Fogorvosunk, a BlackRock – csendes forradalom a befektetések világában II.
Itt is van Deme Zoltán esszéjének második része, amelyben rendszeres vendégszerzőnk bemutatja, miként befolyásolja a BlackRock és a többi intézményi vagyonkezelő a világ nagyvállalatainak működését azokkal a részvényekkel, amelyeket az emberek a gondjaikra bíztak.
Az első részben Lajos bácsi P10-es Pannóniájától és Toroczkai László tárcsázós telefonjától jutottunk el a világgazdaság működéséig és a kedélyes clevelandi tűzoltók bombabiztos befektetési stratégiájáig, ami a hörcsög módjára gyűjtögető influenszereket és implantológusokat is meghódította.
Ennek során bemutattam, hogy a BlackRock és a hasonló intézményi vagyonkezelők tevékenységének lényege az emberek megtakarításainak összegyűjtése különféle alapokba, majd ezeknek a pénzeknek a befektetésekbe való közvetítése szerte a világon. Ügyfeleik tehát nem a gyíkemberek, hanem az emberek, akiknek a vagyonkezelők lehetővé teszik a pénzük befektetését az ügyfél által követni kívánt stratégia szerint, szerény kezelési költséggel.
Az írásom első részében bemutatott indexkövető alapok mellett sokan fektetnek be például környezettudatos stratégiát követő vagy éppen autóipari, esetleg hadiipari cégek részvényeit vásároló alapokba. Kinek-kinek ízlése szerint. Ha pedig az ügyfelek a háziállatok gondozását kiszolgáló „pet care” iparág részvényeibe akarnak befektetni, akkor csinálnak nekik ilyen alapot. És ha egyszer véget ér az orosz agresszió Ukrajnában, akkor – kellő befektetői érdeklődés esetén – azonnal indítani fogják az Ukrajna újjáépítését célzó alapokat. Mindent a kedves vevők – ez esetben: befektetni szándékozók – igényei szerint.
Az intézményi vagyonkezelők jóléti funkciója tehát a megtakarítások összegyűjtése és befektetésekbe való közvetítése. Így jutnak a javakat megtermelő – és egyben a jólétünk fedezetét jelentő jövedelmet is megteremtő vállalatok tőkéhez. A globális tőkepiacon a bolygó minden lakója eldöntheti, a pénzét miféle javak termelésébe szeretné fektetni. Energiahálózatok és városok fejlesztésének finanszírozása válik ezáltal lehetővé. Mindez a közjót szolgálja.
Akkor a BlackRock jótékonysági intézmény?
Nem éppen. A BlackRockra és a többi vagyonkezelőre is fennáll, amit az első részben a vállalatok kétszakaszos értékteremtéséről írtam: egyrészt az ügyfeleik (tehát az általuk kezelt befektetési alapokba befektetők, röviden: a náluk befektetők) részére teremtenek értéket, másrészt a tulajdonosaik – tehát a befektetőik, azaz a részvényeseik – részére. A BlackRocknál befektetni és a cég befektetőjének lenni nem ugyanaz tehát, de a konteószerkesztők céljainak éppen megfelel, hogy ezt a két kategóriát szépen össze lehet csúsztatni. Nem is hagyják ki a ziccert.
Na de akkor kik a BlackRock tulajdonosai? Mivel tőzsdén jegyzik magát a BlackRockot is (azonosítója: BLK), így bárki vehet a részvényeikből. Mint a legtöbb nagy cég esetében, a részvényeik mintegy 80%-át immár intézményi vagyonkezelők birtokolják, az ő ügyfeleik a közvetett tulajdonosok. Amitől pedig a konteósok totál begerjednek:
maga a BlackRock kezeli a saját részvényeinek a 6%-át, lévén azok a saját ügyfeleinek a BLK-részvényei.
A maradék 20%-on egyéni részvényesek osztoznak, közülük a legjelentősebb Larry Fink, a cég alapító elnök-vezérigazgatója. Hiába ő a legnagyobb egyéni tulajdonos, a részesedése így sem haladja meg az 1%-ot. A tulajdonosok között tehát nincs titkos nemzetközi szindikátus. Az a Macskafogóban volt.
A BlackRock befektetések szervezésével és a befektetési alapjai kezelésével szépen keres, így minden negyedévben osztalékot fizet a tulajdonosainak. Ennek összege húsz év alatt részvényenként tizenhét centről közel hat dollárra nőtt, a részvényárfolyam pedig az akkori 45-ről 1000 dollár környékére emelkedett.
A BlackRock nem jótékonysági intézmény, de nem is az ördög mindent járó malmocskája tehát: nem más, mint egy cég, amely az ügyfelei és tulajdonosai javára egyaránt jelentős értéket teremt.
Részvényt venni olyan, mint taxiba ülni
Ez a közvetett befektetési módi oda vezetett, hogy ma már a nagyvállalatok jelentős részében a tulajdoni részesedések akár 70-80%-át is intézményi vagyonkezelők birtokolják. Ez pedig egyben azt is jelenti: ezek a vagyonkezelők gyakorolják a részvényekkel járó szavazati jogokat a vagyonukat náluk gyarapító ügyfeleik nevében, ami jelentős társaságirányítási befolyást biztosít számukra.
De még mielőtt rátérnénk, miként is befolyásolja a BlackRock és a többi intézményi vagyonkezelő a világ nagyvállalatainak működését, bemutatom, miként irányítják a tőzsdei cégeket, és mennyit számít ebben a tulajdonosok eltérő motivációja.
Egy részvénytársaság irányításának legfelső szintje a tulajdonosok közgyűlése, amely a társaságirányítást végzi. Legfőbb feladata az igazgatótanács tagjainak megválasztása, akik aztán testületként dolgoznak azon, hogy a cég a mindenkori tulajdonosok érdekei szerint működjön – ezt nevezik vállalatkormányzásnak. Az igazgatótanács fő feladata a céget, mint szervezetet vezető vezérigazgató kinevezése, elszámoltatása, ösztönzése és – ha szükséges – lecserélése. Friss hír: a Walt Disneynél több mint száz jelölt közül választotta ki az igazgatóság a leköszönő Bob Iger utódját.
Míg a cég többi munkavállalója felelősségének határait munkakörük jelöli ki, a vezérigazgató a vállalat teljes működéséért felel, nem csak jogi, hanem politikai értelemben is: hibák vagy sikertelenség esetén neki kell vállalnia a felelősséget a tulajdonosok felé. Ezért csapkodhatja éppen ő a legnagyobb céges autó ajtaját.
A tulajdonosok közgyűlése az igazgatók kinevezésén túl döntéseket hoz az igazgatótanács által a közgyűlés elé terjesztett kérdésekben: például osztalékfizetésről, vagy egy másik cég felvásárlásáról határoznak. Ezek a döntések beleegyezést vagy elutasítást jelentenek: maguk a tulajdonosok jellemzően nem kezdeményeznek, és főleg nem dolgoznak ki stratégai szintű javaslatokat. Helyzetük némileg a taxi utasáéra hasonlít: nem próbálják meg az anyósülésről vezetni a céget, rábízzák azt az igazgatótanácsra meg a vezérigazgatóra, akik képben vannak a vállalat helyzetével és lehetőségeivel.
Ez a korlátozott hatáskör összhangban áll a befektetők, illetve a részvényeket tartó vagyonkezelők felelősségével. Amint az írásom első részében említettem: a tulajdonosok legrosszabb esetben elveszíthetik a cégbe befektetett minden tőkéjüket, ezen túl azonban nem felelnek a vállalat működéséért.
A tulajdonosoknak alkotmányos joguk hülyének lenni – kivéve az intézményi vagyonkezelőket
A vállalatok tulajdonosait motivációjuk szerint két csoportba lehet sorolni. A klasszikus tulajdonos tisztán befektetői motivációval viszonyul a céghez, más kötődése nincs hozzá. Közéjük tartoznak egyrészt a saját pénzüket gyarapítani igyekvő kisebb és nagyobb egyéni részvényesek, másrészt azok az intézményi vagyonkezelők, amelyek – a szintén tisztán befektetői motivációjú – ügyfeleik pénzét kezelik.
Egyes vállalatoknál vannak kevert – nem tisztán befektetői – motivációjú tulajdonosok is. Ezek is örülnek, ha jól fut a cég szekere, de ezen túl más szempontok is vezérlik őket. Állami tulajdon esetén a politikus és bürokrata döntéshozók sajátos megfontolásai játszanak szerepet. A jelentős tulajdoni hányaddal bíró cégalapítók, azok családtagjai és örökösei szintén irracionális döntéseket támogathatnak, amiben szerepet játszhat a céghez és egymáshoz fűződő érzelmi kapcsolatuk és annak változásai.
A vállalattal üzleti vagy munkavállalói viszonyban álló tulajdonosok érdekeltsége szintén többrétegű, ami ugyancsak az optimálistól eltérő irányba mozgathatja a döntéshozatalt. Az oligarchák és strómanok tulajdonában álló cégeket sem kristálytiszta üzleti logika szerint működtetik.
Az egyéni befektető, bár a hozamot keresi, mégsem mindig racionális, sőt. Mondjuk ehhez joga is van: a tulajdonosnak alkotmányos joga hülyének lenni, a saját érdekei ellen cselekedni, amint azt már 25 éve megtanulhattuk Simicska Lajostól.
Nem így az intézményi vagyonkezelők: nekik jogi és etikai kötelezettségük az általuk kezelt vagyon tulajdonosainak érdekében gondosan, szakszerűen és lojálisan eljárni. A saját fogait mindenkinek szíve joga elhanyagolni, de a fogorvos már nem járhat el ugyanilyen gondatlanul ugyanezekkel az elhanyagolt fogakkal kapcsolatban.
A BlackRock olyan, mint a fogorvos, csak a még megmaradt fogaink helyett a részvényeinket bízzuk rá. Ez a gondossági és lojalitási kötelezettség (fiduciary duty), aminek elhanyagolása a brókeres filmek archetipikus konfliktusforrása: a morális és pénzügyi felelősség összeütközése valamely rövid távú parciális érdekkel könnyen érthető és izgalmas cselekménymozgató erő.
Az intézményi vagyonkezelőnek azt kell feltételeznie az ügyfeleiről, hogy a szándékaik racionálisak: észszerű kockázatvállalás mellett szeretnék gyarapítani a pénzüket.
Ha a tulajdonosi többséget tiszta befektetői motivációjú egyéni tulajdonosok és mások részesedéseit kezelő intézményi vagyonkezelők alkotják, akkor a vállalatvezetés számára nem lesz kérdés, mit várnak el tőle: termeljen minél több jövedelmet a tulajdonosok számára. Ha azonban – a tiszta befektetési logikát esetenként sutba dobó – kevert motivációjú tulajdonosok részesedése jelentős, akkor azok sajátos szempontjai és érdekei kiszámíthatatlanná teszik a dinamikát a közgyűlési tanácsteremben, rapszodikusan változó elvárásaik pedig instabillá tehetik a társaságirányítást.
Mindez kihat a cégvezetésre is: az igazgatótanácsi helyeket a miniszter házastársa, az államtitkár vadászcimborája és a szakszervezeti guru félnótás unokaöccse foglalják el. Vezérigazgató pedig majd abból lesz, aki a legjobban tud a politikai játszmákban navigálni.
Az ilyen típusú cégvezető fő készsége nem az operatív irányítás és a stratégiai zsenialitás, hanem a helyezkedés és a manipulálás. A cég működésében pedig a hatékonytalanság és törvénytelenség véletlen kivételből akár napi gyakorlattá válhat. Ráadásul az ilyen vezér azt is tudja, ki az igazi főnök a tulajdonosok közül, és kik azok, akiknek szempontjai – bár a pénzük szintén bent van a cégben, de – hanyagolhatóak.
Persze bármely vállalatnál előfordulhat, hogy a cégvezetés dilettáns vagy tisztességtelen figurák kezébe kerül. Ugyanakkor a tiszta befektetői motivációjú egyéni tulajdonosok és intézményi megbízottjaik egy jogszerűen működő és észszerű kockázatot vállaló hatékony cég működésének gyümölcseit szeretnék learatni. Úgy vannak vele, mint az öreg Don a maffiafilmben: inkább keressünk 800 ezer dollárt szép csendesen, mint 1 milliót a hatósággal meg a sajtóval a hátunkban. Ezért – ha rajtuk múlik – gondoskodni fognak a jogszerű és hatékony működés helyreállításáról.
Ha ez valamiért – például a kevert motivációjú tulajdonosok sajátos szempontjai miatt – mégsem jön össze, akkor a részvényesek szerényebb és bizonytalanabb hozammal számolhatnak. Ilyen esetben a potenciális befektetők vagy teljesen elkerülik a céget, vagy csak alacsonyabb részvényárfolyam – ergo magasabb haszon – mellett, azaz diszkonttal hajlandók beszállni.
A „Korea-diszkont” például annyit tesz, egy dél-koreai cég – azonos hozamtermelés esetén – rosszabb árfolyamon forog a tőzsdén, mint egy hasonló amerikai társa. Ennek oka többek között az is, hogy a dél-koreai vállalatok, például a Samsung, bonyolult felépítésű, egymást keresztbe-kasul tulajdonló leánycégek kusza konglomerátumaként működnek. A Lee-család tagjai – a Samsung alapítójának leszármazottai – egy összetett kereszt-részesedési struktúrán keresztül gyakorlatilag kontrollálják a teljes cégcsoportot.
Ezt a Dél-Koreára jellemző struktúrát nevezik csebolnak, amiben a csoporton belüli cégeket zömmel családtagok és azok személyes bizalmasai vezetik, a csoportba tartozó vállalatok egymás részvényeit kölcsönösen birtokolják és a közgyűléseken a kontrolláló család elvárásai szerint szavaznak. Így a részvényesek érdekét felülírják a család szempontjai. Mindebbe az állam is belekeveredik: a cégnek kedvező állami döntések és az ezt támogató korrupciós gyakorlat oda vezetett, hogy 2017-ben a Lee-család vezetőjét és az ország elnökét is letöltendő börtönbüntetésre ítélte a koreai bíróság. Amikor pedig ez
a legkevésbé sem transzparens csebol a magyar patronális autokrácia védernyője alá vonulhatott, megszületett a minden értelemben penetráns gödi akkugyár.
A vállalatirányítási gyakorlatot más országokban is befolyásolja a politikai rendszer és a kultúra: a koreaiakhoz sokban hasonlító japán céghálózatok neve keirecu. Családi kontroll helyett Japánban gyakran a finanszírozó bankok és a vállalat üzleti partnerei képviselnek jelentős súlyt a cégek részvényesei között. Kínában pedig az állami tulajdon mellett még munkahelyi pártbizottságok és stratégiai iparpolitikai célok is bonyolítják a képletet. Dél-Amerikában is számos vállalatra jellemző az állami vagy családi kontroll.
Márpedig ha egy vállalat a tulajdonos tűzoltó és nyugdíjas polgárok – és az őket képviselő intézményi vagyonkezelők – helyett az államnak, a családnak, a pártnak, vagy a patrónusnak felel, abból ritkán lesz transzparens működés és hozamtermelés. Ez okozza a diszkontot, ami Magyarországra is jellemző: a befektetők kerülik hazánkat vagy csak jelentős extra hozamkilátás esetén kötnek itt le tőkét. A magyar befektetők is így járnak el: nyilván ők tudják a legjobban, hogy is mennek itt a dolgok.
hirdetés
Ki jár lakógyűlésre?
A tulajdonosok szándékaikat a közgyűlésen tudják döntésekre váltani. A kisebb részvényesek jellemzően távol maradnak és ha némelyikük meg is jelenik, érdemi hatást jellemzően nem gyakorol. Ha elégedetlenek, a lábukkal szavaznak, azaz eladják a papírjaikat másoknak és ezek a mások lépnek a helyükre.
A nagyobb pakettek birtokosai – egyéni és intézményi befektetők – szoktak megjelenni és szavazni. Többségükben a taxi utasának attitűdjével teszik ezt: bólintanak, ha jó az irány és a sebesség, a részletek ügyében pedig hagyják kibontakozni a cégvezetést. Az indokolatlan kerülő útvonalakat megvétózzák, rászólnak a sofőrre, hogy ne merészeljen rágyújtani az autóban és persze a fél szemüket a taxiórán tartják. A vállalatvezetés pedig az okos taxisofőr módjára konzultál a fontosabb részletekről, az útirányra jóváhagyást kér, a kilométerekkel és forintokkal pedig transzparensen elszámol. Egyes befektetők – az úgynevezett aktivisták – igyekeznek a saját elképzeléseik szerint befolyásolni egy-egy cég működését: önálló javaslatokat tesznek mondjuk osztalékfizetésre vagy az igazgatótanács leváltására.
Nézzük meg néhány közismert cég esetében, kik és milyen arányokban szavaztak a legutóbbi közgyűléseken!
Az Amazon 2025-ös közgyűlésén a részvényesek 68%-a képviseltette magát: az alapító-vezérigazgató Jeff Bezos 9%-a mellett a Big Three (BlackRock, StateStreet és Vanguard) által birtokolt pakettek összesen további 16%-ot tettek ki. Ez együtt még ugyan csak 25%, de a 68%-os részvételi arányt figyelembe véve ez már 37%-os szavazati súlyt jelentett nekik összesen. Ahhoz kevés, hogy másokra tekintet nélkül döntsenek, de ahhoz már elég, hogy ne lehessen őket figyelmen kívül hagyni.
A Coca-Cola legnagyobb tulajdonosa a Berkshire Hathaway, a maga 9%-ával, amelyet 60 éven át, éppen tavalyig vezetett a legendás befektető, Warren Buffett. A nagy hármas pedig együttesen a kólarészvények további 20%-át birtokolja. Ezt a Berkshire részesedésével összeadva már 29% adódik, ami a legutóbbi közgyűlésen – mivel a részvények 40%-a távol maradt – a szavazatok közel felét jelentette.
A McDonald’snak nincs jelentős egyéni befektetője, a papírok 66%-át birtokolják intézményi vagyonkezelők, ennek harmada a Big Three tagjainak kezében összpontosul. Az Alphabet (Google) alapítói máig jelentős tulajdonosok a cégükben, a papírok legalább fele azonban már ott is intézményi kézben van.
Elmondható, ma már
a legtöbb tőzsdei cég esetében az intézményi vagyonkezelőknél van a részvények többsége,
de részben passzivitásuk, részben számosságuk és koordinálatlanságuk miatt mégsem játszanak döntő szerepet a közgyűléseken. Ugyanakkor a nagy hármas és még néhány nagyobb vagyonkezelő azért jelentős befolyásoló erővel bír. Legalább akkorával, hogy ne lehessen őket figyelmen kívül hagyni. Nézzük, mire használják!
Ki adott mandátumot a BlackRocknak a világ formálására?
Mint Pilátus a krédóba, úgy kerülnek a közgyűlésre a mások vagyonát megbízásból kezelő és a nevükben tulajdonosi jogokat gyakorló intézményi vagyonkezelők: náluk vannak a szavazólapok, miközben csak az ügyfeleik által választott befektetési stratégia eredményeként birtokolják a részvényeket. Ráadásul az ügyfeleik zömmel olyanok, akik különben maguktól nem sok vizet zavarnának a közgyűléseken. De mivel intézményi vagyonkezelőre bízzák a részvényeiket, így azokkal mégiscsak szavazni fog valaki.
De hogyan is kellene szavazniuk a vagyonkezelőknek több száz milliónyi olyan ügyfelük részvényeivel, akik nem kívánnak a szavazással foglalkozni, csak eltenni a befektetés hasznát? Akár tartózkodhatnának is minden döntésnél, kifejezve ezzel ügyfeleik hozzáállását. Végül is nem kaptak tőlük mandátumot a világ formálására.
De persze a hallgatás sem lenne semleges, a nem szavazás is döntést jelent: aki tartózkodik, az végső soron az egyébként többségi álláspontot hagyja érvényre jutni. A nem szavazó is befolyásolja a döntést, csak a felelősséget nem vállalja. A szavazástól való következetes tartózkodás tehát felelőtlen lenne, a gyakorlatban többnyire a status quot erősítené: bebetonozná az elkényelmesedett menedzsmentet, gyengítené az igazgatótanács elszámoltathatóságát.
Ezért a nagy vagyonkezelők – a szavazásoktól való tartózkodás helyett – társaságirányítási irányelveket állítanak össze és hoznak nyilvánosságra, majd ezek figyelembevételével döntik el, miként szavazzanak egy-egy konkrét esetben.
A legfontosabb alapelv: bár a vagyonkezelők egyes ügyfelei bármikor megválhatnak a papírjaiktól, mások lépnek a helyükre, így végső soron maguk a vagyonkezelők kvázi örökre a tulajdonosok képviselői és az ebből eredő szavazati jogok gyakorlói maradnak. Következésképpen
mindig a mindenkori tulajdonosok hosszú távú érdekeit kell képviselniük, velük szemben áll fenn a gondossági és lojalitási kötelezettségük.
A mindenkori tulajdonosok hosszú távú érdeke pedig minél magasabb részvényesi hozam termelése a cég tőkéjének észszerű hasznosítása és racionális kockázatvállalás révén. A cégvezetők jövedelmét szabályozó kompenzációs rendszernek is a részvényesi hozam növelését kell ösztönöznie. A legnagyobb intézményi vagyonkezelők – elméletileg legalábbis – ezeket a szempontokat veszik figyelembe, amikor eldöntik, hogyan szavazzanak a pakettjükkel az igazgatóság aktuális javaslatairól.
Ez gondos és felelős hozzáállás, de nem világmegváltás. Egyrészt a részvényesek hosszú távú érdekeit szem előtt tartó szavazási gyakorlat önmagában még nem eredményezi, hogy a cég jól is fog muzsikálni. Persze ez akkor sem lenne garantált, ha csupa kisbefektető maga próbálna okosan dönteni ugyanezekről a kérdésekről.
És bár az egyes intézményi vagyonkezelők ugyanazokat az irányelveket igyekeznek érvényesíteni Dél-Koreában és az USA-ban is, de ezeknek nem mindig képesek érvényt szerezni, például a már említett – akár jelentős súlyú és sajátos motivációjú – tulajdonostársak ellenében.
Ugyanakkor, mivel a nagyobb alapkezelők mindenkori stabil jelenlétük és szavazati súlyuk révén érdemben befolyásolják, mit lehet megszavaztatni a közgyűlésen, ezért az elvárásaik egyre inkább beépülnek a vállalatok gyakorlatába. Újabban már Dél-Koreában is, ott ráadásul ezt maga az állam kezdeményezi és ösztönzi. Végső soron egyre fontosabbá válik tehát, milyen elvárásokat támasztanak ezek a bizonyos irányelvek.
Ráadásul, mivel mindegyik nagy vagyonkezelőnek ugyanúgy a hosszú távú tulajdonosi érdekeket kell képviselnie, így az irányelveik is egymáshoz hasonló tartalmúak, és a felépítésük is jól összevethető. Továbbá szívesen konzultálnak is a vállalatok igazgatóival, így nem csoda, ha végül
többnyire olyan javaslatok kerülnek a közgyűlés elé, amelyekre a vagyonkezelők is szívesen rábólintanak.
Az aktivista befektetők javaslatait pedig többnyire – a többséggel együtt – leszavazzák, de akad kivétel. Például 2021-ben kezdeményezte az Engine No. 1 befektetőcég (a maga 0,02%-os súlyával) az ExxonMobil olajvállalat igazgatósági tagjai egy részének lecserélését olyanokra, akik tapasztalattal rendelkeznek az energiaátmenet terén, azért, hogy a vállalatvezetés kezdjen el komolyabban foglalkozni a klímaváltozás miatt fellépő üzleti kockázatokkal. Ami elég releváns felvetésnek hangzik, amikor tudjuk: az olaj zömének most már a föld alatt kell maradnia, ha nem akarunk ropogósra sülni a globális felmelegedés következtében. A javaslat többséget kapott, három igazgatót lecseréltek és ezt a BlackRock is támogatta a maga 6,9%-nyi szavazatával.
A fentiekből látható, az intézményi befektetők attitűdjét, közgyűlési szavazatát nem befolyásolja, milyen típusú befektető és befektetési alap révén kerültek a kezükbe a papírok. Ugyanúgy szavaznak egy-egy cég minden náluk lévő részvényével, függetlenül attól, hogy az adott cég egyes részvényeit melyik alapjuk keretében tartják. Miközben sok befektető úgy képzeli: ha mondjuk környezettudatos alapot választ, az befolyásolja az alapkezelő társaságirányítási gyakorlatát.
Ez alól persze kivételt képeznek azok a nagyobb – például biztosítók, nyugdíjpénztárak vagyonába tartozó – pakettek, amelyek tulajdonosai külön megbízást adnak arra, miként szavazzanak a papírjaikkal. Illetve az utóbbi években indított „voting choice” programok keretében az intézményi vagyonkezelők lehetővé teszik, hogy ügyfeleik megadják saját preferenciáikat, befolyásolva ezzel a szavazást. A BlackRock, a Vanguard és a StateStreet is kínál már ilyen lehetőséget, így az ügyfelek hangja közvetlenebbül jelenik majd meg a közgyűléseken.
De ki az a Zsolt bácsi?
Tehát a BlackRock és a hasonló intézményi vagyonkezelők a birtokukban lévő részvényekkel valóban jelentős befolyást képesek gyakorolni a legtöbb olyan világcégre, amitől a bolygó lakóinak jóléte függ. De ha ez tényleg ennyire tiszta, száraz és biztonságos érzés, miként a fentiekben levezettem, akkor maga a BlackRock miért nem tiltakozik a blackrockozás ellen?
Belátható: ha csak kiadnának egy sajtóközleményt „Nem törünk világuralomra” címmel, az pont annyira oszlatná el a gyanút, mint Semjén Zsolt legendás parlamenti felszólalása bizonyos Zsolt bácsi kilétét illetően. Egy alaposabb magyarázatot pedig nem könnyű annyira érdekessé és olvasmányossá tenni, hogy fel tudja venni a tempót az összeesküvés-elmélet világmagyarázó erejével.
Meg hát: bizonyítania végül is annak kellene, aki állít valamit. Jelesül a konteósoknak.
Valaminek a nem létezését vagy a meg nem történtét különben sem lehet igazolni.
Azt nem tudja a BlackRock bizonyítani, hogy a cég vezetője, Larry Fink nem hajolt össze egy füstös szobában a hét gazdag törpével, akik köztudomásúlag odafentről a szálakat mozgatják.
A huszadik század első harmadáig a legtöbb vállalatot maguk a tulajdonosok vezették: ők voltak a gyáriparosok, bankárok, kereskedők, iparmágnások, olajbárók, sajtócézárok és cukorkirályok. Ezt a „tulajdonosi kapitalizmust” a 19. század végétől kezdve fokozatosan felváltotta a „menedzseri kapitalizmus”, amelyben a tulajdonosi és a vezetői szerepek már elkülönültek. A nagyvállalatok tulajdona ezernyi kisebb-nagyobb egyéni befektető kezében szóródott szét, miközben professzionális menedzsment jelent meg. A szétszórt tulajdonosok képtelenek voltak kontrollálni a cégvezetőket: a magukat megszervezni nem tudó társasházi lakástulajdonosok és az érdekeiket semmibe vevő közös képviselő tipikus esete.
Ma pedig már egy újabb – 1980 körül kezdődött – korszak derekán járunk: a „vagyonkezelői kapitalizmusban” a menedzsment és a tulajdon elkülönülése fennmaradt, miközben megjelent a tulajdon intézményesített kezelése és képviselete.
A vállalatok tulajdonlása szélesedik, társadalmasodik, miközben az irányítás egyre inkább egy relatíve koncentrált birtokosi-kezelői kör részére delegált.
Mindez némileg hasonlít a képviseleti demokrácia logikájára: választott képviselők hoznak döntéseket a nevünkben.
Úgyhogy befektetőként és a közérdek iránt elkötelezett polgárként is jól tesszük, ha figyelemmel követjük az intézményi vagyonkezelők ténykedését, hiszen a hatalmuk már ma is elég nagy és egyre csak növekszik. A befektetési alapok előretörésével az emberiség egyre nagyobb része egyre jelentősebb mértékben tulajdonolja a globális javakat és jövedelmeket megtermelő vállalatokat. Ami örvendetes, már csak a vagyoni és tulajdoni viszonyok alakulása szempontjából is.
Ugyanakkor a közvetett tulajdonlás szükségessé teszi, hogy a nevünkben eljáró megbízottjaink – az intézményi vagyonkezelők – körmére nézzünk. Milyenek is azok az irányelvek, amiket lefektetnek? Összhangban állnak a vagyonkezelőkre irányadó gondossági és lojalitási kötelezettséggel? És valóban azoknak megfelelően szavaznak? Mennyiben sikerül az egyes vállalatokat az irányelveknek megfelelő működésre ösztönözniük?
Az biztosan az egész világ érdeke, hogy a vagyonkezelők okosan éljenek a rájuk testált döntési jogokkal a cégekben, amelyektől az életünk és jólétünk függ. Ráadásul a mi nevünkben szavaznak, hiszen a tulajdonosok mi vagyunk, még ha egyelőre nem is mindannyian.
***
Ez az írás kizárólag a tájékoztatás és szórakoztatás céljával készült, nem minősül befektetési tanácsadásnak.
Nyitókép: a BlackRock irodája San Franciscóban 2024. július 15-én (fotó: AFP/Getty Images/Justin Sullivan)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
