vagy a feleségem hibájából. Nem, ez az én hibám volt, ezért egyedül én voltam a felelős.

hirdetés

– Sok családban próbálkoznak a tékozló fiú meggyőzésével, és gyakran kudarcot vallanak. Hogyan kell ezt jól csinálni?

Károly: A legfinomabban. Tisztelni kell a másikban a saját személyiségét, és azt, hogy ez az ő élete, neki kell meghozni a döntést.

András: Károly atya próbált engem terelgetni. Egyszer ültünk a kocsiban és azt kérdezte: „Nem akarsz gyónni?” Azt feleltem, most nem. Később levelet írt nekem, és ez nagy hatással volt rám, de lassan haladtam. A nagybátyámnak nagy szerepe volt abban, hogy ismét Isten felé fordultam. Ma is ő a lelki vezetőm.

Károly: András végül összeszedte magát. Még rendezetlen életet élt, de azért bement a régi Domonkos templomba imádkozni, és úgy érezte, Jézus szól hozzá: „Menj, és ne vétkezzél.” Az ő élete egy megtért ember élete.

– Milyen család ez? Egyiküknek Mária jelenik meg, a másikukhoz Jézus beszél a feszületről?

Károly: A megtérés gyakran történik így, de manapság csak ritkán beszélünk a nyilvánosság előtt róla. A megtérők előtt egy sokkal szebb világ tárul fel, mert jobb Jézussal együtt lenni, mint Jézus nélkül élni. Sok emberen látom, milyen erőt ad nekik ez a felismerés. András is Jézusról szóló filmeket kezdett terjeszteni, új ember lett belőle.

András: A neofitákban gyakran erős tűz lobog. Én is újhitű vagyok, vagy inkább voltam, hiszen ez már 20 éve történt.

– Az életüknek van egy másik közös pontja is: mindketten hithirdetők a maguk módján. Károly atya Chile szegénynegyedeiben és Miskolcon, András pedig az orvosok között. De a XXI. században van még a hithirdetésnek létjogosultsága? Vagy az „Isten harsonája” küldetés véget ért?

Károly: Nem ért véget.

Nem az akváriumban kell halat fogni, hanem a tengerben. Könnyű a templomban igét hirdetni, mert oda vallásos emberek mennek. Azokat kell megtalálni, akik maguktól nem jönnek el.

András: A tudomány elég jó terep erre. Például egy kongresszuson előállni egy hatékony új terápiával, és utána tanúságot tenni: elmondani, hogy ez a Jézussal való kapcsolatban született meg, imádkozás közben. Arra egy ateista is azt gondolja: jé, ebben lehet valami.

– Vagy azt, hogy őrült. Mit jön itt ezzel? Nem való ez ide.

András: Nem hiszem. Ha a tudományos eredmény bizonyított, akkor csak elgondolkoznak, hogy az ötlet születésében is lehet valami.

– Csinált már ilyet? 

András: Számtalanszor.

– De most őszintén, nem úgy néznek ilyenkor magára, mintha valami baj lenne az emeleten?

András: Inkább legyintenek.

Csókay András idegsebész előbb mérnöki, majd orvosi diplomát szerzett. Széleskörűen ismertté akkor vált, amikor egy új orvosi módszert dolgozott ki a koponyasérültek ellátására, az úgynevezett agyéralagút-technikát. Az agysebész életében a fordulat azután történt, hogy megtért, és visszatért a feleségéhez. Azóta élethivatásának tekinti a hit hirdetését. 2014-ben, tízéves kisfia halála után megrázó interjút adott a Heti Válasznak. A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével, Semmelweis Ignác-díjjal kitüntetett orvos idén lett Budapest díszpolgára. (fotó: Borbás Barna)

– Illetlennek tartják? Mert a hitet magánügynek tekintik?

András: Lehet, de azért ha tízből egy beakad, az már nagy dolog ám.

Károly: Igen, van akihez eljut az üzenet.

András: Visszajelzéseket kapok, hátbaveregetéseket. Ha belegondol,

az orvostudomány legnagyobb léptékű változtatói hívő emberek voltak. Semmelweis Ignác vagy Szent-Györgyi Albert, hogy csak a magyarokat említsük. De tudni kell, hogy nem a tudós teremt, csak felismer valamit, aztán közreadja. A C-vitamint sem Szent-Györgyi alkotta meg.

– Jesszusom, hát ki?

András: Szent-Györgyi előtt is létezett. A tudós csak felismer, de nem ő teremt. Ez nagyon fontos. A tudomány nem Isten.

– Ezért van ön szerint misszióra szükség a tudományon belül?

András:  Igen, a tudomány gőgös lett, pedig a tudós nem teremtő, csak közreadója egy felismerésnek. Nem vagyok egyedül, egy csapatba tartozom, amelynek tagjai megpróbálják a tudományt újraevangelizálni. Ezért sokszor gúnyra, üldöztetésre számíthatunk. Egyfajta „békés” üldöztetésre.

– Üldöztetésre? András, maga az ország egyik legfontosabb intézményének, a Honvéd Kórház idegsebészetének vezető főorvosa!

András: Nem vagyok megsértődve, hogy negligálják a tudományos eredményeimet. Külföldön azért tudok publikálni, mert a tékozló fiú korszakom miatt nem tanultam meg annyira angolul, hogy az evangéliumot is hirdethessem. Külföldön emiatt nem kell összekötnöm a hitemet a tudományommal, publikálhatok rangos folyóiratokban. Itthon ez nehéz, de szerencsére a Honvéd Kórházban ezt nem érzem. Idegsebészeti szaklap még nem tudta lehozni közleményemet.

– Azért most túloz, én legalább két szakcikkét találtam az interjúra készülve, még tankönyvfejezetet is. És furcsa üldöztetés, hogy valaki díjakat kap. Éppen idén lett Budapest díszpolgára.

András: Higgye el, azok nem idegsebészeti lapok voltak. A díjnak örülök, de azt nem a szakmám adja. Az európai, így a magyar tudománynak sem kell a tanúságtétel.

– Ezek után kíváncsi lennék, hogyan fogadták Ferenc pápa nyilatkozatait, aki több alkalommal is arról beszélt, a hittérítés nem feladata a katolikusoknak. 2013-ban egyenesen azt mondta: „A hittérítés ostobaság, értelmetlen, meg kell ismerni, meg kell hallgatni a másikat.”

András: Ezt mondta a pápa?

Károly: Igen, a Szentatya úgy értette, hogy együtt kell lenni az emberekkel, és akkor megérzik a szeretetet, és lassacskán megteremtődik a kapcsolat velük. Időt kell szánni erre, meg kell hallgatnunk őket, hogy ők is meghallgassanak minket, de ehhez együtt kell élni velük.

hirdetés

– Klasszikus hittérítés nélkül a keresztények fogyása nem gyorsul fel még jobban?

András: A keresztények csak Európában fogyatkoznak, Afrikában robbanásszerűen nő a számuk.

Károly: Dél-Amerikában is tele vannak a templomok.

– De ha nem kell téríteni, akkor Károly atya egész élete hiábavaló volt, hiába ment Dél-Amerikába? És András missziója is felesleges?

András: A pápa ilyet nem mondhatott, a média szereti félremagyarázni a Szentatyát. Afrikába egyébként én gyógyítani, nem téríteni megyek; szeretném megmutatni a hívő afrikaiaknak, hogy Európában is vannak keresztények.

Károly: Dehogynem térítesz te Afrikában! Éppen erről beszélt a pápa, hogy nem a szavaidnak, hanem a jelenlétednek van a legnagyobb hatása.

András: Hadd kérdezzek valamit, ha nekem rózsafüzér imádság által jön egy sebészi ötletem, amelynek alapján igazoltan jobban gyógyulnak a betegeim, és egy kongresszuson díjakat nyerek ezzel, akkor nem mondhatom el, hogyan született a gondolat?

Károly: Miért ne mondhatnád el? Pontosan ezt mondja a Szentatya, hogy így kell evangelizálni, csak Európában ezt nem fogadják el.

– De hogyan lehet evangelizálni a hétköznapok Magyarországán, mondjuk egy vallástalan közegben?

Károly: A legjobb kérdést tette fel. Miskolcon tízemeletes házakban élnek az emberek, egy házban talán 30 lakás is van, egy lakásban két szoba, ott élnek egész családok. Mi pedig egy egész plébánián gyakran egyedül élünk. A jezsuiták közül volt, aki beköltözött egy panellakásba, hogy így kerüljön kapcsolatba az emberekkel.

– Működött?

Károly: Igen, de kevesen vállalkoznak erre.

– De mégis, Dél-Amerikában, a favelákban vagy Miskolc környéki szegények között könnyebb hirdetni az igét?

Károly: Dél-Amerikában könnyebb volt beszélni az emberekkel, nyitottabbak voltak. Magyarországon eléggé materialisták vagyunk. Amikor hazatértem és megpróbáltam beszélni az emberekkel, nagyon sok szegény volt közöttük, és mind azt várta, hogy pénzt adjak nekik.

András: Dél-Amerikában nem?

Károly: Nem. Ott is szegények voltak, de én is az voltam, közöttük éltem.

– Hogyan képzeljük el a modern misszionáriusok életét? Mit csinált ön a favelákban?

Károly: A nincstelenek közül vagy 300-an összefogtak, kinéztek egy városszéli földterületet és egy éjszaka alatt felhúzták rá fából a kis viskóikat. Reggel jött a gazda, de nem tehetett semmit, utána pedig jöttünk mi, keresztényeket keresve.

– Keresztények között térítettek?

Károly: Igen. Mi is összetákoltunk fából egy kápolnát, és sorra jártuk a családokat. Megkérdeztük, ki szeretné hittanra tanítani a gyerekeiket. Mi nem a gyerekeket tanítottuk, hanem azokat a mamákat képeztük ki, akik az anyákat tanították. Csak így lehettünk hatásosak, mert 1400 kunyhót kellett végiglátogatni. Mi nem a gyerekeket evangelizáltuk, hanem a családokat. Elfogadtak minket.

Miskolcon viszont nem egy viskóból, hanem egy jól fűtött plébániáról indultunk evangelizálni, ők meg a hidegben voltak. Nem érezték, hogy közülük valók vagyunk. Fontos különbség.

András: Újra és újra, minden nemzedéknél evangelizálni kell, még a keresztények között is.

– Andrásnak mit üzennek a pápa szavai?

András: Nem ismertem őket, szerintem csúsztatva idézték, de az tény, hogy magam is érzem, meg kell próbálni visszafogni magam elsősorban a gyerekeimnél, mert máshol nagyon óvatos vagyok. Erőszakosan nem lehet az igét hirdetni, ugyanakkor az igazság feltárása nem erőszakosság.

–Például amikor önnek Károly atya azt mondta, gyónjon meg, és nemet mondott, nem érezte úgy, hogy ez azért mégiscsak a nyomásgyakorlás egy formája?

András: Nem.

Károly: Nagyon tapintatosan mondtam.

– De hol a határ?

András: Nem könnyű eltalálni, a gyerekeimnél érzem ezt. Nagyon nehéz, amikor látod, hogy ugyanazt a hibát követik el, amit egykoron én is. Igen, tudom, Károly atya: ne a gyerekeidnek beszélj Istenről, hanem Istennek a gyerekeidről.

Károly:A szeretet nyelvét jobban értik.

András:Igaz, ezért tartok minden reggel a munka megkezdése előtt 40 másodperces felolvasást a munkahelyi közösségemnek. Igaz, megkritizáltak érte keményen.

– Miről olvas?

András: Semmiképpen nem a Bibliából, legtöbbször Böjte Csaba egy gondolatát vagy Teréz anyáét, ki sem ejtem Krisztus nevét.

– De ez nem katolikus kórház, hanem egy honvédségi intézmény.

András: Az, és én egy szeretetgránátot dobok nekik reggelente.

– A főnökükként?

András: Ezek szeretetközlések, előfordult, hogy hindu közmondást idéztem.

– Hatásos?

András: Elviselik.

Károly:Ez a módja a modern hithirdetésnek, ezt kell csinálni.

András: Nehéz, Károly atya. Volt, aki levelet írt arról, hogyan merem a képükbe tolni a kereszténységet. Így! Pedig szó sem esik Jézusról, a szentháromságról, Istenről. Csak a szeretetről.

Károly:Ez belefér, rendben van. A Szentatya is ezt mondta, Böjte Csaba is így csinálja, Teréz anya is ezt tette.

– És mi van akkor, ha más vallású a vezető? Ha önnek meg a Talmudból vagy a Koránból esetleg a Jehova Tanúi Ébredjetek című folyóiratból olvasna fel a főnöke reggelente?

András: Értem, amit mond, de nem értek egyet. A legfontosabb, hogy úgy kell élni, mint egy kérdőjel. Kari, ezt éppen te mondtad nekem.

Károly: Hogy megkérdezzék, miért élsz te így. És az a válasz: azért, mert Jézust követem.

A saját életünkkel, a saját példánkkal hirdetjük az Urat. A hitigazság csak egy szó, elsőre nem könnyű érteni, de a szeretet jeleit értik az emberek. Isten maga a szeretet, ha a szeretetről beszélnünk, Istenről beszélünk.

– Jó, de sokan és joggal gondolhatják úgy, ha egy keresztény a szeretet jeleit mutogatja, akkor hátrányba kerül, és egy karrierista be fogja előzni. Nem életképtelen viselkedés ez?

Károly: Nem. Hosszú távon kifizetődik.

– András súlyos állapotú betegeket is gyógyít, akik kénytelenek szembenézni az élet legfontosabb kérdéseivel, így a hittel, a földi élet végességével és azzal, mi jön azután. Jön-e egyáltalán valami.

András: Ezek nehéz pillanatok, és éppen ezért vannak olyan magas számban hívők az orvosok között. Persze nem deklarálják, mert nem előnyös ez Európában. Nem PC, a karrier rovására megy. Ám ha a betegek nem utasítják el, akkor fel lehet hívni a figyelmüket az imádság erejére, és talán velük együtt is kellene imádkozni. Elgondolkoztatott a kérdése, többet kellene ezzel foglalkozni. Az időhiány a fő akadály.

Károly: Én hospice-be járok, ahol a gyógyíthatatlan betegeket kísérem át az örökkévalóságba. Ha egy orvos leül a beteg mellé, elbeszélget vele, az hatással van rá. Ahogy az is, amikor én jezsuita szerzetesként azt mondom: Jézus itt van veled, és szeret téged. Van, aki elfogadja, hogy velem imádkozzon egy Miatyánkot, de a betegek egy kisebb része még a halál árnyékában is elutasító. Nem tudom miért, talán rossz tapasztalata van az egyházról.

– András három éve jár Afrikába orvosmisszionáriusként. Hogyan került oda?

András: Medjugorjében találkoztam egy nigériai atyával, és azóta már öt alkalommal voltam. Jöttek kollégák is. Nem egyszerű. A legfontosabb – és ezt is Károly atyától tanultam – keresni a hívást, és követni. Egy nem hívőnek is követhető az út: lépjen vissza a csendbe, modern szóval szólva meditáljon, és sokszor meghallja azt a hangot, amit a hívők is. Nagy igazságtalanság lenne, ha Jézus csak a hívőkhöz szólna. Jézus ott él a „legvadabb“ materialistában is.

– Kész prédikátor.

Károly: Igaza van, a forrás a nem hívőkben is benne van, megtalálják az útmutatást.

– De nem Teréz anya mondott valami olyasmit, hogy minek mennek hozzá Kalkuttába az emberek, amikor mindenkinek megvan a saját Kalkuttája?  Itthon nincs elég beteg, Nigériába kell menni gyógyítani?

András: A magyar egészségügynek sok problémája van, szervezési dolgok, hierarchia.

– Beteg lenne, csak pénz nincs?

András: Nemcsak pénz, szervezettség, műtéti kapacitás. Lassan megy a rendbetétel, de megy. A szabadságom idején utazom Afrikába, mert egyetértek azzal az elvvel, hogy nem a bajt kell idehozni, hanem a bajba kell menni segíteni.

Károly: András hatvan éves volt, amikor erre az útra lépett. Sok év eltelt addig. Az idő arra való, hogy ezeket a dolgokat megérlelje bennünk. Nekem is sok idő kellett, amíg megértettem, mi az, ami helytelen volt az életemben.

– A 93 évéből hetvenet töltött hittérítéssel. Mi volt ebből a helytelen?

Károly: Sokszor vétettem a szeretet ellen.

Sulykolni akartam a katekizmus igazságait, próbáltam beleverni a fejekbe, hogy ti nem jó úton jártok. Nem ez a helyes út. A Jóisten azért tart engemet ilyen hosszan életben, hogy ezt belássam: a szeretetből való cselekvés sokkal hatásosabb, mint a hitigazságokról való beszéd.

András: Lehet, hogy én még nem jutottam el idáig.

Károly: Te még nem kérdőjel vagy, hanem felkiáltójel.

András: Igen, ez valóban sokszor kontraproduktív, mert nem lehet a hitet erőszakosan beletömni valakinek a fejébe. Néha túl szájbarágósan mondom el, amit szeretnék, és ezért komoly kritikákat kapok a gyermekeimtől. Próbálja az ember visszafogni magát, de nem könnyű.

–Hogyan élik meg, hogy közben az egyház is változik? Ferenc pápa eltökélt szándéka, hogy főleg ezen a ponton változtassa meg az egyházát.

Károly: Ezzel a pápával valóban nagyot változik az egyház, Ferenc szókimondó és helyes utat mutat.

András: És nem mondja azt, hogy tévedhetetlen.

– Éreztem azért, hogy jön majd egy kis kritika Andrástól.

András: Csak annyi, hogy nincs a zsigereiben az iszlám, nem olvasta az Egri csillagokat. Nem tudom, valójában mennyire érzi, hogy az iszlám mit akar a keresztényekkel.

Károly: Az iszlámnak is sok ága van. Az egyik meg akarja téríteni a keresztényeket, a másik le akarja vágni a fejüket, de van más is.

– Abból, amit elmondanak, az derül ki, hogy kereszténynek lenni és azt megélni alapvetően jó, de azért sok tépelődéssel is jár.

Károly: Kereszténynek lenni nagyon jó. Különösen azokon érezni, a hit mekkora erő, akik korábban nem voltak vallásosak, vagy elfordultak a hitüktől és visszatértek hozzá.

András: Egyetértek, de azért nagy felelősség is. Feladatot kaptunk, és nem egyszerűt.

 

Fotók: Borbás Barna

Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink támogatása nélkül. Kérjük, álljon mellénk ön is, és kövesse a Válasz Online-t Facebookon!

Kategória: Interjú