A gonosz birodalma? Lackfi János és Lovasi András szelíd vitája a magyar közállapotokról

·2018.12.26

Vannak még, akik képesek a békés, sőt baráti és szeretetteljes egyet nem értésre: két jelentős alkotó, Lackfi János költő és Lovasi András zenész-dalszerző ült egy asztalhoz a Válasz kérésére, hogy átbeszéljék a kultúrkampfot, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, a lassan magunk mögött hagyott évet – közéleti és művészi szempontból egyaránt.


– 
Lackfi János nem is látszik megszeppentnek.

Lackfi János: Annak kellene lennem?

– Liberális kultúrterroristával egy asztalnál ülni…

Lovasi András: Az vagyok? Nem nagyon olvasok ilyen terroristázós újságokat, úgyhogy nem tudtam.

Lackfi: Én sem. Tehát lehet, hogy én is az vagyok!

– Csak Lovasi. Szakács Árpád összes művei, 3. rész. Abból derül ki, hogy sivalkodik itt, miközben „számait unalomig játsszák a diktatúra által működtetett közmédiumok és egyéb jobboldali rádiók, ami Lovasi úrnak vaskos bevételt hoz a konyhára”.

Lovasi: Aha. Ez egyszerűen nem igaz. Ami Szakács egy másik, kifejezetten könnyűzenét érintő írását illeti: a most futó produkciók esetében, ha szellemiségükben liberálisnak tűnnek is, vagy egyszerűen csak felszínesek és talmiak, mint a magyar rádióbarát pop általában – kivéve persze Ákos –, érdekes módon szinte mindig van személyi, rokoni szál, amellyel a NER szekeréhez kapcsolódnak. A mi információs csatornáink közben legfeljebb fenntarthatják az érdeklődést. Ugyanazokhoz tudunk szólni újra és újra. Meg kell nézni a játszási listákat. Nyilvánosak. Nem játszanak minket 2016 májusa óta.

– Történt akkor valami?

Lovasi: Kedves kis történet. Április, versünnep, Nemzeti Színház. A feleségem színésznő, őt hívta fel egy szervező, hogy menjünk együtt fellépni. Eszter klasszikusan apolitikus alkat, aki Gyurcsányt és Orbánt talán még felismeri képről, de amúgy egyáltalán nem foglalkoztatja a közélet. Úgy emlékezett még az Alföldi-időszakból, hogy rengeteg ember van ott, mindenki szaval, csodálatos buli. Kérlelt, menjünk el fellépni. Mondtam oké, még pénzt se fogadtunk el. Odamentünk már délután, hogy a „Színészek a költészetről”-részben szerepeljen, de sajnos elmaradt, mert nem volt közönség. Aztán jött a „Jelentős szövegírók: Földes László, Lovasi András”. Azon volt három nagymama meg Hobó és én. Aznapra színházjegyünk volt, én meg, mivel láttam, hogy az esti műsorra sincs néző, megkértem a szervező hölgyet, hogy az elejére tegyenek át, akkor még elérjük az esti előadást. El is játszottuk közös számunkat, a Hirosima című dalomat, aztán lementünk, a takarásban meg mondtam valami olyat Eszternek, hogy, na jó, meghekkeltük a rendezvényt, lépjünk, így legalább odaérünk a darabra. Mögöttünk volt egy néni. A Magyar Művészeti Akadémiának valami főnénije. Nagyon csúnyán nézett.

– Ez még nem olyan durva azért. Hogy csúnyán néz.

Lovasi: Másnap csörgött a telefonom. A Dankó Rádió kifarolt a közös projektünkből. Évek óta csináltuk közösen a nótakaraoket Orfűn, a fesztiválunkon. Valódi cigányzenészek húzták, az emberek kérhettek tőlük nótát vagy népdalt, és elénekelhették velük a színpadon. Mivel tapasztalatom szerint a legtöbb ember csak odáig tudja a népdalokat, hogy „Édesanyám….”, kivetítőn ment a teljes szöveg. Imádták. Másnap tehát csörgött a telefon, hogy ez nem lesz. Aztán sorban jöttek a lemondások. Heidl Gyuri barátommal van egy formációnk, amellyel egyébként épp János verseit énekeljük…

Lackfi: Az a lemez „röpített fel” engem! Meg a Kalákával való együttműködésem. De amikor lemezre énekelted a verseimet Heidl Gyuri zenéire jó tíz éve, utána kezdtek jobban odafigyelni rám. Addig egy voltam korosztályom ötven költője közül. Ma is egy vagyok persze, de annak a lemeznek érezhető hatása volt abban, hogy jobban látszom.

Lovasi: Lám, tíz éve még segíthetett a költőn egy hanghordozó! Húsz éve még röhögtünk az ötszáz példányban eladott versesköteteken, miközben mi eladtunk negyvenezer lemezt. Mára ez megfordult: a popzenészek adnak el ötszáz példányokat.

Lackfi: Bocs, belevágtam a szavadba. Mi volt a tévében?

Lovasi: Meg akartak hívni, egyébként veled közösen. Aztán sajnos közbejött valami. Azóta sorban, mindig. Az mondjuk már nevettetően abszurd volt, amikor egyszer Gyurival készített interjút a köztévé. A műsorunkról, amelyben ókeresztény himnuszokat éneklünk. A háttérben molyoltam a kottákkal, mire az operatőr megkért, hogy ugyan, menjek már ki a képből. A tiltólista az tiltólista, kérem szépen, nem ám lődörgünk ott homályosan a kép hátterében!

A tiltólista az tiltólista – tapasztalja Lovasi András

Lackfi: Hallottam ezekről a listákról. Kíváncsi is lettem egyszer, rajta vagyok-e. Rákérdeztem nem hivatalosan. Megtudtam, hogy nem, nem vagyok. Nem azt, hogy nincs is ilyen lista…

– Pedig Lackfi János Milyenek a magyarok? címmel köteteken át „csinált viccet” nemzetünkből, de még a Szakács-féle negyedik részbe – amelyben Varró Danitól kezdve mindenki liberális élősködő lett – sem került be. Az atyai-anyai örökség kedvező hatása?

Lackfi: Biztos benne van. Édesanyámék nagy erőket fektettek a harcba, amely még a létező szockó alatt indult. Akkor rendesen kirakták őket a partvonalra, utána meg szépen bekaratézták magukat a középpontba. Az biztos, hogy lobbiharc van, volt és lesz, én meg úgy figyelem ezt az egész kultúrkampfot, mint valami Shakespeare-drámát. Persze nem jó, ha beszólnak, ha elküldenek, ha az egzisztenciát érinti a dolog, az még durvább. Ebből a szempontból szerencsés vagyok. Elvagyok a munkámból, nem is akarok belefolyni ebbe. Szeretem azt mondani, amit gondolok. Párt- és oldalfüggetlenül. Ha valaki azt mondja, na, most már igazán fel kellene lázadni…

– Akkor ön azt mondja, nem kellene.

Lackfi: Dehogy. Nagyon tisztelem azokat, akik, ha jogos a dühük, hajigálják az utcakövet, csak az én életem nem erről szól. Én nem Dózsa György unokája vagyok. Számomra az a mérvadó, hogy

Jézus a legnagyobb király lehetett volna, puccsal secpec hatalomra kerülhetett volna. Ehhez képest gyógyítgat, imádkozik, prédikál, prófétál, jön-megy, és úgy gondolja, ez a dolga. Végül meg is hal értünk.

Lehet úgy gondolni, hogy a politikai csatázáshoz képest ez életműnek kevés. Vannak, akik azt mondják, rosszabb helyzetben vagyunk, mint anno a zsidóság Egyiptomban. Szerintem itt még nem tartunk. Történnek jó dolgok és vannak hatalmi túlkapások is. Másfelől azt sem szeretem, hogy ha megvalósul valami jó, rögtön sátán fattyának lesz kikiáltva, aki oda beteszi a lábát.

– Orbán János Dénes íróakadémiájáról beszélünk?

Lackfi: És mondjuk a náluk publikáló Dezső Katáról.

– Nem kellett volna OJD-nek otthon hagynia a bicskát, és anélkül belépni a kultúrtérbe?

Lackfi: Ő mindig végletes, zsivány figura volt, ilyennek szerettük. És sokan szerettük. Amíg nem kapott hozzá pénzt, senkit nem zavart. A pozíciótól meg kellene változnia? Miért várjuk el valakitől, hogy halk beszédű Grál-lovag legyen, amint hatalmat kap? Nem beszélve arról, hogy ellenfelei sem túl finom stílusban támadják. Ez a küzdőtér ilyen.

– A konkrétabb küzdőtér VIP-páholyában meg együtt szotyizik a legfőbb ügyész a miniszterelnökkel. Antall József és Sólyom László ezzel szemben, amikor pozícióba kerültek, ciklusaik elején elbúcsúztak egymástól négy évre. Más azért, nem?

Lackfi: Van ebben valami elegancia, de nem túl racionális. Cselekedhetek valakinek a szája íze szerint úgy is, ha nem találkozom vele. Páholy helyett el lehetne bújni szobák mélyén. Az, hogy vezetőként is komolyan vesszük az alkotmányt, fontos üzenet, de lássuk be: együtt szotyizni sem alkotmányellenes. Egy csomó ügy teljesen rendben megy ráadásul. Hogy a világ üldözött keresztényeiért kiáll a kormány, jó. Erről nincs sok szó. Vagy arról, hogy van végre normális családtámogatási rendszer. Azokra a gumicsontokra meg rá szokás harapni, amikor mond valamit az államtitkár, hogy így vagy úgy szüljenek vagy ne szüljenek a nők. Holott a családtámogatási rendszer mégiscsak fontosabb, mint egy senkit semmire sem kötelező nyilatkozat.

– Nem addig lehet megtenni MTA-tól CEU-n át TAO-elvételig és letiltósdi kultúrkampfig mindent, amíg János szemlélődő távolságtartással áll hozzá? Nem várná el tőle, hogy határozottan elítélje ezeket?

Lovasi: Nem. Sőt. Azt sem tudom, én minek okoskodom. Nem hiszem, hogy bármi hasznom lehet belőle… Talán ha járnék kocsmába, ott ki tudnám magamból beszélni ezt a közéleti megmondási kényszert. De nem járok. Úgyhogy ha kérdeznek erről, elmondom, amit gondolok. Más könnyűzenei szereplők meg nem: ezért lettem én ilyen megmondóféle. Szűkül is a tér. Jött ez a TAO-döntés is, ebből mi most hirtelen azt érezzük, hogy a Kiscsillag-fesztiválon az Átriumban úgy kellett fellépnünk: ha mind a három nap telt ház van, akkor nem kell fizetnünk azért, hogy játszunk. Közben a neten is fogy a levegő: ott is irányított tartalmak vannak már, az algoritmus a fizetett tartalmakat dobja ki mindig, és a legtöbb ember sajnos csak azt nézi, ami állandóan szembejön.

Lackfi: A vers és a rövid próza részben jól járt a nettel. Dosztojevszkij kartársat ez nyilván nem érinti, a hosszú prózának nem ez a közönsége, de 360 ezer emberhez jutott el például A fekete router című versem. Azóta változtatott a Facebook az algoritmuson, de 80 ezer emberhez így is eljut egy-egy bejegyzés.

– A fekete router nagyon szomorú vers az elvándorolt unokákról…

Lackfi: Egy kommentelő azt írta róla, egyszerre kacagtató és sírnivaló. Pont ez a keverék érdekelt. Foglalkozom társadalmi kérdésekkel, csak épp versben. A Véletlen című, amelyet András el is énekelt, még parlamenti felszólalást is kiérdemelt Dúró Dórától! Még hogy nincs a költészetnek társadalmi hatása! Igyekszem ugyanakkor távolságtartással állni ezekhez a kérdésekhez. Az eleganciáról mindig pezsgőt szürcsölő, fehér öltönyös stricik jutnak az eszünkbe – én inkább Habsburg Ottóra gondolok, aki amikor a trónfosztásokról kérdezték, valami olyasmit mondott: nos, valóban, most kétszáz év kimaradt az uralkodásban, ez kétségtelen.

Lackfi János: Még hogy nincs a költészetnek társadalmi hatása!

Ez a nagyobb perspektíva nekem kifejezetten tetszik. Főleg most, karácsonykor. Ez az ünnep arról szól, hogy mind istenkirályok vagyunk. Egytől-egyig. A király fiai. Persze amikor valakinek az állását lövik ki, a cégét bombázzák rommá, nehéz ezt észben tartani és tudom, hogy könnyen beszélek, de Oloffson Placid atya példája lebeg a szemem előtt. Amikor a Gulágról hazajöttek, még a legutolsó nap is túlteljesítették a normát. Már nem kellett volna. De megmutatták. A lényeg, hogy maradjon több méltóságod még annál is, aki fogva tart. Ez a lelkierő, amelyet a Jóistentől kapott emberi méltóságból fakad.

Lovasi: Hogyne, az Istenbe vetett hitből fakadó emberi méltóság nagy megtartó erő. A gond inkább azzal van, hogy… Miért kell már megint ebbe belekapaszkodni?

Nem volt elég az a száz év, amit végigcsináltak a magyar családok? A különböző rendszerek okozta sorstragédiák?

Mintha ebből a mintázatból nem tudnánk kilépni. Mint a katonaságnál: engem is szívattak kopaszként, akkor én is szívatok. Nem mondok mást, mint amit a Professzorok Batthyány Köre is finoman feltesz kérdésként már egy ideje: hogy miért nem lehet konszolidálni ezt a hatalmat?

– Lovasi, a konzervatív?

Lovasi: Mondjuk úgy, hogy én, ellentétben generációm számos jeles példányával, nem fordultam szembe teljesen a fiatalkori elveimmel. Az, hogy konzekvensen képviselek valamit 30 éven keresztül, az is egy konzervatív erény, nem? Amúgy én nem éltem meg tragédiának 2010-et. Úgy voltam vele, jó, nézzük meg akkor ezt. Voltak azért bennem kérdőjelek a kétharmad láttán. Kérdezgettem is egy fontos, beágyazott fideszes ismerősömet, hogy nem lesz-e ezzel gond. „Vagyunk olyan okosak, hogy ne éljünk vissza vele.” Ez volt a válasz. Pedig nem, nem olyan okosak. Senki. A történelem azt igazolja, hogy az ember sosem elég okos ehhez. Bennem ugyanúgy kialakulna ez, először a paranoia, aztán a többi tünet, mind, ezért sem fogadtam el hatalommal járó posztokat, mikor megkínáltak vele.

Lackfi: Nekem is van egy titkos büszkeséglistám a posztokról, amelyeket nem fogadtam el. Hasonló okokból. Meg aztán: írni szeretek. Nem politikai ügyekkel való vesződéssel tölteném azt a kis időt, amit itt kaptam.

Lovasi: Mi a politikai ügy? Azaz: mi nem az? Eszerint a rendszer szerint minden politika. Épp ez a gond. Elfogadom, hogy a magyar választók legnagyobb kisebbsége ezt a kormányt szeretné. Azt nem értem, miért ütközöm mindenhol beléjük és az általuk felállított játékszabályokba?

Mi az a pedellusi düh, amellyel abba a nagyjából hárommillió emberbe, aki nem Fidesz-szavazó, folyamatosan sulykolják, hogy eltévelyedett korcs?

Lassan megszokjuk ezt is, pedig a normális alapállás az lenne, hogy én, mint adófizető, követelhetem azokat a szolgáltatásokat az államtól, amelyekre most esélyem sincs. Objektív közszolgálat, független bíróságok, ügyészség. Például. De ezeket már nem is emlegeti senki, a kemény fideszesek sem állítják, hogy ezek léteznek. Csak éppen azt mondják, hogy jól van úgy, ahogy van. És ez a végtelen primitív nyomasztás ezzel a migránsozással… Ma minden korábbinál élesebben látszik: a liberális demokrácia bizony még mindig a létező világok legjobbika.

– Már halljuk is: Lovasi az SZDSZ-t sírja vissza!

Lovasi: Mindent ki lehet forgatni, a liberális demokrácia ettől még nem a liberális párt uralmát jelenti. Konzervatív, keresztény párt is kormányozhat liberális demokráciában, keménykezű vezető is. Hurrá, ha az emberek többsége azt szavazza meg! Lényeg, hogy autokrácia olyanban nem tud kiépülni. Itt ki tudott. Egy rendszer, amelyben az emberi jóindulat, a szolidaritás, mindaz, ami a keresztény kultúrából nőtt ki, képtelen érvényesülni. A gonosz birodalmában a rombolás lett az érték. Spirál ez, lefelé tart, mégsem vezet sehova.

A liberális demokrácia még mindig a létező világok legjobbika

Lackfi: Azért én rengeteg jó emberrel találkozom, jó helyeken járok, jó dolgokért küzdünk. Lehet, hogy minden úgy történik, hogy fölébred reggel az ördög és azt mondja, most jól megnyomom ezt a gombot, lerombolom ezt vagy azt. Mégsem hiszem, hogy így megy ez. Sokkal inkább úgy, hogy

adott egy szakma, ahol mindenki szeretne ismertebb lenni a másiknál, mindenki szeretne széles nyilvánosságot, országos, sőt nemzetközi hírnevet, mindenki tele van sértettséggel, indulatoktól fűtve háborog.

Ezeket a fortyogásokat valaki kihangosítja, és máris indulhat a listázós kulturális lobbiharc, a kiszorítósdi, az iszapbirkózás. Mégsem hiszem, hogy az Antikrisztus uralma alatt élnénk, hogy vége lenne a demokráciának.

Lovasi: Formálisan nincs vége és nem is lesz, persze. Kínában is demokrácia van, nem? Benne van a nevében is. A valóságban viszont itt van egy rendszer, amelyben a hatalom – marxista terminológiával szólva – mostanra a termelőeszközök jelentős részét birtokolja. Náluk van pénz, paripa, fegyver… Olyan ez, mintha a bajnokok ligájának győztese játszana a Czibulka-csoport valamelyik csapatával.

– Mi az a Czibulka-csoport?

Lovasi: Baranya megyei harmadosztály volt, amikor még olvastam Dunántúli Naplót az utolsó oldali sporthírekkel. Most nem tudom, hogy hívják.

– Egyébként lehetne költő is. Az olcsóbb műfaj, mint a színpad meg a lemez, s mint most kiderült, annak jót tesz a Facebook-világ is.

Lovasi: Hogyne, csak hát a versben minden sornak jónak kell lenni, a dalszövegben meg elég, ha egy jó. Ezt egyébként Beck Zolitól hallottam, de ő is valaki mástól.

– Lackfi János sem tartja költőnek a vele szemben ülőt?

Lackfi: De. A különbség csak az, hogy míg mondjuk egy Térey-vers olvasása közben nem hallom feltétlenül, ahogy Janó mondja a sorokat, egy Kispál-számot nem tudok úgy hallgatni, hogy kirakjam mögüle Andrást. A személyiséget. A ritmikát. Az ellenpontozást. Ahogy karcol és csikorgat. A papírköltő igyekszik ezeket az oralitás hiányától elvesző dimenziókat pixelekbe tuszkolni, sokkal többet sűrít például, aztán vagy sikerül, vagy nem. Persze van néhány meglepetés. Ott az Akkezdet Phiai – ahol azért költőgyanús emberek dolgoznak. Úgy telepakolják képekkel a szövegeiket, hogy nem is értjük, miért nem az ÉS-nek küldték közlésere. Mégis működik popszámként.

Lovasi: A fősodratú popzene ma azért jobb dolgokat produkál, mint a kilencvenes években. Egy Wellhello-dallal jóval kevesebb bajom van, mint mondjuk egy akkori Kozsóval, Ámokfutókkal. A magyar slágerhagyomány amúgy is nagyon erős: a húszas- harmincas években is egyedülálló volt a régióban, de az olasz vagy francia slágeripar mellé is nyugodtan oda lehetett tenni.

Nem vagyunk rosszabb helyzetben ma sem, mint az angolszász popzenéhez képest hasonlóan periférikus popzenék. Mondjuk a román.

Csak egyrészt sokkal jobb pozícióban voltunk mindenkinél ebben is a rendszerváltás idején a Keleti blokkban, másrészt tudatos építkezéssel ez már egy exportképes iparág lehetne, ami hosszú távon az egyetlen megmaradási lehetősége a sajátos magyar könnyűzenének. Ehelyett van a szerencsétlen A Dal, meg a szánalmas eurovíziós porhintés. A folkgyökerű zenékkel kellene kezdeni valamit. De jó lenne, ha ezekről lehetne sokat beszélni, agyalni, netán a saját művészi törekvéseinkről – a sok pusztító politika maszlag helyett.

– Egye fene. Mi volt a legfontosabb személyes történés idén?

Lovasi: A fiam születése.

Lackfi: Hű, lemaradtam, gratulálok! Mennyi idős? Hogy hívják?

Lovasi: Fél éves. Álmos.

– Ez valami fricska?

Lovasi: Két keresztneve van. Lovasi Álmos Fülöp. Ha NER-kompatibilis akar majd lenni, használhatja az Álmost, ha elmenne innen, a Fülöpöt! Szó sincs erről, dehogy. Csak tetszik. Olyan hercegi. Furcsa módon művészileg is ő határozta meg az évemet. Régóta tervezett szólóanyagom elkészülése is neki köszönhető.

– A csecsemőnek?

Lovasi: Igen. Eszter ugyanis elég gyorsan visszatért a szerepeihez, még egy film is becsúszott neki a nyáron, úgyhogy a koncertek mellett szinte mást sem csináltam, csak Álmosra vigyáztam. Mivel az első három hónapban elég kiszámítható tempóban aludt-evett-aludt-evett, volt sok időm befejezni a dalvázlataimat, még írtam is pár újat.

– Miért szóló? Miért nem Kiscsillag-lemez?

Lovasi: Elég személyes anyag, ezért is, meg a hangszerelése miatt is indokolt. Nincs nagyon elektromos gitár és dobolás. A koncepciója már a tavalyi Aréna-koncert idejére kész volt, de az arra való készülődésbe már nem fért bele, hogy akkor kijöjjön. Jó is, hogy nem jött ki, mert kellett még ez békés üldögélés nyáron a fiam mellett. Megvártam, amíg szépen magától összeáll minden, a dalok, a hangszerelés, a cím, a borító. Most már csak fel kell venni újra az egészet, mert minden dalt egyszerre szeretnék élőben rögzíteni, minden szokásos technikai mankó nélkül amit a stúdióban használni szoktak. Február elsején jön ki.

– Lesz rajta szó Ákos utáni tűzijátékról, a NER-ről?

Lovasi: Mint mondtam, elég személyes lemez, és bár nyilván érződik rajta, hol, miben élünk, nincs rajta nagyon direkt kardozás a NER-rel. Legfeljebb az albumcímet címet lehet majd így értelmezni. Tűzijáték délben.

– Lackfi Jánosnak nyilván regénye megjelenése volt az idei csúcs művészileg. Honnan jött a papot plébinek nevező 17 éves fiú története? Ekkora lenne az ifjúkatolikus közösség, ennyire jó piac az?

Lackfi: A srác dzsúdózik is, mégsem csak cselgáncsosoknak szóló könyv ez. Ha úgy tetszik, krimi, szóval akit a bűnügyek érdekelnek, az célközönség, akárhány éves is legyen. Mellesleg rengeteg anekdotával van teletűzdelve a szöveg, áradó képzelete van a srácnak. És persze egy személyiség küzdi ki éppen az arcát, úgyhogy van a karakterben rengeteg kamaszos indulat. Részben hozott sztorikból, részben saját anyagból dolgoztam, vérátömlesztés nélkül nincs élő regényfigura.

Vérátömlesztés nélkül nincs élő regényfigura

– Levágott fület, nyugtasson meg, nem talált az ablakpárkányon!

Lackfi: Azt nem. Imádság közben jutott eszembe ez a motívum három éve. Volt a párkányunkon egy kis tálka, nekem meg szöget ütött a fejembe: mi lenne, ha valami egészen oda nem illő lenne ott. Mondjuk egy levágott emberi fül. A Kék bársony, Van Gogh, a római katona… sok minden benne van, hogy nem levágott kisujj lett, de nem primer módon szakrális az utalás. A fiú, aki megtalálja hadilábon áll Istennel, szerelemmel, szexszel, családdal, iskolával, egyáltalán, a világgal. Belülről, az ő szemével látjuk ezt az eszement kavargást. Kamaszként azt hisszük, hogy a kozmosz bennünk robban szét és áll össze újra tökéletes csillagképekké. Kívülről meg csak egy vállvonogató, pattanásos, bosszantó figurának látszunk.

– Két unokáján még nem, de saját számos ivadékán azért tesztelhette ezt a korszakot. Belegyúrta őket a figurába?

Lackfi: Tudatosan nem. Öt lányunk van, belőlük négy volt már kamasz, ők inkább a feleségemet osztották, mert ő az azonos nemű minta. Fiam pedig óvatosabb volt, nem az az apagyilkos kamasz. Időnként beszólogatott, de hát ez normális. A kommunikáció a kényes kérdés, ritkán nyílnak meg, ha viszont jön egy ilyen mágikus pillanat, akkor éjfélkor, hullafáradtan is kell, hogy legyen másfél órád. És nagy mélységek-magasságok nyílnak meg azonnal. Sajnos az apák többsége, beleértve engem is, nincs mindig ott ilyen helyzetekben. Kegyelem, ha párszor sikerül elcsípni az alkalmat. A másik főszereplő egy vak lány, aki kikéri magának, hogy levakozzák, nincs szüksége esélyegyenlősdire, szánalomra. Kőkemény története van, rákkal, elvesztett szülővel, mindennel. Nem ingyen szerezte a mohó életörömöt, amivel szinte kérkedik. És tényleg, mi van, ha a lényeget illetően nem is az a vak, aki fizikailag pont nem lát?

Lovasi: Már érdekel. Köszönöm, hogy hoztál egy példányt. El fogom olvasni.

Lackfi: Én meg várom a lemezed februárban.

 

Ha tetszett az interjú, támogassa a Válasz munkáját, és kövessen minket Facebookon! Csak olvasóinkra számíthatunk!

Fotók: Vörös Szabolcs

Címkék: Interjú