„Az evés maradt az utolsó rituálé” – ízekről, szerelemről és hazáról Dragomán Györggyel

·2022.09.29

A kivándorlás nagyon érzékenyen érintett, talán engem a leginkább, noha nyilván mindenki komolyan vette a családból. Súlyos döntés volt. Tizenhárom éves voltam, amikor ez kiderült, és valami oknál fogva tragédiaként fogtam fel” – meséli Dragomán György. A Marosvásárhelyről elszármazott íróval A Szív jezsuita magazinba, annak is friss, az örökség kérdését körüljáró számába készített interjút Jenei Gyöngyvér. Az írást a lapjaink közötti együttműködés keretében teljes terjedelmében közöljük.

Első két regényét a szüleinek ajánlotta mit örökölt, tanult tőlük?

− Apám sok mindent hagyott rám, elsőként azt, hogy az ember lehet író. Fogorvos és szájsebész volt, de talán ha nem Erdélyben és a diktatúrában nő föl, akkor író lett volna. Utólag persze nehéz megállapítani, de novellái jelentek meg, írók között forgott. Amikor kiderült, hogy engem az írás érdekel, azt mondta, hogy ez jó, de nem lehet az ember kiszolgáltatott, és legkevésbé akkor leszek kiszolgáltatott, ha orvos leszek. Mert ez bizonyos szintű hatalmi pozíciót biztosít, ami mellett nagyszerűen lehet írni. Én úgy is készültem, hogy sebész leszek.

Milyen volt a kapcsolatuk? 

− Mindig baráti és közvetlen viszonyunk volt, könyveket adott a kezembe, figyelt rám, és sokat tanultam tőle. A filozófiai, művészeti érdeklődésemet is neki köszönhetem, sok mindent pedig talán éppen ellene csináltam. Nagy kérdés, hogy az embernek fellázadnak-e a gyerekei. Az én lázadásom az volt, hogy míg ő mindenkinek beszélt arról, hogy ír, és felolvasta az írásait, addig én elhatároztam, hogy pont ezt nem fogom csinálni. Amíg nincs kész könyvem, addig ebből nem lesz társadalmi pozíció. Egy kisvárosban, kisebbségben a művészlét és így valamennyire a rendszeren kívüli létezés nagyon jól működő szerepmodell volt. Én ennek az ellenkezőjét választottam, babonásan azt gondoltam, hogy amíg nincs kész a regényem, addig nem mutatom meg senkinek. Úgyhogy tulajdonképpen titkos író voltam egészen huszonkilenc éves koromig, míg meg nem jelent A pusztítás könyve. Apámnak megmutattam persze, és azért ajánlottam neki, mert úgy éreztem, hogy ez az a regény, amit ő nem írt meg. Nem témájában vagy tartalmában, csak annyiban, hogy én megcsináltam, amit ő nem csinált meg. Ez volt az én lázadásom, ha lehet ilyet mondani.

Apám nehéz ember volt, és én elég korán, tizenéves koromban eldöntöttem, hogy ennek ellenére is szeretni fogom. Elég nehéz időszak volt, súlyos politikai nyomás volt rajta, akkor elég sokat ivott is. Akkor tudtam meg, hogy kivándorlunk.

Azt hiszem, ekkor váltam felnőtté. Attól kezdve tudtam kritikával kezelni, de tudtam szeretni is. És tudtam független döntéseket hozni úgy, hogy közben tanultam is tőle. Ezért ezt a könyvet neki kellett ajánlanom, és ő nagyon szépen is fogadta. Örülök, hogy megérte. Mert bár a szüleink nem tűnnek halandónak, apám két évvel később már nem élt. A fehér királyt már nem olvasta nyomtatott formában. Még pont látta a kéziratot, tudta, hogy elfogadta a Magvető, és aztán meghalt – a születésnapján.

A fehér királyt pedig édesanyjának ajánlotta.

− Egyrészt így volt igazságos, másrészt azt a mentalitást, ami abban látható a diktatúrával szemben − hogy akármilyen borzalmas is, mégiscsak egy abszurdan vidám ostobaság ez, amibe persze ettől még bele lehet halni −, ezt anyámtól tanultam. Ugyan nem önéletrajzi regény, de sokat köszönhetek anyámnak azért, hogy az anyafigurát abban a könyvben meg tudtam csinálni. Tőle tanultam, hogy mindenen tudsz nevetni, hogy a jég hátán is lehet élni, semmi sem számít − elég stramm nő az anyám.

Miután elhagyták Marosvásárhelyt, és Szombathelyre költöztek, akkor ismerkedett meg későbbi feleségével (Szabó T. Anna költővel), aki hasonló körülmények közül érkezett, Kolozsvárról. Olyan közös örökségük lehetett, amivel a környezetükben más nem rendelkezett. Törvényszerű volt, hogy felfigyelnek egymásra?

− Anna talán még súlyosabb örökséget hozott magával, mint én. Az én nagyapám is fontos ember volt Vásárhelyen: a helyi múzeum alapítója és igazgatója, de Anna nagyapja égtartó ember volt, akinek a teljesítménye Magyarországon sajnálatos módon nem annyira ismert, amennyire kellene. Ő szinte egyedül írta az egyik legnagyobb magyar nyelvtörténeti szótárt, a tizennégy kötetes Erdélyi magyar szótörténeti tárat.  Láttam a szobájában − akkor sajnos már nem élt –, hogy egymillió cédulát írt kézzel. Nagyjából az egész magyar nyelvet felírta cédulákra, mártogatós tollal, a levéltárban. Az egész élete erről szólt, úgy ötven éven át. Ez nagyon súlyos örökség volt Annának. Az én édesanyám egyébként próbált doktorálni, és a témavezetője Anna nagyapja, Szabó T. Attila volt. Nagyon szigorú és rigorózus ember volt, anyámnak nem is sikerült ledoktorálni, mert közben két gyereket kellett nevelnie, és Vásárhelyről Kolozsvárra eljutni nem volt akkor olyan evidens. Ma már ez nevetséges, mert az emberek színházba átjárnak, de akkor benzin nem feltétlenül volt, vonattal meg a székelykocsárdi átszállás − ami Dsida Jenő Nagycsütörtök című verséből lehet ismerős − hat-nyolc óra is lehetett, így a két város között tízórás távolság volt. Berlin közelebb van. Ez is mutatja, hogy hogy működik a diktatúra a maga elszigeteltségi rendszerével. Anyám tehát ismerte a családot, és így találkoztunk Annával, aki nagyon szép volt, és nagyon okos, és írt. És én is írtam. Mi azt hoztuk magunkkal, hogy nem lehet váltogatni. Az embernek korán el kell határoznia, hogy mit akar csinálni, mert az a rendszer nem volt alkalmas arra, hogy váltani lehessen.  Megmutattuk egymásnak az írásainkat, láttam, hogy ő nagyon tehetséges költő, és valamit ő is láthatott az én szövegeimben. Nagyon hamar szerelmesek lettünk egymásba, és egy íróakadémiát alapítottunk, ahol közösen olvastunk és írtunk. Készültünk arra, hogy írók leszünk. Ezt senki sem vette igazán komolyan ott Szombathelyen. A tanáraink szerencsére igen, ami azt jelentette, hogy békén hagytak. A mi találkozásunk sorsszerű volt, azt lehet mondani.

„Mindenen tudsz nevetni, a jég hátán is lehet élni, semmi sem számít” (fotó: Valuska Gábor)

Sokszor beszélt arról, milyen fontos, hogy szabad embereket neveljünk. Másképp történik ez ma a családjában, mint a gyerekkora a diktatórikus közegében?

− Nehéz megmondani, mert szűkül a világ most is. Azt gondoltam, hogy amit nekem megtanítottak, például hogy hogyan kell túlélni egy háborút, vagy mit csinál az ember, ha kihallgatják, az mára nem lesz érvényes. Most meg látjuk, hogy vannak ilyen tapasztalatok a világban. Kérdés, hogy ebből mit sikerült továbbadnom – valószínűleg többet a kelleténél. De az a helyzet, hogy a gyerekeim nem szeretik, ha róluk beszélek, mert felnőttek tulajdonképpen.

Ez a nevelés sikere is lehet.

− Igen, ha így nézzük. Élik az életüket. Persze nem lehet itt kijelenteni, hogy ez sikeres projekt volt vagy nem, de azt hiszem, szabad emberek lesznek, amennyire ez lehetséges.

Intézményes keretek között ön szerint megvalósulhat a szabadságra nevelés?

− Biztos lehetséges. Én a baráti viszonyokban hiszek, és azt gondolom, hogy az ideális viszony az lenne, ha a tanárok szinte egy az egyben vagy nagyon kis csoportokban foglalkoznának az emberekkel. Nem abuzív mester és tanítvány viszonyokat el tudok képzelni, nekem is voltak az egyetemen jó tanáraim. Az a szerencse ért, hogy a rendszerváltás hajnalán jártam egyetemre, amikor még mindenki azt hitte, hogy a világ legjobb oktatási rendszerét fogjuk létrehozni. Több olyan tanárom volt, aki reggel külön kérésre tartott órát, használhattuk a könyvtárát, lehetett hozzá fordulni. Hatalmas lelkesedéssel tanítottak bennünket. Ezeknek a tanároknak nagyon sokat köszönhetek. Angol–filozófia szakos voltam, amellett Eötvös kollégista, és a Láthatatlan Kollégiumnak is tagja voltam, ami ma már nem létezik. A két szak mellett az Eötvös Kollégiumban Géher István vezetése alatt heti hat-hét kiscsoportos kurzusunk volt, és még voltak tutoraim is, például Nádasdy Ádám, akivel esszéket írtunk két éven keresztül, vagy Takács Ferenc, akinél három éven át minden hétre egy regényt el kellett olvasni. Dávidházi Péterhez jártam irodalomelméletet és regényelméletet tanulni. Nagyon nagy emberek ők, akik rám és más tanítványokra órákat szántak az életükből. Egy ilyen rendszerben mélyen tudnék hinni, ahol az embereknek személyre szabott mentoraik vannak, akik nem hatalmi viszonyban, hanem tanítványként kezelik őket. Fel van ez találva, csak sok pénz kell hozzá.

És talán az is kellett, hogy az a fiatal ember, aki ön akkor volt, ilyen komolyan vegye saját magát. 

− Én titokban voltam akkor író, és még nem lehetett kreatív írást tanulni − egyébként annak ma sem látom sok értelmét, bár lehet, hogy ezt másképp kellene gondolnom. Össze kellett raknom a saját curriculumomat, miközben senki sem tudta, hogy mire készülök. De egész jól összeraktam.

Az irodalomnak lehet nevelő szerepe?

− Az irodalom empátiára nevel. Mindenkinek szüksége van rá. Mondok egy szokatlan példát. H. M. Mcmaster amerikai tábornok minden katonának ajánlott ötvenes listáján is van jó pár regény. Szerintem nincs az irodalomnál pontosabb eszköz az empátia fejlesztésére. Sajnos az oktatási rendszer jelenlegi formájában erre nem alkalmas, mert élményszinten kellene irodalmat tanítani, és olvasó embereket kellene nevelni, és nem ez történik. A mai korban még fontosabb lenne olvasásra nevelni, mert empátiát, ha nem is csak könyveken keresztül, de jól megírt könyvekből és azok értő olvasásából igen sokat lehet tanulni. Ez tulajdonképpen a legfontosabb ismeret, amit az iskola átadhatna. A tárgyi tudásnak ugyan van jelentősége, de ma már mindenkinek van a fejében egy egyetemes világtudás. Folyamatot kellene inkább tanítani, empátiát, kreativitást. Tényeket is, persze, de akkor tényeket! És gondolkodni kellene tanítani. Ezt legjobban az irodalom tudja, és még a filozófia, de a filozófiát is valószínűleg az irodalmon keresztül lenne érdemes tanítani.

Marosvásárhely sokféleképpen átalakulva fedezhető fel a regényeiben. Hogyan változott gyermekkora helyszíne a fiktív történetei színterévé?

− Nálam ez fontos kérdés volt. A kivándorlás nagyon érzékenyen érintett, talán engem a leginkább, noha nyilván mindenki komolyan vette a családból, hiszen ez súlyos döntés volt. Tizenhárom éves voltam, amikor ez kiderült, és valami oknál fogva tragédiaként fogtam fel, nem tudom pontosan, hogy miért. Úgy éreztem, hogy ez száműzetés, hogy többet nem fogok ide visszajönni, és az egészet magammal kell vinnem. Emlékezetgyakorlatokat kezdtem játszani, ezt magamnak találtam ki, és nem beszéltem róla senkinek. Arról szólt ez a játék, hogy mindent próbálok megjegyezni, és utána esténként végiggondolom, hogy mit láttam. Ezt elég részletesen leírtam az A-ból B-be című esszémben. Valójában nagyon jó íróiskola volt, csak ezt akkor még nem tudtam. Nagyon hasznos, ha az ember tizenéves korában elkezd megfigyelni tárgyakat, helyszíneket, és megpróbálja felidézni őket. Ez különben az átalakulás és nem az emlékezés korszaka. A Máglya főhőse hasonló időszakot él meg; eltelik két év, amikor az ember sokat alszik, és azután valahogy másként tér magához – ma már tudjuk, hogy ennek neurológiai okai vannak. Többen, amikor elolvasták a könyvet, azt tapasztalták, hogy az az időszak visszatért, fellibbent néhány fátyol, és újra emlékeztek az akkori dolgokra. Amikor írni kezdtem, sokadszor újrakezdve az első regényem, akkor már olvastam az Ulyssest, ami többek közt arról híres, hogy azt állította róla Joyce a maga szép hübriszével, hogy pontosabb, mint a valóság; hogy Dublinban 1904-ben minden tökéletesen úgy nézett ki, ahogy ő leírta. Én ezt egyrészt nem hittem el, másrészt azt gondoltam, hogy ez a stratégia számomra nem követhető.

Hosszú ideig nem mentem vissza Vásárhelyre, mert nem lehetett, és mikor újra ott jártam, nagyon furcsa élmény volt. Rájöttem, hogy a város változik, és az emlékeim nem olyan pontosak, mint gondoltam. Kezdtem felismerni, hogy az emlékezet valójában fiktív konstrukció.

El kellett döntenem, hogy megpróbálok erről a városról írni, és azt hazudni, hogy én valóságosabban írom le, mint a valóság, vagy nem. Úgy döntöttem, hogy nem fogom ezt játszani, és így egy látomásosan fiktív helyszín lett belőle. Aki akarja, felismerheti a helyszíneket, de mégiscsak egy elpusztult városról szól az első regényem. Vásárhelyen egyébként valamiért már a nyolcvanas évek végén háborús hangulat volt. Etnikailag feszült város volt, ott folyt először vér a keleti blokkban, ’90 márciusában. Olyan forrongás volt, hogy az emberek ölték egymást az utcán. A háború benne volt a levegőben. A pusztítás könyve tulajdonképpen arról szól, hogy egy háború után vagyunk – hogy pontosan hol és mikor, azt nehéz megmondani −, de hát ez történt az emlékezettel, hogy egy nem létező háborút kezdett el felidézni. És miközben írtam, utolért a történelem, jött a délszláv háború. Nagyon meghatároztak ezek az élmények, és ezzel nem tudtam egészen leszámolni. Van még egy félkész könyvem, Shrapnel a munkacíme, nem tudom pontosan, mi lesz most azzal, ami a lengyel-ukrán-román-magyar fiktív térben játszódik pár évvel egy háború után – nagyon hasonló a mostani ukrán háborúhoz, így nagyon aktuális, vagy épp nem aktuális most az szöveg. Ahogy most újraolvastam, látom, hogy szinte optimistán írtam a háborúról.

Míg a regényekben átíródik az emlékezet, a Főzőskönyv mintha inkább a megőrzésre törekedne. Az ízek, illatok másfajta emlékezetet hívnak elő, mint a képek?

− Már százötven éve olyan kultúrában élünk, amiben nagyon könnyű fotókat készíteni, és rögzíteni a valóságnak vélt valóságot, ezért túlságosan is meghatározónak tekintjük a vizuális emlékezetet. Én az emlékezést egész testi élménynek gondolom, ami minden érzékszervet érintő tapasztalat. Nem hiszem, hogy erről szerencsés leválasztani a látást. Ez a regényekben is megjelenik, például A pusztítás könyvében a főhős az egész testével érzékel, én meg valahol a homloklebenye mögött vagyok, és próbálom ezt úgy papírra vinni, hogy csak minimálisan reflektálok rá.  Ez meghatározó mindenben, amit írok, még akkor is, ha nem egészen nyilvánvaló. A Főzőskönyv személyes könyv. A regényeim nem személyesek, vagy szeretném őket nem személyesnek gondolni, mert akkor miről írjak egyáltalán… de azok nem önéletrajzi regények, még ha sok olyan elem is van bennük, ami az én tapasztalatom. A Főzőskönyvben nyugodtan lehetett játszani, nyomozni, hogy milyen egy íz, és mitől ilyen, hogyan emlékszünk rá, és hogy kell magunkat becsapni, hogy ugyanazt az ízt érezhessük, mikor nyilvánvalóan nem ugyanazokból az alapanyagokból készül az étel. Szerintem az evésen keresztül történő érzékelés már egyfajta transzcendens viszony a valósággal. És ebben a könyvben ezzel játszom. A novelláimban szintén megjelennek ezek az érzetek és viszonyok, de kicsit másképp.

hirdetés

Tulajdonképpen a vallás is egyfajta emlékezetgyakorlat.

− Hát igen. Amikor a Máglyát írtam, azt gondoltam, hogy ez egy valláson túli regény. Csak ezt a könyvben nem lehetett elmondani, mert nincs, aki elmondja. Ott az történik, hogy a nagymama létrehoz egy egyszemélyes ortodoxiát, ha lehet így nevezni. Egy személyes vallás keletkezik, aminek megvannak a különböző rituális elemei, amelyek az étkezéssel, a viselkedéssel és egyáltalán a világban való helykereséssel kapcsolatosak. Az étkezéshez való viszony nagyon erősen dogmatikus. Az emberekben van is erre igény, a dogmákat nagyon könnyen elfogadják. A diéták is erre épülnek, és ez a valláson kívül is ugyanolyan erőteljesen jelenik meg. Azt mondanám, hogy az evés maradt az utolsó rituálé, amihez pillanatokon belül lehet csatlakozni.

Nemcsak szülőként, hanem íróként is alakul egy öröksége. Mi az, amit ebben szeretne megvalósítani, amit esetleg felelősségének érez?

− Az írás befele figyelés. Nem nagyon lehet külső célokat kitűzni hozzá. Miközben alakul egy szöveg, rájövök, hogy mik azok az axiómák, amiket be kell tartanom, miről fog szólni, de illuzórikus lenne azon gondolkodni, hogy milyen társadalmi szerepe lesz. Nem úgy ül le az ember írni, hogy most írok egy könyvet arról, hogy hogyan lehet egy diktatúrában szabadnak maradni, hanem úgy, hogy lát egy mozdulatot, amiből elindul valami. Ha ebből lehet később tanulságokat levonni, az jó, de nem rajtam múlik. Egyszer azt mondta valaki, hogy ha mindenki úgy gondolkodna kamaszkorában, ahogy a Máglya főhőse gondolkodik, akkor nem jönnének létre autoriter társadalmak. Én ezt nem egy „hogyan lázadjunk” tankönyvnek szántam, de van, aki így olvassa. Amíg alakul a szöveg, tulajdonképpen nem tudom, hogy mit írok – a végén veszem észre, hogy mi volt ennek a tétje.


Az interjú A Szív jezsuita magazin októberi számában jelent meg.


Nyitókép: Valuska Gábor

Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: Interjú