Kurvaskanzen, avagy az új európai örökségről

Olvasóink bizonyára észrevették, hogy nemzetközi hetet tartunk a Válasz Online-on: a hétfői török riport, a keddi dán újságíró és a szerdai francia filozófus után most egy, a magyar sajtó figyelmét eddig elkerülő, igencsak bizarr német kezdeményezésre vetjük vigyázó tekintetünket. Lehet-e kulturális örökség a dekadencia? Ugyanolyan megőrzésre érdemes tevékenység-e a kuplerájba járás, mint a busójárás? És hogyan lett a sokszínűség iránti elkötelezettség a sokszínűség legnagyobb ellensége? Ebben a kis német kezdeményezésben ott lapul a mai Európa rengeteg alapvető kérdése és ellentmondása, a migrációtól a metoo-mozgalomig.

Tavaly az áldozatos német–osztrák–magyar–cseh és szlovák összefogásnak köszönhetően a kékfestés felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökségének listájára. Az ember azt gondolná, hogy ezzel tökéletesen a helyére került, hiszen ezt a címet éppen ilyen, a nagyvárosoktól távoli, sokszor ma már alig használt, de gazdag történelmű és érdekes dolgokra találták ki. Különösen így van ez Európában, ahol Magyarországról például a mohácsi busójárás és matyó népművészet szerepel a listán, amely nem tévesztendő össze a szintén az UNESCO által nyilvántartott világörökségi helyszínekkel. Utóbbiak ugyanis konkrétan megfogható és védhető dolgok, legyen szó bennük akár tájakról, akár épületekről. A németek tehát örülhettek, hogy a kékfestéssel – az orgonaépítés és a solymászat után – egy újabb, a mindennapi életükből teljesen kiszorult jelenséget helyeztek el a szellemi örökségük kissé poros vitrinjében. Az öröm persze nem volt túl hangos, hiszen a listára felkerülő tevékenységeknek éppen az a közös ismertetőjelük, hogy nem váltanak ki nagy érdeklődést – viszont ellentmondást sem.

Nos, pont ez nem igaz a legújabb német kezdeményezésre, amely Hamburg leghíresebb negyedéből, Sankt Pauliból indult. Illetve a negyed egy részéből, hiszen a bő húszezer lakosú kis városrésznek is csak néhány utcájáról van szó: Németország talán leghíresebb piros lámpás negyedének főútjáról, a Reeperbahnról és környékéről. Azaz Hamburg – a helyiek által csak Kieznek becézett – vigalmi negyedéről.

hirdetés

És akkor még egyszer próbáljuk észben tartani a matyóhímzést vagy a kékfestést, miközben végigfutunk, hogy mivel is indokolják a Sankt Pauli kezdeményezők, hogy a negyedüknek helyen van előbb a német listán, majd utána a világrangsorban is. Közben persze nem elfelejtve, hogy annak idején az egész vigalmi negyed úgy jött létre, hogy a hamburgi polgárok minden polgárhoz méltatlannak tartott tevékenységet ide, az egykori városfalakon kívülre akartak száműzni.

Reeperbahn, 1960. Fotó: dpa

Először is: itt állították színpadra Németországban az első élő szexshow-kat. Aztán itt lépett fel az ötvenes években az első transgender művész, akit persze akkor még inkább nőimitátornak hívtak. A Moszkvában született oroszországi zsidó Sylvin Rubinstein, aki saját elmondása szerint részt vett az ellenállásban, és női ruhában (is) harcolt a nácik ellen. Aztán a kerület fontos szerepet játszott a baloldali lakásfoglalások időszakában csakúgy, mint később a templommenedék, a Kirchenasyl meghonosításában – utóbbi arra szolgál, hogy eldugja a hatóságok elől a kitoloncolásra ítélt menedékkérőket. Nevezik egyházi menedékjognak is; bár vélhetően a szabadossággal pont úgy nem tud mit kezdeni a templomban bújtatott afgán, mint az őt bújtató lelkész. Vagyis a kezdeményezők szemében a tolerancia, a szabadság, a sokszínűség helye ez, ahol együtt áll sorba a boltban az öreg punk, a szélsőbalos radikális, a részeg hajléktalan meg az utcalányhoz siető matróz.

Vagyis egy életérzést, egy hozzáállást, kívánnak leginkább világörökséggé nyilvánítani, ami amúgy a kezdeményezés támogatóinak aláírásgyűjtéséből is kiderül, hiszen a kérdőíven olyan kérdésekre kell a személyes adatokat megadni, mint hogy „milyen nemhez tartozónak tartod magad?” vagy hogy „hány évesnek érzed magad?”.

hirdetés

Már ez is érdekes kérdés, hogy „a modern európai szórakozási kultúra bölcsőjének” részeként tényleg megőrzésre érdemes örökségnek számítanak-e a bordélyházak is vagy az, hogy részegen lehessen ordítozni, kapualjakban hányni és vizelni.

De nemcsak konzervatívoknak, hanem liberálisoknak is fogós kérdéseket vet fel a kezdeményezés azzal kapcsolatban, hogy így a XXI. század elején mi európaiak mit is tartunk magunkból, a múltunkból az utókor számára is fontosnak.

Mert ugyan lehet beszélni az első transznemű show-ról, és a kezdeményezés támogatói között ott is van nemcsak St. Pauli, hanem az egész mai Németország legismertebb transznemű előadóművésze, Olivia Jones, de valójában sem a korszak, sem a helyszín egyáltalán nem volt genderszempontból olyan idilli. A prostitúció ugyanis természetesen nem a nemi egyenjogúság csúcsa, mint ahogy a prostituált és a strici kapcsolata sem az egyenjogúságról szólt soha.

Wollis Paradies, Trailer

„Gyakran adtam a nők pofájára, mert hogy akkoriban az volt a mottó, hogy ha hosszabb ideig együtt akarsz lenni egy nővel, egyszer legalább el kell verned”

– emlékezett vissza egy dokumentumfilmben a hőskorra a negyed talán leghíresebb stricije, Wolfgang Köhler. (A film előzetese látható fent.) Mindenki Wollija tavalyelőtt halt meg 85 évesen, a város peremén, egy szociális lakásban, amelyet az utolsó években már el sem hagyott. Régi szokásaiból az őt meglátogató kevesek szerint csak annyit őrzött meg, hogy továbbra is délután kelt és esténként több füves cigit is elszívott. Elég szomorú vég olyasvalaki számára, aki annak idején ezüstszínű Porschéban száguldozott, és Európa leghíresebb bordélyában, a Palais d’Amour-ban futtatta a lányokat, miközben ő maga filozófusokkal, művészekkel, szélsőbalos agitátorokkal beszélgetett és ivott. A bordélyban pedig Mao, Marx és Che Guevara képei díszítették a falakat, bár kérdés, hogy ez mennyire hatott az odalátogatók libidójára. Az olajozott hajú, nemcsak jóvágású, de művelt strici figuráját akarta meghonosítani, így aztán nem csak olvasott, de ő maga is írt és festett is. Egyik vidám montázsán például szerepel egy képeslap is rajta ezekkel a halhatatlan sorokkal: „Kedves nagyszüleim, St. Pauliból írok nektek. De a szívemben továbbra is csak a Lisbethet szeretem.”

Vajon mihez lehet kezdeni a metoo-mozgalom korában Sankt Pauli leghíresebb kocsmájával? A találóan a Zur Ritze-nek (azaz A hasítékhoz) nevezett műintézmény ikonikus bejárata egy olyan szétnyíló ajtó, ahol egy tűsarkat és harisnyakötőt viselő nő szétnyíló lába között lehet belépni.

Fotó: dpa/Kay Nietfeld

Az annyit ünnepelt sokszínűséggel más problémák is vannak. Nehéz ugyanis nem tudomást venni arról, hogy a hatvanas-hetvenes évek aranykorának stricijei még németek voltak, olyan szórakoztató becenevekkel, mint a Kínai Fritz, a Szép Klaus, vagy a Lakkcipős Diether. Akik, mint becenevük is mutatja, adtak arra, hogyan jelennek meg; volt stílusuk. Ehhez képest mai utódaik lakkcipő helyett edzőcipőt és tréninget hordanak, német verseket pedig ritkán írnak. Utóbbi nem meglepő, hiszen ma már a lányok és a futtatóik nagy része is messziről jön: arab országokból, Törökországból vagy éppen a volt szocialista országokból, így bizony Magyarországról is.

A helyzet az, hogy bár első látásra világok választják el Sankt Paulit a kékfestéstől, de valójában közös bennük, hogy mindketten egy eltűnő világhoz tartoznak.

Bizony, már a dekadencia is hanyatlik.

A negyed lassú elszürkülése már a nyolcvanas években megkezdődött, és azóta is feltartóztathatatlannak tűnik. Sankt Pauli két oldalról is harapófogóba került: egyrészt jobb részein a dzsentrifikáció, az egyre növekvő ingatlan- és bérleti árak szorítják ki a régi lakókat, más részeken pedig éppen az olcsóság, az igénytelenség, az egyeurós boltok és az italdiszkontok miatt tűnnek el a tradicionális kocsmák és mulatók. Abszurd dolog ez: ha Sankt Paulit valódi szellemi örökségként kezeljük, akkor a hanyatlás jelének kell betudnunk azt is, hogy csökken a prostituáltak száma. A régi közönség helyét pedig átvették a turisták, különös tekintettel a legénybúcsúztató angolokra, akik pont olyan népszerűek itt is, mint a pesti bulinegyedben.

Egyébként éppen ez az eltűnéstől való félelem – amely amúgy a nyugati világ nagy részén a liberálisok által kinevetett konzervatív életérzés – áll a kulturális örökségi kezdeményezés mögött is. A negyed lakói nem szeretnének puszta kulisszául szolgálni a városra lecsapó turistahordáknak, nem kívánnak egy emberi állatkert lakóivá válni, a büszkeségüket szeretnék megőrizni, amikor el akarják ismertetni Sankt Pauli egyediségét. Más kérdés, hogy ez a cél ezzel az eszközzel egyáltalán elérhető-e, hiszen ha Sankt Paulit kulturális örökséggé nyilvánítják, az csak még több turistát jelent majd, és a negyed végképp skanzenné válik, csak éppen a tájházat itt kuplerájnak, a népviseletbe öltözött lányokat meg kurváknak hívják majd.

 

Borítókép: a Reeperbahn 1997-ben. Fotó: dpa/Kay Nietfeld

Ha tetszett a cikk, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Címkék: sztori