A világcégek tulajdonosai egyre inkább mi vagyunk – csendes forradalom a befektetések világában I.
Bár egyelőre valószínűleg még több Taylor Swift-rajongó van a világon, mint tudatos passzív befektető, utóbbiak száma is civilizációs léptékű: világszerte több százmillióan dübörgünk már együtt kisegérként a hídon olyan befektető elefántokkal, mint Warren Buffett, Jeff Bezos és Mark Zuckerberg. És akárcsak Swiftie-nek, passzív befektetőnek – és azon belül különösen index-befektetőnek – lenni is önmagában világnézet. Rendszeres vendégszerzőnk, Deme Zoltán nagy világfolyamatot vázol, miközben helyére teszi a Toroczkai László-féle konteókat is. Háttér.
Lajos bácsi a rendszerváltás idején már 15 éve dolgozott a gépgyártó vállalatnál. A cég privatizációja során a dolgozók kedvezményes feltételekkel jegyezhettek fejenként egy darab százezer forintos üzletrészt a létrejövő magánvállalatban, így tulajdonossá váltak a munkahelyüket jelentő kft.-ben.
Ennek már több mint harminc éve. Ha Lajos bácsi ma végiggörget a cégkivonat „A tag(ok) adatai” rovatán, nosztalgikus, melengető érzések töltik el: ott van mindenki, régi kollégák, katonatársak, iskolai szerelmek, megannyi rokon, ismerős. Összesen 354-en. Köztük számos jóbarát, akikkel még a daliás hetvenes években egy-egy P10-es Pannónia vagy MZ Trophy nyergében rótták együtt az Alföld útjait. Mind a kft.-nél dolgoztak valaha. Némely üzletrésznél az egykori kolléga gyerekeinek a neve látható: sajnos nem mindenki él már.
Alig valaki dolgozik közülük még ma is a cégnél, a legtöbben már nyugdíjasok. A vállalat azonban továbbra is remekül muzsikál és évről évre csinos osztalékot fizet. Tavaly például egy-egy ilyen üzletrészre közel 600 ezer forintot. A felét még osztalékelőlegként év közben, a másik 300 ezret pedig az üzleti év zárását követően. Lajos bácsi és a többi egykori hegesztő így az átlagosnak tekinthető 250 ezer forintos nyugdíjuk mellé kaptak még – az adó levonása után – kéthavi nyugdíjnak megfelelő osztalékot. Ahogy a megelőző évben is, meg azelőtt is.
És ezt nem a nagyméltóságú miniszterelnök úr juttatta az emberektől beszedett járulékokból és adókból, hanem a cég küldte a falu végi üzemcsarnokból, abból a hozzáadott értékből, amit az év során megtermelt. A privatizáció során kedvezményes árfolyamon, halasztott fizetéssel, a jövőbeli osztalékokból törlesztve, szinte ajándékba kapták a dolgozók az üzletrészt. Annak idején talán kevesen is fizették volna ki érte a névértéket, százezer forintot. Ma viszont aligha adná el bármelyikük 4-5 milliónál kevesebbért a papírját.
Sajnos egyelőre még csak kevés magyar embernek van ilyen kézzelfogható élménye arról, mit jelent egy cég tulajdonosának lenni. Ha többnek lenne, talán kevesebben lennének fogékonyak a vállalatokkal kapcsolatos összeesküvés-elméletekre.
A befektetők tulajdonosi élménye
Legutóbb akkor jutott eszembe Lajos bácsi üzletrésze, amikor Laky Zoltán A BlackRock „világuralma” – a tőzsde félreértésére alapoz a népszerű összeesküvés-elmélet című cikkét olvastam a Válasz Online-on. Írása apropóját a vagyonkezelő cégek működésével kapcsolatban terjedő konteó adta, miszerint a BlackRock és legjelentősebb versenytársai uralják a világgazdaságot.
Ennek a mítosznak az az igazságmagja, hogy ezek az intézményi vagyonkezelők a világ legnagyobb tőzsdei vállalatainak tulajdonosi közgyűlésein szavazati jogot gyakorolnak az ügyfeleik – kisebb és nagyobb befektetők – által a kezelésükre bízott részvényekkel.
Na de kik ezek a kisebb és nagyobb befektetők? Hát nem a hét gazdag törpe, akik köztudomásúlag odafentről a szálakat mozgatják. De még csak nem is a gyíkemberek. Hanem az emberek. Pontosabban az emberek közül sok százmillió. A három legnagyobb és leggyakrabban emlegetett vagyonkezelő – BlackRock, StateStreet és Vanguard, tehát a „Big Three” – által kezelt összesen 30 000 milliárd (!) dollárnyi részvényvagyon alsó hangon
százmillió ember kisebb-nagyobb közösen tulajdonolt részvénycsomagjaiból tevődik össze.
A kezelt vagyon értékét tekintve eggyel alacsonyabb ligában játszó 10-15 kisebb versenytársuk – Fidelity, J.P. Morgan, Goldman Sachs, UBS, Amundi, BNY, T. Rowe Price, Franklin Templeton és társaik – együttesen további 25-30 000 milliárd dollárnyi részvényt kezelnek, ez másik legalább százmillió ember cégrészesedéseit jelenti.
A még kisebbek pedig összességében további százmilliók vagyonát kezelik. Az itthon közismert HOLD alapkezelő mostani értéken mintegy 3-4 milliárd dollárnyi vagyont kezel. Ez a BlackRock nagyságrendjének a 4-5 ezred része, de megint csak jóval több mint tízezer ember vagyona.
A vagyonkezelés tehát éppolyan iparág, mint mondjuk az üdítőitaloké: a világszerte jól ismert gigászok mellett kevésbé jelentős és csak helyben aktív játékosok együtt alkotják a piac kínálati oldalát. A keresleti oldalon pedig ma már sok százmillió ügyfél áll. Csak ezek az ügyfelek éppen nem üdítőt inni szeretnének, hanem berakni a megtakarításaikat olyan befektetési alapokba, amik aztán a pénzükből vállalatok tulajdoni részesedéseit vásárolják meg.
Sok százmillió ember egyfelől már civilizációs léptéket jelent, másfelől nézve a bolygó népességének talán még a 10 százalékát sem éri el. Ugyanakkor
a befektetési alapok ügyfeleinek száma az elmúlt néhány évtizedben egyre gyorsuló ütemben növekedett, és nincs arra utaló jel, hogy ez a trend változna.
Kétségtelen, ennek az embertömegnek a tulajdonosi élménye nem olyan testközeli, mint Lajos bácsié: tulajdonostársaikat nem ismerik, és a befektetés hozama sem a településhatáron belülről érkezik. Ugyanakkor a vagyon befektetési alapok révén történő gyarapítása – legalábbis a világ fejlettebb részein – mindenki számára könnyedén elérhető lehetőség.
Mint látni fogjuk, az alapok által birtokolt, összességében gigászi mennyiségű részvény mára már szabad szemmel is látható mértékű részesedést jelent a világ tőzsdei vállalatainak tulajdonosi szerkezetében. Így elmondható: ezeknek a cégeknek a tulajdona egyre több ember között oszlik meg, azaz a tulajdonosok egyre inkább mi vagyunk.
Írásom első része arról fog szólni, mi értelme van annak, hogy egyszerű emberek tőzsdei vállalatokban vásároljanak részesedést, és miért éppen olyan befektetési alapokon keresztül célszerű ezt megtenni, amiket a BlackRock és társai kínálnak. A második rész témája pedig az lesz, mihez is kezdenek az alapkezelők az ügyfeleik által a gondjaikra bízott irdatlan részvénytömeggel.
De mielőtt belevágnánk, nézzük meg, mivel is állunk szemben, azaz milyen erős a BlackRock-konteó pozíciója.
Toroczkai tárcsázós telefonja
A legtöbb ember homályos fogalmakkal bír csak a befektetési alapokkal és kezelőikkel kapcsolatban, amiket jórészt a brókeres filmek nem túl hízelgő kliséiből merít. Így nem csoda, hogy a pénzügyi világgal kapcsolatos konteók akadálytalanul terjednek és észrevétlenül töltik ki az űrt a fejekben.
Laky említi Toroczkai László három évvel ezelőtti „A világ urai” című videóját, amit kénytelen vagyok méltatni. A Mi Hazánk Mozgalom elnöke tökéletes privátbankár outfitben, az íróasztalon álló tárcsázós (!) bakelittelefon és a polcokon sorakozó – az időtlen bölcsességet szimbolizáló – antikvár kötetek társaságában, éppen a tökéletes 18 perces TEDTalk-hosszúságban fejti ki nézeteit.
Ez a videó – a maga nemében – professzionális alkotás: a pártelnök az összeesküvés-elméletet átfogó tárgyi ismeretekből és találó felvetésekből feszített vászonra festi fel, apró csúsztatások finom ecsetvonásaival. (A négyszázezer fölött járó megtekintés is jelzi, Toroczkai ezzel a videóval jóval több fogyasztót tud meggyőzni, mint a másik termékével, a Pipás Pista transzvesztita sorozatgyilkos nőről elnevezett batátacsipsszel.)
Ha nem is mindenki azonosul a pártelnök politikai programjával, ami a „globalista disznófejű nagyurak” világától való védelem ígéretével lép fel, a vagyonkezelők tevékenységével kapcsolatos levezetése sokakat meggyőzhet. Már csak azért is, mivel
más érthető és hiteles magyarázattal a legtöbben nem is igen találkoznak.
Ezt a meggyőző erőt volt szerencsém személyesen is megtapasztalni, amikor a Waldorf gimnáziumban a „Személyes pénzügyek és befektetés” fakultációmra járó diákjaimmal belenéztünk Toroczkai videójába. Bár érezték a tanítványaim a sunyiságot, és a zsidózás is kételyeket ébresztett bennük, de keményen megdolgoztam vele, mire sikerült megvilágítanom nekik, hogy a Mi Hazánk elnöke érvelésének mely pontjain vezeti be a nézőket a csalitosba.
Ráadásul maga a kormány is felül a BlackRock-vonatra: legutóbb egy kormányinfón fejtette ki Gulyás Gergely, hogy az amerikai vagyonkezelő politikai ellenfél lehet, és veszélyeztetheti az ország szuverenitását.
A miniszter habogását elemző – méltán népszerű – Testbeszéd YouTube-csatorna pedig egy olyan videót ajánl a nézőinek a BlackRock ügyében való további tájékozódáshoz, ami magát a konteót tálalja valóságként. Nyilván nem a rossz szándék, hanem a saját tájékozatlansága miatt tereli a nézőit a Testbeszéd még beljebb az erdőbe. Sőt – nekem legalábbis úgy tűnik –, még ennek az ajánlott videónak a készítőit sem sanda szándékok vezérelték, hanem őszinte meggyőződés az értesüléseik igazsága felől. Bőven elkél tehát a ködoszlatás a témában.
Hofi Géza és a „dzsidzsipi”
Egy-egy vállalat szerencsés esetben akár gigászi jövedelmet termelhet a tulajdonosainak, úgyhogy elméletileg nem ostobaság cégekben részesedéseket vásárolni. De annak vajon van-e bármi értelme és realitása, hogy egy fodrász, tanár vagy tűzoltó is így tegyen?
A kérdés megválaszolását kezdjük annak megvizsgálásával, miként működnek a vállalatok és milyen módon kapcsolódnak a tulajdonosaikhoz. Mekkora felelősséget jelent és egyáltalán morálisan helyénvaló dolog-e egy cég tulajdonosának lenni?
A vállalatok állítják élő és értékesítik a jólétünk alapját jelentő javak zömét. Az ebből befolyó bevételből a termelő felhasználás – tehát a más cégektől megvásárolt termékek és szolgáltatások – értékének levonása után fennmaradó rész a cég által létrehozott hozzáadott (többlet)érték.
Ennek a többletnek egy részét kapják meg a vállalat munkavállalói jövedelem formájában, egy vastag szeletet elvon az állam különféle adók és járulékok formájában, a fennmaradó rész használható fel az amortizáció, vagyis a tulajdonosok által befektetett tőke elhasználódott részének pótlására. Ami pedig ezek után megmarad, azzal a tulajdonosok szabadon rendelkezhetnek: továbbfejleszthetik belőle a céget, vagy kivehetik jövedelemként.
Először a munkavállalóknak járó fix fizetést merik ki a kondérból, aztán az állam leszedi az edényben maradt étel felső néhány – egyes országokban jó néhány – százalékát. Ami viszont ezek után a bográcsban marad, az mind a tulajdonosoké. Ha rengeteg marad, akkor mind a rengeteg.
A vállalat által megtermelt hozzáadott érték tehát a munkavállalók, az állam és a tulajdonosok között oszlik meg, és ez jelenti – közvetlenül vagy közvetve – minden jövedelem forrását:
a vállalatok termelik meg azt a teljes globális vásárlóerőt, ami hosszú távon a bolygó lakóinak rendelkezésére áll, hogy az ugyancsak a világ vállalatai által megtermelt javakat megvásárolják.
Azaz a cégek nemcsak a jólétünket biztosító javakat termelik meg, hanem ezzel együtt létrehozzák a munkavállalók és a tulajdonosok között elosztható, valamint az adóztató államok által újra elosztható, a jólétünk fedezetét jelentő jövedelmet is, amely lehetővé teszi e javak megvásárlását. Megtermelik a javakat és egyben megteremtik a fedezetet is rájuk.
Szóval vállalatok nélkül se kenyér, se pénz kenyérre. Se adóbevétel, se gyógyszer, se villamosenergia, se jól fizető munkahely. Sajnos Hofi Géza nem él már, így csak magunknak mondom: hát ez a misztikus „dzsidzsipi” (GDP).
A vállalatok hatékony működése tehát globális közérdek, úgyhogy jól tesszük, ha alaposabban megismerkedünk e sajátos szervezetek fiziológiájával, illetve az irányításukat végzők szerepével és működésével. Azután pedig a fél szemünket rajtuk tartjuk.
hirdetés
A világ elárasztása kólával
A pénzükből cégekben részesedéseket vásárlók szeretnének egy-egy szeletet eltenni a vállalatok által megtermelt hozzáadott értékből. Na de mekkora anyagi kockázatot és milyen morális felelősséget vállal, aki ilyen módon cégekben tulajdont szerez?
Ennek megválaszolásához azt kell megértenünk, pontosan kinek és milyen módon teremtenek értéket a vállalatok és ez hogyan viszonyul a közérdekhez.
Minden cég a működése során kétszakaszos értékteremtést végez. Először is a vevői számára kell értéket teremtenie, méghozzá akkorát, hogy a vevők boldogan fizessenek érte. Az így beszedett pénzből pedig okos és törvényes gazdálkodással igyekeznie kell a cégnek minél több értéket (azaz: hasznot, jövedelmet) termelnie a tulajdonosainak.
Bár fogyasztóként mindenki maga dönti el, számára mi az értékes, de persze nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet – amint azt Kovács Ákos már a rendszerváltás hajnalán találóan megfogalmazta. A dalszerző ezen gondolatával én is egyetértek: mondjuk senkinek sem javasolnám, hogy kólát igyon. És azt sem, hogy valaha betegye a lábát egy gyorsétterembe: egy tálca szemetet tesznek az ember elé, aminek az egyik fele egészségtelen élelmiszeripari hulladék, a másik fele meg papírhulladék. Ja, meg kóla.
Mivel azonban ezt a gyorséttermeknek és a kólának hódoló milliárdnyi ember teljesen másként gondolja, így a tulajdonosaik szemében a McDonald’s és a Coca-Cola csodálatos cégek: az én részvényportfóliómnak is az alapelemei közé tartozik ez a két pénztermelő masina.
És mindkét cég a legjobban teszi, ha rá se hederít, mit tartok a termékeikről, hanem arra koncentrálnak, miként tudnak értéket teremteni a fogyasztóik számára úgy, hogy abból okos és törvényes gazdálkodással jelentős hasznot termeljenek milliónyi befektetőjük számára. Köztük azoknak is, akik óva intenek mindenkit a termékeik fogyasztásától.
Az emberiség kólával való elárasztásáért a Coca-Cola munkavállalóin túl a tulajdonosai viselnek – közelebbről meg nem határozott mértékű – morális felelősséget. Jogi szempontból azonban a részvénytársaság is korlátolt felelősségű társaság, ami annyit tesz, a tulajdonosai legrosszabb esetben elveszíthetik a cégbe befektetett minden tőkéjüket, ezen túl azonban nem felelnek a vállalat működéséért.
Minden felelősség a cég vezetőit terheli, akik irányítják azt.
A részvényes olyan helyzetben van, mint a sofőr által vezetett luxusautó tulajdonosa: bár a gépkocsivezetője által okozott balesetért nem a jármű tulajdonosa felel, de az autójában esett anyagi kárt ő szenvedi el.
Tehát a tulajdonos – amennyiben csak tulajdonos és nem cégvezető is egyben – pusztán magát a tőkét biztosítja a céghez: bukhat vagy nyerhet vele, akár mindent elveszíthet, de a cég működéséért ezen túlmenően nem felel. Ez a felelősségi korlát csak bűncselekmény elkövetésére vagy a hitelezők megkárosítására vezető visszaélés esetén törhető át. Morális megfontolás persze késztethet arra, hogy munkavállalóként, illetve tulajdonosként távol tartsuk magunkat egy-egy cégtől.
Minthogy a vállalatok állítják elő a jólétünk zálogát jelentő javakat, így hatékony működésük feltétlen közérdek. Ugyanakkor maguk a vállalatok nem feltétlenül rendelkeznek kompetenciával, és egyáltalán nem rendelkeznek felhatalmazással annak megítéléséhez, mi felel meg a közérdeknek.
A közérdek megfogalmazása és érvényesítése mindig a társadalmi közösség és az annak képviseletében eljáró politikusok feladata lesz – ezt nem végzik el helyettünk a cégek.
Mindazonáltal a vállalatok nem érzéketlenek a társadalmi elvárásokkal kapcsolatban: jellemzően kifinomult receptorokkal figyelik a külvilágból érkező jelzéseket. És bár egyfelől a verseny, másfelől a társadalmi elvárások, a szabályozás és az annak érvényt szerző hatósági kényszer, valamint az anomáliákra rávilágító médiafigyelem zömmel kikényszerítik a fogyasztói, környezeti, emberi és munkavállalói jogok tiszteletben tartását, de akad ez alól bőven kivétel is.
Kellő szabályozás, hatósági szigor, verseny, médiafigyelem és társadalmi nyomás híján a cégek szolgáltatásai középszerűek lesznek, netán még egészségtelenek is, cserébe kegyetlenül megkopasztják az ügyfeleiket, a munkavállalóik pedig akár akkumulátorsavat is vizelhetnek, mint a Samsung gödi gyárában.
Más szervezeti entitásokhoz hasonlóan a vállalatok sem morális ágensek, semmiféle belső iránytűvel, világnézettel vagy erkölcsi integritással nem rendelkeznek. Legfeljebb a vezetőik, szerencsés esetben. Ezért közérdek, hogy a vállalatok működését észszerű szabályozás, magabiztos közigazgatás, erős verseny, szabad sajtó és tényekre alapozó közbeszéd tartsa keretek között.
Kedélyes clevelandi tűzoltók bombabiztos befektetése
De vajon ez a sok százmillió ember miért éppen úgy fekteti be a pénzét vállalatokba, hogy a részvényeket a BlackRock és társai gondjaira bízzák?
Kezdetben a tőzsdei cégek részvényesei kizárólag egyéni befektetők voltak, tehát az emberek maguk vásárolták meg a vállalatok részvényeit. Igyekeztek a tőzsdén jegyzett cégek közül a jól teljesítőket kiválasztani. Ez néha sikerült, de gyakran ráfáztak. Aztán mintegy száz évvel ezelőtt megjelentek a kollektív befektetési alapok, amelyek szétosztották a náluk befektető ügyfeleik pénzét akár több tucatnyi részvény között, így egy-egy cég csődje nem jelentett teljes vagyonvesztést.
Ez az innováció mindent megváltoztatott, de egyben újabb kérdéseket is felvetett. Az alapok kezelői különféle – esetenként obskúrus – módszerekkel válogatták össze a részvényeket. Ezért a tevékenységükért cserébe a befektetők tőkéjének legalább 2-3 százalékát minden évben elvonták. Adták-vették a papírokat, és bíztak benne, hogy az éves elszámoláskor majd csak szerencséjük lesz: ha egy-egy jó húzással sikerült felülteljesíteniük a piaci átlagot, akkor további vastag jutalékot vontak el a befektetők hozamából.
Ha az alap pénzt veszített, annak csak a befektetők látták kárát, ha nyert, osztozhattak az alapkezelőkkel. Tíz alapból csak egy teljesített jól és persze nem lehetett előre tudni, melyik lesz az. Ha pedig egy alap már túl sokat bukott, azt üstöllést bezárták, így nem kellett kivetítőn mutogatni a bankfiókban, hogy két év alatt a pénz 70 százalékát elveszítették.
Ez a világ kezdett megváltozni mintegy ötven éve, a passzív befektetési alapok megjelenésével. Ezek a fenti – aktívan kezelt, részvényeket válogató – alapoktól eltérően
valamely előre rögzített szabály, mechanizmus szerint vásárolják a papírokat.
A passzív alapok zöme indexkövető, azaz megveszik valamely tőzsdeindexben – mondjuk az 500 legnagyobb amerikai tőzsdén jegyzett vállalat részvényeinek piaci értékét követő S&P500-ban – szereplő cégek részvényeit. Így az alap által elért hozam a mindenkori 500 legnagyobb tőzsdei cég súlyozott átlagos teljesítményét fogja tükrözni.
De követhetnek más mechanizmust is, mondjuk egyenlő arányban vesznek az ötven legnagyobb olyan cég részvényéből, amelyek már legalább 25 éve minden évben fizetnek osztalékot, vagy éppen mindig a harminc legnagyobb olajvállalat részvényeibe fektetik a pénzt.
Egy ilyen előre programozott befektetési mechanizmus követése minimális költséggel megvalósítható, hiszen nem kell gondolkodni hozzá: nincs szükség királykék inget viselő befektetési gurura, aki kiválasztja a legjobb részvényeket. Ráadásul az informatika automatizálta a működést, így igazán alacsony a költség: ma már csak a vagyon elenyésző – évente 0,07-0,4 százalék körüli – részét vonják el a passzív alapok. Ezen felül minden hozam a befektetőket gazdagítja.
Könnyű belátni: ha egy amerikai tőzsdei cégekbe fektető aktív alap 2,5 százalékos éves költséget terhel a befektetőire, akkor évente átlagosan legalább ezzel a 2,5 százalékkal túl kell teljesítenie az S&P500 tőzsdeindexet ahhoz, hogy a befektetői elérjék legalább az indexnek megfelelő hozamot. Egy-egy jó évben lehetséges ekkora prémium, de ilyen szintű felülteljesítés tíz éven keresztül történő fennállásának az esélye – a történelmi teljesítményeloszlások alapján – nagyjából 5-8 százalék.
Ennél már „csináld magad” módszerrel is sokkal jobbak az esélyeink: ha véletlenszerűen kiválasztunk 25-öt az 500 legnagyobb amerikai cég közül, akkor legalább 40 százalék lesz az esélye annak, hogy tízéves távon felülteljesítjük az indexet. Ha azonban megelégszünk az indexnek megfelelő teljesítménnyel, azt 100 százalékos biztonsággal megkaphatjuk, ha a pénzünket egy 0,07 százalékos (!) éves költségterheléssel dolgozó, az S&P500 tőzsdeindexet követő passzív alapba fektetjük.
Egy ilyen alapba történő befektetés az osztalékok visszaforgatásával 1976-tól napjainkig számítva átlagosan évi mintegy 11 százalékos hozamnak megfelelő teljesítményt nyújtott. Ha tehát egy akkor húszéves kedélyes clevelandi tűzoltó 1976-ban 100 akkori dollárt befektetett egy ilyen alapba, akkor mára a pénze mintegy 18 500 (!) dollárra gyarapodott. Ennyi pénzből persze nem tudna 185-szor annyi dolgot megvenni ma, mint 1976-ban tudott volna: az árak jelentősen emelkedtek. Az amerikai élelmiszerárak például mintegy öt-hatszorosukra nőttek, így a befektetés révén elért összegből „csak” közel 33-szor (!) annyi élelmiszert tudna megvenni ma, mint amennyit a kiinduló összegből 50 évvel ezelőtt vásárolhatott volna. Ennek eléréséhez pedig semmi mást nem kellett tennie, mint nem piszkálni a befektetést 50 évig.
És ma már a kedélyes clevelandi tűzoltó mellett számos mosolygós müncheni nyugdíjas is felismeri a fent vázolt összefüggéseket:
az USA-ban immár a kezelt vagyon fele, és Európában is már több mint negyede passzív alapokban gyarapodik, globálisan pedig 40 százalék az arány.
Nem véletlenül az aktív alapok kezelői a passzív alapok legfőbb kritikusai.
Nem az a kérdés, hogy valaki jól választ-e ki egy befektetési célpontot a következő hónapokra vagy akár öt évre: egy nyugdíjas éveire gyűjtő befektető időhorizontja negyven-ötven év. Ilyen időtávon pedig gyakorlatilag minden aktív befektető és aktív alap alulteljesít. A hatvan évnyi pályafutás után tavaly visszavonult Warren Buffett kivételnek számít. Rajta kívül még alig néhányan tudták évtizedeken át felülteljesíteni az S&P500 indexet. És a 95 éves Buffett nem tízezer órát áldozott a befektetésre, hanem az elmúlt 70 év minden napját.
És nem csak a tűzoltó meg a nyugdíjas nem akarja a befektetésre szánni az életét, hanem az adójogász, a cloud architect, az implantológus fogorvos, az influenszer, a légiforgalmi irányító, a plasztikai sebész, a profi sportoló és a sikeres vállalkozó sem. Csak be akarják fektetni azt, amit a tekintélyes jövedelmükből megtakarítanak – már aki közülük. Számukra a passzív alapok alternatíváját nem az aktív befektetés jelenti, hanem a bankbetét, az állampapír és az ingatlan. A legtöbb ember számára egyszerűen nem realitás a sikeres aktív befektetővé válás. A passzív befektetéshez szükséges tudás azonban elsajátítható.
A tűzoltó, a nyugdíjas és társaik filozófiája a megelégedés a piaci hozammal. Sem zajos siker, sem látványos bukás: nem csoda, hogy a média és a közvélemény figyelmét zömmel elkerülte ez a csendes forradalom a befektetések világában.
Bár magyarok egyelőre még csak kisebb számban vannak a passzív alapok befektetői között, de ettől még felismerhetjük:
a tulajdonosok egyre inkább mi, emberek vagyunk.
A pénzüket életbiztosítókra és privát bankárokra bízók is, ugyanis azután, hogy a nyakkendős ügynökök levonták a jutalékukat, a kedves befektető maradék pénzét ugyanilyen alapokba rakják.
A növekedés ára az ingadozás tűrése
Bár egyelőre valószínűleg még több Taylor Swift-rajongó van a világon, mint tudatos passzív befektető, utóbbiak száma is civilizációs léptékű: világszerte több százmillióan dübörgünk már együtt kisegérként a hídon olyan befektető elefántokkal, mint Warren Buffett, Jeff Bezos és Mark Zuckerberg. És akárcsak Swiftie-nek, passzív befektetőnek – és azon belül különösen index-befektetőnek – lenni is önmagában világnézet.
A passzív befektetők is tudják: rövid távon jelentős ingadozások – akár 20-50 százalékos visszaesések is – lehetségesek. De azt sem tévesztik szem elől, hogy hosszú távon a gazdaságot alkotó vállalatok egyre növekvő hozzáadott értéket teremtenek, és ez tükröződik a részvénypiacon is. Legfontosabb szövetségesük az idő: a hozamot az évtizedek alatt bekövetkező árfolyam-emelkedés, valamint az osztalékok visszaforgatása termeli meg.
Az ingadozásokat senki sem látja előre, a passzív befektető azonban egy dolgot biztosan tud: a piaci hozamot fogja megkapni (bármekkora is lesz az), minimális költséggel.
Az archetipikus passzív befektető évtizedeken keresztül folyamatosan, minden hónapban beteszi az erre szánt megtakarításait az általa kiválasztott alapokba. Látja közben, hogy az egyik hónapban 80-ba, míg a következőben már 100-ba kerül ugyanaz a részvénycsomag, és kettős érzései támadnak. Örül egyrészt az emelkedésnek: végül is ezért fektet be. Másrészt azt is felismeri, többet vehetne ugyanabból a részvénycsomagból, ha nem emelkedne az ára. Így tanul meg örülni a passzív befektető annak, ha esik a piac: ha egy részvénycsomag értéke 100-ról 50-re zuhan, akkor dupla annyi egységet lehet kapni ugyanannyi pénzért. Mindazonáltal végül is nem sokat fog számítani, hány egységet vásárolt 50-ért, hányat 80-ért és mennyit 100-ért, ha 50 év alatt egy egység értéke 6800-ra nő. Mint az S&P500 1976-tól mostanáig. Ezért sem kell aggódnia az ingadozó árfolyamok miatt.
És tényleg így gondolkodnak a passzív befektetők, ez látványosan igazolódott a COVID idején. A járvány kitörésekor egy hónap alatt 34 százalékot zuhant az S&P500 index, köszönhetően a sok pánikoló részvényesnek és egyes aktív alapok kezelőinek, aki gyorsan el akarták adni a papírjaikat, akár jelentős veszteséget is felvállalva. A passzív alapok befektetői ugyanakkor nem pánikoltak:
ezekben a kritikus hetekben az indexkövető alapokból alig áramlott ki pénz.
Az aktív alapokból annál inkább menekültek a befektetők. Nem is csoda: aki a megtakarításait és reményeit egy aktív alapba és annak királykék inget viselő kezelőjébe fekteti, azért drukkol, hogy a pénzét szépen gyarapítsák, és nem örül neki, ha hárommillióból egy hónap alatt kettőt csinálnak.
Itt érhető tetten az aktív és passzív alapok befektetőinek eltérő attitűdje. Egy aktív alap esetében lehet szidni az alapkezelőt, ha rosszul mennek a dolgok, egy passzív esetében csak azt mondhatja magának a befektető: ezt a stratégiát választottam, tudtam, mehet ez lefelé is, hát most megyünk lefelé. Nincs kire mutogatni, a felelősség nem delegálható. Felnőtt, érett gondolkodásmód. A passzív befektetés nirvánájába mindenki személyes felismerés révén jut el.
***
Mindezek a változások teljesen átrendezték a befektetők összetételét. Mára az 500 legnagyobb amerikai tőzsdén jegyzett vállalat összes tulajdoni részesedésének 70-80 százalékát kezelik az ügyfeleik javára intézményi vagyonkezelők – aktív és passzív alapokban.
A tulajdonosok egyre inkább mi vagyunk, az intézményi vagyonkezelők gondjaira bízott befektetési alapokban összegyűjtött részvényvagyon révén. Ebből eredően ennek a sok száz millió tulajdonosnak a döntési jogosítványaival a BlackRock és társai élnek. A második részben be fogom mutatni, miként teszik ezt, és hogyan befolyásolják ezzel a világ nagyvállalatainak működését.
Ez az írás kizárólag a tájékoztatás és szórakoztatás céljával készült, nem minősül befektetési tanácsadásnak.
Nyitókép: Justin Sullivan / Getty Images via AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
