A hisztéria normalizálódik, avagy populizmus és antipopulizmus harcának zsákutcájáról

·2022.06.14

Hamis helyzet zsákutcájában toporgunk, amelyből a nemzeti sérelmeket megszólaltató antidemokratikus populizmus és a kisebbségi sérelmeket artikuláló demokratikus antipopulizmus harca nem kínálhat kiutat Balog Iván szerint. A szociológus Korunkban megjelent tanulmányát a Válasz Online olvasói számára átszerkesztett formában tesszük közzé – az írás még Ukrajna orosz inváziója előtt készült, ám ez nemhogy levonna értékéből, inkább kiemeli azt.

Hol húzódnak Közép-Európa határai? Ez még geográfiailag sem eldöntött kérdés, ha pedig nem földrajzi értelemben vizsgáljuk, lehetetlen rá egyértelmű választ adni – pedig rengetegen tettek és tesznek rá kísérletet. Arról ugyanis, hogy meddig terjed ez a régió, nem alakult ki konszenzus az erről polemizálók között, és időnként még arról is vita van, hogy létezik-e földrészünk centrumában olyan térség, amely a keleti, nyugati,  északi és déli területektől egyértelműen megkülönböztethető, közös sajátosságokkal rendelkezik. Az itt elhelyezkedő országokat ugyanis időnként részben vagy egészben keletinek, máskor pedig nyugatinak is szokták minősíteni, és van olyan felfogás is, amely éppen e mobilitásra reflektál: ezt fejezi ki a kompország-metafora is. Ugyanakkor azt is dőreség lenne tagadni: valahogy van egy Közép-Európának nevezhető valami, és sokakat nem hagy nyugodni a rejtély, mi az.

A válaszhoz nem elég azt firtatni, hogy Közép-Európa mettől meddig terjed, hanem azt is meg kell kérdezni, hogy kik, mikor, miért, hogyan tematizálják, konstruálják Közép-Európát, mint képzelt közösséget, hol szeretnék, hogy legyen (és nem hol van) Közép-Európa. Ekkor már nem is Közép-Európáról, hanem – a nemzetiesítés analógiájára – középeurópaiasításról  beszélünk. Ha pedig így teszünk, akkor arra vagyunk kíváncsiak, hogy miért, milyen politikai szándékból vetődik fel a közép-európaiság, és kik közép-európaiasítanak ma? 

A közép-európai identitás most (V4) is egy nagyobb és kritikával illetett nagyobb integrációból kifelé mozgás vágyából ered. Akik így határozzák meg magukat, azok nagyobb függetlenséget akarnak a nagyobb integráción belül – azáltal, hogy Kelet felé közelednek. Manőverezni akarnak a két nagytérség között, hogy nagyobb cselekvési szabadságuk legyen. Az igazi kérdés az, hogy miért kezd a V4-országok közül kialakulni egy önmagát középeurópaiként meghatározó erőcentrum – fontos, hogy erősödik egy ezzel ellentétes tendencia is! -, és miért illiberális irányban tájékozódik, miért különbözteti meg magát a nyugati országoktól? A továbbiakban ezt a jelenséget Bibó István nyomán politikai hisztériaként fogom elemezni. Bibó a politikai hisztériákat általa hamis helyzetnek vagy hamis konstrukciónak nevezett legitimitási zavarokból, valamint történelmi traumákból kiindulva vizsgálta. Ennek szellemében előbb – a világrendszer-elméletet hívva segítségül – azt a legitimitási deficitet fogom górcső alá venni, amely az 1989-es rendszerváltások után térségünkben előállt. Ezt követően azokat a krízisszituációkat és traumatizáló tényezőket boncolgatom, amelyek a régió történelmi múltjában már korábban is megvoltak, és amelyek a jelenkori válságjelenségekhez hozzáadódtak.

Bibónak a legitimitásválságokra vonatkozó fő tézise: „a modern közösségi közmeggyőződésben gyökerező alapvető demokratikus rendező elvek által nem igazolt, igazolásukat vesztett, hamis igazolásra hivatkozó vagy igazolásra hamisan hivatkozó államhatalmak, politikai, társadalmi vagy gazdasági rendszerek […] ha a forradalom valamely okból elakad, diszkreditálódik vagy vakvágányra fut, végzetes és pusztító kiábrándulási hullámokba és politikai tömeghisztériákba fordulnak át, melyek gyakran irracionális és nihilista módon szembefordulnak a hatalom igazolásának elvi, erkölcsi kötöttségének eszmekörével”.

A közösségi hisztériákat tehát az jellemzi, hogy a demokrácia megrontására a szabad és demokratikus társadalom eszményével való meghasonlással reagálnak.

A politikai hisztériákra vonatkozó másik fontos bibói megállapítás, hogy politikai rendszerek egészét jellemzik, tehát rendszerszinten szemlélve lehet csak megérteni őket. Vagyis: nincs értelme a „hisztérikusokat” felelőssé tenni értük: „hívságos és terméketlen dolog a közösségi hisztériákat bizonyos megromlott lelkületű egyéneknek vagy csoportoknak, társadalmi osztályoknak és politikai hitvallások híveinek tulajdonítani és azon töprengeni, hogy ezek a beteg közösségnek hány százalékát teszik ki, s hogy ezeket hogyan lehetne a közösségből kiiktatni. A közösségi hisztéria természetesen kitermel egy vak, ádáz és korlátolt emberfajtát, mely elsősorban fogja elhinni és hangoztatni a hisztériára jellemző öncsaló ostobaságokat, kitermeli a hisztéria haszonélvezőit, akik a hisztéria hullámainak a legfelületén úszkálnak, és belőle élnek, és kitermeli a hisztéria gengsztereit és hóhérlegényeit […]  A közösségi hisztéria […] az egész közösség állapota, s hiába választjuk el a hisztéria látható hordozóit, ha közben a hisztéria feltételei és alaphelyzetei megmaradnak: a hisztéria kezdetén álló megrázkódtatások nem oldódnak fel, a hisztéria lényegét kitevő hamis helyzet nem oldódik meg”.

Milyen legitimitászavar áll a közép-európai illiberalizmus térnyerésének hátterében? E kérdés megválaszolására a félperifériák elemzésére legalkalmasabb világrendszer-elméletet hívom segítségül. Ez nyújtja ugyanis a legkiegyensúlyozottabb és legátfogóbb keretet, amellyel a legtöbbet – egyúttal mintegy kívülről és felülről – lehet megmagyarázni a jelenségkomplexumból.

Abból kell tehát kiindulni, hogy az illiberális populizmust önmagában, csak magukat a populistákat vizsgálva nem lehet megérteni, hanem csak rendszerszinten: az elitizmussal való ellentétében. Az eme konfliktust meghatározó szélesebb összefüggésrendszert pedig az jelenti, hogy 1989 után a volt kommunista országukban egyik egymással szemben álló irányzat sem kérdőjelezte meg a status quót annyiban, hogy elfogadják a kapitalista rendszert. A kapitalizmus 1989 utáni bevezetése ezekben az országokban pedig úgy történt, hogy az emberi jogokat az egyéni és politikai jogok terén kiszélesítették, a munkavállalói és a szociális jogokat viszont az 1989 előtti állapothoz képest csökkentették. A legitimitási elvekben így keletkező önellentmondás a berlini fal leomlása után végbement törvényes forradalmak legnagyobb tehertétele.

hirdetés

A konfliktust meghatározó törésvonal Scheiring Gábor: Egy demokrácia halála című könyve szerint „a globális gazdaságba bekapcsolódó transznacionális tőke (transznacionális termelőtőke és pénzügyi tőke) és a sikerágazatokból kimaradt nemzeti tőke között”  rajzolódik ki.  Ebből következnek a versengő irányzatok stratégiái, melyeket Gagyi Ágnes: Az antipopulizmus mint a rendszerváltás szimbolikus eleme című cikke így mutat be: „Kelet-Európában az elitblokkok identifikációs harcának pólusai tipikusan a világrendszerbe való betagozódás félperiférián rendelkezésre álló elitstratégiái között oszlanak meg”. Ennek alapján adható meg az egymással szembekerülő ideológiák jellemzése:

„Az antidemokratikus populizmus a „nemzeti” érték elismerését olyan
kompenzatorikus stratégiákkal éri el, amelyek egyrészt a nyugat magasabb rendű
értékeinek az elsajátítására épülnek (nyugati mércével mérhető nemzeti teljesítmények
sorolása; az a narratíva, miszerint a nyugat hanyatlik, a valódi európai értékek őrzői már
mi vagyunk), másrészt pedig olyan eseménytörténeti tényezők keresésére alapulnak,
amelyek miatt a magyar társadalom saját, a nyugatiakkal azonos belső értékei ellenére a
nyugathoz képest igazságtalan módon visszaszorult (a szenvedéstörténet momentumai). […]”

A másik elitstratégia, a demokratikus antipopulizmus a demokrácia felsőbbrendű
nyugati modellje melletti harcát a nemzeti populizmussal szemben vívja. Mivel a nemzeti populizmus áthidaló technikája az elitekkel ellentétes népi érdekeket a nemzet szimbolikája segítségével vonja maga alá, a demokratikus antipopulizmus oldalán az elnyomottak érdekeinek képviselete csak mint a nemzeti populizmus hatáskörén kívül eső csoportok képviselete jelenhet meg: elsősorban mint a nemzeti egységen kívül eső kisebbségeké. A külső függés nemzeti kritikájával és annak antiszemitizmusba hajló felhangjaival
szemben a demokratikus antipopulizmus a demokratikus befogadásnak egy olyan ideálját
alkotja meg, amely a helyi sértettségeket két részre osztja: egy nemzeti hangon megszó-
laltatott, illegitim és egy kisebbségi, legitim sértettségre […].”

Az ebből adódó végkövetkeztetés: „Az antidemokratikus populizmus a nemzetközi tőke elleni védelem nevében mossa össze a nemzeti elitek és más rétegek közti érdekkülönbséget, a demokratikus antipopulizmus pedig ezt az összemosást elfogadva a helyi érdekvédelmet az antidemokratikus nacionalizmussal azonosítja, és a demokrácia és antirasszizmus nevében lép fel a helyi érdekvédelem formái ellen.”

A két tábor közti ellentét ezek szerint hamis alternatíván alapszik, mert egyben közös: mindkettő elfogadja a „hamis helyzetet”, vagyis a munkavállalók kiszolgáltatottságának és a nagytőke hatalomkoncentrációjának növelését.

Téves leegyszerűsítés, sőt, démonizálás lenne azonban azt gondolni, hogy a populizmust és az antipopulizmust csak gazdasági érdekek motiválják. A politikai hisztériákat félelmek és valós sérelmekért érzett elégtételkeresés is mozgatják, amelyek az érdekek felismerését is befolyásolják – ez pedig az itt taglalt konfliktusra is vonatkozik. Az ugyanis, hogy ki melyik elitfrakcióba integrálódik, és milyen középosztályi vagy hátrányos helyzetű csoportokkal képes szövetséget kötni, nemcsak attól függ, hogy a globalizációban mennyire versenyképes tőkéscsoport tagja, hanem történelmi és társaslélektani tényezőktől is.

A közép-európai közösségi hisztériák kialakulása az 1989-es fordulatnál jóval régebbi történelmi gyökerekre nyúlik vissza. A földrészünk közepén elhelyezkedő országok a nyugati és a keleti nagyhatalmakkal való versengésben rendre alulmaradtak. Sok esetben önálló államiságukat is elvesztették, gyakran területeik is megcsonkultak, éspedig többször is egymás rovására, mert szomszédaikkal való viszonyukat nem az összefogás vagy az együttműködés, hanem a torzsalkodás, sőt nem egyszer az élethalálharc jellemezte. Históriájukban egymást követték a vesztes háborúk, a polgárháborúk és rendszerváltások, a diktatúrák és az azokat követő leszámolások, továbbá a megismétlődésüktől való félelem miatt kialakult pszichózisok. Sőt, mindegyiküknek van tapasztalata népirtásról és az azt követő áldozati és tettes-traumáról is. Ismétlődően válságövezetről van tehát szó, és ennek messzemenő következményei vannak az itt élők identitására, mentalitására. A válságokkal együttélés és a válságkezelés technikái ugyanis hovatovább tradícióvá váltak, a krízisek mindenáron való elkerülése pedig elsőrendű prioritássá. Ilyen miliőben azok a politikusok és politikai irányzatok, amelyek kommunikációjukban a hitelesség látszatát keltve képesek a katasztrófákat megelőzni, a megmentő szerepében fellépni, előnybe kerülhetnek.

A fentebb ábrázolt konstelláció másik következménye az áldozatiság diskurzusainak elterjedése. A térség történelmének jelentős része nem sikertörténet. Ellenkezőleg: a vereségek, a veszteségek sorozatából álló szenvedéstörténet. Az utóbbi évtizedekben már a nyugati demokráciákban is kibontakozott az a folyamat, amely során a hőskultuszt felváltja az áldozatok konkurenciája, de ennek igazi hazája kontinensünk közepe. A viktimizáltság identitásba épülése azonban vészterhes következményekkel járhat. A szenvedésekért jogosan járó elégtétel keresése közben ugyanis könnyen adódik a (tév)következtetés: akivel szemben igazságtalanságot követtek el, annak mindig igaza van, az áldozatnak tehát az egész világ adósa, neki mindenkitől csak követelni valója van, ő azonban semmiért sem lehet felelős – hiszen máskülönben csak az ellene elkövetett gaztetteknek nyújtanánk további igazolást. Ez pedig olyan hatalmas és egyben holtbiztos pszichológiai nyereséggel kecsegtet, amivel semmi nem érhet fel. Így azonban álmegoldások kerülnek előtérbe, amelyeknek a legitimitászavar amúgy is ideális táptalajt biztosít, és amelyeknek éppen a morális sebezhetetlenség illúziója kölcsönöz olyan, kikezdhetetlen vaslogikát, amely révén a hisztéria normalizálódik: „A hisztérikus világkép zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindaz, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak. Minden stimmel benne. Csupán egyetlenegy hibája van. Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek és a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe, és pontosan azt mondja, amit a helyzetben élő hallani akar.” Ezáltal képes a hisztérikus világkép konszenzust teremteni, ezért tudnak az egymással rivalizáló elitfrakciók közös nevezőre tudnak jutni hátrányos helyzetű rétegekkel is.

Mindezek figyelembevétele nélkül nem lehet megérteni, hogy miért van sikere az illiberális politikusoknak, hogy miért adnak oly sokan hitelt migráns- és Soros-ellenes propagandájuknak, miért tűrik el fokozódó euroszkepticizmusukat, az Oroszországhoz vagy Kínához közeledő, a Nyugattól távolodó  középeurópaiasítást is. Egy szempontból ugyanis a populista narratíva koherens: hitelesen és egyszerre fejezi ki a kétsebességes EU-ban lemaradó, kevésbé versenyképes nemzeti tőke és egyszersmind a neki alárendelt rétegek csalódását az eredetileg nagy reményekkel fogadott veszternizációban, ami sorozatos válságokat idézett elő a régióban a rendszerváltás után.

Ezáltal képes a populizmus a globális hálózatokból kimaradt helyek ressentimentjét megszólaltatni – nagyon erős hasonlattal élve – úgy, ahogy a Taxisofőr című film munkásosztályi főszereplője válik sértett emberré, mert egy „úrilány” visszautasította.

A végeredmény így az antidemokratikus nacionalizmus felé történő, veszélyes navigálás, és a meghasonlás a szabadság értékeivel és intézményeivel, a fékekkel és ellensúlyokkal, a jogállamisággal, az etnikai és szexuális kisebbségek jogaival, és beletörődés abba, hogy ha nem sikerült – mert nem sikerült! – megvalósítani a szabadság rendjét, akkor inkább maradjon a biztos alávetettség. Az legalább stabil és kiismerhető, és legalább megóv a hirtelen és ezért kivédhetetlen összeomlástól, deklasszálódástól. A megbékélés azzal, hogy a hibrid rendszer a kisebb rossz – elvégre a térség történelmében a konszolidált, krízismentes, legalább elviselhető, kibekkelhető időszakok nem a ritka demokráciákhoz, hanem a főszabályként érvényesülő autoriter rezsimekhez kötődnek.

A populizmus térhódítását olyan nevek is fémjelzik, mint Trump, Putyin, Bolsonaro, Modi vagy a brexit. A hisztéria már nem magyar, lengyel, cseh vagy szlovák sajátosság. A félelem egyre növekszik korunk kockázattársadalmaiban, és ezt a Covid-járvány, az EU válsága, a közösségi oldalak buborékaiban növekvő paranoia és intolerancia, a klímaválság csak erősíti. Ezek ma már globális tendenciák, amelyek világszerte fenyegetik a demokráciát. Ezért érdemes a közép-európai tanulságokat a régió határain túl is figyelembe venni.


Nyitókép: CAVALLINI JAMES / BSIP / BSIP via AFP

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

Kategória: esszé