A bölények pechje, avagy miért csökken a hiány az Orbán-kormányok alatt?

·2019.01.17

Miért álltak át egyes észak-amerikai indiántörzsek a nagy közösről a kiscsoportos vadászterületekre a XVIII. század elején? Miért védhet egy „profithajhász” vállalkozás jobban egy természeti erőforrást, mint a közösségi ellenőrzés? Miért jó, ha egy új tudáshoz nem férhet hozzá mindenki szabadon? Miért pazarló a sorkatonaság, és miért jellemző a demokráciára a költségvetési hiány? És megfordítva: miért elégedtek meg az indiánok sokáig a nagy közös vadászmezőkkel? Miért éri meg néha mégis felvállalni a közösségi tulajdont, a tudáshoz való hozzáférés szabadságát, a sorkatonaságot, a demokratikus költségvetés-készítést? A január 4-én elhunyt nagy amerikai közgazdász, Harold Demsetz megmutatta, hogyan adható értelmes válasz ezekre a látszólag különböző kérdésekre egyetlen közgazdasági modellel. S hogy Magyarországon kevesen hallottak még erről? Valóban. Hogy ez változzon, a Válasz Mike Károly közgazdászt, egyetemi oktatót, a Kommentár egykori szerzőjét kérte fel némi indiános közgazdászkodásra. Demsetz után, szabadon.

Az indiánok hagyományosan szabadon vadászhattak kiterjedt törzsi területeiken. Sokáig úgy tűnt, hogy ez a szokásuk valamiképpen a kultúrájuk, a szabadságszeretetük szerves része. Történeti kutatások azonban feltárták, hogy azok az északi indiántörzsek, amelyek az 1700-as évek elejére bekapcsolódtak az Európába irányuló prémkereskedelembe, feladták a szabad vadászatot, és családi vadászterületeket jelöltek ki, „felparcellázva” az erdőségeket. Talán az európai civilizáció (káros) hatása volt ez? Demsetz földhöz ragadtabb, közgazdasági magyarázatot keresett – és talált.

A történeti példát nem az egzotikuma miatt érdemes jól megértenünk, hanem ma is érvényes tanulságai miatt. A vadászatban mindig jelen van a rivalizálás: ha az egyik vadász elejt egy vadat, a többieknek (eggyel) kevesebb marad. Ha egy nagy közösség bármely tagja szabadon vadászhat egy területen, okkal feltételezhetjük, hogy a célja az lesz, hogy ő maga minél több állatot ejtsen, és nem különösen fog azzal foglalkozni, hogy másoknak kevesebb marad. A közgazdaságtan nyelvén: amikor eldönti, mennyi állatot ejt el, a költség-haszon számításában nem fog szerepelni a többieknek okozott kár. Ez úgynevezett „külső költség” vagy – nem túl szép szakszóval – „externália” marad.

Mindez nem okozott nagy problémát, amíg a törzsek csak saját célra vadásztak. A vadállomány ugyanis bőséges volt az igényeikhez képest, így a vadászat „külső hatásai” sem voltak nagyok. A prémkereskedelem megindulásával azonban megnőtt az elejtett állatok értéke, ami intenzívebb vadászatra ösztönözte az indiánokat. A vadállomány egyre értékesebbé, egyúttal szűkösebbé is vált. Az egyéni döntések „külső költsége” magasra szökött: mindenkinek egyre kevesebb állat maradt a többiek miatt, s az állatállomány kipusztulása fenyegetett.

A vadászterületek magántulajdonba adása erre a kihívásra jelentett közösségi választ. De pontosan miért? Az elkülönített „parcellákban” csak az egyes családok vadászhattak, ők viszont kizárólagosan. A változás azt is jelentette, hogy a „privatizált” erdőkben szabadon, immár mások által nem zavartatva kiirthatták az állatokat, jövedelmet szerezve belőlük. Mégsem ezt tették, hanem – éppen ellenkezőleg – visszafogták a vadászatot.

És nem azért, mert „tisztelték a természetet”, vagy mert nem európaiként nem „hajhászták a profitot”.

Amint Demsetz rámutatott: pontosan a magántulajdonosok „profithajhász” szemlélete ösztönözte őket erre a viselkedésre. A tulajdonjoga révén ugyanis immár minden család magának okozott kárt, ha túl sokat vadászott a rendelkezésére álló területen. Hiszen neki maradt kevesebb elejthető állata a jövőben. A kárt, amit a túlvadászás okozott a vadállományban, ezentúl a saját bőrén (pénzeszsákjában) érezte. A közgazdaságtan nyelvén: ami a szabad vadászat mellett másokra terhelt „külső költség” volt, bekerült az egyén, a család kalkulációjába, „bensővé” vált.

Jelentkezett egy további pozitív hatás is: a tulajdonosok óvni és gondozni kezdték a vadakat. Ez olyan beruházás volt, amely növelte a természeti erőforrás értékét. Míg szabad vadászat mellett az ilyen beruházások hasznát nagyrészt a törzs más tagjai aratták volna le, az új helyzetben az invesztálóké lett ez a haszon. A beruházások jelezték, hogy a törzs tagjainak szemlélete hosszabb távúvá és – ma divatos kifejezéssel – „fenntarthatóbbá” vált. Míg korábban csak az volt biztosan az övék, amit elejtettek, most már az is az övék lett, amit a saját területükön meghagytak. Az átörökítés és az értékesítés joga tovább növelte az időhorizontjukat. A kizsákmányoló gazdálkodás ugyanis vagy a saját utódaikat fosztotta volna ki, vagy a föld eladási árát csökkentette volna.

A tanmese első tanulsága: a társadalomnak minél szűkösebb és értékesebb egy erőforrás és ennél fogva minél rivalizálóbb a használata, annál inkább érdemes közösségi helyett magántulajdonba adni.

Ne feledjük azonban: a prémkereskedelem előtt jól működött a közösségi tulajdon. Ami jelzi, hogy nagyfokú szűkösség hiányában nem éri meg bevezetni a magántulajdon rendszerét. Ennek okát is világosan látnunk kell. A tulajdonjogok meghatározása és érvényesítése költséges. Hol a területek határa? Ki tartja azt nyilván? Tiszteletben tartják-e a szomszédok? Milyen kártérítés vagy büntetés jár a megsértéséért? Stb. A prémes állatoknak tulajdonképpen szerencséjük volt. Nem mozognak nagy területen, ezért az állományaikat egyszerű területi lehatárolással jól el lehetett különíteni. A csaknem kipusztult bölényeknek nagyobb pechjük volt. Fel-alá nyargalászva a prérin mindenki szabad prédái maradtak, értékük ellenére sem lehetett rájuk vonatkozó magántulajdonosi jogokat bevezetni. A történet második tanulsága: minél költségesebb a magántulajdon definiálása és érvényesítése, annál kevésbé érdemes azt bevezetni.

A tanmese igazi mondanivalója, hogy

amikor a társadalom a közösségi és a magántulajdon között választ, a két tanulságot egyszerre kell figyelembe venni.

A mérleg egyik serpenyőjébe az erőforrás rivalizáló használatából és az elmaradó beruházásokból fakadó kárt kell helyezni, a másikba pedig a „felparcellázás”, a magántulajdon működtetésének költségeit. Amelyik irányba dől a mérleg, amelyik költségek kisebbek, azt a társadalmi szabályrendszert érdemes választani.

Mai tanulságok I.: gazdaság

A demsetzi logika ahhoz az elsőre talán meghökkentő következtetéshez vezet, hogy előfordulhat: egy természeti erőforrást éppen egy „profithajhász” vállalkozás véd jobban, nem pedig valamiféle köztulajdon. Vegyünk egy olajmezőt! A kőolaj előbb-utóbb szűkössé válik, ekkor felmegy majd az értékesítése ára. Magának az olajmezőnek a mindenkori ára pontosan tükrözni fogja ezt a magas jövőbeli olajárat (már amennyire azt előre lehet látni). A tulajdonosa pedig csak magának árt, ha a mai olcsóbb áron kimeríti azt, hiszen ezzel a saját vagyonának értékét csökkenti. Nézzük a köztulajdon esetét! Kissé bonyolultabb a helyzet, mint a szabad vadászatnál, mert mondjuk választott politikai képviselők döntenek a kitermelésről. Egy hatalmon lévő képviselő számára a nagyobb termelés több bevételt hoz most, míg a költségeit vélhetően valaki más viseli majd sok ciklus múlva… De a rá szavazó állampolgár is hasonlóan fog gondolkodni: most kisebb állami támogatáshoz jut vagy több adót fizet – de semmi nem garantálja számára, hogy a jövőbeli demokratikus többségek úgy döntenek majd, hogy ennek a fennmaradó erőforrásnak akkori magasabb hozadéka nála jelentkezik.

Olajmezők Baku környékén. Fotó: Robert Harding Heritage/Tony Waltham

Csakhogy az olajmezők felparcellázása rosszul is elsülhet. Ha a mezőket nem lehet jól szeparálni, mert – mondjuk a föld alatt összefüggenek –, a tulajdonosok elszívhatják egymás elől (vagy inkább: alól) az olajkészleteket. A magántulajdon ténylegesen nem érvényesíthető. Ekkor mégis jobb lehet valamilyen közösségi döntéshozatal, annak minden tökéletlenségével.

Másik példa. Milyen szellemi alkotást védjen szabadalom, és mi legyen „szabad hozzáférésű”? Hagyományosan az ipari technológiák az előbbi, a tudományos eredmények az utóbbi csoportba tartoznak. A demsetzi logika itt is segíti a megértést. Gondoljunk egy új ötletre úgy, mint ami beruházás az emberiség tudásállományába mint nagy közös erőforrásba. A szabadalom azt jelenti, hogy – képletesen szólva – az ötletem körül elkeríthetem a közös erőforrás egy kis részét. S ha azt valaki más is használni akarja, fizetésre kötelezhetem.

Egy ipari innovációnak közvetlen célja, hogy jövedelmet hozzon, így fontos azzal ösztönözni a beruházót, hogy hozzájuthat ehhez a jövedelemhez (azt nem teheti zsebre más, aki használja az ötletét). Az innováció hasznosítása pedig viszonylag könnyen azonosítható, így a „tulajdonjog” is érvényesíthető. Ellenben egy alapkutatási eredmény – mondjuk egy fizikai képlet – legfeljebb homályosan és áttételesen kecsegtet jövedelemmel, így a szabadalmi védelem kevés ösztönzést adna. S még fontosabb, hogy a felhasználásának az ellenőrzése gyakorlatilag lehetetlen lenne.

Az informatikai fejlődés sok új típusú szellemi alkotást is létrehoz. Gondoljunk csak a szoftverkódokra, az óriás adatállományokra, a blockchainre, a mesterséges intelligencia eredményeire. A szép új digitális világot sokan az „open access”, a szabad vadászterületek világaként szeretnék látni. Ugyanakkor sokféle új „digitális” jogosultság burjánzását látjuk. A Demsetz javasolta mérlegelés itt is segítheti a tisztánlátást.

Mai tanulságok II.: politika

Talán meglepő, de ha megértjük a közösségi és a magántulajdon közötti választás dilemmáját, számos politikai kérdésben is jobban eligazodhatunk. Nézzünk két példát! Az első a sorkatonaság. Az „erőforrás-állomány” most a fiatal, hadra fogható férfiak populációja. Ha bárki behívható a hadseregbe, a politikai döntéshozók mintegy szabadon hasznosíthatják az erőforrást, számukra a benne okozott károk „külső költségek” lesznek. Ennek megfelelően pazarlóan is fognak vele bánni. A kiskatonák hosszú hónapokat töltenek el értelmetlenül a laktanyákban. Háborúban pedig nemigen számít az emberélet. Ha ellenben a hadsereg hivatásos, a döntéshozóknak az erőforrás minden tagjáért meg kell fizetniük. A katonák munkaidejéért és az életveszélyért cserébe fizetniük kell. Igaz persze, hogy nem a saját zsebükből, csak a költségvetésükből. Mégis sokkal jobban a bőrükön érzik majd a költségeket, mint a sorkatonaságnál, ahol legfeljebb szélsőséges esetben kell az állampolgárok lázadozásától, s emiatt a hatalmuk elvesztésétől tartaniuk.

Sorozott orosz újonc búcsúzkodik az omszki vasútállomáson (2016). Fotó: Sputnik/Alexey Malgavko

A második politikai példa a költségvetési hiány. A közgazdászok megfigyelték, hogy jelentős hiány gyakrabban jelentkezik olyan országokban, ahol igen fragmentált a politikai döntéshozatal. Például sok kis párt van, akik folyton változó koalíciókat kötnek. Ez esetben a költségvetés „szabad vadászmező”, ahol aki kapja, marja. Ha valaki megtartóztatná magát, jó eséllyel most egy másik, kapzsibb pártnak vagy a jövőben, a kisebb adósságállományon keresztül egy más pártokból álló kormánynak kedvezne.

Kisebb a hiány, ahol (éppen) egy erős, stabil és fegyelmezett politikai erő van kormányon. Bármilyen hátrányai is vannak az utóbbinak, a költségvetési fegyelem szempontjából előny, hogy az adott párt a büdzsére mint kvázi-magántulajdonára tekinthet.

Ha költ belőle, övé a politikai haszon, de ha hiányt csinál, azzal a saját lehetőségeit korlátozza a (nem túl távoli) jövőben, amikor még feltehetően kormányon lesz.

A nirvánán innen: dilemmák dicsérete

Demsetz közgazdasági modellje csupán egy nagyon erőteljes, tudományosan termékeny alapmodell, amelyet mára az „új intézményi közgazdászok”, akiknek az iskolájába ő is tartozott, sok ponton továbbfejlesztettek. Mind a közösségi, mind a magántulajdon sokféle lehet, és az ördög sokszor a tulajdonjogok részletszabályaiban van. Ebbe a kutatási programba illeszkedtek például a Nobel-díjas Elinor Ostrom széleskörű kutatásai arról, hogy a közösségi tulajdonlás milyen sokféle formát ölthet, s ezek közül melyik mikor képes legyőzni a káros rivalizálás problémáit. (Sokak szerint a Nobel-bizottság nagy mulasztása volt, hogy Demsetz egyébként sok más „intézményi” témára is kiterjedő munkásságáért nem kapta meg a díjat.)

De a konkrét tudományos eredmények mellett legalább olyan fontosnak bizonyul az a szemlélet, amellyel Demsetz a tulajdonjogok kérdéséhez közelített. A közgazdaságtan hagyományosan „optimumokat” keres, s ha a valóság ezektől eltér, azt kudarcnak látja. Így vannak tele a tankönyvek a piac vagy éppen a kormányzat „kudarcaival”. Demsetz nem győzte hangsúlyozni, hogy aki így gondolkodik, az a „nirvána-tévedést” követi el: egy tökéletlen valós megoldást hasonlít össze egy tökéletes nem létezővel.

A közgazdász feladata nem ez. Ehelyett tökéletlen valós alternatívákat kell összehasonlítania, s közülük javasolnia a legkevésbé rosszat.

Ahogyan együgyűség akármelyik tulajdonformát általában „optimálisnak” tartanunk, úgy ostobaság bármelyiket azért kárhoztatnunk, hogy nem működik „tökéletesen”. A közgazdasági bölcsesség valahol ennek a belátásánál kezdődik. Ha ebben követnénk Demsetzet, sok ábrándkergetést és csalódást megtakaríthatnánk.

 

Borítókép: Biosphoto/Christophe Sidamon-Pesson

Ha tetszett az írás, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat