Sanyargatják a gazdag rabokat, ezért is kell a parkettás börtön
Először beszél nyilvánosan a Pintér Sándor-korszak börtönhelyzetéről olyasvalaki, aki vezetőként látta belülről a rendszert. Huszár Lászlót, a büntetés-végrehajtás egykori országos parancsnokhelyettesét Patyomkin-falvakra emlékezteti a fegyintézeti világ. A perek százait hozó zsúfoltságot vagy a minden fogvatartottnak kötelező munkát csak papíron oldották meg. Az Irakot és Koszovót is megjárt dandártábornok jelenleg egyetemi oktató, de sok kapcsolata maradt a BV-vel. A kormányváltás utáni feladatok mellett azt is elmondta, hogyan lehetséges, hogy Magyarországon ülnek a legtöbben, miközben a bűnözés állítólag csökken; és kitértünk az elitből érkező rabok elhelyezésének problémájára is. Exkluzív interjú.
– Az új belügyminiszter máris leváltotta a Büntetés-végrehajtás (BV) parancsnokát, és nem egy rendőr lett az utódja. Ez meglepő, hiszen az elmúlt években sorra neveztek ki rendőröket a BV és a börtönök élére. Hogyan értékeli ezt?
– Mindenképpen jó hír, noha egyelőre csak megbízás történt, nem kinevezés. Volt szerencsém együtt dolgozni az elmúlt három, egyaránt „rendőr származású” országos parancsnokkal, és végig nagyon érződött, hogy ők honnan jöttek. Ezzel nem az emberi kvalitásaikat akarom minősíteni, de ez a „kívülről hozzuk a menedzsert” szemlélet a BV-sek szempontjából nem működött jól. Teljesen más ugyanis egy rendőr szemlélete. A rendőr olyan, mint egy kopó: kimegy a vérnyom után, és megpróbálja megfogni a vadat.
A BV-s meg egy juhászkutya, aki terelgeti a nyájat, hogy senki se csatangoljon el.
Miután a rendőr elfogott valakit, soha többé nem találkozik vele. A BV-seknek együtt kell tartani az embereket hosszú ideig, együttműködésre kell törekedniük. BV-s is nehezen menne el nyomozónak. Ráadásul ez egy szakmai közösség, saját identitással, és megalázó, ha nem tartják őket arra érdemesnek, hogy a saját állományukból nevezzenek ki vezetőt, ráadásul háromszor is egymás után. A most kinevezett parancsnok, Schmehl János tábornok egyelőre csak megbízott, a miniszter még átgondolhatja, hogy kit véglegesít, de az ő szakmai hozzáértését senki sem vitatja a szervezetben. Több mint harminc éve BV-s és tizenhárom éve parancsnokhelyettes.
– A váltásra szakmai vagy politikai okok miatt volt szükség?
– Láthatóan a miniszter minden szervnél lecseréli az első számú vezetőt, ez egy koncepció része lehet. Ez alapján nyilván politikai okai vannak. Talán fontos az is, hogy az utóbbi években kialakult mechanizmusokban változás legyen, mert szakmailag károsnak tartottam sok intézkedést, amelyek a leváltott Tóth tábornok nevéhez fűződnek.
– Például mit?
– Például a rendőri gondolkodásmódot a szervezeti átalakításnál. A rendőrségnél központi, területi és helyi szintek vannak, de ezt a logikát a büntetés-végrehajtásra nem lehet ráhúzni. Nem volt jó ötlet egy regionális vezetési szintet, az úgynevezett agglomerációkat berakni, különösen akkor, amikor már amúgy is túl nagy volt a bürokrácia. Egy másik, a rendőri szemléletből fakadó probléma a fogvatartottak reintegrációjával – régi fogalmaink szerint: nevelésével – kapcsolatos. Papíron ezt továbbra is fontosnak tartotta a rendszer, de belülről érezni lehetett, hogy ezek a tevékenységek súlytalanná váltak.
– Ezek milyen foglalkozások lennének?
– Minden, ami arról szól, hogy a fogvatartott szabadulása után ne kövessen el újabb bűncselekményt. Lehet ez képzés, munkáltatás vagy terápiás foglalkozás, hiszen különösen magas itt a mentális, pszichés problémákkal küzdők aránya. Túlzás lenne azt mondani, hogy szándék sem volt ilyenek szervezésére, de ezek háttérbe szorultak, és sokkal inkább a biztonságra és a kontrollra fókuszáltak. Utóbbi is fontos, persze, akkor van baj, ha az egyensúly megbillen.
– Fliegauf Gergely börtönpszichológus egy interjúban azt mondta, hogy „másfél év a rácsok mögött már maradandó mentális nyomot hagy a fogvatartottban, a kutatások azt mutatják, hogy nem eredményesebb a büntetés attól, hogy valaki tíz év helyett húszat kap.” Említette, hogy jellemzőek a pszichés problémák. Ez alapján mondhatjuk, hogy aki másfél évnél többet ül, az szinte biztosan becsavarodik?
– Gergely nekem sokáig közvetlen munkatársam volt, és nagyra értékelem a szakmai tevékenységét, de azt gondolom, hogy ezeket a sarkított megfogalmazásokat nem szó szerint kell értékelni. A bezártság nyilvánvalóan elképesztően mély hatással van az emberek életére. Gondoljunk csak a covidra, amikor nem mehettünk ki teljesen szabadon az utcára, már az is megviselt sokakat.
– Ahhoz képest, hogy ezek szerint a reintegrációs programok háttérbe szorultak, a BV simán befogadta a javítóintézeteket a Szőlő utcai botrányok után. Márpedig ha valahol, akkor a fiatalkorúak esetében az ilyen foglalkozások különösen indokoltnak tűnnek. Hiba volt az intézmények átvétele?
– Szakmailag ezt képtelenségnek tartom. Magyarországon a javítóintézeti nevelés sosem tartozott a BV alá, én sem értek hozzá. Még azt is nehéz megoldani, hogy a fiatalkorúak fogházában és börtönében – ami viszont BV-s hatáskör – a nevelési funkció erősebb legyen, mint az idősebbeknél. A még fiatalabbakat, és így még érzékenyebb és sérülékenyebb korosztályt inkább távolítani kellene a börtönrendszertől. Persze
a BV olyan szerv, ami mindent megold, nem volt olyan bornírt feladat évtizedek óta, amit ne tudott volna valahogy kimozogni, de szerintem ez egy nagyon rossz irány.
– Az egész EU-ban lakosságarányosan Magyarországon vannak a legtöbben börtönben. Miért? Ennyire szigorúak a törvények? Vagy ennyire rosszak vagyunk?
– A börtönnépesség létszáma nem a bűnözéssel függ össze, hanem a büntetőpolitikával. Több százezer az ismertté vált bűncselekmények száma évente, ehhez képest húszezer körül van a fogvatartottak száma. 12-13 ezer körüli volt a létszámuk, amikor a legkevesebben voltak. Hogy a félmillió bűncselekmény elkövetőjéből éppen 12 vagy 18 ezer ül börtönben, az nem árul el semmit a bűnözés mértékéről, mert a különbség innen nézve elhanyagolható, még akkor is, ha a börtönnépesség statisztikai adataiban a 6-7 ezer fős növekedés komoly változást jelent. A börtönnépesség létszámát inkább az határozza meg, hogy ki kap letöltendő szabadságvesztést és mennyi időre. Illetve mennyire lehet élni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével. E szabályok módosítása határozza meg a börtönben lévők száma, például azok a jogszabályi változások, amelyek a közvélemény nyomására, politikai okokból meghosszabbítanak egyes büntetési tételeket. Ezek ráadásul nem azonnal növelik a fogvatartotti létszámot, hanem évek múlva jelennek meg a statisztikákban, amikor már egyre többen vannak, akik nem szabadulhatnak az új törvények alapján.
– Ilyen a három csapás törvény is, amit több mint 15 éve vezettek be?
– Igen, az sem azonnal érvényesült. Vagy az összbüntetésbe foglalás szabályainak változása. Azt mondták, hogy a bűnözési statisztikák folyamatosan javulnak, és Európa legbiztonságosabb országa vagyunk, de közben azt látjuk, hogy növekszik a fogvatartottak létszáma. Ez alapján kimondhatjuk, hogy a bűnözés mértéke és a fogvatartotti létszám nem függenek össze egymással. Ha egyre jobb lenne a helyzet, akkor csökkennie kellene a létszámnak. Ezzel nem azt vitatom, hogy csökken az ismertté vált bűncselekmények száma, hanem azt, hogy néhány ezer fős különbség a fogvatartotti létszámban nem látszik meg a bűnözés volumenén. Itt inkább egy politikai döntésről van tehát szó, hogy azt lássák az emberek, hogy az állam szigorú a bűnözőkkel szemben. Csak akkor börtönt kell építeni, hogy ne legyen zsúfoltság.
– A járvány előtt az Orbán-kormány nemzeti konzultációt akart indítani a börtönbiznisznek is nevezett gyakorlatról, azt hirdetve, hogy a rabok óriási pénzekre húzzák le az államot, mert a zsúfoltság miatt a strasbourgi emberi jogi bíróság komoly kártérítéseket ítél nekik. Mi történt a valóságban?
– Még 1966-ban indult egy állami törekvés, hogy a büntetés-végrehajtást tegyük egyre humánusabbá. A csatlakozás az Európa Tanácshoz, a rendszerváltás majd az EU-csatlakozás újabb és újabb lendületet adott ennek. A folyamat fontos eleme volt, hogy ne legyen zsúfoltság, emberhez méltó körülmények legyenek. A szabályok eszerint alakultak, és az Európa Tanács ajánlásait hivatalosan is érvényesítették. A férőhely ehhez képest mindig is kevés volt. Tervek ugyan születtek új börtönök építéséről, de ezek közül egyetlen új intézet épült meg, a csengeri. Súlyosbítja a helyzetet, hogy sosem elég annyi férőhely, mint ahány rab van, mert a rendszer a Tetrishez hasonlít, hiába esik be annyi ember, ahány hely van, mindig lesznek lyukak a rendszerben. Mert el kell különíteni a férfiakat a nőktől, a fiatalokat az idősebbektől, a betegeket az egészségesektől, és különíteni kell a különböző büntetési fokozatok szerint is.
– De ha ez régi probléma, akkor miért a 2020-as évek elejére lett ebből ügy?
– A változást az hozta, hogy a strasbourgi bíróság sokáig nem tekintette önmagában kegyetlen, megalázó bánásmódnak a zsúfoltságot, kellett mellé más elem is. E joggyakorlat változása viszont azt jelentette, hogy a fogvatartott kártérítésre lett jogosult. Ez a fogvatartottak igen jelentős százalékára vonatkozott, és először Strasbourg ítélt meg sorra kártérítéseket, aztán már a magyar állam is – ennek az volt az oka, hogy Strasbourg sokkal magasabb összegeket ítélt meg, viszont csak akkor lehet odafordulni, ha itthon már minden bírósági fórum visszautasította a sértettet. Úgyhogy inkább itthon megadták nekik az alacsonyabb összeget, lett egy kártalanítással foglalkozó mechanizmus. Úgyhogy valóban lehetett ezt politikai szempontból úgy interpretálni, hogy jó biznisz börtönben lenni, mert keresni lehet vele.
– Tényleg lehetett keresni ezzel? Sok történet szólt arról, hogy a kártérítés nagy részét valójában nem a rabok vették fel.
– Ezeknek az embereknek a jelentős része tényleg nagyon szegény sorból jött. Nekik több százezer, vagy egy-két millió forint óriási összeg volt. És szóltak arról hírek, hogy az uzsorázás, a prostitúció és a szavazatvásárlás mögött álló hálózatok is rácápáztak erre, és megvették ezeket a követeléseket. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha most elfogyott a cigid, kapsz előre pénzt rá, még kicsit többet is, csak engedd át a kártérítési ügyed intézését, mi hozzuk az ügyvédet. Ezzel vélhetően ezek a körök nagyon sok pénzt kerestek.
– Megoldódott ez a probléma azóta?
– Az eredeti ötlet szerint
öt nagy börtön épült volna, de ezek közül csak egyet adtak át tavaly. Végül inkább rengeteg konténert telepítettek a létező börtönök mellé.
Ezzel lett annyi férőhely, hogy a 100 százalék papíron kijöjjön. De nem lehet minden fogvatartottat szakszerűen konténerekben elhelyezni, például akit fegyház fokozatban kell tartani, azok esetében ez nem jó megoldás. Irakban két évig laktam konténerben, nem mondanám ideálisnak, ideiglenes megoldásnak persze jó, de hosszú távon emberek elhelyezésére ezek alkalmatlanok. Ráadásul ha az lesz a politikai prioritás, hogy el kell fogni az embercsempészeket, akkor hirtelen megint sok lesz a fogvatartott. Volt már ilyen, és akkor az lett a megoldás, hogy az embercsempészek úgynevezett reintegrációs őrizetbe kerültek, azaz elhagyhatták a börtönt. Ennek az lett a vége, hogy elhagyták az országot is, bár a reintegrációs őrizet elvben nem erről szól.
– Az a lábbilincses, jeladós házi őrizet?
– Azt is jelentheti, azzal a céllal, hogy megkezdje a visszailleszkedését a társadalomba, de annyira nem bízunk meg benne, hogy teljesen felügyelet nélkül maradjon. Ez egy félszabad állapot tulajdonképpen. De a reintegrációs őrizet lábbilincs nélkül is elrendelhető, nyilván a kiengedett embercsempészekre ezeket nem rakták rá.
– Visszatérő fogvatartotti panasz, hogy minden nagyon drága a börtönben: a benti boltok és a benti telefonálás is két-háromszorosa a kinti világnak. Ez is a büntetés része?
– Nem. Amikor még börtönparancsnok voltam, már akkor is az volt a panasz, hogy drága a bolt, és fontosnak tartottam, hogy ezt a problémát kezeljem. Megtendereztettük a bolt üzemeltetését, és kiküldtem a kollégáimat, hogy a környékbeli kisboltokban írják össze, mennyibe kerülnek bizonyos termékek, és nyomasztottuk a vállalkozót, hogy ne adja ennél drágábban. Az viszont kiderült, hogy a kisboltos árak eleve drágábbak a nagy láncok üzleteinél. Azóta új rendszer van, mert most már a BV-k működtetik a boltokat is, nem a sarki fűszeresekkel kell szerződni, úgyhogy most már ha drága, akkor miattuk drága. A telefon magas ára esetében a BV vezetése állandóan komoly erőfeszítéseket tett, hogy ezt megoldja. Ez nem a BV szándéka miatt drága, a volt kollégáimnak az lenne a jó, ha olcsó lenne. De valamiért, amit nem látok át, ezt sosem sikerült elérnie a BV vezetésének.
– A szolgáltatók szedik be a magas percdíjakat?
– Alapvetően igen.
– Mostanában komoly izgalmat kelt, hogy mennyire valósul meg az új miniszterelnök „út a börtönbe” szlogennel meghirdetett programja, amit később elszámoltatásként emlegetett. Ezzel párhuzamosan lehet hallani olyan félig viccelődő felvetéseket a NER-hez köthető elittől, hogy érdemes kecskeméti lakcímkártyát szerezni, hogy az ember az ottani kényelmesebb, parkettásnak becézett börtönbe kerüljön. A fehérgalléros elkövetők, az elitből érkezők tényleg jobb elhelyezésre számíthatnak?
– Több rétege van az igazságnak. A BV-nek mindenkit meg kell védenie a többi fogvatartottól is. Ez egy fontos feladat, még ha nem is mindig sikerül. Az eredeti szándék arról szól, ha bekerül egy olyan elítélt, akire a többiek dühösek lehetnek, például mert rendőr vagy bíró volt, vagy akár politikus, vagy egyszerűen csak egy vagyonos ember, akkor nagy a kockázata, hogy a többi fogvatartott sanyargatni fogja, hogy lehúzza. Ráadásul az a tapasztalat, hogy ezek a fogvatartottak általában együttműködők; lehetett olyan körletrészt létrehozni, ahol el lehet őket különíteni.
Korábban ilyen volt Tökölön az úgynevezett VIP körlet. Ez magas végzettségű, együttműködő fogvatartottak viszonylag nyugodt körlete volt. Ők is jól jártak, hogy ott voltak, és a BV is tudhatta, hogy ezeket a sokszor közismert embereket ott nem fogják sanyargatni a többiek.
Fel lehet vetni, hogy ez igazságtalan, de én BV-s szempontból azt mondom, hogy ez a probléma vállalható kezelése.
– Egyszerűen a tököli VIP-et felváltotta a kecskeméti parkettás?
– Ennél bonyolultabb a helyzet. Egy másik eleme a történetnek, hogy az EU-csatlakozáskor felvetődött a félnyitott intézeti forma hazai bevezetése, ami a reintegrációs őrizetnek egy korábbi változata, csak még a „falon inneni” módja. Napközben kimehetnek dolgozni, civil ruhájuk lehet, de este ide kell hazajönniük. Ez olyanoknál működhet, akik már letöltötték a büntetésük nagy részét és jól viselkednek. Ezt a nyugati mintát próbáltuk átültetni, amihez jobb egy munkásszálló jellegű intézmény, és a „parkettás” ilyennek épült eredetileg. Ha összehasonlítjuk a márianosztrai magánzárka-körlet felső emeletével, akkor tényleg nehéz azt mondani, hogy mindkettő börtön, de ettől még nem kell luxuskörülményeket elképzelnünk. Egyébként nem is parkettás szó szerint, csak nem pont ugyanaz a műgyanta padló van, mint máshol.
– Mennyire terjedt el ez a fogvatartási forma?
– A jogintézmény elvileg létezik, de a gyakorlatba ültetését többnyire elvetették az 1999-es Döcher-gyilkosság után, mert annak az elkövetője is ilyen rezsim alatt volt, és így mehetett ki a börtönből napközben. Az épület viszont megmaradt, és alkalmas arra, hogy el lehessen helyezni olyanokat, akiket máshol nehezebb lenne megvédeni. Hogy ezzel vissza lehet-e élni, korrupcióval bejutni, erről nem tudok. Engem sosem talált meg ilyen kérés.
– A fogvatartottak közötti erőszakról eszembe jutott, hogy régebben interjúztam több magyarral, akik perui börtönökben ültek drogcsempészet miatt. Akik korábban magyar börtönt is megjártak közülük, azt mondták, hogy Peruban kevesebb bent az erőszak, mert rendszeresen intim órákat tartanak, amikor szexelhetnek a vendégeikkel a rabok, és emiatt kevesebb a frusztráció. Erről mit gondol?
– Ez Európában is majdnem minden országban bevett gyakorlat. A határán voltunk annak, hogy nálunk is megvalósuljon. Amikor 2000 körül a Budapesti Fegyház és Börtön parancsnoka voltam, akkor a helyettesemnek mutattam is, hogy szerintem hol legyen az intim beszélő. Szombathelyen is kinéztek már erre alkalmas szobákat. Ehhez viszont törvényt kellett volna hozni, de ez végül elmaradt, és 2010 után pedig teljesen lekerült a napirendről. Ahol ez működik, ott nincs belőle különösebb ügy, mint egy sima látogatásból. Ugyanakkor
azzal nem értek egyet, hogy ez érdemben csökkentené a börtönbeli erőszakot. Az ugyanis a pénzről szól. Az erőszakkal pénzt keresnek a benti emberek. Attól, hogy szexelhetnek havonta egyszer, ez nem fog elmúlni.
Nem tartom kardinális kérdésnek, de sok normális helyen működik, nemcsak Skandináviában, hanem például Romániában, Horvátországban és Lengyelországban is.
– Az viszont elvárás itthon, hogy dolgozzanak a fogvatartottak. Ez mennyire kivitelezhető?
– Erről a véleményem eltér az általános szakmai megítéléstől. A szovjet rendszer átvétele óta megmaradt az a hit, hogy a fogvatartottak teljes munkaidős dolgoztatása neveli a őket, ráadásul kitermelhetik a saját tartási költségeiket. Mindkét állítást vitatom. Sosem láttam olyan fogvatartottat, aki a szabadulása után azért varr labdát, mert ezt szokta meg a börtönben. Ahhoz pedig, hogy nemzetgazdasági szinten értelme legyen a munkájuknak, Gulág-szerű környezet kell, ahol 80 százalékuk belehalt az út- vagy csatornaépítésbe. Alulmotivált és képzetlen embereket, akiknek az őrzése is költséget jelent, nem lehet tömegesen úgy foglalkoztatni, hogy az a végén ne kerüljön pénzbe. Lehet jó mintaprojekteket csinálni, ahol mondjuk tízfős műhelyekben intarziás bútorokat gyártanak, amiket el is lehet adni, de a 18 ezer fogvatartott jelentős részét nem lehet így foglalkoztatni.
– Akkor nincs is értelme a rabmunkának?
– Nem ezt állítom. Fontos, hogy valami strukturálja a napjukat, és hogy ezért valami pénzt is kapjanak, és így kevésbé legyenek kiszolgáltatva az uzsorásoknak. De ez ugyanúgy pénzbe kerül, mint egy terápia megszervezése. Néhány éve valóban kitűzték a célt, hogy a rabok 100 százaléka dolgozzon, de aki már látott börtönt, az tudja, hogy ilyen nincs. Sok a beteg, sokakat szállítanak ide-oda, ez az arány nem jöhet ki. Ha kétharmaduk dolgozik, már az is jó eredmény, de ez is nagyon sokba kerül. Szerintem ideális esetben a motiváltaknak kellene legalább részmunkaidőben munkát adni, és ehhez el kell fogadni, hogy ez nem lesz rentábilis így sem.
– Milyen hangulatban veszi át az új vezetés a BV-t?
– A panaszkodós mentalitás általában is jellemző a fegyveres szervezeteknél, és ez igaz a BV-re is. Emlékszem, hogy amikor 1988-ban először beléptem a Budapesti Fegyház és Börtönbe, akkor az első mondat, amit hallottam, az volt, hogy „ilyen rossz még soha nem volt”. Ez aztán végigkísérte a BV-s utamat, mindig úgy éreztük, hogy ilyen rossz még soha nem volt. Ez most sincs másképp. Sokakkal beszélek, annak ellenére, hogy nem dolgozom már ott. Elsősorban a pénzre szoktak panaszkodni, ez most sincs másképp.
– Akkor nincs különösebb baj?
– A menedzseri és a rendőri szemlélet keveredése okoz szerintem most leginkább problémát. A piaci világból érkező menedzseri szemlélet bejött az államigazgatás minden területére, ezzel nincs mit tenni, ez kortünet. E logika lényege, hogy mindent mérhetővé akarnak tenni, hogy így optimalizálják a termelést. Innen jön az az elvárás, amit sok rendőr úgy fogalmaz meg, hogy „statisztikai szemlélet” uralkodott el a rendőrségnél is. Vagyis nem magának a dolognak kell megtörténnie, hanem keletkeznie kell egy számnak.
Egy ponton pedig a realitás és az adat elválik egymástól. Emiatt nem az számít, hogy mi történik, hanem az, hogy a felülről elvárt mérőszám hogyan mutatható ki. Ez a Patyomkin-falu effektus.
Érkezik az elvárás felülről, és nagyon hamar elkészül a kimutatás, hogy a feladatot sikeresen végrehajtottuk. A 100 százalékos munkáltatás is ilyen, vagy a férőhelyek bővítése. A valóságot hajlítják, hogy kijöjjön. Nem nettó hazugság minden, de a számok nem a valóságot mutatják.
– És hogyan kapcsolódik össze ez a rendőri szemlélettel?
– Egy piaci szervezetnél vannak fékek és ellensúlyok, amelyek korlátot szabnak a valóság statisztikai hajlításának. A profiton látszik, hogy merre mennek a dolgok. Nálunk viszont az elöljáró elégedettsége számít. Ha az államtitkár azt látja, hogy kiválóan sikerült megoldani a feladatot, és a projekten dolgozókat kitünteti, akkor a művelet sikeresnek számít, még ha Patyomkin megoldások születtek is. Mivel katonai rendszerről beszélünk, senki sem meri azt mondani egy-egy ötletre, hogy ezt nem lehet megcsinálni. Mert a parancsot nem vitatjuk. Azt kell mondani, hogy „parancs, értettem”. Legfeljebb egymás között mondják, hogy: „Mi az úristen ez?” Ennek következménye viszont az, hogy megszűnik a szakmai tartalom. A másik rendőri szemlélet nyomán keletkezett probléma az ellenőrzés burjánzása. Az utcán szolgáló rendőröket speciális részleg ellenőrzi, ez ott fontos. De mi egy helyben vagyunk, házon belül látjuk, hogy ki mit csinál. Ehhez képest létrehoztak itt is egy ellenőrzési szolgálatot, amely járja a börtönöket, adott esetben éjjel háromkor is feltűnnek, és olyanokkal nyomasztják az állományt, amit vegzálásként élnek meg. Például, hogy meg vannak-e borotválva. Minden be van kamerázva. De így nem lehet dolgozni egy börtönben, hogy állandóan néznek. Nem mindig a teljesen szabályos kommunikáció működik a rabokkal. El is lehet térni attól, persze szakszerűen, ha egyszer csak az működik.
– Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel?
– A bizalmatlanság, kiszolgáltatottság és megbecsülés hiánya toxikus hangulatot okozott. Az állomány mindig erről beszél, és ez az örök panaszkodáshoz képest is új szint. Ha Pósfai miniszter azon gondolkodik, hogy mi az első és legfontosabb feladat, akkor azt mondanám, hogy az állomány bizalmának és önbecsülésének a megerősítése.
Nyitókép: Huszár László portréja 2026. június 9-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
