Bőrcipőktől az atombombáig: 120 éve született Wigner Jenő


„Fiam, mit gondolsz, hány fizikus alkalmazott él az országunkban? Egy kis gondolkodás után úgy éreztem, azt kell mondanom, »Négy«. Erre apám megkérdezte: Gondolod, hogy megkapod a négy állás egyikét?” Wigner Jenő egy újpesti bőrgyáros fiaként született, és végül édesapja pesszimista jóslata ellenére megkapta a négy állás egyikét – igaz, ehhez el kellett hagyja szülőhazáját. Újpesti gyökereit azonban soha nem felejtette el, és egész életében szívesen magyarázta el bárkinek, hogyan kell igazán szép bőrcipőket készíteni. Koniorczyk Borbála és Merker Dávid új könyve, a Hosszúlépés a körúton túl lapjain Wigner Jenő és az újpesti bőrgyárak történetét is elmesélik. A kötetből még az is kiderül, a világhírű tudós az óceán túlpartján élve is szerepet vállalt a családi cégek életében. A most ősszel megjelent könyv részletével emlékezünk a Nobel-díjas Wigner Jenőre.

Az Árpád úton a Duna felé haladva magunk mögött hagyjuk Újpest boltokkal teli kereskedelmi központját és lakóövezetét, és egészen más világba érünk. Ha bő évszázada egy erre sétáló járókelő a Váci út kereszteződésében délre tekintett, a vasúti híd mögött a Nyugati pályaudvarhoz vezető villamosvonal mentén Angyalföld gyárkéményeinek kontúrja rajzolódott ki a szeme előtt. Budapest északibb ipari negyede eddigre egybeépült Újpesttel, Magyarország legnagyobb gyárnegyedét alkotva. A láthatatlan határ azonban nagyon is éles volt a fejekben. Ahogy a fiatalkorát Újpesten és Angyalföldön töltő Kassák Lajos írta: „Újpest itt van Budapest tövében, s mégis mintha egy világ választaná el a két várost. Ez a különbség meglátszik az emberek ruházkodásán, a viselkedésükön, azon, ahogyan szeretik vagy gyűlölik egymást. (…) Újpest fölényes és cinikus. Nagyon alatta van Pest kulturáltságának, de a jassznyelvet sokkal jobban beszéli, mint Pest.”

Nyugaton, a Duna mentén terült el a jogilag Budapesthez, de a gyakorlatban sokkal inkább Újpesthez tartozó Népsziget, vagy ahogy korábban nevezték: Szúnyog-sziget. Mesterséges földnyelvvel kötötték össze a szárazfölddel, így félszigetté vált, és létrejött Budapest meleg vizű téli kikötője, melyben akár ezernél is több hajó vészelhette át a téli fagyokat. Innen is látszik: Újpest a Dunára elsősorban erőforrásként, nem pedig kikapcsolódási lehetőségként tekintett. Amíg a pesti és budai rakpartokat főúri paloták és elegáns középületek tarkították, addig Újpesten a folyópart mentén északra tartó Váci úton gyárak sokasága sorakozott. Ezek a Duna vizét ipari tevékenységükhöz hasznosították, majd szennyvizüket tisztítás nélkül eresztették vissza a folyóba.

A folyamatosan fejlődő, alakuló Újpesten egyetlen dolog volt állandó: a mindent átható bűz.

Az Újpesten felnövő Eigel István festőművésznek is meghatározó élménye volt a rettenetes szag: „Egész Megyernek bőrszaga volt. A meszes, a cseres műhelyek és a nyersbőr, a húslás szaga jellegzetesebb volt, mint az ősz vagy a tavasz illata.” Ugyanerre emlékszik Kertész Imre is, aki így írt a Sorstalanságban: „Ha némely régi vasárnapon apámmal az újpesti futballmérkőzésre mentünk, a villamos ott is egy bőrgyár mellett vitt el, s azon a szakaszon ott is mindig be kellett fognom az orrom akkor.” Itt hiába virágzott az orgona vagy fújt a friss dunai szellő, a bőrgyárakból áradó orrfacsaró dögszag az újpesti mindennapok részévé vált, amely elől nem volt hova menekülni.

A község alapítói között is többen akadtak a bőrök cserzésével foglalkozó tímárok. Újpest ugyanis tökéletes helyszín volt számukra: a Duna bőséges, állandóan rendelkezésre álló vízforrást jelentett, és bár a pesti piacok, ahol termékeiket értékesíthették, közel voltak, de a megyeri pusztaságban – akkor még – senkit sem zavart az állandó bűz. A település első vezetője, Lőwy Izsák maga is tímármester volt, és már az 1840-es években megjelent itt egy bizonyos Wolfner Julius, aki a mai Váci út és a József Attila utca sarkán gyapjúmosó és tímármanufaktúrát alapított. A későbbi évtizedek során, ahogy nőtt a Wolfner Gyula és Társa Bőrgyár forgalma, úgy terjeszkedtek észak és kelet felé: a huszadik század elejére már a mai Langlet Waldemár utcáig ért a két háztömböt is elfoglaló, iparvágányokkal összekötött gyártelep, ahol akár több ezer újpesti munkás is dolgozott egyszerre. (…)

Újpest másik meghatározó bőrgyárát évtizedekkel később, 1887-ben alapították a Váci út túloldalán. Az egyik legnagyobb magyar bőrkereskedő család feje, Mauthner Mihály ekkor döntött úgy, hogy mások termékeinek értékesítése mellett ők maguk is belevágnak a termelésbe. A helyszín kiválasztása egyértelmű volt: eddigre Újpest Magyarország bőriparának fővárosává lett, itt vásárolták meg Mauthnerék a Váci út Komp és a Zsilip utca közti szakaszán elhelyezkedő háztömböt. Mauthner Mihály nagyot alkotott: akkora vállalatot épített, melyet méretben és a forgalom nagyságában egyedül a Wolfner család bőrgyára előzött csak meg. Termékeik eljutottak a világ minden sarkába Malájföldtől Venezueláig, ketten együtt pedig a teljes hazai piacot uralták. Az első világháború kitörése után néhány hónappal azonban a dinasztia feje, Mauthner Mihály váratlanul meghalt. Pedig ekkor lett volna igazán nagy szükség rá: a gyár életének talán legfontosabb időszaka volt ez, amikor a hadigazdaságra átállított üzemnek megváltozott körülmények között kellett a lehető legmagasabb fordulatszámon működnie. Exportpiacaik és külföldi beszállítóik jelentős részét elvesztették, a Monarchia hadseregének ellátása ugyanakkor óriási lehetőséget is teremtett számukra. Mauthner előrelátóan gondoskodott utódlásáról; olyan embert nevelt ki, aki, bár nem volt a család tagja, mégis mindent nekik köszönhetett.

Az alföldi zsidó családból származó Wigner Antal nehéz körülmények között nőtt fel. Édesapját már kisgyerekként elvesztette, tizenhat éves korában pedig már a Mauthner Bőrgyárban dolgozott, amikor anyja is meghalt. A már ifjú korában is ambiciózus férfi híres volt szorgalmáról és fegyelmezettségéről. Miközben a bőrgyárban teljes állásban dolgozott, a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumban is leérettségizett. Tehetségének és kitartásának pedig hamar meglett az eredménye. A ranglétrán fokról fokra haladt, két évtized alatt eljutott a csúcsra: 1906-ban a Mauthner Bőrgyár igazgatójának nevezték ki, és tulajdonrészt is kapott a vállalatban. Fia, a későbbi Nobel-díjas Wigner Jenő így emlékezett vissza erre az időszakra: „Szüleim zsidók voltak, tehetősek, racionálisak, józan életűek, boldogok, és nagyon szerették egymást. Gyermekkorom az értelem jegyében zajlott. Apámnak biztos hivatali állása volt egy nagy bőrgyárban. (…) Kisgyermekkoromban azt hittem, hogy apám élete a Mauthner-bőrgyárban kezdődött, a korábbi emlékeiről ugyanis sohasem beszélt. Arról viszont igen, hogy a gyár tulajdonosai mennyire szerették, mennyire támogatták, hogy miként lett gyárigazgató, majd miként kapott tulajdonrészt az üzletben.”

hirdetés

Az idősebb Wigner szigorú ember volt. Évszaktól függetlenül mindig sötét, mellényes öltönyt hordott gondosan megkötött nyakkendővel, melyet lakásukban sem vetett le. Ahogy a gyárban, úgy otthon is nagy fegyelmet tartott. Ehhez azonban nem volt szükség büntetésekre, pláne erőszakra: elég volt hozzá Antal megkérdőjelezhetetlen atyai tekintélye. Gyermekeivel megtartotta a két lépés távolságot, intimitásnak, atyai ölelésnek vagy csóknak nem volt helye Wigneréknél. A főváros környéki zsidók nagy részéhez hasonlóan hitét a maga módján gyakorolta: a családban megtartották a nagyobb ünnepeket, de a hétköznapokban nem sok figyelmet fordítottak a vallási előírások betartására. Semmi jel sem mutatott rá, hogy elhagynák a vallást: 1915-ben megtartották Jenő bár micvóját, azaz a zsidó hagyomány szerinti felnőtté avatási szertartást. Ám a család ezután váratlanul kikeresztelkedett: Wigner Antal a háború idején a gyárban szervezkedő zsidó munkásmozgalmi aktivisták tevékenységén úgy felháborodott, hogy bosszúból elhagyta ősei hitét is. Bár az ateista szakszervezeti bizalmikat mindez valószínűleg kevéssé hatotta meg, ő azonban így is jelezni akarta: ilyen elvetemült emberekkel semmi közös nincs bennük. Antalnak nagy tervei voltak fiával. Azt szerette volna, ha majd egyszer ő követi a Mauthner Bőrgyár igazgatói székében. Amikor Jenő tizenhét éves korában pályaválasztás előtt állt, az alábbi beszélgetés zajlott le közöttük:

„Jó apám megkérdezte, mi akarok lenni, amikor felnövök. Egy kis gondolkodás után bevallottam: Jó Apám, ha őszinte vagyok, bevallom, tudományos pályára szeretnék lépni, és ha lehet, fizikus szeretnék lenni. Azt hiszem, jó apám várta ezt a választ, és megkérdezte: Fiam, mit gondolsz, hány fizikus alkalmazott él az országunkban? Megint egy kis gondolkodás után úgy éreztem, azt kell mondanom, »Négy«. Erre apám megkérdezte: Gondolod, hogy megkapod a négy állás egyikét?”

– idézte fel emlékirataiban a dialógust a világhírű tudós. Az atyai iránymutatásnak megfelelően Wigner Jenő vegyészmérnöki tanulmányokat kezdett a berlini Technische Hochschule hallgatójaként, ahol a bőriparban hasznosítható tudást szerzett. Ezt követően, ahogy Wigner Jenő mesélte, „1925-ben befejeztem tanulmányaimat a berlini műegyetemen, és hazatértem Budapestre, hogy édesapám kívánsága szerint elfoglaljam a Mauthner-bőrgyárban felkínált állást. Vasárnap kivételével minden nap bejártunk – nem közvetlenül apám irányítása alatt dolgoztam, de azért gyakran összefutottunk. Úgy látszott, minden a tervei szerint alakul. Apám boldogan hallgatta az egyetemi tanulmányaim során megismert modern bőripari eljárásokról tartott beszámolóimat, de a komoly tudományos alapokon nyugvó szakmai kérdéseket a bőriparban szükséges tudományos ismeretek híján – bánatomra –, csak felületesen tudta követni. Mivel neki soha nem állt módjában, hogy olyan magas szintű szakismereteket szerezzen, mint amilyeneket kívánsága szerint én szereztem Berlinben, most nehezen tudtam megosztani vele a tapasztalataimat.”

Wigner Jenő szüleivel

Jenő minden tőle telhetőt megtett, hogy apja kívánságának megfelelő karriert fusson be. Csakhogy Antal kereskedőszelleméből fia semmit sem örökölt. A bőrgyárban is a kutatás érdekelte, melyre nem sok tere nyílt. Amikor másfél évnyi újpesti munka után Berlinből állásajánlatot kapott, hogy egy ekkor alakuló elméleti fizikai tanszéken legyen kutatási asszisztens, azonnal elfogadta. Bár Németországban a Mauthner Bőrgyárban megkereshető fizetéséhez képest fillérekért dolgozott, mégis lelkesen vetette bele magát az új kihívásba. Eddigre apja is megbékélt vele, hogy fiából sosem lesz gyáros. Wigner Jenő berlini évei után az Egyesült Államokba távozott, ahol Budapestről származó tudóstársaival megalkotta az első atombombát, s ezzel megváltoztatta az emberiség történelmét. Itthon maradt családjával végig élő kapcsolatot ápolt. Rendszeresen hazalátogatott, elmélyült alkotómunkájához a legjobb körülményeket alsógödi nyaralójukban találta meg. Már Amerikában élt, amikor a családi ingatlankezelő cég igazgatósági tagjának választották. Jenő, akiről bátran meg lehetett volna festeni a visszafogott szobatudós portréját, aligha vett részt érdemben a bérházi portfólió kezelésében, mégis fontosnak tartották, hogy formális pozíciót töltsön be a vállalatban.

A vészkorszak elérkeztével az angolul egész életében jellegzetes magyar kiejtéssel beszélő tudós az utolsó pillanatban rá tudta venni családját az Amerikába költözésre; nővérei és szülei is vele tartottak. Bár az európai zsidóüldözések miatt itthoni vagyonuktól megfosztották őket, de legalább életüket nem fenyegette veszély a tengerentúlon. Wigner Jenő számára gyökerei egész pályafutása során meghatározóak maradtak – ahogy fogalmazott:

„Hatvan év után Amerikában még mindig inkább magyar vagyok, mint amerikai.”

Hazája és családja mellett a bőriparhoz is élete végéig kötődött. Ismerőseinek nagy élvezettel mesélte, miként kell igazán minőségi cipőt készíteni. Amikor hosszú szünet után, már Nobel-díjasként 1976-ban Magyarországra látogatott, újra felkereste az egykori Mauthner Bőrgyárat. Erről így nyilatkozott élete alkonyán: „A bőripari üzemeket érdekes módon a későbbiekben is szívesen látogattam, pedig soha fel sem merült bennem, hogy visszatérjek a szakmába. Azt hiszem, újra és újra meg akartam bizonyosodni arról, hogy szükség esetén megfelelő szakismeretekkel rendelkeznék. Úgy látszik, apánk álmait soha nem adjuk fel végleg.”


Koniorczyk Borbála és Merker Dávid a hosszúlépés.járunk? alapítói, a 2022 októberében megjelent Hosszúlépés a körúton túl című könyv szerzői. A könyv megrendelhető a hosszúlépés.járunk? honlapján.


Nyitókép: Wigner Jenő Budapesten 1976-ban (fotó: Fortepan/Bojár Sándor)

Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: sztori