A világ az őrület határán, legyünk optimisták mégis! – Charlie Chaplin fia apja példáját ajánlja
Tegnap zárult a Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztivál, amelyen a tiszteletbeli zsűrielnöki posztot Eugene Chaplin töltötte be – igen, az 1889-ben született kulturális ikon, Charlie Chaplin fia. A Válasz Online még a nyitónapon kapta mikrofonvégre a cirkuszi és színpadi szakembert, aki hangmérnökként is elképesztő múlttal rendelkezik. Nemcsak a Rolling Stones-szal dolgozott együtt, de részben neki köszönhető a Queen és David Bowie közös dala, az Under Pressure. A 72 éves Chaplin-fiúval luxusról, kertjükben szaladgáló majmokról, apja zeneszerzői és filmes módszereiről beszélgettünk – meg persze a cirkuszról és annak jövőjéről. Interjú.
– Látott már ennyi havat Magyarországon?
– Még soha. Pedig többször is jártam már itt, tíz éve, nyolc éve is elnököltem a Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztivál zsűrijét, valamicske havat láttam is már errefelé, de ekkorát… Ekkorát soha.
– Svájciként mondjuk önnek valószínűleg még ez is kismiska.
– Dehogy. Nálunk, a Genfi-tó partján most nincs is hó, ahhoz fel kell menni a hegyekbe.
– Persze nem az időjárásról terveztünk beszélgetni önnel. A cirkusz önöknél családilag valami szomorút jelentett?
– Dehogy. Cseppet sem. Miért?
– Édesapja, Charlie Chaplin 1928-as filmje, A cirkusz az egyik legszomorúbb alkotása…
– Ettől függetlenül gyerekkoromban, amikor egy cirkusz érkezett a városba, az egész családunk felkerekedett, hogy megnézzük őket. Apám minden alkalommal meghívta utána hozzánk egy italra az artistákat, állatidomárokat. Még az állatokat is hozták magukkal! Ilyenkor a kertünkben mászkált a cirkuszi medve, a krokodil, csúszott-mászott a kígyó, ugráltak a majmok. A cirkusz tehát már csak ezért is fantasztikus élmény volt nekünk, Chaplin-gyerekeknek.
– Artisták, állatok, szupersztárok adták egymásnak a kilincset önöknél?
– Nagyjából.
– Az igaz, hogy Michael Jackson is ellátogatott önökhöz?
– Igen, amikor turnézott és Svájcban volt koncertje, meglátogatta anyámat. Aztán 1997-ben is eljött. Akkor már anyám sem élt. Nagy rajongója volt mindenesetre apámnak, de vele nem tudott találkozni.
– Apja Smile című dalát viszont felvette lemezre. Hogy volt képes Charlie Chaplin ilyen dalokat írni, ha nem volt tanult zenész? Eldúdolta a dallamot, más meg leírta – ahogy egyébként Michael Jackson is dolgozott?
– Nem egészen. Egyébként Paul McCartney sem tud kottát írni, jó dalokat pedig nagyon is. Apám ugye némafilmeket rendezett, és akkoriban azokat úgy vetítették a moziban, hogy egy zongorista játszott alájuk. Improvizált valamit. Apám pedig nem szerette ezeket az improvizációkat. Egyszer azt javasolta neki valaki, hogy akkor írja meg a zenéket a filmjeihez. 1916-ban meg is írta az első kompozícióját The Peace Patrol címmel. Jó barátja volt a népszerű zeneszerző, Irving Berlin – ő mondta neki, hogy védesse le ezt a zenét, hátha jó lesz még valamire. Így tett, de nem használta végül egyik filmjéhez sem. Az csak az 1931-es Nagyvárosi fények idején történt, hogy kifejezetten filmzenét írt – hiszen addigra a filmeknek már lett hangjuk. Ő beszélni nem akart a vásznon, viszont a zenét megírta.
– Hegedűn?
– Zongorán. Azon is játszott. Harmonikán is. Gyerekkoromban, svájci otthonunkban is írta a filmzenéket. Emlékszem, mindig filmre komponált, és
mivel akkoriban nem volt még videó, anyám kezelte a vetítő gépet. Mindig a jelenet elejére kellett állítania, ameddig apám el nem készült. Először csak zajok jöttek a zongorából, aztán kialakult a dallam, a harmóniák. Amikor ez megvolt, akkor hívott valakit, hogy kottázza le.
A zene gyerekkora óta az élete része volt apámnak, hiszen apja is, anyja is énekesek voltak. Akkoriban Londonban az alsóbb néposztályokat szórakoztatták zenés produkciókkal, katonák, részegek előtt léptek fel, tehát ha nem volt megfelelő az előadás, kifütyülték, megdobálták az énekest. Nagyanyám egy alkalommal olyan beteg volt, hogy nem tudta befejezni a dalát – az akkor csupán ötéves apám pattant a színpadra és fejezte be helyette. Nagy sikert aratott, pénzt dobáltak neki. Már akkor megfordult a fejében, hogy a szerepléssel érdemes lesz foglalkozni. Tizennégy évesen aztán cirkuszban dolgozott, még mielőtt 1910-ben Amerikába ment és filmezni kezdett. Ezeket az élményeit beépítette a csavargó figurájába csakúgy, mint A cirkusz című filmbe.
– Ön is a családi háttér hatására fordult a zene, a zeneipar felé?
– Nem csak. Én ugyebár a Woodstock-nemzedék tagja vagyok…
– Volt hosszú haja is?
– Persze.
– Csajok, virágok?
– Virág még most is van, hiszen látják! A zeneiparba mindenesetre szinte véletlenül kerültem. A genfi operaházban voltam színpadmester, aztán Montreux-be kerültem a kaszinóba, de nem sok dolgom volt. Akkor hallottam, hogy nyílik ott egy stúdió.
– A legendás Mountain Studios.
– Igen. Persze akkor még nem volt legendás. Egyszerűen jelentkeztem náluk egy állásra és felvettek. Az első produkció, amelyen dolgoztunk, aztán rögtön a Rolling Stones volt.
– Melyik lemez?
– A Black And Blue.
– Az pont ötven éve jött ki, 1976-ban!
– Igen. Főleg az éneksávokat vették fel nálunk.
– Ön hangmérnök-asszisztens volt. Az pontosan mit csinál?
– Azt, amit a hangmérnök. Tologattam a potmétereket, sokszor egyszerűen azért, mert kellett a kéz: 24 sávon dolgoztunk.
– A művészeti döntéseket viszont a művész és a producer hozta?
– Természetesen. Az én dolgom annyi volt, hogy megértsem, amit ők kitalálnak és igyekezzek azt megvalósítani. A kreatív rész a művészeké volt mindig. Tudták pontosan, mit szeretnének hallani.
– Charlie Chaplin fiaként immunis volt a nagy sztárokra, vagy a Woodstock-nemzedék tagjaként azért megérintette, hogy megjelenik ott Mick Jagger és Keith Richards?
– Munkaként fogtam fel. Az Emerson Lake And Palmer jött utánuk. Ők fél évig maradtak. Nagy költségvetései voltak akkor a lemezeknek. Sokan úgy képzelik, hogy biztosan meghatódtam az ilyen találkozásoktól, de a helyzet az, hogy ezek a nagy sztárok is meg voltak ám illetődve, amikor velem találkoztak – természetesen apám miatt. Azért, mert Charlie Chaplin fia vagyok. De nagyon jó kis időszak volt és vannak, akikkel megmaradt a kapcsolat később is.
– A Queen is rengeteget dolgozott abban a stúdióban.
– Ők nem sokkal később, 1979-ben meg is vették az egészet, igen.
– Dolgozott valamelyik lemezükön?
– Hogyne. Először a Jazz címűn. Bicycle Race, Fat Bottomed Girls, Don’t Stop Me Now…
– És ön ott volt, amikor ezek a dalok megszülettek?
– Igen.
– Irigyek vagyunk.
– Mesélek akkor egy aranyos történetet. A Queennel dolgoztunk akkor is, s éppen születésnapom volt. Mondtam nekik, hogy ugorjanak át este egy italra apám házába, a családi otthonunkba. Főleg Brian May-jel és Roger Taylorral voltam jóban a bandából, de Freddie is azt mondta, hogy jön. Gondoltam, felhívom akkor David Bowie-t, jöjjön át ő is. Jött.
Jó néhány palack kiürült, amikor Freddie azt mondta Bowie-nak: holnap ugorj le a stúdióba, hallgasd meg, mit csinálunk épp. Bowie aztán így is tett. És megszületett a közös daluk, az Under Pressure.
– Szóval azt akkor önnek illik megköszönnünk.
– Ilyen messzire azért nem mennék. Véletlenek ezek. Bowie akkoriban Svájcban lakott, úgy alakult, hogy éppen egy kőhajításnyira, a szomszédunkban…
– Úgy ismerkedtek meg?
– Nem. Jól emlékszem, amikor először jött a stúdióba. Azon tanakodtunk előtte, hogy nehéz lesz majd vele biztos, hogy drogok, őrület, meg hogy nem is lehet tudni, fiú vagy lány… Az androgün Ziggy Stardust-figuraként ismerte a világ. Mi is. Aztán kopogtak. Valami szakállas fickó állt az ajtóban. Ahogy kinyitottam, már indult is befele, én meg mondtam neki, hogy ne haragudjon, de ide nem jöhet be. „Dehogynem” – mondta és nyomult befelé. Bowie volt az, csak nem ismertem meg.
– Bowie Heroes-lemezén is hangmérnökösködött – de hogyhogy, ha az köztudottan Berlinben készült?
– Berlinben vették fel, de Montreux-ban kevertük. Így. Aztán a következő lemezét, a Lodgert már teljes egészében nálunk vette fel. De nem szeretek túl sokat beszélni erről, mert úgy tűnik, mintha azzal fényezném magam, hogy milyen nagyságokkal találkoztam.
– Van azért, akivel bánja, hogy nem futott össze?
– Ha van ilyen, az a Montreux Jazz Fesztiválhoz kötődik.
Olyanok voltak körülöttem, mint Dizzy Gillespie vagy Ella Fitzgerald, de mivel én amolyan Woodstock-arc voltam, hát nem érdekelt a jazz, meg ezek a „régi előadók”. Most már bánom, hogy nem léptem oda hozzájuk, nem beszélgettem velük. Már tudom, mekkora művészek voltak.
– A cirkusz művészet, kell neki mélyebb tartalom, üzenet, vagy legyen csak könnyed szórakoztatás?
– Én azt mondom, a cirkusz legyen családi szórakoztatás. Egy cirkuszi sátor tele van álmokkal – gyerekek álmaival és felnőttekével is. Ha cirkuszba mész, nem kell gondolkodnod. Egyszerűen átadod magad az érzelmeknek. Ezért tartom nagyon fontos formának.
– Nem a múlté ez a forma ma, amikor már mesterséges intelligencia gyárt filmeket, zenét?
– Olyan ez is, mint amikor a digitális technika megjelent és mindenki szintetizátorokat használt. Aztán az emberek visszakanyarodtak a hangszerekhez és a lemezekhez. A gépivel ugyanis az a baj, hogy túl tökéletes, miközben a szépség a tökéletlenségből fakad. Zenében és filmben is: egy pillanatra homályos a kép, elszáll a fókusz – annak van valami sármja. Minthogy az AI most új, nyilván használják sokan, de az emberek a valóságosat és az élőt fogják választani hosszútávon. Az élő előadás varázsa nem fogható máshoz.
– A budapesti cirkuszfesztivál hol áll a nemzetközi mezőnyben?
– Szerintem Európában mindenképpen benne van az első háromban. Az első helyen Monte Carlót szokták említeni, hiszen oda mindenki elmegy. A budapestinek viszont – miközben ide is remek társulatok érkeznek – van valamiféle intimitása is, ami máshol nincs meg. Ezt nagyon szeretem benne. Én a cirkusztól azt várom tényleg, hogy szórakoztasson. Nem sportverseny ez, ahol a kemény, befektetett energia és a mérhető eredmény számít kizárólag. Afféle ügynöknek is kell lennie a cirkuszi artistának. Képesnek kell lennie arra, hogy eladja a műsorát. Még ha nem is olyan rendkívül bonyolult, tálalja úgy, hogy lenyűgözzön!
– Állatok viszont az új trend szerint egyre kevésbé lehetnek már a cirkuszokban. Ez jól van így?
– Szerintem nincs. Ez szégyen. A gyerekek imádják az állatokat. Ráadásul vannak állatidomár barátaim, akiknek emiatt egyszerűen nincs már munkájuk. Ha az állatokat jól tartják, ha odafigyelnek rájuk, miért ne lehetne megmutatni őket? Nem minden gyereknek van rá lehetősége, hogy Afrikába utazzon vakációzni a családjával és ott lásson oroszlánt.
– Elmehet az állatkertbe, ott azért van még oroszlán.
– Rácsok mögött. Az mennyivel jobb, mint ha a cirkuszban, a porondon látja a gyerek az állatot, amint az emberrel együtt, annak partnereként ad elő? Szerintem nem jobb.
– Apja, noha afféle bohócfiguraként indította a csavargó híres karakterét, később komoly társadalmi és politikai üzeneteket fogalmazott meg általa a filmjeiben. Lekommunistázták és kitiltották az Egyesült Államokból. Az volt tényleg?
– Apám humanista volt. A születése pillanatától fogva. Humanista volt akkor is, amikor gyerekként szegény volt, mint a templom egere, meg akkor is, amikor gazdag filmsztár lett. A kis csavargó karaktere valóban rendkívül egyszerű, bohózatba illő figuraként indult, de aztán megtelt tartalommal, valódi személyisége lett. Igazán társadalmivá a Modern időkkel vált a mondanivalója, a gépek, a futószalag szerepének, a gyári munkás életének ábrázolásával, meg persze aztán A diktátor című filmmel és főleg a végén látható záró monológgal. Ott már nem is a kis csavargó karakterébe bújt, akkor már a zsidó borbélyt alakította.
– Azért hitte mindenki, hogy Charlie Chaplin zsidó?
– Valószínűleg, meg azért is, mert mindig kiállt a zsidóság mellett. De nem volt zsidó származású.
– Roma viszont igen, ha minden igaz.
– Igen, ez stimmel. A nagyanyja oldaláról volt ilyen származása.
– Azaz önnek is van. Cigány identitása is?
– Dolgoztam cirkusszal én is Svájcban, művészeti vezető voltam és utaztam a karavánnal – szerettem. Talán ebben mutatkozik meg! Voltam egyébként egyszer egy roma filmfesztiválon Szkopjéban, s ahogy odaértem, mindig azt mondogatták nekem, hogy „hé, testvér”. Néztem, mint borjú az újkapura. Nem értettem. Aztán valaki mondta, hogy olvasták apám önéletrajzát, benne a cigány származással, ezért vagyok én akkora testvér ott. Aranyosak voltak.
– Most viszont itt vagyunk Budapesten. Lehet önfeledten cirkuszfesztiválozni, miközben a szomszédos országban évek óta háború dúl?
– Arra nincs sajnos hatásunk. A világ megint az őrület határán van, de mégis mit tehetnénk?
– Apja ilyenkor filmet forgatott, hogy legalább megpróbáljon gátat szabni az őrületnek.
– Persze, lehet filmet forgatni – csak ahhoz tehetség kell. Neki volt.
– Önnek nincs?
– Azt hiszem, nincs.
– Csinált pedig dokumentumfilmet is, előadásokat, még egy viccesfilmfesztivált Svájcban.
– Azt már nem én vezetem, de még létezik. Velence és Cannes gyakran elvitte a filmeket előlünk, szóval nem volt egyszerű, de voltak azért sikereink is. Robert Downey Jr. azért eljött például, vagy Benny Hill, akinek nálunk volt az egyik utolsó megjelenése. Zsűritag volt. Jóban lettünk, úgyhogy elhívtam apám házába. Teljesen készen volt tőle, hogy micsoda luxus.
– Az a ház most Chaplin-múzeum. Önnek is jegyet kell vennie, ha be akar menni egykori gyerekszobájába?
– Azért nem. Nagy múzeum ez, a ház csak az egyik része. Ott láthatják, hogyan élt Chaplin, de nem úgy, ahogy múzeumokban szokás. Itt meg szabad érinteni a tárgyakat, le lehet ülni a székbe. A másik részben viszont fel vannak építve a filmek díszletei, bele lehet kerülni a Chaplin-filmekbe úgymond. Egyszer egy nő odajött hozzám, hogy hadd mutassa be Charlie Chaplin legnagyobb rajongóját – és ott volt egy ötévesforma kisfiú. Mondtam neki, hogy ha ekkora rajongó, jöjjön el a múzeumba. „Hiszen éppen azért ekkora rajongó, mert járt a múzeumban” – mondta a nő. Jólesett. Ezek szerint a múzeum működik, eléri a célját a gyerekeknél is.
– Az ön ötlete volt?
– A város akart egy Chaplin-helyet, de nem találtak, úgyhogy végül szereztem befektetőket és a család is egyetértett. 11 évig épült a múzeum. Mivel a közelben lakom, szoktam személyes vezetéseket is tartani.
– Felpróbálta valaha a legendás keménykalapot?
– Túl nagy a fejem hozzá. Nem, semmilyen módon nem próbálok versenyezni apámmal.
– Nem nagy az árnyéka?
– Egyszerűen büszke vagyok rá. Ha a 20. századra gondolunk, inkább rá érdemes, mint az Adolf Hitlerekre. Végigélte a század nagy időszakait, rosszakat és jókat egyaránt, ember tudott maradni, közben viccet csinált mindenből. A gondokból is. Ezért is népszerű mindmáig. Hiszen a dolgok alapvetően nem változtak.
– A gondok nem változtak?
– Mintha visszatérnének a régi idők, főként mostanában tűnik így. De akármilyenek is a körülmények, fontos, hogy optimisták maradjunk. Apám filmjei gyakran úgy végződnek, hogy valami borzalmas dolog történik vele. Mégis: felkel, felteszi a keménykalapot és elsétál. Lehet, hogy rossz a helyzet, de az élet azért megy tovább.
Nyitókép: Eugene Chaplin a Fővárosi Nagycirkuszban 2026. január 7-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
