A képriport, amiért pár éve még elvittek volna – másfél hét az üzbég porban és csodában

·2021.10.05

Tizenegy nap a világ valaha volt egyik legkeményebb diktatúrájában – a helyzet ma sem rózsás, de Üzbegisztán nyit a külvilágra, és olyasmit is enged, amit pár éve még tiltott: például a fővárosi metró fotózását. Politizálás helyett azért inkább a történelmi és az építészeti örökség nyomába eredtünk a közép-ázsiai országban. Selyemút, iszlám, Szovjetunió: épp olyan szürreális elegy, amilyennek hangzik. Üzbegisztán éppen ettől jó hely. Útirajz.

Majdnem itthon ragadtunk, mert hittünk a külügyminiszternek. Szijjártó Péternek július 24-én azért „indult jó hírrel a szombatja”, mert megállapodott arról, hogy – a naptól fogva – Üzbegisztánban is elfogadják a magyar védettségi igazolványt, így PCR-teszt és karantén kötelezettség nélkül lehet oda utazni. Állítását egy anonim üzbég tisztviselővel (Szardor Umurzakov befektetési és külkereskedelmi miniszterrel) rögzített jattolással igyekezett nyomatékosítani, s ezt támasztotta alá a konzuli szolgálat is. Ebből fakadó magabiztosságunkat a Turkish Airlines check-in pultjánál nullázták le, közölve, hogy az üzbég fél a Szijjártó-féle „megállapodást” még nem kodifikálta, így PCR-teszt kell, ha fel akarunk szállni a gépre. Kétségbeesett telefonok – külügyi forrásainktól megtudtuk, az indulásunk előtti napon Üzbegisztánba utazó, Szijjártó vezette magyar delegáció esetében „nem volt gond a procedúrával”. Hamar világossá vált: még ha negatív is a tesztünk, legalább egy napot csúszik az indulásunk. A teszt negatív lett, de tanuljanak a hibánkból: Szijjártó Péternek legfeljebb alapos fact-check után higgyenek!

A bevezetőből talán érződik: rég eltervezett utazás volt ez. Gyógyíthatatlan posztszovjet-vonzalmam miatt évek óta álmodtam Szamarkand és Buhara fél évezredes medreszéiről, a hivai óvárosról, Taskent metróállomásairól, de még a Fergana-völgyről is. Nem tudom, miért. Üzbegisztán nem turistaparadicsom. Aki viszont rászán másfél hetet az életéből, azt aztán nehezen ereszti.

Taskent: beton és föld alatti mesevilág

Arról, hogy az üzbég fővároson egyáltalán nem látszik többezer éves történelme, egy 1966-os földrengés tehet, amely elpusztította az épített örökség legjavát. Az egyébként is a sztálini kényszerdeportálások által felduzzasztott lakosság számára így aztán szovjet mintavárost építettek. Aki járt már Varsóban, el tudja képzelni: hatalmas, szellős sugárutak, lakótelepek, a belvárosban pedig hamarjában felhúzott szocmodern közintézmények. Taskentnek két olyan ikonikus épülete van, amelyből rájövünk, hogy nem egy tetszőleges ukrán vagy orosz iparváros központjában járunk: a cirkusz, illetve a Csorszu piac, amelyek brutális méretük ellenére a keleti (iszlám) építészet jegyeit hordozzák. És a metró.

Nap végi forgalom az Aliser Navoi metrómegállóban (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

A taskenti földalatti világ tényleg példa nélküli. Moszkvával persze nem tud versenyezni, de jónéhány posztszovjet metrórendszer végigutazása után állíthatom: kiemelkedik az eleve presztízsprojekteknek szánt építkezések közül. A tény egyébként, hogy most képeket láthatnak róla, a közelmúlt politikai olvadásának eredménye. 2018 nyarán szüntették meg ugyanis a fotózási tilalmat, szimbolikusan is illusztrálva, hogy – bár a legitimitása belőle fakad – ez már nem a 2016-ban elhunyt első elnök, Iszlam Karimov rendszere. S bár az embert még így is látványosan megbámulják, amint hosszú expozíciós képek készítésével szöszöl a peron közepén, senki nem jön oda kérdőre vonni. A nyitásnak pedig más eredménye is van: a metró a legajánlottabb taskenti látványosság a mértékadó Tripadvisor oldalon. Nincs mit csodálni ezen: a mecsetet imitáló Aliser Navoi, a nagy űrhajósok portréját felvonultató Koszmonavtlar vagy a fő mezőgazdasági terméket, a gyapotot mintázó díszcsempével ékesített Pahtakor megállók a szovjet metróépítészet kiemelkedő darabjai. Ráadásul, ha sokáig bírjuk a föld alatt, egy 1400 szomba (40 forintba) kerülő jeggyel az egész hálózatot bejárhatjuk.

Annak, hogy a metró ennyire felkapott célpont, kézenfekvő oka a már említett körülmény, hogy a szovjet logika szerint felépített Taskent nem különösebben izgalmas város. A nyolcsávos útjai hétköznap tömve vannak, a levegő fullasztó, jóllehet a központi zöld felületek ezt képesek feledtetni. A szovjet brutalizmus rajongóinak kötelező zarándokhely a Hotel Üzbegisztán – megbízható pénzváltóra és SIM-kártyára vágyók számára pedig az intézmény hallja –, a történelem iránt fogékonyaknak pedig a Hazrati Imám-mecsetkomplexum udvarán lévő Muyi Mubarak könyvtár felé érdemes venni az irányt, ahol a világ legrégebbi Koránját őrzik. Ezt ugyan tilos lefényképezni, de a szovjet és a muszlim kultúra keveredését jól jelzi, hogy a látogatót rövidnadrágban is zokszó nélkül beengedik.

Iskoláslány pózol a taskenti második világháborús örökláng előtt (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Egyébként pedig: egyenek! Ezzel nem nagyon lehet hibázni, az üzbég konyha egyszerű, de finom – legismertebb fogásai az illatos fűszerezésű és aszalt gyümölcsökkel kevert rizsre halmozott bárányhús, a plov, illetve a hússal töltött, vajas tésztájú sós sütemény, a szomsza –, az árak pedig nagyon barátiak, egy kiadós kétszemélyes vacsora nem nagyon tud 200 000 szomnál (5700 forintnál) többe kerülni.

Hiva: oázis a türkmén határnál

1000 kilométer és 15 órás éjjeli vonatozás Taskentből, de megéri. A kupéban a reggeli ébredés után feltápászkodva már némi zöld is vegyül az addig monoton sivatagi tájba, hiszen a közelben tekereg az Amu-darja folyó. Nem véletlenül volt Hiva a kereskedők utolsó megállója az Irán előtti sivatagi átkeléskor. A történelmi belvárost a vasútállomással összekötő sétány azonban a közelmúltat idézi: ambiciózus építkezés, hotelek és üzletek egymás mellett, asszonycsapatok igazgatják a rózsákat és öntözik a gyepet, vendégek ellenben sehol. A porlepte nihil az óváros, Itchan Kala keleti kapujánál ér véget, onnan pedig mintha Az Ezeregyéjszaka meséibe csöppentünk volna. Medreszék (régi iszlám tanodák), mecsetek, minaretek, mauzóleumok egymás után, tökéletes harmóniában. S persze a két domináns elem: a befejezetlen Kalta Minor-, illetve az Iszlam Hodzsa-minaret. Akármerre lépünk, minimum 300 éves időutazás. De inkább több. Mint a faragott oszlopairól híres Dzsuma mecset.

A városfalon kívül ott a harmadik világ – a nyugati kaputól két sarokra már teljes a disszonancia –, de egy kemencében frissen sütött szomsza itt is jólesik. Jóféle zöldteával különösen.

Itchan Kala alkonyatkor (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Buhara: kupolák a semmiben

„Út a semmibe, a vezeték is a semmibe vész. Néha azon kezd gondolkodni az ember, hogy mi ez: a múlt vagy a jövő?” – írta a csernobili tiltott zónáról Szvetlana Alekszijevics. Pont ilyen érzésünk volt a valamiért a várostól 20 kilométerre épített vasútállomástól a központ felé autózva. Félkész lakóépületek, vendégek nélküli burgeres, hatalmas plázák, reptér (amelyet a Magyar Honvédség használt az afganisztáni kimentési akcióhoz), modernnek szánt küllem. Fehér Chevroletek előznek negyvenéves Volgákat. Embert viszont alig látni. Állítólag azért kellett ez a gigantikus fejlesztés, hogy a külföldi muszlim zarándokokat el lehessen szállásolni. Ha mindez tizedekkora lenne, értenénk. Így viszont alig várjuk, hogy elérjük az óvárost, mert az viszont mintha Seherezádé egy újabb történetének díszlete lenne. Képzeljenek el egy várost, ahol az iszlám a legújabb vallás! Merthogy előtte például a zoroasztrizmus volt az uralkodó. Ennek jele a városképet uraló Kalján-minaret, amelyben a legenda szerint egykor a szent tüzet őrizték, egyúttal tájékozódási pont is volt a selyemút karavánjainak. A citadellán a bolsevik pusztítás nyomai, amelyek egészen szürreálisan hatnak az uralkodói koronázó udvar mellett. Amely mellett pedig egy múzeum, külön fallal tisztelegve Vámbéry Ármin előtt. Dagad a magyar kebel, még Kövér László kiállított koszorúja sem tudja lelohasztani.

Buharai panoráma a citadella romos szegletéről (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

A főbb útvonalról itt is érdemes néha letérni. Így ütköztünk bele egy romos medreszét házi múzeummá alakító öregúrba, aki – némi mellékesért cserébe – tárt karokkal várt minket, hogy nézzünk körül a csecsebecséi között. Ennél is furcsább élmény volt, amikor egy étterem teraszán hidzsábos és csadoros hölgyek ropták mediterrán hévvel a Mamma Maria című olasz klasszikusra (amelyet hazánkba Korda György importált). 70 év kötelező ateizmus nem múlik el nyomtalanul.

Buharában tűnt fel először, hogy a régi muszlim tanodák és mecsetek ma szinte kivétel nélkül bazárként működnek. Hiába szabad újra a vallás az idén 30 éve független Üzbegisztánban, az iszlám reneszánsza még várat magára.

Szamarkand: a legjobb hely

Sokáig gondolkoztam, miért éreztem így. Talán azért, mert ez áll a legközelebb ahhoz, amit európai értelemben vett városnak gondolunk. Még villamosjárata is van! A szovjet időkben épített városmag pedig itt szervesen illeszkedik a világörökségi helyszínekhez, nem annyira nagy a kontraszt az iszlám örökség és annak tagadása között. Szamarkand legfőbb látványossága, a Regisztán tér annyira monumentális, hogy azzal egy üzbég helyszín sem vetekedhet. A tér közepén álló mecset az azt közrefogó két medreszével olyan harmóniát alkot, hogy az ember nem tehet mást, órákig bámulja, alkonyatkor, napsütésben, és mindig megtalálja az alkalmat, hogy elmenjen előtte. Egyetlen szépséghibája, hogy eredeti funkcióját a szovjet időkben ez is elvesztette: a gazdagon dísztett roppant falak között ma már ajándékboltok működnek, és fiatal párok pózolnak esküvői fotókhoz.

Szamarkand másik két attrakciója is nehezen feledhető: a timuridák temetkezési helye, Sah-i-Zinda – amely lényegében egy majolika-mámor (lásd nyitóképünket) –, illetve a méreteivel a Regisztán épületeit is leköröző Bibi Hanim-mecset. A régmúltéba kortárs történelem vegyül, a szamarkandi születésű Iszlam Karimovnak ugyanis köztéri szobra és mauzóleuma is van (de erről később).

A Regisztán alkonyatkor (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Kokand: egy más világ

Szándékosan szerettünk volna lemenni a turistatérképről. Ennek helyszíne lett Kokand, az egykori káni székhely. A város a Fergana-völgy bejárata, a térség a Szovjetunió felbomlása óta etnikai villongások melegágya a különböző üzbég, tádzsik és kirgiz klánok között. A szembenállás egyik vetülete maga az odavezető vonatút. 2016-ig Taskentből csak tádzsik területen át lehetett Kokandba – s onnan a keleti nagyváros Andidzsánba jutni –, de 2016 nyarán megnyitották a 123 kilométeres Angren–Pap vasútvonalat, amely immár kizárólag üzbég területen közlekedik. A projekt nem ingyen volt, 1,9 milliárd dollárba került, de Üzbegisztán inkább eladósodott Kínának és a Világbanknak, mint hogy a vele hideg békében élő szomszédnak fizessen tranzitdíjat. Az építkezés költségének nagy részét a Kamcsik-hágó alá fúrt 19,2 kilométeres vasúti alagút emésztette fel – 16 perc, mire átmegy rajta a vonat –, de a kínai vasútépítők nem lopták a napot, három év alatt végeztek a projekttel.

Úton a Fergana-völgybe, már a Kamcsik-hágó után (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Bár a levegő nem más Kokandban – hiszen ugyanaz a 80-as benzin szennyezi, mint máshol az országban –, azért érezni, hogy ez már nem ugyanaz a világ. A férfiak szakálla hosszabb, a Taskentben látott fedetlen vállú nők itt fikciószámba mennek, és az utcán elvétve hallani csak orosz szót (a fővárosban gyakori, hogy még üzbégek és koreaiak is oroszul kommunikálnak). Hamar találni olyan mecsetet is, amely nem csak műemlékként funkcionál. Egy buzgó hívő idős úr menten puskásöcsizni kezd, amint megtudja, honnan jöttünk. „Венгрия? Хороший футбол!”, vagyis „Magyarország? Jó foci!”, de mire tiltakozni kezdenénk, lelkesen nosztalgiázik az Ikarus-buszok iránt is. Egy kokandi étteremben, ahol minimális orosztudásommal értettem meg magam a jól láthatóan naponta ötször imádkozó személyzettel, azért eljátszottam a gondolattal: vajon szovjet/orosz hatás nélkül Üzbegisztán ma nem a szomszédos Afganisztánnal lenne egy szinten?

Utóirat

Üzbegisztán valaha a világ egyik legdurvább diktatúrája volt. Turistaként csak a legelvetemültebbek mentek oda, hiszen a 2016-ig országló Iszlam Karimov rendszere még posztszovjet mércével mérve is brutális volt. A 2005-ös andidzsáni zendülés alatt például többszáz tüntetővel végzett a karhatalma, a gyapotföldeken kényszermunkában zajlott a betakarítás. Örökségét azonban nem kérdőjelezik meg. Taskentben egykori irodája, a „Fehér Ház” ma múzeumként funkciónál, amelyben a kiállított képek a naiv művészet gyöngyszemei. Karimov az üzbég vénekkel, Karimov gyerekekkel, Karimov az ENSZ-ben, Karimov tigrisekkel. Az idegenvezető bepárásodott szemekkel emlegeti nagyszerűségét – „bár lehet, hogy néhány dolgot nem csinált tökéletesen”. Az egykori first lady a mai napig aktív a közéletben, néhai férjéről reptér, utcák, terek vannak elnevezve.

Fiatal házasok fotózkodnak Iszlam Karimov szamarkandi szobránál (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Miniszterelnöke és utóda, Savkat Mirzijojev azonban belátta, az óvatos nyitás elkerülhetetlen. Erre a hullámra próbál felülni a magyar külpolitika is, amikor – bilaterálisan, illetve a Türk Tanács keretében – az üzbég befektetésekre hajt. Nemrég például az OTP vett üzbég bankot. Csakhogy az új vezetéstől Üzbegisztán még nem lesz egyik napról a másikra virágzó demokrácia, s akárhogy is lelkendeznek a magyar vezetők az ottani „dinamizmusról”, az épülő taskenti felhőkarcolók árnyékában az ország ma is a jól megtermett nihil, ahonnan a felejthetetlen látnivalók ellenére is jó érzés volt hazajönni. És ezt még a Ferihegyi reptérre vezető út kormányzati plakáterdején átvágva sem gondoltuk másképp.

*

Nyitókép: üzbég asszonyok látogatják a szamarkandi Sah-i-Zinda nekropoliszt (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Részletek >>>

Kategória: Nagytotál