„Ne mossuk már össze a 16 évet!” – Lőrinczy György Lázárról, Vidnyánszkyról és saját szerepéről
Úgy rombolt, hogy semmit sem épített – indokolja Lőrinczy György, szerinte miért kellene távoznia Vidnyánszky Attilának. Lőrinczy, aki a múlt héten pályázta meg a Madách Színház igazgatói posztját, a Válasznak cáfolja, hogy Lázár János vagy éppen Balog Zoltán „embere” lett volna a Fidesz-kormányzás idején, s úgy véli: belőle azért lehetett annak idején színházi döntnök és NKA-főnök, mert időlegesen éppen a kultúrkampf-ellenes vonal kerekedett felül a kormányban. Így lett ő – ahogy fogalmaz – a liberális értelmiség „túsztárgyalója” – amíg Vidnyánszky át nem vette az irányítást és vissza nem tért a kultúrkampf. A most a Szentendrei Teátrumot vezető Lőrinczy nem szégyelli azt sem, hogy a Vadászati Világkiállítás kultúrfelelőse volt, az általa egykor menedzselt, ma már tiszás képviselő Rost Andreát pedig nem fogja felhívni, hogy lobbizzon neki Madách-ügyben. Exkluzív nagyinterjú.
– Lázár János hogy van?
– Nem tudom.
– Mikor beszéltek utoljára?
– Érdemben 2018-ban, futólag néhány éve, amikor szerveztem neki egy építészeti díjátadót. Nem vesztünk össze, csak így hozta az élet.
– Fel sem hívta a választási vereség után?
– Egy sms-t hirtelen felindulásból írtam neki pár nappal később, nem vagyok ugyanis hűtlen, áruló típus, aki bármilyen, korábban fontos emberi kapcsolatot le- vagy megtagad, ha az érdekei úgy kívánják. Ő egy időszakban valóban sokat segített például abban, hogy a bűnbarlang Moulin Rouge-t felújítva vissza tudjuk csatolni az Operetthez. Gondoltam, hátha tudunk egyet beszélgetni. Nem válaszolt.
– Pedig meg is orrolhatott volna Lázárra. Amint 2018-ban lefokozták, önnek is távoznia kellett az Operettszínház és az NKA éléről…
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy együtt sodort el minket a harmadik kétharmad utáni politikai fordulat. Ezen a „lázáremberezésen” mindig csodálkozom. 2017-ben egyszer leírta a Magyar Narancs, azóta mindenki azt a cikket idézi. Munkatársak voltunk Lázár Jánossal, munkaügyben ismerkedtem meg vele. A kezdeti időszakban valóban sokat beszélgettünk négyszemközt is. Nagyon jókat egyébként.
– Hogyan indult a kapcsolatuk?
– 2007-ben a Pentaton Ügynökséget vezettem. Dolgoztunk önkormányzatoknak és cégeknek is, nagyon menő kulturális ügynökségnek számítottunk. Egy ismerősöm mondta, hogy Hódmezővásárhelyen van egy ambiciózus polgármester, aki szeretné, ha a város kulturális rendezvényei nem gagyiból állnának és vannak intézményfejlesztési tervei is. Odamentem, jót beszélgettünk, onnantól pedig szerveztünk nekik rendezvényeket, vittem oda művészeket. Teljesen politikamentesen. Amikor például Hernádi Juditot valamelyik nőnapon megkérdezték, kitől kapta a legszebb csokrot életében, azt válaszolta, hogy Lázár Jánostól. Mert tényleg. Na, például őt is én szerveztem oda akkoriban. Így lett az a csokor. Aztán amikor 2010 után János miniszterelnökségi államtitkár lett, megkért, hogy legyek a tanácsadója kultúrfronton. 2014-ben, amikor az Operettszínház igazgatója lettem, a tanácsadásról egyébként lemondtam.
– Mert?
– Mert már állami színházat vezettem, tehát a miniszter bármikor megkérdezhetett bármiről – etikátlannak tartottam volna, ha én ezért továbbra is pénzt veszek fel.
– És azt nem tartotta etikátlannak, hogy ekkor már nagyban zajlott az ország kirablásának tesztelése a Lázár-vezette Hódmezővásárhelyen? Az Elios-ügy, az Orbán-vő Tiborcz Istvánnal a főszerepben…
– Demszky Gábortól Lázár Jánosig, a nemzetközi kormánykommunikációért felelős Kovács Zoltántól a Szentendrét vezető civil polgármester Fülöp Zsoltig sok mindenkinek dolgoztam. Ha az illető biztosított róla, hogy szakmailag szabad kezem van, akkor általában elvállaltam a feladatot, azzal foglalkoztam, nem pedig azzal, az illető más ügyekben milyen álláspontot képvisel.
– Leni Riefenstahl is magas művészi minőségben készítette a náci filmeket…
– Azért ez meredek! Ezt a mondatot az összes Fidesz alatt dolgozó szakembernek betolja, vagy csak nekem tartogatta?
– Ha passzol, megkapja más is.
– Fel kell hívjam a figyelmét:
nem vagyok művész, aki az alkotás lehetőségéért a hatalomhoz dörgölőzik.
Sőt, ha volt rá lehetőségem, azért harcoltam mindig, hogy olyan művészek is szabadon alkothassanak, akik politikailag mást gondolnak, mint a kormány. Továbbá, bár a kezdeti lelkesedésem után jó ideje kritikus vagyok Orbán Viktorral, azért semmiképp nem hasonlítanám Hitlerhez.
– Szándékos sarkítás volt. Azért érti a felvetést Elios-ügyben, nem?
– Ne mossuk már össze a 16 évet – akármilyen nagy divat is ez a mostani karaktergyilkos időkben! Nem teljesen mindegy, hogy ki meddig, mennyiért és pontosan milyen munkát vállalt el a Fidesz-kormányok alatt. Az sem mindegy, hogy a rábízott feladatot hogyan teljesítette. Az Elios-ügyről nem tudtam. Miért is tudtam volna? Hír sokkal később lett belőle, akkor, amikor nekem már a miniszterelnökséggel sem volt kapcsolatom. Lázár akkoriban, amikor többet dolgoztunk együtt, népszerű politikus volt, aki mindenkivel szóba állt. Kifejezetten kereste a kapcsolatot az ismert liberális művészvilággal. Az értelmes párbeszéd akkoriban kifejezetten fontos volt neki. Ez bennem akkor reményt keltett. Nehezen dolgozható fel egyébként, ha az ember úgy érzi, ismer valakit, aztán valami döbbenetesen mást hall tőle a tévében, vagy évekkel később a választási kampányban, mint amit négyszemközt mondott. Én ugyanazt mondtam neki is, mint Semjén Zsoltnak vagy Csáki Juditnak. Ugyanazt, amit a vasárnapi ebédnél.
– Ha már Semjén… Azt sem szégyelli, hogy a KDNP-s vadász nünükéjére – Vadászati Világkiállítás – eltapsolt közpénz-tízmilliárdok egy részét önre költötték?
– Ha maga így keretezi, szíve joga, de akkor elmondom az én „vadásztörténetemet”. Már a megbízás kapcsán, merthogy én sosem vadásztam. Miután 2019-ben a kultúrpolitikai irány miatt visszautasítottam a nekem felajánlott miniszteri biztosi kinevezést, ugyanis nem akartam a minisztériummal semmi kapcsolatot, rendezvényszervezői feladatok után kellett néznem. Akkor hívott Kovács Zoltán, hogy lecserélnék a világkiállítás kulturális programjait szervező szakértőt. Éppen nem volt munkám és láttam, hogy a többi terület kurátorai is kiváló szakemberek. Arra is rácsodálkozhattam, hogy a vadászat és a természetvédelem sok tisztességes, érdekes embernek a szenvedélye. 280 millió forintért közel 3 hétig az expón és Budapest ikonikus helyszínein kellett a tényleg nagy létszámú hazai és külföldi közönségnek igényes programokat szerveznem. A Ludwigban még vadászatkritikus kortárs kiállítás is volt, de tartottunk a tematikához kapcsolódó barokk opera ősbemutatót is a Zeneakadémián. A rám bízott projektek mindig költséghatékonyan, becsületesen és legjobb szakmai tudásom szerint valósultak meg. Amikor ilyeneket vetnek fel, hogy „rám” költöttek, azért is esik rosszul, mert sosem vettem részt semmilyen mutyiban.
Pedig akkor lehet, hogy én kaptam volna a nagy rendezvényeket, nem Balásy Gyula.
Mindenki láthatta, hogy az Operettszínházat és az NKA-t is elvesztettem.
– A közkeletű, egyszerűbb magyarázat szerint nemcsak Lázár, de az ön másik patrónusa, Balog Zoltán is kikerült a bársonyszékből, ezért kellett mennie.
– Tegyük akkor rendbe ezt is. Balog Zoltánnal akkor találkoztam először, amikor Operettszínház-igazgató lettem 2014-ben. Bementem hozzá, ott lógott a dédapám képe a falon. Ő ugye az első világháború alatt vallás- és oktatásügyi miniszter volt. Konzervatív-liberális. Bárcsak ma is lenne ilyen!
– Ez például pont egy ilyen lap.
– Nem véletlenül nyilatkozom önöknek. Na, tehát. Balog Zoltánnal akkor találkoztam először, amikor ráadásul Lázárral köztudomásúlag rosszban voltak. Még Balog is azt hitte, hogy Lázár embere vagyok. Évekkel később, amikor az NKA-alelnöki kinevezésemről beszéltem vele, azt mondta, menjek csak ki, hívjam fel nyugodtan Lázárt, mielőtt válaszolok. Neki is mondtam, hogy nem kell felhívnom, ugyanis nem a tartótisztem. Nincs tartótisztem. Nézett nagyon. Tudom persze, hogy mostanában nem szabad Balogról jót mondani, de én azért fogok azt is.
– Lehet róla?
– Igen. 2012 és 2014 között még ment a Vidnyánszky Attila-féle Teátrumi Társaság vonalán, a kultúrharcos hevületnek köszönhetően viszont botrány botrányt követett. Az én teóriám az, hogy 2015 környékén Balog és Lázár, meg talán olyan véleményezérek mint Jankovics Marcell és Szőcs Géza, rávették Orbán Viktort, hogy engedje el a felesleges kultúrkampfot, úgysem hoz túl jó számokat. Szerintem Balog 2015-ben ezért tett be engem a Színházművészeti Bizottságba, 2017-ben pedig ezért kért fel az NKA vezetésére. Bízott bennem és szerette, hogy a javaslataim nem eredményeztek naponta botrányt a művészértelmiség körében.
Úgy fogalmazott egyszer, hogy én vagyok a liberális értelmiséggel a túsztárgyaló.
Aztán viszont hirtelen nem lett már szükség túsztárgyalóra.
– Mert?
– Mert az a kultúrpolitikai döntés született, hogy igenis háborúzni kell a kultúrában. Vidnyánszky Attila 2018-ra minden színházművészetek ura lett az országban. Szerinte a politikai lojalitás volt mindennek az alfája és ómegája.
– Mikor volt az első csattanásuk?
– Nem személyes volt az első. A Színházművészeti Bizottság ülésén, emlékszem, Fekete Péter megjelent – akkor még békéscsabai színházigazgatóként – és közölte: Attila azt üzeni, hogy… Erre megkérdeztem, ki az az Attila. És megkértem, hogy ne üzengessen. 2018-ban aztán Fekete Péterből államtitkár lett, a miniszter meg a keményvonalas Kásler Miklós. A háború legkeményebb csatái idején pedig köztudomásúlag semmi szükség túsztárgyalókra. Le is mondtam az NKA-alelnökségről ’18-ban, csak mivel az akkor hangadó kultúrcápák nem tudtak megegyezni az utódomról, beragadtam oda még két évre.
– Beleszóltak kormánypártiak akkor, hogy ki kaphat támogatást?
– Akkor már próbálkoztak, igen, de ezeket nagyjából figyelmen kívül tudtam hagyni, bár kellett hozzá trükközni már. Határozottan ki merem jelenteni: abban az időszakban, amikor és ahol tényleg tudott némi befolyásom lenni a magyar színházi és kulturális életre, nem a kultúrharcos hevület volt az uralkodó. A Tarlós-vezette fővárosban például igazgató maradt Máté Gábor, Mácsai Pál és Trafó-botrány után megszületett a döntés, amely alapján Barda Bea az intézményen belülről lett igazgató. Szegeden Vidnyánszky jelöltjével szemben nyert az azóta is sikeres Barnák László.
– Ezekhez a döntésekhez önnek volt köze?
– Volt. Az NKA-ban is akkor kaptak ismét jelentős önrésztámogatást az európai uniós pályázatokat elnyerők – találtunk megoldást, hogy a művészeti lapokat, online folyóiratokat is tudjuk még támogatni. Balog Zoltán miniszteri keretéből egyébként akkoriban többször kaptak támogatást a független társulatok. Azt is én tudtam elérni, hogy az éppen induló Csoóri-programba kurátorként bekerüljenek a szakmai szervezetek képviselői. Hogy azokról a támogatásokról ne két ember döntsön. Tovább is van, mondjam még?
– Még egy kör belefér.
– Amikor a Jászai-díj bizottságába miniszteri delegáltként bekerültem, olyan nevek ültek mellettem a szakmai szervezetek képviselőjeként, mint Huszti Péter, Takács Kati, Hegedűs D. Géza és Horváth Lajos Ottó. A díjazottak között meg ott volt Lengyel Tamás, Borbély Alexandra és Pelsőczy Réka is. A 2018-as választások utáni nyáron pedig Székely Kriszta rendezésében bemutattuk az István, a királyt. Életem egyik legszebb élménye, hiszen 18 evésen magam is táncoltam az ősbemutatón. Különleges kapcsolat fűz tehát ehhez a darabhoz. A társulat reménykedett is, hogy ismét megnyerem az Operettszínház igazgatói posztját. Én viszont tudtam, hogy a balettigazgató Bodor Johannával, plusz Béres Attilával és Székely Krisztával a művészeti tanácsban nem sok eséllyel indulok, de
minden jóindulatú fideszes súgás és javaslat ellenére sem akartam ezen a csapaton változtatni csak azért, hogy megtarthassam az igazgatói pozíciómat.
Nem is tarthattam meg. Nem baj, hiszen a Vidnyánszky-féle kultúrkampfos irányt nem tudtam, nem akartam volna képviselni.
– Ön tehát már tíz éve is belülről bomlasztott, titkos ellenzéki volt. Jól értjük?
– Nem kellett bomlasztanom, utólag ugyanis úgy látom, hogy engem a választás előtt vágyott kultúrnyugalom kialakítására használtak. Ezért maradhattam tagja az Operettszínház igazgatójaként – egyedüli állami intézményvezetőként – az akkor „ellenzéki” Magyar Színházi Társaságnak. Sőt, egy időben elnökségi tagja. Sokat gondolkoztam egyébként azon, hogy a ’15 és ’18 között a kultúrában betöltött szerepemmel hozzájárultam-e a harmadik kétharmadhoz. Elfogadom, ha valaki úgy gondolja, hogy igen. Csakhogy
a kulturális pénzek pofátlan és kizárólag politikai alapú szétosztása azután tetőzött, hogy Vidnyánszky elérte a kultúrtao megszüntetését.
Akkoriban pedig már nem voltam a minisztérium közelében sem. Így aztán befolyásom sem lehetett az eseményekre. Amíg volt, végig kihasználtam a lehetőségeket. Vitézy Dávid – akit, bár egyáltalán nem értek a közlekedéshez, távolról nagyra tartok – valószínűleg ugyanígy gondolkozott, amikor jóval utánam egy időre szerepet vállalt a Fidesz-kormányban.
– Ön lenne a kultúra Vitézyje?
– Szektorirányítási vágyaim egyáltalán nincsenek, csupán az volna jó, ha a szakemberek megítélését nem kizárólag az befolyásolná a jövőben, hogy kikkel voltak egyszer régen barátok, munkatársak, szerelmes párok, házastársak, meg hogy kivel beszélgettek 13 évvel ezelőtt. Hanem mondjuk az is, milyen szakmai teljesítmény, milyen döntések állnak mögöttük.
– Vidnyánszkyval ön is olyan nagyvonalú lenne, mint Cserhalmi György? A helyén hagyná a ciklusa végéig?
– Nem.
– Pedig még a Fidesz sem szedte le 2010-ben Alföldi Róbertet! Ő is kitölthette a mandátumát!
– Ne keverjük már össze a két figurát! Alföldi a Nemzeti Színházat vezette és pont. Jól vagy rosszul, mindenesetre mellette nem nyírt ki egy sor műhelyt, nem igázta le az SZFE-t. Azt is belülről láttam, végig tanítottam ott ugyanis. A „liberális” SZFE-n. Azt a balesetet én ráadásul megbocsáthatatlannak tartom, főleg, ha az illető nemcsak az intézmény felelős vezetője, de az érintett darab rendezője is. Szerintem viszont Vidnyánszky legnagyobb bűne az, hogy mit nem csinált. Ennyi pénzből, ekkora hatalommal se jó színházigazgatókat, se jó rendezőket nem tud felmutatni.
Úgy rombolt, hogy semmit sem épített.
– Szirtes Tamás annál inkább. Minek megpályáznia a Madách Színházat, ha egyszer az eddigi, sikeres vezető is pályázik újra?
– Egyrészt azért, mert a kiírásnak, ha minden sorát komolyan vesszük, Szirtes Tamáson és rajtam kívül kevesen képesek megfelelni.
– Akkor ez csak afféle fricska, hogy beadta a pályázatot?
– Nem. Tényleg érzek most magamban erőt és vágyat, hogy a nagy zenés színházat megújítsuk, fiatalítsuk, miközben persze megtartanám az eddigi értékeit is. Szirtes Tamás darabjai például műsoron maradnának akkor is, ha én lennék az igazgató. Csak éppen bevonnék olyan fiatal alkotókat is, mint Cseri Hanna, Szenteczki Zita és Tarnóczi Jakab. Őket egyébként tanítottam az SZFE-n, már akkor is egyértelmű volt, hogy elképesztő tehetségek.
– A Szentendrei Teátrum tehát csak amolyan jobb híján állás?
– Nem. Elsőként egyébként a városvezetésnek szóltam a tervemről, s ha nem nyerem meg a Madách Színház vezetését, jövőre megpályázhatom a szentendrei állást megint. Szeretek ott dolgozni, de – magam sem értem, miért – a főváros nagy zenés színháza, mint kihívás, most őszintén elkezdett érdekelni. És bevallom, egy pályázat arra is jó, hogy az ember érdekes lesz, megkérdezik.
Így végre elmondhatom a saját történetemet én magam,
reagálhatok az elmúlt évek hamis félmondataira, lejáratónak szánt cikkeire.
– Tessék, jól kihasznált most minket!
– Lebuktam!
– Anno menedzselte a fideszes Miklósa Erikát, de szervezője volt a mára tisztás képviselővé érett Rost Andreának is. Utóbbit felhívta már, hogy lobbizon az igazgatói pozíciójáért?
– Hú, de kemény és divatosan gyanúsító megint! Két általam nagyra becsült, világot járt díva is megtisztelt azzal a karrierje bizonyos időszakában, hogy a menedzsere lehettem. Egyikükkel sincs már munkakapcsolatom, telefonálni sem szoktunk sajnos. Egyébként mindkettőjükkel azelőtt szakadt meg a kapcsolatom, hogy pártokhoz kötődő funkciót kaptak volna. Megértem, sőt tisztelem, amikor ismert emberek úgy érzik, fontos társadalmi kérdésekben meg kell szólalniuk, de szerintem a pártoktól azért távol kellene maradniuk. A koncerten ugyanis jó esetben egymás mellett ül a fideszes és a tiszás operarajongó. Jó lenne, ha legalább abban a néhány órában semmi nem vonná el a figyelmet a szépségről, a művészetről.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
