A halál hírnöke? Az alternatív perspektíva bajnoka: a denevér

·2021.11.01

A halloweeni dekoráció elengedhetetlen tartozéka, a Covid-járvány „bűnbakja”, Dante Alighieri óta a gonosz megtestesítője – a világ másik felén pedig decens, tisztességben megőszült vén bölcs. A denevér rengeteg dolgot jelent a különböző kultúrákban, a Vuhanban történtek óta pedig különös aktualitása is van. A Szív újság ismeretterjesztő írása az idei halottak napja elé.

A denevért a legtöbb kultúra némi gyanakvással fogadta: nem egér, nem is madár, sötétben repül, mégsem megy neki semminek, ráadásul fejjel lefelé lógva alszik, jóformán semmit nem csinál úgy, mint a normális, hétköznapi állatok. Ennek megfelelően elég sok mindennel meggyanúsították az évek során, de a leginkább elterjedt babonák a halállal boronálták össze.

Ez még nem feltétlenül akkora baj. Az ókori görögök ugyan tartottak a bőregértől, de elfogadták olyannak, amilyen: úgy tartották, hogy az alvilág lejáratainál él, és amikor sötétedéskor kirepül a barlangból, valójában az alvilágban lévők lelke látogat vele az emberek világába. Attól is tartottak, hogy balszerencsét hoz az élőkre, ezért a görögök eleven denevért szegeztek az ablakukra, hogy távol tartsák a gonoszt – ez a szokás a középkorban is fennmaradt, addigra viszont a denevér renoméja jóvátehetetlenül megromlott, a halál mellett az ördöggel, a hitbéli eltévelyedésekkel, az eretnekséggel, sőt némileg meglepő módon a házasságtöréssel is kapcsolatba hozták. Sovány vigasz, hogy emellett néhányan, köztük Cezáreai Vazul, észrevették előnyös tulajdonságait is: ő a denevérek családi életét méltatta, azt, ahogy a közösség tagjai egymást segítik, ebben pedig a felebaráti szeretet jelképét fedezte fel. Az egyházatyák többsége viszont nem értett vele egyet. Az már önmagában soknak bizonyult, hogy egészen a XVII. századig még azt sem tudták eldönteni, hogy a denevér pontosan micsoda, madár-e vagy emlős, bár arra már az idősebb Plinius is rájött, hogy elevenszülő, a kicsinyeit pedig szoptatja, ami meglehetősen szokatlan viselkedés lenne egy madártól.

Nagyon valószínű, hogy Plinius és az antikvitás többi, denevérekkel foglalkozó szerzője a barna hosszúfülű denevérre (Plecotus auritus) gondolt, ha denevért említett, de egyesek leírása alapján az sem lehetetlen, hogy néhány esetben nagyobb testű repülőkutyákkal is találkozhattak.

A denevér Dante idejére Európában már teljesen összeforrt a gonosszal. Érdekes módon a magyar hiedelemvilágban nem kapott egyértelműen negatív szerepet.

Attól ugyan tartottak eleink, hogy az ember hajába repül, de összességében meglepően pozitív kép alakult ki róla a babonákban: úgy tartották, hogy szerencsét hoz – igaz, ehhez először az ajtó fölé kell szegezni, ez ugyanis megóvja a házbélieket a rontástól, és boszorkány sem lépheti át így a küszöböt. Szláv vidékeken is úgy gondolták, hogy a házra szegezett denevér szerencsét hoz, sőt, még a pestistől és a tűzvésztől is véd. Magyarázatot nyerhet az is, hogy a középkori hiedelemvilágban a házasságtöréssel hozták kapcsolatba: a denevérport vagy az állat szárnyvégét szerelmi varázslatokhoz használták, sőt afrodiziákumnak tartották. Baj csak akkor volt, ha a denevér beköltözött a kéménybe, és ott ugatni kezdett, ez ugyanis azt jelentette, hogy a háznépből hamarosan meghal valaki (Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos néprajzkutatók gyűjtése szerint ennél már csak az volt rosszabb jel, ha egy béka jelent meg a portán, szájában egy tollal, ebben az esetben ugyanis úgy vélték, hogy valakit meggyilkolnak). Jó hír, hogy ha a denevér berepül a házba, de nem ugat, az egyes vidékeken nem halált, hanem csak esős időt jósol. Írországban pesszimistábbak a népek: arrafelé úgy hitték, hogy ha valakinek denevér gabalyodik a hajába, majd szabadulásakor magával visz néhány hajszálat, arra örök kárhozat vár, ha pedig bekeveredik a házba, valaki óhatatlanul meghal (mondjuk Írországban kár is volna külön babonát rendszeresíteni az esős időre).

Denevérek persze Európán kívül is léteztek, igaz, nem pont a simafülűek, és máshol is lenyűgözték az embereket. Eduard Seler német antropológus a XIX. század végén több denevérábrázolásra is bukkant Chamában, Guetamalában, és úgy tartotta róluk, hogy egy ősi maja istent, Camazotzt ábrázolják. Nagy valószínűséggel ez így is volt, de a halál denevéreként rettegett istenen kívül a maják még számos módon tisztelték a denevért: egyszerre jelképezhette a halál és a sötétség istenét, az alvilág hírvivőjét (hasonlóképpen, ahogy a görögöknél), a termékenységistent, aki a növények beporzásáért felel, illetve egy pusztító betegség szimbólumaként is megjelenhetett, ebben az esetben tüzet okádott. Az istenségnek emberáldozatokkal is kedveskedtek, erről árulkodnak a stilizált denevéreket ábrázoló, kés formájú aranymedálok is. A kapcsolódó történetek a rőt vérszopó denevérről (Desmodus rotundus) szólnak, és akadnak olyan közép-amerikai törzsek is, amelyek ettől az állattól eredeztetik magukat. A helyi legendákban még denevéremberek is felbukkannak, ezekről úgy hírlik, hogy barlangokban éltek, félig maguk is denevérek voltak, és holdsarló alakú fegyverekkel fejezték le ellenségeiket. Ami azt illeti, a Mexikó déli részén található barlangrendszerekben valóban éltek denevéremberek, akik valószínűleg Camazotzt tisztelték istenükként. A denevér összes különös szokása értelmet nyer, ha az ember alvilági istenként tekint rá: sötét helyeken lakik, fejjel lefelé, az alvilág irányába mutatva alszik, sőt, a tűzokádó denevér történetére is akad magyarázat, ha a barlangokban felhalmozódó guanó spontán gyulladását nézzük. A vámpírdenevér ráadásul vért is szív, igaz, a Közép-Amerikát meghódító konkvisztádorok beszámolóiban erősen eltúlozták ennek mértékét, az apró vérszopó állatokról szóló hírekből Európában pedig már ember nagyságú szörnyek lettek.

Grafika: Meszleny Anna (forrás: A Szív jezsuita magazin)

Kevésbé véresen, inkább filozofikusan közelítették meg a denevérügyet Ázsiában, ahol az állatok különös viselkedésében egy érdekes új perspektívát véltek felfedezni, s nem a riasztó másságra hívták fel a figyelmet. Thomas Nagel amerikai filozófust évezredekkel megelőzve (ő tette fel azt a nagy ismeretelméleti kérdést, hogy milyen lehet denevérnek lenni, majd meg is válaszolta azzal, hogy ezt legfeljebb egy denevér tudhatja) a fejjel lefelé lógó állatban az emberitől gyökeresen eltérő nézőpont képviselőjét látták. Az európai közízlés számára talán csúfnak tűnő denevérben a légiességet, kecsességet becsülték, a bőség és az erény szimbólumának tartották, azt pedig, hogy különösen magas életkort képes elérni, az erényes viselkedés számlájára írták. A majákhoz hasonlóan felismerték a denevérek biodiverzitásban betöltött fontos szerepét, beporzóként gyakran ábrázolták a barackkal, a termékenység egy másik ősi szimbólumával együtt, ha pedig valaki két stilizált denevért ábrázoló papírba csomagolt ajándékot kapott, biztos lehetett benne, hogy azt a legnagyobb jókívánságok kísérik. Az európai kultúra a denevér kapkodó repülését gyakran az őrület jelének tekintette, különös szokásait pedig a természet rendjétől való eltérésnek, a kínai viszont azt, hogy hiába van sötét, a denevér semminek nem megy neki, a kiemelkedő intelligencia bizonyítékának tartotta.

A halál, a gonosz és a denevér kapcsolatát Dante véste kőbe. Nem kellett sokat rontania az állat renoméján, de az biztosan nem használt neki, hogy magát az ördögöt is denevérszárnyakkal képzelte el. A halált és a denevért meglepő módon egy különös popkulturális jelenség, a vámpír felbukkanása kötötte össze elválaszthatatlanul, ami azért is érdekes, mert a vámpírokkal kapcsolatos folklór egyáltalán nem őriz olyan szoros kapcsolatot a pupegér, a halál és a vérszívók között, mint azt Bram Stoker Drakulája óta hinné az ember. Paul Barber amerikai néprajztudós 1988-ban megjelent, Vampires, Burial and Death – Folklore and Reality [Vámpírok, temetés és halál – Folklór és valóság] című könyvében leginkább a mainstream kultúrát és a filmeket hibáztatja ezekért a konnotációkért. A folklórban nem is nagyon találni kapcsolatot a denevér és a vámpír között: Barber szerint Romániában számoltak csak be arról, hogy vámpír születhet abból, ha egy denevér elrepül egy holttest felett, de erre gyakorlatilag bármilyen élőlény alkalmas lehet. Oroszországban például úgy tartották, hogy ehhez elegendő az is, ha a halottat megfújja a sztyeppe felől fújó szél. A kutató szerint nem is azért érdekes a denevér említése a romániai történetben, mert ez jellemző lenne a hasonló elbeszélésekre, hanem épp azért, mert nem az.

A denevér az angolszász országokban (de egyre inkább máshol is) a halloweeni dekoráció elengedhetetlen tartozéka. A kelta gyökerű ünnep mostani formájában persze sokat merített a popkultúrából, eredeti verziójában jóval kevesebb csoki és jóval több pogányság szerepelt, mégis elképzelhető, hogy a denevér nem a moziból került át az ünnep kellékei közé.

A hagyományos elképzelések szerint Samhain ünnepén (amiből végül a halloween is létrejött) átjárhatóvá válik az élők és a holtak világa közötti határmezsgye, a denevér pedig, mivel maga is ezen a határvonalon tartózkodik, ilyenkor a túlvilágról visszalátogató lélekként jelenik meg.

Létezik persze prózaibb magyarázat is: azok az ír és skót telepesek, akik Amerikába költöztek, megfigyelték, hogy ősszel, Samhain idején nagyobb denevérrajok kelnek útnak, és feltételezték, hogy ennek valami köze lehet a halottak napjához. Van még prózaibb elképzelés is: mivel az ünnephez hozzátartozott az ünnepi máglya is, a denevérek a fényre odagyűlő rovarokat fogyasztották, ezért is váltak kötelező halloweeni kellékké.

A denevér még mindig nem tartozik a legnépszerűbb állatok közé, és ezen a koronavírus-járvány sem segített sokat. Ironikus módon az egyik elterjedt babona szerint a denevérek tömeges felbukkanása járványt jósol, a virológusok jelenleg pedig azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy a Covid épp a denevérről ugrott át az emberre. Akár így történt, akár nem, az biztos, hogy a denevér rossz hírneve különösen kedvez az efféle gyanúsításoknak, nem mintha a boldogtalan bőregér tehetne róla, hogy mit kapott el.

Az mindenesetre talán kiderült a fentiekből, hogy az az állat, amely a halál hírnökének számít a Föld egyik felén, decens, tisztességben megőszült vén bölcsként szerepelhet a másikon.


Az írás A Szív jezsuita magazin novemberi számában jelenik meg. Szerző: Dippold Ádám, a PPKE-n végzett bölcsészként, újságíró, szerkesztő, fordító, a qubit.hu állandó munkatársa


Nyitókép: AFP/Aung Thu

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Részletek >>>

Kategória: Kult