„Én még mindig Danival töltöm a hétköznapjaimat” – film készül az egy éve halott Karsai Dánielről
Most vasárnap, szeptember 28-án lesz egy éve annak, hogy meghalt Karsai Dániel. Gerő Marcell a betegség korai szakaszától az utolsó pillanatig követte kamerájával az alkotmányjogászt: látta, hogyan épül le a test, hogyan változik a lélek, s hogyan folytatja közben a harcot a méltóságteljes halál jogáért. A dokumentumfilm-rendező azonban nem mozgalmi filmet vág a mintegy 400 órányi felvett nyersanyagból – ő maga nem is foglal állást az eutanázia mellett. „Dani élete egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy ő szegényebb lett attól, hogy nem vethetett véget az életének” – mondja. Interjú.
– Több filmes közül választotta ki Karsai Dániel. Miért önre esett a választása?
– Úgy kezdődött, hogy ismerősök szóltak: Dani szeretné, ha készülne róla egy dokumentumfilm. Ez egy-két nappal azután volt, hogy kiposztolta a halálos betegségről szóló coming-outját, tehát 2023 szeptemberében. Én azt olvastam, és tiszteletet váltott ki belőlem, de akkor még nem jutott eszembe, hogy bele kellene vágni. A közvetett megkeresés hatására kezdett el foglalkoztatni, hogy ebben benne van egy nagy történet lehetősége. Fölhívtam, találkoztunk, és egy-két órát dumáltunk. Néhány nappal később visszaszólt, hogy akkor csináljuk. Miért engem választott? Nem tudom. Ami tény, hogy az a beszélgetés jó hangulatú volt.
– Amikor belefogtak, volt-e bármi, amiben nehezen vagy nem tudtak megállapodni?
– Meglepő módon nem. Leginkább azért, mert Dani tényleg azt szerette volna, ha minél több látszik az ő hétköznapi nyűglődéseiből, az őt adott esetben méltatlan helyzetben is mutató szituációkból. Erről tehát nem kellett győzködni. Gyakorlatilag minden helyzetben ott lehettünk, akár akkor is, amikor ápolója, Márkovics Ákos pelenkázta. Persze ezekre minden esetben engedélyt kértünk, ő pedig lélekben fölkészült.
– Karsai Dániel nagyon tudatos ember volt. Jól sejtjük, hogy határozott elképzelése volt arról, miről szóljon a dokumentumfilm?
– Eleinte csak részben. Konkrét elképzelése volt arról, mit akar kezdeni ezzel a filmmel. Úgy gondolta, hogy forgatunk pár hétig, és azalatt föl is veszünk mindent, ami kell: a strasbourgi tárgyalást, a közéleti cselekedeteit, és még néhány megrázó otthoni jelenetet, aztán mi azt összevágjuk, és néhány hónap múlva kész a film. Neki egy online felületen megjelenő, mélyebb riportfilm volt a fejében, amelyet – számtalan interjújához hasonlóan – fel tud használni jogi harcában. Ezt így sosem mondta ki, de elég hamar egyértelművé vált. Ez némi súrlódást okozott aztán köztünk.
Én abból indultam ki, hogy a forgatás hosszú folyamat lesz, ami jó eséllyel az élete végéig vagy akár még annál is tovább tart.
– Mit szólt?
– Én egyből mondtam, hogy ennek a filmnek a végső formáját valószínűleg nem fogja látni. Ő erre nem igazán reagált, és szerintem nem is nagyon gondolt bele. Az lehetett a fejében, hogy „jó, jó, majd elválik”. Ő próbálta még ebben a fizikailag mérhetetlenül behatárolt állapotában is kontrollálni a környezetét. Érthető, hisz minél kevesebb fizikai kontrollja van az embernek, annál inkább próbálja szellemi vagy érzelmi eszközökkel visszanyerni azt, amit elveszített. Én viszont nem pillanatfelvételt, hanem folyamatot szeretnék megmutatni. Azt, hogy változik a főszereplő. És ez akkor igazán érdekes és átélhető mások számára is, ha a változás érzelmi.
– Meddig zajlott ez a meccs?
– Volt egy 2-3 hónapon át tartó, pokoli nehéz időszak, amikor megunta a forgatást. Elkezdte megtiltani, hogy bizonyos helyzetekben ott legyünk, érzékeltette, hogy zavarja a jelenlétünk, túlságosan sok időt és energiát követel tőle. Ez egy iszonyatosan nehéz helyzet volt, mert már beleöltünk rengeteg időt, energiát, pénzt, de közben – teljes joggal – ő dönti el, odamehetünk-e. És itt nem számít a szerződés. Persze abba a 2-3 hónapba ő is rengeteg „munkát” tett bele, mert szerepelni is iszonyatosan megterhelő. Borzasztó fontos dolgok voltak a felvett anyagban, de éreztem, hogy még messze nincs meg az egész. Rá kellett jönnöm, hogy ha én ott vagyok, sokszor megy ez az ütközés közöttünk, ezért sokszor Vízkelety Marci, az operatőr egyedül ment. Dani mérhetetlen kakaskodós lelki alkat volt. Mindenkivel szerette összeakasztani a bajszát. A barátokkal is. Volt benne egy állandó dominanciakényszer. Forgatási helyzetekben ez bennem is megvan, és ott a szereplő eleve némiképp kiszolgáltatott. Rengeteg eszköz van a rendező kezében ahhoz, hogy egy helyzet úgy alakuljon, ahogy azt ő szeretné, és nem pedig úgy, ahogyan az valójában zajlik. Ennek a kísértésnek viszont ellen kell állni.
– Hogyan jött felszínre a feszültség?
– Apró történésekben. Egyszer például kapott egy e-mailt, és szólt Ákosnak, hogy olvassa föl. Ákos felolvasta, de valami technikai malőrünk volt, ezért megkértem, hogy olvassa föl még egyszer. Erre Dani azt mondta, hogy ne, mert ő nem akar hiteltelen helyzeteket. Nem volt jelentősége, csak annyi, hogy jelezze, ő kontrollál.
A forgatás elejétől fogva arra törekedtünk, hogy ez egy alapvetően szituatív dokumentumfilm legyen.
Hozzám az olyan képi és hangi világú dokumentumfilm áll a legközelebb, amiben ideális esetben viszonylag gyorsan elfelejti az ember, hogy dokumentumfilmet néz. A szereplők nem néznek ki a kamerába, nem beszélnek a stábhoz, hanem mint egy kukucskáló színházban, végignézünk egy történetet, ami nem forgatókönyv formájában született meg először, hanem a való életben. Az alapvető szándék tehát az volt, hogy a nézőnek az legyen a benyomása, mintha a szereplők nem tudnának arról, hogy forog a kamera.
– A főhőssel nem is interjúzott a filmhez?
– Néhány interjút csináltam, de inkább csak a biztonság kedvéért. Úgy éreztem, annyira eseménydús, magukért beszélő helyzetek játszódnak le a kameránk előtt, hogy interjúkra nem lesz szükség. Az interjú fantasztikus eszköz, de itt én inkább a szituációkat szerettem volna használni. Világos volt az elejétől fogva, hogy Dani története nemcsak az ő személyes életéről szól, hanem az életvégi döntések kapcsán azt a nyomasztó társadalmi-politikai kontextust is érzékelteti, amelyben most élünk.
– Ezzel tudott is érvelni, amikor harcoltak?
– Tulajdonképp ő is ebben gondolkodott, csak picit talán szűklátókörűbben, mert ő ezt a saját jogi harca szemüvegén át nézte. Hogy például milyen arcpirító módon viselkedtek az igazságügyi bizottság ülésén a fideszes képviselők. Én viszont azt is gondoltam, hogy ez magáról az országról mond el valami hátborzongatót. Épp ez lesz a vágásnál a legnehezebb, hogy ez a történet rettentő sok mindenről szól. A jogi harcon keresztül van benne egy Dávid és Góliát helyzet, ott van benne az élettől való kényszerű és tudatos búcsúzás témaköre, a meghatóan szoros és törődő baráti és családi kapcsolatok megrázó története, de egyben látlelet is arról, ahogy egy pökhendi, az alattvalóival nem kommunikáló államszörny a valóságtól függetlenedve csak a saját érdekeit nézi és a saját maszlagját harsogja.
– Végül feloldódott a konfliktusuk a filmmel kapcsolatban?
– Dani tüdőgyulladással kórházba került, és nagyon úgy nézett ki, hogy már nem jön ki. Akkor nagyon sok időt töltöttem vele kettesben. Egészen addig még a kerekesszékéhez sem érhettem hozzá. Nem volt az a kimondottan tapintgatós alkat, és kettőnk között volt egy elsősorban belőle fakadó, határozott fizikai távolság is. Aztán amikor bekerült a kórházba, és Ákos már két éjszaka nem aludt, Dani öccsének, Petinek pedig a gyerekek miatt haza kellett mennie, felajánlottam, hogy ott maradok vele éjszakára. Az pedig azt jelentette, hogy egy-két óránként föl kellett kelni, átfordítani, mert magától már nem tudott forogni. Szóval, ott elkerülhetetlenül fizikai érintés történt. És ez valahogy egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltoztatta a kettőnk közötti viszonyt.
– Egy szinttel beljebb került?
– Néggyel! Bekerültem abba a szűk körbe, akik fizikai értelemben gondozták Danit, amikor Ákosnak szabadnapja volt. Sokat gondolkodom rajta, hogy ez filmesként hiba volt-e vagy sem – ez utólag dől majd el. Skizoid állapot, amikor dokumentumfilmet forgatsz. Egyszerre kell abszolút empatikusnak lenned a szereplőddel, és közben tartani egy bizonyos távolságot, hogy kívülről tudd nézni a helyzetet, már csak azért is, hogy el tudd dönteni, hova kell tenni a kamerát. Egyszerre kell érzelmileg részt venni és kívül maradni. Utólag nagyon foglalkoztat, nem vált-e túlságosan közelivé ez a viszony, tudok-e még olyan objektíven gondolkodni róla, mint korábban. Mindenesetre akkor, ott, a kórházban, hirtelen megszűnt közöttünk az állandó konfliktus.
– Abba, hogy a végső szó már nem az övé lesz, hogyan törődött bele?
– Mihelyt elfogadta, hogy a film más ritmusban fog elkészülni, mint ahogy ő azt elképzelte, ez már nem volt zavaró tényező. Ugyanakkor az elejétől kezdve megmutattuk neki minden jelenet első vázlatát. Hogy lásson készülő anyagokat, ha már a kész filmet nem láthatja. Ilyen szempontból fontos volt például az a három perces felvétel, amit a legelső forgatási napon vettünk fel, amikor iszonyatos testi erőfeszítések árán talpra állt. És azt ő nyomban fel is tette a Youtube-ra, mégpedig a barnaöves vizsga kétéves évfordulóján. Azt kérte, hogy a kettőt vágjuk egymással keresztbe, mert az nagyon hatásos. Iszonyú jó érzéke volt ahhoz, minek van hatása.
– Közszerepléseiben is mindig megpróbált párbeszédet kezdeményezni az elutasítóan viselkedő másik oldallal. Jó példa erre, amikor megvédte azt a fideszest, aki bocsánatot kért párttársai parlamenti viselkedéséért, de nem merte elárulni a nevét. Magánemberként is hasonlóan viselkedett?
– A legkevésbé sem volt idegen tőle. Szerintem egyetlen személyisége volt Daninak, amit ezen a közéleti porondon tökéletesen és konzekvensen tudott képviselni. Tehát ez nem volt alakoskodás, hanem a személyiségének az egyik szelete. A nyilvánosság felé azonban sokkal toleránsabb, nyitottabb volt, mint az apró-cseprő magánéleti helyzetekben. A kettő nem mond egymásnak ellent, mert ez két teljesen különböző porond.
– Nem bánta, hogy a másik oldala is benne lesz a filmben?
– Nem kezdte volna el ezt az egész filmet, ha nem lett volna tisztában azzal, hogy vannak kevésbé előnyös jellemvonásai. Ezeket megpróbálta levetkőzni, különösen onnantól, hogy fizikailag egyre rosszabb állapotba került, és már látszott a vég. Amúgy is figyelmes volt, de megpróbált még figyelmesebb lenni, például sokkal gyakrabban köszönt meg dolgokat.
Engem ez a fajta változás érdekel talán az egész történetben a legjobban. A közéleti küzdelmen, a fizikai szenvedésen túl, amin keresztül ment, az ő belső változása a legizgalmasabb.
Van egy jóképű, jómódú fiatalember, akinek a karrierje fölfele ível, de aki közben végtelenül magányos, mert nem tud, vagy csak nehezen tud levetkőzni egy sor olyan tulajdonságot, amelyek akadályozzák őt abban, hogy családot alapítson, kikössön valaki mellett. Aztán a betegség és a halál közelségének hatására elkezd változni a személyisége, és már képes levetni magáról azt, amit korábban nem sikerült.
– Erről lehetett beszélgetni vele?
– Nem, illetve nem jutott eszembe, hogy esetleg lehet. Az utolsó interjút a kórházban csináltuk vele, amikor bevitték tüdőgyulladással, és az egész család bement hozzá elköszönni. Azt hitte mindenki, hogy innen már nem megy haza, de aztán valahogy mégis kigyógyították. És akkor ott csináltunk vele egy olyan interjút, hogy egyáltalán nem tudott beszélni, és csak pislogással tudott válaszolni. Ott vált egyértelművé, milyen intenzitással zajlanak benne ezek a belső küzdelmek. Ő is azt gondolta, hogy már nem fog hazamenni, és még szerette volna elmondani, mit csinált rosszul az életében, és mit szeretett volna máshogy csinálni. Az volt az egészben a legőrjítőbb, hogy korábban, amikor még jól kommunikált, egyáltalán nem beszélt ilyesmiről, csak amikor már nem tudott megszólalni. Akkor született meg benne az igény, hogy ezekről az elképesztően bonyolult filozófiai meg érzelmi folyamatokról kommunikáljon, amikor közeledett az elmúláshoz, és elvesztette a beszédkészségét. Ennek a bemutatása vagy legalább érzékeltetése jelenti majd az egyik legnagyobb kihívást a vágás során.
– A képeken ez látszik egyáltalán?
– Ezt még nem tudom. Még nem tartok ezeknél a felvételeknél. De meggyőződésem, hogy ott ez a folyamat zajlott. Mielőtt ezt a pislogós interjút csináltuk, három órán keresztül beszélgettem vele. Megpróbált szótagokat mondani, én meg megpróbáltam kitalálni, mire gondol. Egy egyszerű gondolatnak a kibarkochbázása fél órába telt. Tehát ennek a három és fél órás beszélgetésnek a végeredménye néhány mondat. De azokból teljesen egyértelmű számomra, mi zajlott le benne.
– Felvetődött, hogy több részes film legyen?
– Indokolt lenne a többrészes verzió, de egyelőre még az egyestés film terve van a fejemben. Persze ez kicsit azon is múlik, milyen forrásból tudunk pénzt szerezni rá. Elképzelhető, hogy a támogató majd háromrészes sorozatot akar.
– Majd? Azaz eddig saját kockázatra forgatott?
– Abszolút, de ez nem csak az én kockázatom. Nem lett volna semmi az egészből, ha a legközelebbi munkatársak nem hozzák meg azt a nagyvonalú döntést, hogy pénz nélkül is lelkiismeretesen, legjobb szakmai tudásuk szerint vesznek részt a munkában. És egyelőre ők is csak abban bízhatnak, mint én, hogy sikerül finanszírozót találni a filmre, és akkor majd megkapjuk a munkadíjunkat. Ezért én iszonyúan hálás vagyok nekik.
– Van már némi rálátása a 400 órányi nyersanyagra?
– Még nincs. Nekiálltam végignézni a fölvett anyagot, és közben folyamatosan jegyzetelek. Jelzem magamnak azokat a helyzeteket, amelyeknek erős érzelmi vagy tartalmi töltetük van. A dokumentumfilm-készítésre is áll az a hasonlat, hogy
a kőben ott a szobor, csak le kell róla vésni a felesleget. Meg kell látni, mi mivel kapcsolódik össze a legjobban.
Ez a mostani szakasz olyan, mintha egy ismeretlen sűrű erdőben bolyonganál éjszaka, és abban reménykednél, hogy egy idő után bizonyos dolgok egyértelművé teszik, hogy nekik muszáj benne lenniük a kész filmben. De persze ezek is a sokszorosát teszik ki annak, ami majd belefér.
– Azzal, hogy a főhős meghalt, jobban tud távolságot tartani a felvételektől?
– Én még mindig Danival töltöm a hétköznapjaimat. A felvételeken nagyon is él. Miközben Petiben már valószínűleg zajlik a gyászfolyamat, nekem sokkal később fog elkezdődni, mert számomra Dani nem teljesen halott. Minden nap hallom, amit mond, észreveszek valami újat vele kapcsolatban.
– Nem érez plusz nyomást, hogy ez most nemcsak egy film, hanem egy ügy is?
– Nem, mert ez nem egy mozgalmi film. Ezt a fajta elkötelezettséget az első pillanattól kezdve távol tartottam magamtól. A mai napig nem tudom, mit gondolok az eutanáziáról. A nagymamámnak, aki egy ponton kérlelt, hogy segítsek neki elmenni, nagyon szerettem volna segíteni. Ha nincs két orvos a családban, akik keményen tiltják, lehet, hogy megtettem volna, mert nagyon szerettem őt. Ugyanakkor általánosabb,
filozófiai síkon vannak érveim az eutanázia ellen. Ezért sem akarom az ügyet képviselni. Se pro, se kontra. Arra ott vannak a szereplők.
Én leginkább Danival értek egyet: az a legfontosabb, hogy beszélgessünk erről. És ehhez a film a téma mellett és ellene is felsorakoztat érveket. Dani többször is elérte azokat a méltósági küszöböket, amiket saját maga jelölt ki magának. Ha már nem tudok egy perc alatt ennyi meg ennyi szót kimondani, akkor az már méltatlan állapot, mondta, de amikor elérte ezt a pontot, jött egy következő küszöb, és azt folyamatosan kijjebb és kijjebb tolta. Ha a film már önmagában ezt el tudja mesélni, akkor az már behoz egy ellenérvet vagy legalábbis egy másik szempontot. Dani élete egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy ő szegényebb lett attól, hogy nem vethetett véget az életének. Én akkor lennék igazán elégedett, ha sikerülne megmutatni ennek a dolognak a kettősségét.
– Közelről látta, hogy egy önnel egykorú ember leépül és meghal, hogy mindig új meg új határokat jelöl ki magának, hogy egy ilyen helyzetben nemcsak racionális döntéseket hoz. Változtatott ez az élethez vagy a halálhoz való viszonyán?
– Nagyjából egyidősek voltunk, a harcművészet ugyanolyan fontos szerepet játszott mindkettőnk életében, ugyanaz a kedvenc regényünk, és végignéztem az utolsó egy évét, sőt részt is vettem benne, mindezek ellenére ugyanolyan elképzelhetetlen számomra az, hogy ez majd velem is meg fog történni. És ez mérhetetlenül ijesztő. Bár gondolkodó és okos embernek tartom magam, de az a válaszom, hogy nem változtatott meg. Illetve tudati szinten igen, érzelmi szinten viszont még mindig az a gyerekes sérthetetlenségérzés van bennem, hogy a rossz dolgok más emberekkel történnek. Azt remélem, hogy ha jól sikerül a film, akkor arra a másfél-két órára a halandóságunk mégis kicsit kézzelfoghatóbbá válik a magam és a néző számára is. Aztán úgyis megint elfelejtjük.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
