„Izgalmas korban vagyunk, talán korszakváltásban” – hihetetlen, de újra születnek Cseh–Bereményi-dalok!
Elképesztő hírrel hívta fel lapunkat Bérczes László néhány napja. A rendező, fesztiválszervező, Cseh Tamás és Bereményi Géza jó barátja azt közölte velünk: újra születnek Cseh–Bereményi-dalok. Mielőtt valami mesterségesintelligencia-trükkre kezdtünk volna gyanakodni, tiszta vizet öntött a pohárba: Tamás fia, Cseh András ír együtt Bereményivel. Az egyik dalt másfél hete, október 23-án írták, 1956 a címe, november 4-én jelentetnék meg, s hogy mi ez az egész, arról egy interjút is készítene velük. Bérczes azt is hozzátette: a Válasz Online-ra gondolt, ahol ez a beszélgetés és a dal megjelenhetne. Azonnal igent mondtunk. Ilyen kultúrtörténeti kuriózumot elsőként közölni megtiszteltetés számunkra, a forradalom leverésének évfordulóján pedig különösen az. Alighanem világrekord, hogy mind a dal, mind a hozzá tartozó videó felvételétől a kész változatig egyetlen nap telt csak el – a tegnapi. A dalt, a hozzá készült klippel együtt megtalálják Bérczes László most következő páros interjújába ágyazva.
Kezdjük egy helyzetjelentéssel: 2025. november 2. van, Bereményi Géza lakásában vagyunk, a konyhában. Egy beszélgetésre, illetve egy dal felvételére készülünk. Ülünk az asztalnál, velem szemben, ahogyan Vörös Szabolcs kérte az ülésrendet, Andris és Géza, Szabolcs pedig előkészíti a fotózást. A szobában Todoroff Lázár tesz-vesz, készül a dal felvételére, hamarosan érkezik Kertész Endre, ő lesz Andris zenésztársa.
Tegnap, november 1-én este, ahogy jöttem el apám sírjától, megálltam, ahogy szoktam, Cseh Tamás sírjánál is. Gyertyát gyújtottam, néztem a keresztet, rajta a nevet és az évszámot – és az járt eszemben, miket tud produkálni az Élet. Az Idő. A véletlen, a kiszámíthatatlan, a sors… Szóval, hogy nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Hogy mi lesz.
Márpedig az lett, hogy mi most arról fogunk beszélgetni, 16 évvel Tamás halála után, hogy Bereményi Géza és Cseh András, Tamás fia dalokat írnak.
⁕
– Nem akartam hinni a fülemnek, amikor ezzel a hírrel felhívtál, Andris. Pedig mi most itt vagyunk, és éneket fogunk hallgatni cseréppel borított tetőink alatt, hogy Géza egyik régi dalszövegét kiforgassam…
Cseh András: Ezt a dalt énekeltük azon az estén Gézával, amikor odasúgta, hogy írna nekem dalszövegeket.
Bereményi Géza: Tamásnak is ezt mondtam annak idején, az bejött.
– Pontosan hogy történt ez a súgás?
Cs. A.: Gödrös Friciék balatoni kertjében zajlott egy filmforgatás augusztus végén, ott voltunk mindketten.
B. G.: Az egyik snittben az volt a dolgunk, hogy úgynevezett Cseh Tamás-dalokat énekeljünk, és ezt meg is tettük, ez megy nekünk.
Cs. A.: A forgatási szünetekben amúgy is mindig rázendítettünk, és persze bekapcsolódtak mások is, én ezeket nagyon szeretem, a közös énekléseket. Mindenféléket énekeltünk, régi tangókat, népdalokat és persze Cseh Tamás-dalokat is. Ekkor hangzott el az iménti dal, az talán benne lesz a filmben is. Aztán jött egy jelenet, amit felülről, drónnal vettek, amiben a kert összes vendége egy buli végét jelezve az asztalra hajolt, úgymond fáradtan, részegen. Így ültünk Gézával egymás mellett az asztalra borulva és a felvétel közben súgva megkérdezte, hogy átjöhetne-e hozzánk Kővágóörsre dalokat írni.
B. G.: Látod, erre nem is emlékszem.
Cs. A.: Az a lényeg, hogy akkor emlékeztél, mert két nap múlva megjelentél Kővágóörsön és rögtön meg is írtunk két dalt.
– Ne siessünk ennyire, Andris. Te azonnal igent mondtál?
Cs. A.: Igen. Én ezen nem gondolkodtam el, valahogy magától értetődő volt. Persze aztán izgultam és magam sem hittem el, amikor két nap múlva csörgött a telefonom, és Géza szólt bele, hogy érkezik.
– Andris, te 44 éves vagy, tehát 44 éve ismeritek egymást. Benne volt ez a pakliban?
Cs. A.: Dehogyis, hogy lett volna?!
B. G.: Amikor András született, mi már tíz éve barátok voltunk Tamással. Munkatársak, ezt is mondhatom.
Arra emlékszem, hogy Éva, Tamás felesége tart egy pólyásbabát, és hogy szépek ők hárman. Szép család. És hogy ehhez a családhoz valahogy én is hozzátartozok.
Aztán mi írtuk a dalokat, András, a kisgyerek meg ott sertepertélt körülöttünk. Természetes volt a jelenléte, egy gyerek a családból. Szép szőke haja volt.
Cs. A.: Jelen voltam, de messziről. Amikor hallottam, hogy „jön a Géza”, akkor tudhattam, hogy a mama majd elvisz sétálni vagy kitalál valami foglalatosságot, hogy ne zavarjam őket. De most eszembe jut egy konkrét „első élmény” Gézáról: még gyerek vagyok, de már valóban ott sertepertélek a felnőttek körül, a Pegazus Fogadóban vagyunk, Gézát körbeülik sokan, ő pedig álmot fejt.
B. G.: Igen, az álmok nagyon fontosak. Nagyanyám álmai, a sajátjaim… Az a dal, amit ma felveszünk, az is egy álommal kezdődik.
Cs. A.: Hallgattam a felnőtteket, ahogy mesélik az álmaikat Gézának, és én is szerettem volna részt venni valahogy, hogy bevegyenek a „buliba”. És akkor kitaláltam egy álmot. Nem jöttem ki jól belőle, mert belekevertem a szexualitást, amiről kicsi gyerekként fogalmam sem volt.
B. G.: Utánoztad a felnőtteket. Én meg jól megfejtettem az álmodat. Nem emlékszem, de így lehetett.
Cs. A.: Így volt.
– A gyerek felnőtt és azt az egykori szőke kisfiút Bereményi Géza megkérdezte, írhat-e neki dalszövegeket. Bárkit megkérhettél volna, Géza, igazi profi zenészeket. Miért Cseh András?
B. G.: Nem tudom. Jött a gondolat és kimondtam. Ahogy András mondta az imént: magától értetődő volt. Ahogy annak idején Tamásnál is. Mondták, hogy énekel, nekem ez elég volt.
– Andrisnak van egy zenekara, az Újzenekar.
B. G.: Tudom, hogy van, de nem ismerem őket. Nem ez a lényeg. Elkezdtük írni a dalokat és működött. Működik. András, neked írt már valaki szövegeket?
Cs. A.: Nem.
B. G.: Látjátok, erről van szó. Szívesebben írok neki, mint azoknak a profiknak, akiket kiszolgálnak. Ha én Cseh Tamás fia lettem volna, nem lenne gitárom. Andrásnak van. Zenekarban is játszik, a dalokon nőtt fel. Megvan benne a szándék és a készség, hogy énekelje a dalainkat. Nekem meg kedvem van neki írni. Ennyi az egész.
– Andris, én is ismerlek születésed óta. Láthattam, hogyan küszködsz azzal, hogy te vagy Cseh Tamás fia. Szereted apád dalait, de soha nem énekled színpadon. Az elmúlt években pedig megtaláltad a „megoldást” a közös énekléseken: öregek otthonában, táborban, baráti együttléteken te vagy a nótafa, aki segíti, hogy az emberek együtt énekeljenek.
Cs. A.: A Cseh Tamás-dalok olyanok, mint a népdalok. Nekem is jó énekelni őket másokkal. Ez is segített engem abban, hogy helyreálljon bennem az a boldogító csapás, hogy én Cseh Tamás fia vagyok. Az vagyok. Meg egy másik ember. Cseh András.
– Most pedig megtörténhet, hogy egyszer színpadra lépsz Géza dalszövegeivel.
B. G.: De a saját dalaival. Márpedig neki másfajta szövegeket írok, mint egykor Tamásnak. Mert ő egy másik ember egy másik korból. Meg amiben most élünk, az is nagyon más, mint a hetvenes évek. Szóval álljon csak színpadra.
Cs. A.: Nem a színpad fontos. Az fontos nekem, hogy dalokat írunk, hogy dalok születnek. Nem is fontos, hanem jó, jó érzés. Hogy aztán mit mondanak majd mások… Most erre nem akarok gondolni. Arra gondolok, hogy gyönyörűség, ami velem történik. Az egész gyerekkorom úgy telt, hogy figyeltem, hallgattam őket, ahogy írják a dalt a hallban vagy a padon a diófa alatt.
Hallgattam, megszerettem a dalokat, de nem mehettem közel hozzájuk. Most pedig bennük lehetek. Megélhetem, milyen benne lenni a dalírásban. Maga a boldogság.
B. G.: Ez így van. Az adja az örömöt, hogy tudjuk csinálni. Hogy magunk is rácsodálkozunk arra, ami születik. Belekerülni, benne lenni, erre vágyunk mind a ketten, amikor találkozunk és elkezdjük.
– A kezdés mindig ugyanolyan: Géza kér egy dallamot. De csak egyetlen sor dallamát, ritmusát. Mielőtt ezt meghallod, van témád, amiről majd írni akarsz?
B. G.: Nincsen. Azért nem keresném meg Andrást, mert meg akarok valamit írni. Tőle akarom meghallani az első sort. Aki írással foglalkozik, az tudja, hogy az első sor mindent eldönthet.
– Ez az első sor a semmiből születik?
B. G.: Az első sor András dallamkezdeményéből születik.
– Abban már benne van az egész dal?
B. G.: Lehet, hogy benne van, de azt nekem meg kell találnom. Vagyis sorról sorra meg kell írnom és akkor születik majd meg az egész dal.
Cs. A.: Megmutatom a dallamot, Géza gondolkodik, jár fel-alá, egyszercsak felragyog az arca, megvan. Leül, leírja a sort, én pedig dúdolom a következő sort.
B. G.: Így telik a papír, sorról-sorra, de amikor a második sort leírom, még nem ismerem a harmadikat. Ez benne a gyönyörűség.
– Több, mint húsz dalt írtatok eddig. Andris átküldte a szövegeket. Olvasok egy első sort: „Azt mondta a barátom csaja…” Amikor ezt leírod, Géza, tudod már, mit mondott a csaj?
B. G.: Nem tudom. Akkor tudom meg, amikor Andris eljátssza a következő dallamsort. Így araszolunk órákon át. És meglepődünk az új sorokon. Így születik meg az egész dal, mi pedig meglepetten és megilletődve nyugtázzuk, kész ez a dal is. Az iménti sor nyilván azért jutott eszembe, mert olyan ugra-bugra ritmust énekelt Andris. Ebbe illett a csaj szó és azt gombolyítottam tovább. Egy másik, hosszabb dallamsorra azt írtam: „Megmondom én, milyen világ, amiben most élünk éppen.” Leírtam, tehát tudtam, hogy meg fogom majd mondani, milyen világ. De ahhoz neki folytatnia kell a dallamot. Addig nem tudom, milyen világ, amiben most élünk éppen.
– De hiszen minden egyes dal, amit eddig írtál, Tamásnak, másnak, most Andrisnak, pont azt mondja meg, milyen világ az.
B.G.: Tudod, ezt úgy hívják: dalszerzés. Szerzem a sorokat, és megmondom, milyen világban élek. Megmondom, mert a dalok által jogom van hozzá.
– Akkor is megmondod, ha nincsen hozzá dallamod?
B. G.: Megmondom, de csak mint bármelyik másik állampolgár. Az még nem dal, ami több nálam és több Andrásnál.
– Neked tehát betárazva kell érkezned a találkozásra, Andris. Mindig van dallamod?
Cs. A.: Van egy csomó dallamom, hiszen az Újzenekarnak rengeteg dalt írtam, azokat persze a saját szövegeimmel. Szóval dallam mindig van. De megtörtént már, hogy az adott pillanatban improvizáltam.
B. G.: „Játssz valamit””, mindig ezzel kezdődik. Ő pedig játszik.
– Bármit játszik, te mindig megtalálod azt a bizonyos első sort?
B. G.: Mindig. Ha nem találnám meg, tehetségtelen lennék. Ő nem szabja meg a témát, én nem szabom meg a dallamot. Ez így működik.
– Talán nem is igazán dallamra, hanem ritmusra van szükséged.
B. G.: Pontosan. A ritmus a legnagyobb titok. Arról kérdezd a fekete embert, aki üti a dobot. Kérdezd a költőt, akinek az arca egyszer csak felderül, és félrevonul írni. Kérdezd a csecsemőt, akinek ha ritmikusan ütögeted a bölcsőjét, kisimul az arca és mozdul rá, mert hallja a ritmust. A titkot. Minden dolgok titkát. A színházban a jelenet ritmusa, a filmben a snitt ritmusa. Az életünkben az idő lüktetése.
– „Lüktető idő”, ez a címe a kedvenc dalomnak azok közül, amiket írtatok. Dalszövegeidnek legfőbb témája az Idő.
B. G.: A világ minden dalának ez a legfőbb témája. Az Idő.
– Melyik volt az első dalotok?
Cs. A.: „Rendszerváltás”, ez a címe. „Bejött mihozzánk Kun Béla.” Ez az első sor.
B. G.: Kaptam egy hetyke, kuplészerű dallamot, ez jutott eszembe. Aztán folytattuk: „És véle az összes vörös héja…” Eljutottunk az utolsó versszakhoz, ami így hangzik: „Közben mi úgy megedződtünk / Olyan acélosak lettünk / Jöhet ránk bármiféle rendszer / Azt mondjuk rá: nem kell, nem kell, nem kell!” Ez lett az első dal. Éreztük, hogy jó, örültünk és már kezdtük is a következőt.
– A semmiből megszületik egy dal. Ti örültök, elvégeztétek a dolgotokat. De mi lesz a sorsuk?
B. G.: Nem tudjuk. Ez az, ami leginkább közös a régi és az új dalokban. Se Tamással, se Andrissal nem foglalkozunk azzal, mi lesz velük. Majd az idő eldönti, nekünk ezzel nincsen dolgunk. Nagyon másik korban élünk, ez más sorokat hív elő belőlem, és én ezt nagyon élvezem. Ez egy új korszak, és ebben próbálom elmondani, milyen világ az, amiben most élünk. Iránytű a dallam, mert abból bomlanak ki a sorok, maga a világ.
– Csakhogy a hetvenes-nyolcvanas évek a dalok ideje volt. Ez a mostani idő, attól tartok, nem az.
B. G.: Akkor mostohagyerekek lesznek a dalok. Kíváncsi vagyok, mi lesz a sorsuk, de még kíváncsibb vagyok arra, milyen lesz a következő dal.
Cs. A.: A következő sor! Bennem az előző sor, adom a dallamot, kapom a következőt és izgatottan várom, mire fogunk kifutni. És mint egy krimiben, a legvégén áll össze a kép. Akkor döbbenten ránézünk, jé, ez lett a dal.
– Rácsodálkoztok a végeredményre. Muszáj akkor megkérdeznem, ki írja a dalt?
B. G.: Ő írja…
– Itt is helyzetjelentést kell adnom, mert az olvasó nem látja azt, amit én: Bereményi Géza felemeli bal kezét, és mutatóujját az ég felé tartja. Ez a mozdulat abban is segít, hogy előhívja azt a dalt, amit ma este felvesztek és amit november 4-én kiküldötök a nagyvilágba. Azaz Bereményi Géza és Cseh András mindeddig titkos együttműködésére, a közös dalírásra fény derül. Az „1956” című dal átkerül az online-világba. A dal egyik szereplője, a vak férfi ugyanígy tartja mutatóujját, amikor a T-34-es még egyszer lőni fog.
Cs. A.: Ezt október 23-án írtuk.
– Az emberek a Békemeneten vagy a Nemzeti meneten vonultak, ti pedig ebben a konyhában dalt írtatok.
Cs. A.: Abból a szempontból ez kivételes dal, hogy itt előre tudtuk a témát: a forradalom. De a dallamot most is nekem kellett adnom, igyekeztem „forradalmi dallamot” választani.
– Megszületett rá az első sor: „Luftballon lebegett felém…”
B. G.: Ez egy álom. Egy tízéves gyerek álma. Az én álmom, mert tízéves voltam 1956-ban. Csak a robbanásra emlékszem. Hogy állok az ágy mellett remegve, pizsamában. De a dalszerző józan esze azt mondatta velem, hogy előbb bele kell bújnunk az álomba, csak arra jöhet a robbanás. Ezt az álmot indítja el a lebegő luftballon. Aztán meginog a ház, némán tátognak a felnőttek vagyis nem hallani őket a robbanás miatt, mindenki menekül a pincébe. November 4-et írjuk, visszajöttek az oroszok.
– Az Eldorádóban is, a Magyar Copperfieldben is szerepel ez a jelenet. Életed egyik meghatározó élménye. Neked, Andris, ilyen élményed szerencsére nem lehet.
Cs. A.: Nincsen ilyen.
B. G.: Annyi baj legyen.
Cs. A.: De gyerekként így éltem meg azt, amikor az Indián táborban a Varjú Indiánok kiráncigálják az apámat és felkoncolják.
– Csakhogy az egy játék.
Cs. A.: De én gyerekként ezt nem tudtam. Szóval „háborús gyerek” vagyok én is. De a viccet félretéve kimondhatjuk, hogy én sajnos unalmasabb korban nőttem fel, mint Géza és az apám.
– De nem fogunk téged ezért sajnálni. 1956-ról máskülönben mit tudtál?
Cs. A.: Amit otthon a papám mesélt. Mást nem, hiszen a nyolcvanas években az iskolában erről nem esett szó.
– Géza feltartott mutatóujjáról a dal vége jut eszembe: „Égnek meredt ujj, ez a negyedik / Hogy az orosz nép elmegy avagy érkezik. / Én meg felnőttek közt, csak ülök itt / Felnőttek közt egy nyugodt kisgyerek / És hát azóta is élvezhetem az életem.” Itt is az Időről van szó, csak politikai értelemben.
B. G.: Elmegy avagy érkezik… Izgalmas korban vagyunk, talán korszakváltásban, nem tudjuk, mi lesz.
– Számomra ez a lényegi különbség a Tamással illetve Andrissal írt dalok között. Tamás azt zakatolta: mi van, mi van, mi van… Andrissal folyamatosan ezt kérdezitek: mi lesz, mi lesz, mi lesz?
B. G.: Mert ez a kérdés. Annak idején, teljesen reménytelen, szürke, ácsorgó időben az volt a kérdés, mi van. A mostani sem reménytelibb. Az egész világ szempontjából nem az. Nem tudjuk, mi lesz, mit hoz a forduló idő.
Cs. A.: Lüktető idő, egyre-másra jő. Hogy a sok tündérujj…
B. G.: … Vajon mit sző. Mi lesz a végső kép, mely színre jő.
Nyitókép: Bereményi Géza és Cseh András Bereményi budai lakásán 2025. november 2-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
